A következő címkéjű bejegyzések mutatása: állati állatos. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: állati állatos. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. szeptember 25., szerda

A bárányok halogatnak

2013 szeptember 19.


Ma bárányt heréltünk. Élve.

A fiatal báránykákat kellett megszámolni, és mivel a befogásuk időigényes, egy kalap alatt felfülbevalóztuk őket és megcsináltuk a farkuk rövidítését is. Meg metroszexualizáltuk a fiúkat.

Nem kutya. Bárány.


A dolog azzal indult, hogy fel kellett terelni a nyájat a lenti mezőről a ház melletti karámba. Úgy 60 birka lehet a nyájban. Terelő kutya nincs.

Az ötlet az volt, hogy egyikünk csalogatja a juhokat csemegével, a másik kettő pedig hátulról tereli a nyájat a megfelelő irányba. Egész jól indult a dolog, amíg 2 kisbárány le nem szakadt a csapattól, hogy az elektromos kerítésen át mentse a bőrét (és a golyóit - mintha tudták volna). Hetedhét határon át üldöztük a kis genyákat. Az egyik viszonylag hamar meglett. A másik viszont a szomszéd dombokon túlra rohant. Mi meg a nyomában. Lógó nyelvvel. Dombra fel, völgybe le. Lefutottunk vagy 2 kilométert terepen, mire Lisa (a német lány) valahogy elkapta. Én addigra már a szívrohamomat kúráltam az 5-ik domb alján. Már fel sem másztam. Rohadjon meg a bárány, ahol van. Majd hazajön, ha megunja a kirándulást. Ha egyedül lettem volna, én tuti hagyom a francba. Nem hülye az, csak bárány. Majd hazajön, ha elment. Itt úgysincs se farkas, se nyest, se semmilyen veszélyes állat.

Na mindenesetre megfogtuk a kis csavargót, aki addigra már úgy meg volt rémülve, meg kimerülve a rohanástól, hogy az én szívverésem semmi volt hozzá képest. Ilyenkor a bárányok szó szerint szívrohamot kaphatnak, úgyhogy próbáltuk lenyugtatni, amennyire lehetett. Nehogy most purcanjon ki, mikor ennyit rohantunk utána. Mikor látszott, hogy túléli az akciót, visszaszállítottuk a családjához. Azt a boldog bégetést!!! Ez sem csavarog el egyhamar...


Kicsit hagytuk, hogy a birkák feldolgozzák az eseményt, megbeszéljék, amit kell, aztán jött a dolog neheze. A beterelés. Merthogy kiterelni őket a mezőről, az még hagyján. Nagy területről nagy területre szívesen jönnek. De a karámba?! 

A feladat megkönnyítése végett a karám a domb tetején helyezkedik el, a nyáj meg a domb alján. Meg szanaszét. Lentről kell felfelé kergetni őket oly módon, hogy 60-an egy irányba fussanak, miközben mi négyen (itt már Lara is csatlakozott hozzánk) nyilvánvalóan nem tudjuk elállni az útjukat.

Valami olyasmi a feladat, mint forró tűvel vajat lapátolni egy vadmacska fülébe. Sötétben.


Elkezded terelni a nyájat. Szépen haladnak felfelé. Mászod a dombot, lóg a beled, hogy gyorsabban fuss, mint a birkák, mert ha nem érzik a terelést, megállnak legelni. Haladnak a karám felé. Az eleje be is megy. Mint a birkák. De a forradalmárok, azok nem. Azok meglátják a karámot és megfordulnak. Ezzel pánikot keltenek a nyájban, és a többiek is megfordulnak és rohannak vissza a domb aljára. Próbálod elállni az útjukat, de még a próbálkozás is nevetséges. Simán kicseleznek és elrohannak melletted. 

Szuszogás. Második felvonás.

Feltereljük őket. Az eleje bemegy, már csak páran vannak kint. Szűkítjük a kört, kiabálunk, hogy meneküljenek. Egy barna forradalmár megint megfordul és kitör, erre a többi megzavarodik és szanaszét szalad.

Harmadik felvonás.

Karám bejáratáig már rutinosan eljutunk. Kiabálunk, hadonászunk mögöttük. A nagyja áthalad a kapun, a barna rohadék megint megfordul és visszarohan. Páran követik, de az okosabbak már megunják és csak állnak. Rájöttek, hogy csak halogatják a sorsukat. Rájuk csukhatnánk a kaput, de úgyis kijönnének, amíg a többit betereljük, mert a birkaszellem hajtja őket egymáshoz. Kivéve persze a barna renitenst, amelyiket a szabadságvágy jobban motiválja.

Negyedik felvonás. 

Előjegyezzük magunkat EKG-ra, meg egy oxigénpalack is jól jönne. Feltereljük a rohadványokat a dombra. Hadonászunk, csujjogunk (hol van egy kereplő?), rohanunk, mind átmegy a kapun, már csak be kell csukni. Ekkor a barna megfordul és száguld felénk. Próbálunk elé állni, de cseles. Visszafordul, balra ugrik, jobbra szalad. A focisták tanulhatnának tőle. De tartjuk a frontot! Végül belátja, hogy köztünk nem jut át, ezért végső próbálkozásként lendületből nekiugrik Frankie (a német srác) mellkasának. A jelenet ijesztő, de Franki állja a sarat és a bárányt, így a gyapjúgombóc visszahullik, mi meg rácsukjuk a kaput. Győőőőőzelem! 

Mától mély tisztelettel tekintek a pásztorkutyákra....


Frankie állítása szerint a juhtámadás nem volt különösebben fájdalmas, pedig volt vagy 60 kiló az a birka.


Miután kifújtuk magunkat, jött a műtét. Mármint a birkák számára.





Be kellett terelni pár birkát a kifutóba (kis folyosó a két karám között), hogy onnan emelhessük ki a megmunkálandó kölyköket.

Megjegyzem, ez a feladat megint kicsit túlment az én ízlésem határain, ugyanis a birkák nyakig szarosak és sárosak, és ölelgetni kell őket. Arról nem beszélve, hogy általában szimplán elájulok, ha valakit bántanak előttem, a herélés meg biztos nem lesz szép látvány. Mivel a birkatrutyiban való eszméletvesztés nem tűnt vonzó délelőtti tevékenységnek, gyorsan bevágtam két erős kávét, hogy megelőzzem a bajt.

Részfeladatként a következőkből választhattam:
  • Fülbevalók fülbelövése
  • Oltás beadása
  • Farokgyűrű felhelyezése
  • Herezacskó elszorítása


Míg első pillantásra az injekcióstű tűnt a legkevésbé szimpatikus eszköznek, a többi opció megismerése után mégis azt választottam.






Szerencsére kiderült, hogy a herélés nem a herék eltávolítását jelenti, hanem egy aprócska gumigyűrűt kell ráhúzni a zacskóra, ami elszorítja az ereket, így a cucc idővel leszárad. Mint egy szemölcs, amit hajszállal elkötnek. Ugyanez történik a farkukkal is. A bárányoknak eredetileg hosszú, majdnem földig érő farkuk van, de az nem higiénikus. Csak akkora darabot tarthatnak meg, ami épp csak eltakarja a csupasz hátsójukat.

Ezt húztuk a farkukra és a zacsira


Összesen 20 kisbárány kapott fülbevalót (fiúk bal füle, lányok jobb füle) és 10 fiú búcsúzott el a golyóitól. A végére már nagyon rutinosan nyomtam a szurikat, pár fület is belőttem, meg finnyogásomat legyőzve a heregyűrűzésbe is besegítettem.


Mondjuk az érdekelne, hogy mikor a herék elkezdenek lehullani, tele lesz-e a mező ló... izé birkaherével....



2013. szeptember 24., kedd

Élve sült bárány

2013 szeptember 18.


A főzés mellett persze megmaradt az állatetetés nemes feladata, de az még belefér egy királylány finnyás életébe is.

A tyúkokat, a malacokat és a borjúkat kell megetetni, aztán szénát vinni a lovaknak és teheneknek.




A szénaszállítás poén, mert egy négy kerekű robogóval kell közlekedni (quad vagy mi). A borjúetetés meg nem olyan precíz, mint a másik farmon volt. Itt nem kell ecettel tisztára suvickolni mindent. Elég egy öblítés.




Van egy aprócska bárányka is, akit cumival kell etetni. A neve Slinky, ami döglött bárányt jelent farmer nyelven.



Azért kapta ezt a nevet, mert halva találtak rá születése után. Ilyenkor a tetemet begyűjtik a mezőről és félreteszik, amíg a bárányos erre nem jár. A bárányos ember bébicipőt gyárt a maszületett (és nem túl rég döglött) bárányka finom bőréből. 

A szomszéd farmer találta a tetemet és hozta fel a házhoz. Nagy lendülettel odahajította a frissen begyűjtött "slinky"-t a betonra, mire a döglött bárány - csodával határos módon - lélegezni kezdett. 

- Ez még él! Sütőbe vele! - kiáltotta a szomszéd a jelenlévők nagy döbbenetére.

Aztán tényleg sütőbe tették, mégpedig nejlonzacskóban. Tepsibe 5 cm mélyen víz került, ebbe rakták a bezacskózott bárányt, majd betolták a meleg sütőbe. A látszattal ellentétben nem állatkínzás történt. Ez a bevált módszer a báránykák inkubálására. A sütőben jó meleg van, a víz megakadályozza a túlmelegedést, a zacskó meg szárazon tartja a bárányt, miközben a jakuzziban melegszik. Percek múlva a zacskón látszott, hogy a lélegzés egyre erősebb és gyorsabb, magához tért.

Ez hetekkel ezelőtt történt. Azóta Slinky a gyerekek házi kedvence. Pórázon sétál és egész nap szünet nélkül béget az udvaron.

Húsvéti képeslap :)




2013. szeptember 21., szombat

Kiwiiiiiiiii!!!!!

2013 szeptember 16.


Reggel nekivágtam a 300 km-es távolságnak. Természetesen autóstoppal.

Pár rövidebb fuvar után felvett egy nálam 3 évvel idősebb srác, James. A kocsijában golfütő készlet, bicikli és labda. Sportember. Mint kiderült, valóban az, ugyanis fociedző. Afrikában... Három hónapos kényszerszabadságon van itthon, amíg átszerveződik a sportegyesületének vezetősége. Addig fizetetten látogatja a haverjait. Nem rossz. Én vajon miért nem találtam soha ilyen melót?!

Nagyon jól elbeszélgettünk az utazás közel 3 órája alatt. Annyira, hogy fel is ajánlotta, hogy ha látok valami érdekeset útközben, nyugodtan szóljak ám, mert megállhatunk megnézni. Úgysem szokott soha turistáskodni, csak átszáguld a fővárosba vezető útszakaszon. (Merthogy araszolok a főváros, Wellington felé. A farmtól már csak ugrásnyira lesz.)

Az utolsó pár kilométerig nem éreztem késztetést egyetlen megállóra sem, ekkor viszont befutottunk egy kisvárosba, ahol egy 3 méter magas kiwimadár szobra díszítette az út szélét. 

Sivításban törtem ki:

- Kiwiiiiiiiiiiii! Légyszi fordulj meg, hadd fényképezzem le. Persze, csak ha nem bánod.
- Nem, nem gond- mondta és visszafordultunk.



Pár km múlva észrevettem egy madarat az úttest mellett heverve. Pont úgy nézett ki, mint egy kiwi. De mit keresne az út szélén? Ezek a madarak nem jönnek elő az erdőből. Utazunk tovább, beszélgetünk, szóba kerül a kiwi szobor. Azt mondja James:

- Az előbb láttam az út szélén valamit, nem hiszem, hogy az volt, aminek gondolom, de....
- Kiwi volt. Én is láttam - szakítom félbe.
- Te is láttad? Visszamenjünk érte?
- Mit akarsz egy döglött madárral?! - csodálkozom.
- Nem tudom. De rossz érzés ott hagyni.

Ahogy így tanakodtunk, elhaladtunk egy tábla mellett: Mount Bruce National Wildlife Center.

- Megnézzük?
- Nézzük.


Bementünk. Kiderült, hogy ideális helyen vagyunk, ugyanis engem kizárólag a kiwinézés érdekel (azért vagyok hajlandó fizetni), és itt van rá lehetőség. Kifaggattam a pénztárost, hogy tuti biztos látunk-e kiwit, ha bemegyünk, mert csak emiatt jönnék be. Azt mondja:

- 90 % az esélye, de ha mégsem láttok, csak gyertek vissza és visszaadom a pénzt.

Wow! Ez elég jó fej hozzáállás. Kártyával akartam fizetni, mert itt mindenhol lehet és összeghatártól függetlenül. Ami nem jelenti azt, hogy az átkozott kártyáim mindig működnek.... Ezúttal sem működött a Visa. Még időm sem volt a többit elővenni, mikor a pénztáros legyintett egyet és azt mondta:

- Tudod mit? Ez a te szerencsenapod. Ingyen mehetsz be.

Meresztettem a szemem, azt hittem, rosszul hallok. Aztán gyorsan kapcsoltam (mielőtt meggondolja magát), megköszöntem és döbbent fejjel mosolyogva odébb ténferegtem. Wow! Ez milyen már!




James közben felfedezte, hogy éppen fél óra múlva tartanak a parkban angolnaetetést, amit meg akar nézni.

Tisztára, mintha együtt jöttünk volna nyaralni vagy mi
: - D



A kiwiket egy sötét házban tartják, ahol éjszaka nappali fényt csinálnak, nappal viszont éjszakai sötétet, hogy az éjszakai madárkák ekkor legyenek aktívak. Csak infravörös lámpák világítják meg a termeket. A látogatók egy üvegfalon keresztül látnak be (vagy ki) az erdőbe, ahol a kiwik szöszögnek. Csendben kell lenni, mert nagyon félénk madarak és elbújnak, ha meghallják az embereket.





A kiwi ideális fényképalany.

Először is sötétben van, tehát csak hosszú expozicióval (remélem, ez a helyes kifejezés) lehet fényképezni, ami azt jelenti, hogy minden mozgás elmosódásnak fog látszani a képen. Már ami nem tök fekete.

Másodszor a kiwi képes mozdulatlanul maradni. Miután megdöglött. Minden más esetben idegbetegül szöszög az avarban.

Harmadszor a kiwi érzékeny a fényre, tehát a vakut el lehet felejteni.

Fenti tények ismeretében az alábbi fotómat büszkén teszem közkinccsé. Ennyit bírtam kihozni a dologból....

Igen. Fehér. Létezik albínó kiwi. Ha barna lenne, mint a többi, ez se látszana a képen. Mint a többi...


Persze egy rendes fényképezőgép sokat segített volna, de amíg úton vagyon, nem töröm össze ezt a nyomorult hulladékot, amit a Nikonnak volt pofája áruba bocsátani.


Kiwikék után megnéztük az angolnákat. 2-3 méteres vízi kígyók kék szemmel. Be lehetett menni a gondozóval a vízbe és kanállal etetni őket. Filóztam rajta, de aztán kihagytam. Ártalmatlanok, de akkor is...


Tiszta horror, ahogy kiemelik a fejüket a vízből és kapkodnak a kanál után


Ezután még visszamentünk a kiwi házba, mert a keltetőben épp tojásfordítás volt. De jókor jöttünk, hogy minden most zajlik!

Pár hetes fióka. Úgy néz ki, mint egy süni


Említettük a gondozóknak az út szélén látott kiwit. Ráharaptak a dologra. Azt mondták, ha tényleg kiwi volt, az szenzáció, mert ez rekord messze van a normális élőhelyüktől, tehát kezdik benépesíteni a területet.

James megadta a számát a gondozónak, hogy küldjenek neki sms-t, ha tényleg kiwit láttunk az út szélén. Csak érdekességből jó tudni...

A kirándulás után még gyorsan megebédeltünk James-szel egy gyorsétteremben, aztán kitett a Carterton vasútállomáson, ahol a farmeremmel volt találkozóm nemsokára.



2013. szeptember 1., vasárnap

Boci születik

2013 augusztus 30.


Délután épp ellenőrzést tartottunk a "mindenórás" részlegen, amikor az egyik tehén elleni készült. Annyira, hogy a magzatburok már lógott ki belőle.



Ott maradtam (tisztes távolban, hogy ne zavarjam) fényképezni.

A fényképezőgépem egy kretén. Visszasírom a jó kis Canont. Össze-vissza fókuszált magától, úgyhogy majdnem minden kép sötét vagy homályos, de azért akad pár használható is.

Majdnem egy órás volt az ellés.


A tehén időnként lefeküdt, időnként felállt, megint visszafeküdt. Időközben egy másik tehén is odaballagott megnézni, minden rendben van-e. A többi tehén meg tapintatosan átvonult a mező túlsó végére és onnan nézett rám rosszallóan, hogy mi a fenét bámészkodom. 


A borjú nagy része fekvő pozícióban bújt elő, aztán mikor már szinte teljesen kint volt, a tehén felállt, a boci meg kipottyant. Szó szerint. Hogy ezek hogy nem törik ki a nyakukat egy ilyen fejestől?! : - o



Utána még maradtam fél órát arra várva, hogy lábra álljon a borjú, de szegényke csak egy bukfencet és pár borulást produkált.



Mire az esti fejés ideje eljött, már talpon volt a boci és el is vették az anyjától. : (



2013. augusztus 14., szerda

Komodók Komodon

2013 augusztus 7.


Naplemente alatt hajóztunk be Komodo kikötőjébe.

Alig vártuk, hogy partra szállhassunk és sárkányvadászatra induljunk. Most tuti nem bújkálnak a sárkányok a nap elől. . .

Már a stéghez elénk jött a vadőr, hogy figyelmeztessen bennünket, ne mászkáljunk a strandon, mert ott bóklásznak a sárkányok. A modata végét már alig hallottuk, mert mint az őrültek, elkezdtünk rohanni a hosszú stégen a part felé. Sárkááááááány!!!!



Közben majd hasra estünk a röhögéstől, ahogy azt taglaltuk, milyen idióta turisták vagyunk már, hogy a vadőr távoltartó figyelmeztetését felívásként értelmezve eszeveszetten rohanunk a tilosba.

De végre megláttuk az első, nem házikedvenc típusú sárkányunkat.



Süsü egy darabig türelmesen hagyta, hogy fényképezzünk és hangoskodjunk körülötte, aztán egy hirtelen mozdulattal felkelt és elindult.... felénk. Reppentünk szanaszét, ugrottunk vissza a hídra (vagy stégre vagy mi az). De nem akart semmi rosszat, csak bemászott a híd alá (csőlakó hehehe) és többet elő sem jött.

Másnap reggel aztán napfelkeltekor keltünk, hogy egy gyors reggeli után újra lencsevégre kaphassunk egy Varanus Komodoensist.

Az éjszaka rettenet hideg volt és az indonéz szervezettséget dícséri, hogy a 8 utasra és 3 fős személyzetre igen elmésen úgy kalkuláltak, hogy 3 pléd elég lesz. Holott nekünk megígérték, hogy lesz takaró a hajón. A Szumátrai dzsungeles megfagyásom óta én már nem hiszek el nekik semmit, úgyhogy most is hoztam a pamut legginset, a hosszú nadrágomat, vékony pulcsit és polárpulcsit. Még egy harmad takaró is jutott (mivel a 3 darab 2 személyes ágyon is hármasban kellett osztozni), de így is halálra fagytunk reggelre. A hajónak nem volt kabinja, a nyitott tetőn aludtunk, amit csak egy ponyvával takartak le körben. Olyan 15 fok lehetett. Esetleg 17. Ráadásul a kormányosunk muszlim volt, ezért hajnali 3-kor feltétlenül fel kellett kelnie reggelit főzni, majd imádkozni. Nem nagyon bántuk, hogy 6-kor volt a hivatalos ébresztő a sárkánynéző miatt. Úgysem aludt senki...

Amint kitettük a lábunkat a hajóról, már láttuk, hogy az időközben odaért többi turistahajó utasai a parton tobzódnak és egy sárkányt (talán az elősző esti csövest) fotóznak teljes beleéléssel.



Reggeli jóga a parton


Gyorsan csatlakoztunk hozzájuk mi is. Helyi kísérőnket megkértem, hogy csináljon rólam egy képet a sárkány mellett állva. Erről esküszöm, külön cikket fogok írni, hogy milyen gyengeelméjű az emberek nagy része, ha a fotózásról van szó. Ha egy épület előtt állva kérek meg valakit, hogy fotózzon le, tuti, hogy én leszek a kép kellős közepén, a lábam alatt fél képnyi üres tér, de az épületnek max az alsó téglái figyelnek a képen. Nem tudom, miért van az emberek egy része ennyire ráfixálódva a lábakra, meg arra, hogy az embernek kell a kép mértani középpontjában lennie. Ha magamról akarnék képet, elmennék műtermi fotózásra. Hát nem az a lényeg egy ilyen látványosságnál, hogy legyen kép a látnivalóról és pluszban ott figyeljek én is a fotón, hogy jééé, tényleg itt jártam?!

Ezt sikerült fényképeznie. Nem bírt volna odébblépni 10 centit, vagy szólni, hogy tegyem le a kezem.
Margit, nooormáááális?!

A vadőr irodában be kellett jelentkeznünk és befizetni a kísérők díját. Szerencsére az össze többi jegy, amit előző nap invesztáltunk, érvényes volt 3 napra, így azt nem kellett még egyszer fizetni.

Itt több túraútvonalból választhattunk.


A közepeset választottuk, ahol egy vaditató és egy sárkányfészek mellett is elhaladunk majd, így talán nagyobb esélyünk lesz komodót látni.

Persze megint nem láttunk. Állítólag azért, mert a sárknyok mézesheteket tartanak.

Párzási időszakban - ami épp most van, júniustól szeptemberig - a komodók napközben rejtőzködnek. Ezt állította a vadőr. Előző nap túl meleg volt, most biztos túl korán van.

Én - bevallom - kezdtem kételkedni abban, hogy léteznek egyáltalán sárkányok ezeken a szigeteken a háziasított, konyhamalac-gyíkokon kívül.

Azért legalább óriás pókot láttunk a séta alatt (meg bivalyt, vaddisznót és őzet - lájtos vadaspark, semmi izgalom).

Mikor visszakullogtunk - nem kicsit csalódottan - a vadőr irodához, már nem nagyon bíztunk a szerencsés véletlenben.

És persze papírforma szerint ekkor tűnt fel pár varánusz.


Kicsit hosszabb volt 2 méternél

Végre sikerült alaposan megnézni őket és fényképeket csinálni. Halál viccesen gyalogolnak, mint valami részeg tengerész. Csináltam is róla videót.



2013. augusztus 13., kedd

Rinca és a házisárkányok

2013 augusztus 6.


A kirándulás első napján Rinca szigetét látogatjuk meg.
A hajóval majdnem 2 órányit mentünk, míg megérkeztünk a szigetre.

Miután befizettük a belépőt (2 dollár per fő), a fényképezőgép díját ( 5 dollár per gép), a kísérő vadőr díját (8-16 USD csoportmérettől függően), már csak a helyi idegenforgalmi adót kellett befizetni, ami 5 dolcsi volt fejenként. A legdrágább tétel. Papírt sem adtak róla, úgyhogy valószínűleg zsebre ment és az indonéz Apeh sem tud róla, hogy ilyet szednek a nevében. De itt voltunk, és ez a lényeg.

Kilátás Rincáról


A vadőrünk elmondta, hogy 4 útvonalból választhatunk, amivel bejárjuk a szigetet. A leghosszabb 3 órás, a rövidebbek 1 órásak. Mivel majdnem dél volt már, a sárkányok valószínűleg nem lesznek napos helyen, ezért azt javasolta a srác, hogy menjünk a rövid, de árnyékos útvonalon. Hátha belebotlunk egybe. De ne fűzzünk nagy reményeket, mert délben bujkálni szoktak. Kösz! Ki szervezte ezt az utat ilyen okosan?!


Az Y alakú fegyver


Az egy órás sétát a vadőrház konyhája mellett kezdtük, ahol pár komodói sárkány hűsölt a lepottyanó kajákra várva. Remélem, látunk vadon is varánuszt, mert ez a házikedvenc viselkedés elég kiábrándtó. A túra során láttunk fekete vaddisznót, fekete bivalyt és nem fekete őzet. Sárkányt egyet sem.

Keresd a sárkányt!
A képen 4+1 házisárkányt rejtettünk el... ;-)


Kissé csalódottan visszasétáltunk a konyhához, hogy legalább az ölsárkányokról legyen fényképünk, aztán hajóra szálltunk és folytattuk az utat a Pink Beach felé, ahol sznorkelezni lehetett. 


A part annyira volt rózsaszín, hogy csak másnap tudtam meg, hogy ez volt itt a Pink Beach...


A halnézegetés után felszolgálták az ebédünket. Meglepően sok és jó kaja volt. Rizs (az elmaradhatatlan), rántott tofu és tempe (ez majdnem tofu, csak szójabab is van benne), rántott hal valami szósszal, zöldségek, sült tészta.

Ebéd után továbbindultunk Komodo szigete felé, ahol az éjszakát töltjük majd. A hajón...



2013. augusztus 12., hétfő

Komodói sárkány


A komodói sárkányok varánuszok, melyek az őskor utolsó élő bizonyítékaiként valahogy máig fennmaradtak.


Pár ezer példányuk él a Komodo Nemzeti Parkban, mely 30 szigetet, köztük Rinca-t és Komodo-t foglalja magába. Ez a 2 sziget a legnagyobb. Rincán kb 1300 sárkánygyík él, Komodon 1700, Floresen 1000. 

A Komodo Nemzeti Park 1991 óta a világörökség része és 1733 km2-en terül el.

A sárkányok elég veszélyesek. Nyálukban több, mint 60 féle baktérium található, ezek némelyike azonnali súlyos fertőzést okoz. A sárkányok húsevők. Áldozatukat néha csoportosan fogják el, általában viszont kőnek álcázzák magukat, várnak, és az óvatlanul közelsétáló prédára vetik magukat. Ha nem sikerült a prédát elsőre megölni, akkor sincs gond. A harapással a vérbe került baktériumok elvégzik a munkát. Legfeljebb 2 hét és a megharapott áldozat vérmérgezésben elpusztul. A komodónak nincs más dolga, mint tisztes távolból követni a sérültet és várni, míg meghal.





A fiatal komodók  nyálában kevesebb a baktérium, viszont ők fürgébbek és ezért veszélyesebbek. A felnőtt sárkányok akár 30-40 km/óra sebességgel is képesek futni, de szerencsére nem hosszú távon. Találkozás esetén nem nagyon érdemes menekülőre fogni, mert egy harapással is rosszul járhat az ember. Célszerűbb egy 2 méteres, Y alakú bottal felszerelkezve közlekedni a szigeten, mivel ezzel az eszközzel lehet a legjobban távol tartani ezeket az őskövület állatokat. Ha túl közel kerülnének. De nem céljuk.

A felnőtt sárkányok mérete elérheti a 3-4 métert is. Születésükkor viszont csak 20 cm-esek. Lágy héjú tojásból kelnek ki, amelyet a nőstény földön fészkelő madarak fészkében rejt el. Átlagban 15-30 tojást rak le. A tojások 8-9 hónapig időznek a fészekben egyedül. Az álcázás miatt a nőstény több kamu fészket is ás a tojás körül, így a hím sárkányok és a majmok nem tudják könnyen megtalálni és megenni a jövő sárkánynemzedékét. A tojásokra csak az első pár hétben felügyel az anya, utána kb elfelejti. A kis gyíkok kikelés után azonnal fára másznak, mivel ott nem érhetik el őket a felnőtt sárkányok, melyek ebben az időszakban a legádázabb ellenségeik. Kisebb állatokkal táplálkoznak, míg megerősödnek és megnőnek annyira, hogy már lemászhatnak a földre. Még pár éves korukig képesek aztán fára mászni, de idővel leszoknak róla. Teljes érettségüket 8-10 éves korukban érik el.




Egy komodó átlagban 50 évig él, de nem ritka a 60 éves gyík sem. Átlagosan olyan 70-90 kg testsúllyal rendelkezik. Majdnem mint az emberek. 

A helyi legenda szerint a sárkányok az emberek testvérei, ezért nem szabad bántani őket. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy az őskor óta fenn tudtak itt maradni ezek a fura lények.




2013. július 29., hétfő

Tojt kávé

2013 július 19.



Az anyatemplom után még a Balit szimbolizáló rizsteraszokat akartam megnézni.


Útközben elhaladtunk pár ültetvény mellett, ahol azt hirdették, hogy bemutatják a kakaó és kávétermesztés lépéseit. Ez már régóta érdekelt, úgyhogy az egyiknél megálltunk.

Balin híres a Luwak kávé, ami nem más, mint egy macskaféle vadállat ürülékéből kibogarászott kávészemekből készült ital.


Macskatest és rókapofa jógapózban.
Ő eszi meg először, amit az emberek megisznak utána.



Számomra ködös, hogy miért jó ilyet inni, de mivel elég drága, a sok sznob lelkesen fogyasztja. Állítólag alacsonyabb a koffeintartalma, viszont savasabb. Vagy a savtartalma is alacsonyabb? Most nem emlékszem.
Mindenesetre számomra nem étvágygerjesztő a gondolat, hogy ezt egyszer már megette valaki. Vagy valami.


A kakaótermesztésről kb 2 mondatot mondtak, a nyers kakaóbabot nem lehetett megkóstolni, pedig számomra ez lett volna az egész látogatás lényege. Viszont adtak egy egész tálcányi mindenféle italt megkóstolni. Volt gyömbéres kakaó, ginseng kávé, kókuszos kávé, helyi kakaó meg különféle teák.

A ginsengkávé valami elképesztően finom. Kár, hogy 9 dollárért adtak egy 5 tasakos instant csomagot. Inkább majd megnézem a szupermarketben : )



A rizsterasz pár percnyi távolságra van Ubudtól, egy Tegalalang nevű falu közelében. Van persze máshol is teraszos rizsföld, de ez a legnépszerűbb. És jogosan. Tényleg festői.




2013. július 5., péntek

Jackie tragédiája

2013 június 27.



Az orángutános túszdráma után hamarosan Eddie is megérkezett. Épségben. De nagyon szomorúan. Teljesen ki volt akadva, hogy bántotta Jackie-t. Majdnem sírt, annyira sajnálta, hogy megütötte és hogy csorbult a majom bizalma iránta.

Kérdezgettük, hogy vajon miért volt Jackie más ma, és egyáltalán mitől lett ő az ölelős majom.


Eddie elmesélte, hogy Jackie jó pár évvel ezelőtt adott életet az első kölykének, és amikor a kölyök 1-2 éves volt, egy hím orangután párosodni akart Jackie-vel. Jackie viszont nem akart vele. Az orangutan anyák a szülést követő 6-8 évig, amíg a csemete önellátó nem lesz, nem párosodnak újra és kerülik a hímeket. A hímet ez a tény nem zavarta. Ő Jackie-t akarta és mivel tisztában volt vele, hogy Jackie ellenállása főként a kölyök jelenlétének köszönhető, nagyon logikusan arra a következtetésre jutott, hogy a kölyköt kell eltávolítania az útból, hogy elérje célját. 

Ezért el is kezdte letépni Jackie-ről a bébit. Jackie persze ragaszkodott a gyerekéhez, így nem engedte. Gondolom, szörnyen hangos csetepaté lehetett, húzták a kismajmot két irányból, meg nyilván egymást is gyepálták.

Aztán egyszer csak megtörtént a baj. Az orangután kölyök elszakadt. 

Nagyon remélem, hogy ezek után Jackie-ből kitört a démon és rendesen helyben hagyta azt a hormonoktól vezérelt gyilkos köcsögöt, bár sokkal valószínűbb, hogy a dzsungelben nem ilyen igazságos az élet. : (

Mindenesetre Jackie az eset után sokkot kapott és nem vette tudomásul, hogy meghalt a kölyke. Hetekig hurcolta magával a tetemet, mintha még élne. Senki nem tudta eltávolítani tőle. A vadőröket nem engedte közel magához. Végül elkábították és úgy vették el tőle a bűzlő maradványokat, mielőtt valami fertőzés következtében neki is baja esik.

Azóta Jackie-nek volt már egy kölyke, akit felnevelt, és most itt van ez a másik is, de úgy tűnik, nem tudta feldolgozni a tragédiát azóta sem. Amit teljesen érthető is.

A kölyke elvesztése után alakult ki benne a reflex, hogy megölelgessen és karjuknál fogva tartson másokat. Gondolom, először más orangutánokkal próbálkozhatott, de valószínűleg nem jól reagáltak túláradó ragaszkodására, így fordulhatott a nála gyengébb (így kevésbe ellenálló) és egyébként is pozitívan reagáló turisták irányába.



Ezek után kifaggattuk Eddie-t Minna történetéről is.


Minnát kölyökkorában rabolták el (és mivel az anya orangután csak úgy nem adná a kölyköt, valószínűleg őt meg megölték - ez az egyik oka a faj veszélyeztetettségének) és emberek között nevelkedett. Ezért van az, hogy társaival ellentétben nem a fákon közlekedik, hanem a földön. Ezt tanulta. Itt jegyzem meg zárójelben, hogy az ufó-evolúció hívői most örülhetnek, mert itt egy lehetséges bizonyíték arra, hogy a Homo sapiens sem magától mászott le a fáról.

Szóval Minna jól kiismerte az embereket és rájött, hogy ő az erősebb. És az emberek is tisztában voltak ezzel. Mikor Minna elkezdett kezelhetetlenné válni, "elegánsan" likvidálták és visszaeresztették a dzsungelbe.

Minna nyilván nem sok elképzeléssel rendelkezett a dzsungelbeli élelemszerzésről. Számára az étel az embertől jött. Így, amikor embert látott, ment, és elvette, amit tudott. A dzsungelben meg van elég turista. . . 

A vadőrök persze próbálkoztak mindennel, hogy segítsék a beilleszkedését, de Minna se hülye. Ha a puszta megjelenése elég ahhoz, hogy banán-fürtöket ajánlgassanak neki a menekülő humánok, akkor mi a fenének küzdene a fáradtságos élelemszerzéssel más úton? Pár harapás és mindenkinek világos a szabály. 

Így alakult ki a tradíció a dzsungelben. Jön Minna! Futáááás!




2013. július 3., szerda

Jackie nem enged

2013 június 27.



Mikor Jackie feltűnt a színen, Eddie ránk szólt, hogy kezdjünk el azonnal felfelé mászni a dombon. Ekkor még semmit nem tudtunk Jackie-ről, azt hittük, veszélyes, mint Minna és elkezdtünk fejvesztve mászni a dombra. Esther persze nem. Ő fotózott. Tuti, hogy áldozat lesz belőle. Most már tényleg.

Így is lett. Míg fotózott, Jackie kinézte magának és odarohant hozzá. Esélye nem volt elmenekülni. Jackie átülelte és lehúzta a földre. Szegény csaj majdnem elájult, úgy megijedt. Meg sem lepődtem, hogy ő volt az áldozat (ekkor még nagy volt az arcom). Eddie ott volt mellette, és mondta neki, hogy ne aggódjon, Jackie az ölelős majom. Szereti az embereket megölelgetni, de aztán kajáért cserébe elengedi őket. Esther nyugodtan gubbasztott a majom karjaiban. Mi meg jó messziről lestük a dombról és sajnáltuk, hogy felmásztunk, mert így nem tudunk fotózni a fák miatt. Én picit irigykedtem is, mert hát ugye nem mindennap van esélye az embernek egy dzsungelbeli majomölelésre. . .

Elindultunk lassan lefelé, de Eddie ránk szólt, hogy menjünk vissza, mert fel akarja csalogatni Jackie-t a dombtetőre, ahol nincs annyi fa és biztonságosabb nekünk. A terv be is jött. Jackie elindult felfelé. Mi meg fotóztunk. Aztán Jackie begyorsult. És mire észbekaptam, felért a dombra és már nyúlt felém. Kezemben a kamera. De nem léptem odébb. Hiszen majomölelésre vágytam.

Jackie elkapja a csuklómat


Jackie megfogta a csuklómat. Nem szorította, de olyan volt, mint egy bilincs. Ezt ember nem veszi le rólam. Persze fülig ért a szám. Vigyorogtam, mint a vadalma. Juhúúú, kézen fogott egy orangután. Mekkora élmény!




Gyorsan odaadtam az egyik túratársnak a fényképezőmet, nehogy Jackie szemet vessen rá, közben pedig a két túravezető elkezdte leszedni rólam a hátizsákomat, mert Jackie-nél nem lehet tudni. Jackie különben kismama, hasán ott csimpaszkodott a bébi. Ennek ellenére ilyen közel jön az emberekhez. Az egyik vállamról le is szedték a hátizsákot. De a másik csuklóm Jackie markában volt. Mondja Eddie, hogy cseréljem ki a csuklómat a kezében. Viccel?! Megpróbáltam finoman lefejteni az ujjait, de olyan volt, mint egy bilincs. Nem fájt, ahogy fogott, de stabil volt és mozdíthatatlan. Próbáltam odatömködni a másik csuklómat, de közben Jackie már kinézett magának még egy lányt a társaságunkból és rá figyelt. Mondjuk talán emiatt volt lehetséges, hogy egyszercsak váratlanul elkapta a másik csuklómat és az elsőt elengedte. Hurrá. Lekerült a hátizsák. Ezt már nem lopja el.


Milyen félelmetes fejet vág


Persze még mindig vigyorogtam és örültem magamnak. Jackie közben elkezdett sétálni velünk. Húzott a karunknál fogva. Azt közben mondta Eddie, hogy legyünk lazák és ne tiltakozzunk, mert akkor megszoríthat és eltörheti a csontunkat. Na, enélkül jobban élveztem az akciót. De laza voltam és követtem Jackie-t. Úgyis mindjárt kap gyümölcsöt és akkor elenged. A kölyke közben nyüszögött. Szerintem ő már tudta, hogy anyunak rossz napja van és félt a következő pillanatoktól. Mi még nem sejtettük. . .





Eddie megpróbált gyümölcsöt adni Jackie-nek, de ő elfordult és csak szorongatott minket. Aztán meglátta, hogy a másik lányon van hátizsák és elkezdte cibálni agresszív fejjel. Közben stabilan tartotta a csuklómat. Ez már cseppet para volt. Csúnya sárga, de brutál erős fogai voltak. Mikor a túravezetők kimentették a hátizsákot és kitépték a kezéből, a másik lány kapott az alkalmon és odébb ugrott. Én maradtam az egyetlen fogoly. Jackie elég morcos lett a sikertelen akció után és elkezdett morogni. A kölyök aggódva nyüszített. Kábé én is, de még csak gondolatban. Eddie továbbra is kínálgatta a narancsot, de Jackie csak hörgött. Eddie elkezdett kiabálni vele. Hívogatta, de Jackie tojt rá. Inkább elindult velem ellenkező irányba. Ekkor már kezdtem aggódni. Jackie láthatóan nem volt irányítható. Ha most úgy dönt, hogy elszalad a fák közé, nekem semmi esélyem nincs itt maradni. Árkon-bokron keresztül repkednék utána. És baszki, épp 2 napja lejárt a balesetbiztosításom és semelyik magyar biztosító nem hajlandó szerződni velem (ez egy másik sztori).

Eddie elkezdett pánikba esni. Legalábbis a hangjából ez csendült ki, ahogy üvöltözött a majommal és nyomkodta felé a narancsot. Jackie is láthatóan feszült lett. Nyugtalanul forgatta a fejét és vicsorgatta a fogait. Jajj, bazzeg. Ne ingerelje már itt nekem! Majd elenged, ha akar, nem? Minek itt bőszíteni?

Eddie rászólt a többiekre, hogy húzzák el a csíkot és menjenek jó messzire. Látótávolságon kívülre szaladtak. Bár ezt ott, akkor nem is vettem észre. Utólag tűnt fel, hogy már nincsenek velünk a többiek és ők mesélték később, hogy elzavarták őket. Szóval négyen maradtunk. Két majom, két ember.

Eddie üvöltözött, a kölyök nyüszített, én remegtem, Jackie meg váratlanul elkezdte húzni a kezemet a szája felé. Na neeee!!!! Meg ne harapjon! Szabad kezemmel elkezdtem tolni a fejét, hogy távol tartsam a fogait a kezemtől. Persze egyre jobban ellenállt. absztrakt birkózás zajlott. Eddie odarohant és ő is ott hadonászott a kezeink között. Azt hiszem, itt már nem voltam teljesen kontroll alatt. A sérülésmentes túlélésre játszottam. Ösztönből megadtam magam. Cérna hangon, nagyon kedvesen elkezdtem beszélni az orangutánhoz. Nem tudtam, mennyi esély van rá, hogy érdekli, de biztosítani akartam róla, hogy nem én vagyok, aki üvölt vele, ne engem bántson. Nagyon ellazítottam a kezemet közben, hogy érezze, hogy vele vagyok, nem ellene. Közben a lábam már annyira remegett, hogy alig bírtam állva maradni. Eddie közben kétségbeesett. Ő felelős a testi épségünkért, már nagyon ki akart szabadítani és nem tudta mi tévő legyen. És ekkor végső ötlettől vezérelve ököllel Jackie arcába csapott.

Jackie oroszlánüvöltést hallatott, megmutatta az összes fogát és fájdalmában nem tudta, mit csináljon, csak forgatta a fejét. De közben el nem engedte volna a csuklómat. Én meg majd összecsináltam magam a pániktól. Bakker, itt állok egy felbőszített, pofán vágott anyamajom foglyaként. Centikre a fogaitól. Ki tudja, mi lesz a következő reakciója. A kétségbeesett állatok néha akkor is bántják az embert, ha nem az illető okozta a fájdalmukat. Egyszer a hörcsögöm lába beszorult valahová és hiába volt áldott jó lélek, aki akkor sem harapott, ha csomót kötöttem a testére, abban a pillanatban, mikor segítettem neki kiszabadulni, a csapdába esés és a fájdalom miatt a segítő kezet harapta meg véletlenül. Pedig nem akart rosszat. De ez itt nem egy 5 centis hörcsög a fél centis fogával, hanem egy 80 kilós orangután, aki minimum háromszor erősebb egy felnőtt férfiembernél. Ha nem akar rosszat, akkor is eltörheti a kezem egy óvatlan mozdulattal. Mi a francért kellett megütnie?!

A majombébi most már sivítozott ijedtében. Nem csodálom. Én is csak arra tudtam gondolni, hogy legyen már vége és szabaduljak ki. Jackie láthatóan nem foglalkozott a gyümölcsökkel, az ütés sem tántorította el a csuklóm szorongatásától, de nekem úgy tűnt, szinte már csak megszokásból markol, nem is foglalkozik velem. Azt reméltem, hogy elfelejt és ha eltereljük a figyelmét, majd elenged. Eddie is ebben bízott és továbbra is narancsokat mutogatott neki, amiket tőlünk két méterre jól láthatóan tett le a földre, hogy Jackie induljon már el felé. Az én feladatom az volt, hogy ha Jackie elindul, cövekeljem le magam. Már csak imádkoztam, hogy az ellenállásom miatt ne forduljon ellenem.

Aztán megtörtént a csoda. A bébimajom nem bírta tovább a kísértést és lemászott az anyja hasáról. Elindult a narancs felé. Jackie elkapta a kölyök lábát és tartotta a szabad kezével. A kölyök nyüszített és húzta magát a narancs felé. És lecövekeltem. Abban bíztam, hogy a kölyök fontosabb neki, mint a túsz és ösztönösen elindul utána. Így is lett. Váratlanul elengedett és a másik karjával is a kölyök után nyúlt. Én, mint a villám, már ott sem voltam. Remegő lábaim egy pillanat alatt karnyújtásnál távolabbra repíttettek. Aztán futottam a többiek után.

El sem hittem, hogy sérülés nélkül megúsztam.

Kellett nekem orangután-ölelés? Hát alaposan megkaptam.

Örök emlék : D

2013. július 1., hétfő

Túszul ejtett egy orángután

2013 június 27.



Nem vicc. Tényleg. Nagyon para volt.


Befizettem egy 2 napos dzsungeltúrára. Eddig ez a legdrágább program, amire pénzt adtam ki ázsiai utam során. De ezért jöttem Szumátrára. Látni akarom az orangutánokat a dzsungelben. Kerül, amibe kerül.

Csak az eső ne essen!


A túra az első napon 6-7 órás. Aztán valami helyen letáborozunk, eszünk és ott is alszunk. Állítólag orangutánokon kívül orrszarvút, tigrist és egyebeket is lehet látni a túra során.



Reggel 9-kor indultunk.

Már a kertből kikanyarodva megtekinthettük az első mérgeskígyót, ami egy fa ágán pihent és alig lehetett észrevenni. Jól lesz. Egy ilyenre simán rátenyerelek mászás közben, annyira nem látszik.



Az egyik lány a csoportomban nem nagyon érzékelte a veszélyt, és 3 cm-ről fotózta a kígyót. Ekkor már sejtettem, hogy lesz még vele izgalom. Jó eséllyel pályázhat majd a "dzsungel áldozata" címre.


Pár perc túra után megálltunk egy gumifánál, ahol végre meghúzgálhattam a friss gumit. Erre már régóta vágytam. A szaga olyan, mint egy óvszeré : )



Megismerkedtünk a szegfűszeg fájával is. A levelének teljesen szegfűszeg illata van. Finom!


Nemsokára elértük a dzsungel határát. Vége az ültetvényeknek. Kezdődik az UNESCO védelem alatt álló  Gunung Leuser Nemzeti Park. Innentől tilos a fák és az állatok gyilkolása. 

Mesélte a vezetőnk, hogy több majom szokta már meg a dzsungelben a látogatók jelenlétét és nem félnek, sőt, némelyik odajön kaját remélve. Persze etetni tilos őket, csak a vezető adnak nekik, mert ő tudja, mit és kinek lehet.

Mesélte, hogy van egy agresszív orangután, akit Minnának hívnak. Ha ő megjelenik, futnunk kell, mert rendszeresen megtámadja az embereket és ellopja a hátizsákokat. Azelmúlt években 20 embert harapott meg. A túravezetőnk is demonstrálta a bokáján látható mély sebet, melyet Minnának köszönhet. Esther, a dszungel áldozata, persze közölte, hogy ő nem adná oda a hátizsákját. Erre megkérdezte a vezető: Inkább a harapás, mint a hátizsák?
A csaj őszintén elgondolkodott. Aztán megkérdezte: Fáj a harapás?
Ebből tényleg áldozat lesz.

Nemsokára meg is láttuk az első orangutánt. Az orangutánok fészket raknak és abban pihennek. A fészek lentről jól látható, de mivel minden pihenéshez új fészket raknak, több fészek van a fákon, mint amennyiben épp alszanak is. Találtunk egyet, amiben épp sziesztázott valaki. Az én csoportom 5 főből és 2 kísérőből állt, de a fészek alatt csatlakozott hozzánk egy másik csoport is. A majom hamarosan felébredt a zajra és lustán lejjebb mászott megnézni, mi a téma.



Ez a sok majom ott lent frankón engem bámul?!



Amíg a fészek alatt álldogáltunk, egyszer csak kiabálás hallatszik a dzsungel mélye felől. Több csoport volt egyszerre ezen a szakaszon (az egy napos túrázók is erre járnak, de később egyedül leszünk). Az egyik túravezető üvölt: Jön Minna!
Mi kis rutintalanok, először a fényképezőgépet készítettük, hogy megörökítsünk még egy majmot, de a vezetőnk frankón kezdett futni és kiabált, hogy fussunk mi is. Ahogy hátra-hátra pillantgattunk, meg is értettük, miért. Minna nem a fákon közlekedik, mint a többiek. A földön közeledett. A testtartása egyértelműen agresszív volt. Olyan volt a testtartása, mint egy nyócker bennszülöttnek, mikor meglátja, hogy az új generációs iPhone van nálad és egyedül vagy. Jön és elveszi, amit akar.

Futottunk.


A kísérők feltartják Minnát, amíg mi biztonságos távolságba érünk

Futás


Minnát megúsztuk és Esther hátizsákja is megmaradt.

Ahogy tovább túráztunk, hamarosan más érdekes állatokat is láttunk. Thomas Leaf majom (Thomas Langur) (már megint nem tudom a magyar hivatalos megfelelőt). Ez a majom szürke, de a hasa fehér. A haja punk. Édes pofa. Az egyik mami ismeri a vezetőnket, Eddiet, így egészen közel merészkedett hozzánk, hogy banánt kapjon.




Thomas után továbbsétáltunk. Tele volt az útvonal emelkedőkkel és kapaszkodókkal.

Végre megállhattunk ebédelni. Sült rizst kaptunk salátával,  és tükörtojással, aztán friss ananászt. Mindez a túravezető hátizsákjából került elő. Papírzacskóból ettünk, puszta kézzel.

Ebéd után Eddie bemesélte nekünk, hogy fagyi ízű kérget fog kóstoltatni velünk. Persze nem hittük, de azét megkóstoltuk. Kinin volt. Ami láz ellen jó. A malária helyi gyógyszere. De hogy milyen keserű! Leírhatatlan. A fa és a levélzete úgy néz ki, mint az akác. A kérgét kell rágcsálni.

Nem először csonkult meg a fakéreg


Ebéd után továbbmentünk és találkoztunk egy anyatigris-orangutánnal, Jackie-vel, akinek rossz napja volt.

Jackie nyúl felém. Itt még vidáman fotózok


És ennek estem áldozatul. . .

(Folyt. köv.)




2013. június 22., szombat

Karácsonyfák a folyóparton

 2013 június 16.



A világon 2 hely van, ahol a szentjánosbogár populáció nagyobb az átlagnál. Az egyik Brazíliában, a másik itt, Malájziában.

A hely neve Kuala Selangor, Kuala Lumpurtól 57 km-re. A kuala különben folyótorkolatot jelent, ezért szerepel sok maláj város nevében. A lumpur pedig sáros folyót jelent. Szóval a csillivilli nagyváros valójában sáros folyótorkolat volt valaha.


Na de vissza a bogarakhoz.

Kuala Selangorba eljutni nem nehéz - ha van az embernek autója. Tömegközlekedéssel viszont enyhén szólva macerás. Főleg, mert a bogárrajzás körzetében nincs tömegközlekedés.

Egy teljes napot töltöttem az interneten lógva, hogy infót szerezzek, de semmi. Azon kívül, hogy van egy busz, aminek megadták a számát, de nem írták le, pontosan honnan indul, semmi hasznos info. Csak, hogy bérelj taxit KL-ból 22 ezer Ft-ért és az majd odavisz meg megvár. Jó, ha 4-en lennék még ok lenne, de egyedül. . .

Szóval van egy helyijáratos busz (141-es), ami elvisz Selangorig. Onnan aztán taxival lehet elmenni a 9 km-re lévő bogárparkba, ahol pedig kis csónakokkal viszik az érdeklődőket a folyó menti karácsonyfákhoz.

A busz megtalálása volt az első akadály. Úgy látszik, a bogarakat csak az nézheti meg, aki nagyon elszánt. Vagy nagyon lóvés. Egy teljes órányi bolyongás a belvárosban (ott van a buszmegálló a sarkon / nem itt van, ott, az épület mögött / csak menjen el itt az utca végéig és ott lesz / igen, innen indul a 41-es, a 141-ről még nem hallottam), őrjöngve találtam rá végül a buszomra. Már majdnem feladtam, de aztán arra gondoltam, hogy 57 km-re vagyok a céltól, és ez közelebb van, mint Brazília. És innen már csak 2 óra és ott vagyok.

Mivel az utolsó busz visszafelé 19:45-kor jön, a bogarak viszont 8 után rajzanak, ott kell aludnom. A neten persze 2 hotel volt csak fent. Reméltem, hogy lesznek olcsó kis fogadók.

Megérkeztem. A "város" egy utcából áll (állítólag elterülve több terület is hozzátartozik, de az óvárosi rész kb 10 házból áll).

Este 8-ig van még idő, miután kinéztem a legolcsóbb szállást (nem foglaltam le, mert még bármi lehet, lehet, hogy találok turistákat, akikkel osztozhatok a taxin és visszatérhetek KL-be), elindultam a Nemzeti Parkba.


Taman Alan Nemzeti Park

Másfél órás kis sétával lehet bejárni a kiépített tanösvényt. Makákók, ezüst-levél majmok (silver leaf monkey - ez mi a fene magyarul?), sárkerülők (mudskipper - tuti nem így kell lefordítani, de mindegy), leső gyíkok (monitor lizard - vicces így szabadon fordítani) és mindenféle madarak akadhatnak a látogatók útjába. Az én utamba a két féle majom és a mudskipper akadt. 

A mudskipper egy kb 25-30 cm-es hüllő. Elsőre kis krokodilnak néz ki, ahogy a mocsárban lapul. Mikor meglátott, jól elbújt. Csak a szeme látszott ki a sárból.


Saját fotó balra. Hasznos infó jobbra


A majmok jó arcok voltak, de féltek az embertől.

Jól elbújok. . . 



A parkban láttam meg az első turistákat. Nagyon megörültem, mert elég reménytelennek látszott a taxin osztozós ötlet. A nő olyan 50 körüli volt, amerikainak látszott. Volt vele egy indiai pasi meg 4 sötétebb bőrű kamasz. Talán vegyes család. Megszólítottam őket, és előadtam a taxis ötletemet. Mondták, hogy ők saját autóval vannak, de nagyon szívesen elvisznek és osztozhatunk a csónakon is. Hurrá! Tök kedvesek voltak. Megbeszéltünk egy esti találkozót, aztán mindenki ment a  saját útjára.


Bukit Melawati


A park után felmásztam a Melawati hegyre, ahol a kilátás mellett az ezüst-levél majmok szórakoztatják a népeket. Szeletelt zöldséget lehet kínálni nekik, mire ők felpattannak az ember vállára és ott üldögélnek, amíg elrágcsálják a csemegét és amíg újabb falatokra várnak.




A bébi majomnak más a színe (vagy anya félrelépett a makákókkal) és tök olyan, mint egy moncsicsi. Majdnem elloptam és hazahoztam. (Eszembe jutott gyerekkori moncsicsim, amit annyira elhasználtam, hogy lekopott az arca és hibajavító festékkel rajzoltunk neki újat.)


Na jó, mamamajom becsülete meg lett mentve. A bébimajom fokozatosan beszürkül, ahogy idősödik


Eljött az esti találkozó ideje a parkban megismert turistákkal. Odamentem a helyszínre. Vártam. Vártam. Nem jöttek. Reménykedtem. Vártam. Nem jöttek. Morogtam, de vártam. A remény hal meg utoljára. 20 perc késés. Hááát, akkor nem jönnek. Biztos meggondolták magukat. Kár, hogy én meg közben nem csináltam B tervet, pedig a hegyen találkoztam pár turistával. Hát ez van. Bekaphatják. Kénytelen leszek taxit bérelni. Egyedül. Ha már itt vagyok. A taxi kb 3500 Ft és a sofőr megvár és visszahoz. Ki lehet bírni, csak mondjuk ez 2 napnyi szállásom ára itt. És egy hét lenne Laoszban. Átszaladtam a talákozóponttal szemközti hotelbe és kértem a recepcióst, hogy hívjon nekem taxit. Fél órája volt a találkozó, most már biztos nem jönnek. Azért rám jellemző, hogy soha, de soha nem adom fel a reményt, és amíg a portás telefonált, én kifelé néztem és lestem a lassító autókat. És igen! A reményhal teljesítette a kívánságomat. Jött egy autó, megállt és várt. Sasoltam. Kiszállt belőle 2 alak (messze volt és alkonyat) és nagyon nézelődött. Hát lehet, hogy túl optimista vagyok, de én hittem a jóban és kirohantam a hotelből. Talán ők azok. És ők voltak :)  Elmentek vacsorázni és kicsit elhúzódott, gondolták, már biztos nem leszek itt, de azért elugrottak megnézni, hátha. Még jó, hogy ennyit vártam a taxirendeléssel.

Megtudtam, hogy a nő amerikai, de 13 éve itt él a maláj férjével. A pasi a család barátja. A gyerekek közül 2 a nőé, a másik 2 unokatestvér. Egy norvég-indiai lány Norvégiából, egy indonéz-amerikai fiú Kaliforniából. Nagyon kellemes társaság voltak. A fuvarért nem fogadtak el pénzt, és a csónakból rám eső részt is alig bírtam a kezükbe gyömöszölni.


Kampung Kuantan

A szentjánosbogár-nézegetés elképesztő volt. 

Halad a kis csónak a folyón, a part két oldalán a bokrok pedig karácsonyi fényekben pompáznak és villódznak. Leírhatatlan, és lefényképezhetetlen. Mikor közel mentünk a bokrokhoz, egy-egy bogár ránk szállt. Tök vicces. Látszik a bogár teste is, de olyan erős a fény, hogy a szem csak arra fókuszál. Ámulat volt az egész. Milliónyi bogár fénye ragyogta be a bokrokat és tükröződött a vízen. Gyönyörű látvány!



A szentjánosbogár helyi neve Kelip kelip, ami lefordítva villan-villan lenne. Milyen találó. Biztos műveletlen vagyok, de Szent Jánosnak mi köze ehhez a bogárhoz? El nem tudom képzelni, honnan kapta a nevét (és most nincs időm kiguglizni).

A csónakázás után Diane megkérdezte, hogy visszavigyenek-e Selangorba. Mondtam nekik, hogy miattam ne tegyenek kerülőt, ha nem arra mennek. Mondja, hogy ők Kuala Lumpurba mennek vissza, ha akarom, elvisznek magukkal. Wow! Tényleg?! De jó lenne!

Szóval még jó, hogy nem foglaltam szállást. Este 10-re már "otthon" voltam. Mondjuk aznapra a hostelben sem volt szállásom, de tudtam, hogy lesz szabad ágy a koleszszobában, ha meg nem, akkor ledőlök a nappaliban a kanapén.

Szóval összességében a nehéz indulás után a kelip kelip program nagyon jól sült el.

Különben Magyarországon is mostanában van szentjánosbogár-rajzás. Meg lehet nézni arborétumokban.


(Mivel nincs rendes infó a neten, megírtam angolul a hasznos tudnivalókat. Ez lesz a következő bejegyzés. Semmi olyan, ami otthonról érdekes és itt nem írtam le, szóval nem kell majd elolvasni.)