Maorik, kiwik és a rögbi

Nem gyakran fordul elő velem, hogy meccset nézek, de egy ex-rögbi játékos társaságában nehéz lett volna nemet mondani a meghívásra.

Vendéglátóm Coromandelben Robert, aki maori származású és valaha rugby játékos volt, ma pedig önkéntes tűzoltó, önkéntes mentős, meg ilyenek. Egy lelke mélyéig jóindulatú pasi.

Szombat este az All Blacks (Tiszta Feketék), a NZ válogatott játszott Argentína ellen a szomszéd városban. Na, odáig nem fajult a helyzet, hogy a helyszínen nézzem meg a meccset, de azért a díszletvároska egyik pubjáig elfáradtam az esemény érdekében. Robert elmagyarázta a játék szabályait, így nem csak bambán néztem a labda után. Az eső természetesen ömlött. Kint.

Apropó maori...

Új-Zéland a britek megérkezése előtt a maorik földje volt. A maorik a Csendes-óceán szigeteiről (pl. Tahiti) hajókáztak le NZ-ig. Nyelvük és kultúrájuk nagyon hasonlít a polinézre (mivel onnan ered). Békés nép voltak, így a gyarmatosítók könnyen megszerezték a földjeiket. Szerencsére nem annyira brutálisan, mint az amerikai indiánokkal történt, de azért itt sem maradt túl sok az őslakosok kezében. Mivel írott nyelvük nem volt, nehéz a múltjukat kideríteni, de a szóban terjedő legendáik alapján Hawaiki ősi földjéről érkeztek kenukkal, ami valahol Tahiti és Cook szigetek körül lehet és időben úgy 1300-ra tehető.

A kép a Wikipédiából származik... remélem, ez elég hivatkozásnak a szerzői jogvédelmi izé miatt
Na, itt a link is inkább: http://hu.wikipedia.org/wiki/Maorik

Érdekesség, hogy a maori szó maori nyelven "normálisat" jelent, ami arra vonatkozik, hogy "nem isteni".

Az európaiak megjelenésével a XVIII. sz. körül megjelentek a járványok és a bűnözők is, úgyhogy a maori lakosság a tizedére csökkent. A Brit Birodalomhoz csatolást nem annyira értékelték az őslakosok, ezért a maorik és a pakehák (európaiak) között háború tört ki 1860-ban.

Napjainkban az egymás tisztelete és elfogadása jellemzi a helyzetet. Itt elsősorban mindenki KIWI (új-zélandi) és csak azután maori vagy európai vagy akármi. Már, ha egyáltalán érdekel ez valakit. Annyira nyitott és barátságos minden kiwi, hogy mindegy, ki honnan érkezik, mindenki szeret mindenkit :)

A maorik által tapu-nak (tabu) tekintett helyszíneket a nem-maorik is tisztelik. Kiwinek lenni azt is jelenti, hogy az otthonuk, a Nagy felhő szigete (maoriul Aotearoa) maori hagyományait is ápolják.

A kiwi kifejezés különben onnan ered, hogy Új-Zéland jellegzetes madara, a kiwi, mint nemzeti szimbólum szerepelt a hadsereg egyenruháján és őket kezdték kiwiként emlegetni. Később a rugby-válogatottra is így hivatkoztak, és lassan átment a kifejezés hivatalosba, és mára az új-zélandiakat jelenti.

A kiwi madár egy kihalóban lévő faj, éjszakai életet él és nem tud repülni. És nagyon cuki :)

A kiwi gyümölcsre itt kiwi fruit-ként hivatkoznak. Ha csak kiwi-t mond az ember, akkor a népre gondolnak.

Ja, és érdekes, hogy maoriul a "törzs" iwi.

Vissza a meccshez...

A rögbi meccs elején az új-zélandi játékosok egy maori harci táncot, a Hakát adták elő. Na, nem fűszoknyás billegetésre kell gondolni, hanem a maori harcosok ellenség-elijesztő dobogására és kiabálására. Impresszív volt. Az argentinok helyében én megijedtem volna. Minden meccs előtt előadják

Jellegzetes maori hagyomány a fintorgás, nyelvnyújtogatás, ami szintén az ellenség elijesztésére szolgált. A tradíció szerint a maori férfiak mérges arckifejezést tetováltak az arcukra, hogy még ijesztőbbnek tűnjenek.

Na, ismét vissza a meccshez : )


A játék szenzációs volt! Én aztán igazán nem tudok lelkesedni semmilyen sportnézésért, halál unalmasnak tartom azt bámulni, ahogy mások rohangálnak, ahelyett, hogy én is rohangálnék valahol, de ez a meccs élvezetes volt.

Kezdődik azzal, hogy nem olyan, mint az amerikai foci, ahol 10 perc futkosás után lecserélik az egész csapatot, jön a szünet meg a pompomlányok, akik a hátsójukat mutogatják, meg állandóan mindenki ujjong okkal-ok nélkül, és egy óra meccsnézés után még mindig nem vagyunk félidőnél sem.

Folytatódik azzal, hogy nem olyan, mint az európai foci, ahol milliomos kétballábasok rohangálnak a labda után és amint valaki súrolja a másik trikójának a szélét, jön a földön hempergéses dráma meg a sárga lap, meg a kiállítás és csak húzzák az időt.

Teljes meglepetésemre ebben a játékban valóban játszanak a játékosok. Ott vannak, ahol a labda, a labda állandóan mozgásban van és ha valaki földre kerül, nem áll meg az élet, hanem felpattan és játszik tovább. A durva mondjuk az volt, hogy az egyik játékosnak kifordult a válla, és amíg őt levitték a pályáról, addig azért a meccs ment tovább pár méterrel odébb. Halál kemény sport a rögbi. És nem viselnek sisakot. Pedig akkorákat esnek, hogy hétköznapi ember ott pusztulna meg azonnal.

Tök izgalmas volt! És tetszett a játék barátságossága. Mert igen, hihetetlen, de emellett barátságos volt. Pedig majdnem kinyírták egymást.

A végére azt vettem észre, hogy drukkolok a csapatnak és szinte sajnáltam, hogy nem élőben nézem, ahol tombol közönség (meg zuhog az eső mellesleg).

Hihetetlen, hogy miket vált ki belőlem a Kiwi-föld... ;-)

Kotorj magadnak

2013 szeptember 8.

A Coromandel-félsziget valaha a hippik központja volt.


Coromandel kis városkájában fazekas műhelyeket és művésztelepeket hoztak létre, ahol távol a civilizációtól, gyönyörű környezetben élhették füves mindennapjaikat a kommunákban. Mára a fazekasműhelyek nagy része bezárt, Coromandel pedig egy csendes, kommersz, filmbéli díszletnek tűnő kisváros lett.

Coromandel

Thames városkája egy árnyalattal nagyobb és forgalmasabb Coromandelnél, de pár ezernél többen itt sem élnek. Viszont itt van szupermarket, ami határozottan komfortosabbá teszi a helyet. Az egyetlen utcácska, ami a város tengelyét és központját jelenti, úgy néz ki, mintha valami mozifilm díszleteként épült volna.

Whitianga

Egy másik díszletvároska Whitianga. Szép kikötő, szép öböl, csendes főutca.

Whitianga

Viszont innen lehet átjutni a komppal az öböl másik oldalára, ahol a Cathedral Cove (Katedrális barlang) és a Forró vizes strand található.

A táj elképesztően gyönyörű!

Stoppal közlekedtem és mázlim volt, mert sütött a nap. Itt tavasz van, úgyhogy egy kis eső mindig lóg a levegőben.

Cathedral cove

Cathedral cove strandja

A félsziget - számomra - legfontosabb vonzereje a Hot water beach, ami nem más, mint egy vulkanikus utóműködéssel gazdagított tengerpart-szakasz, ahol apály idején a parti homok alól forró, kénes források bukkannak elő.

A helyi szokás szerint ásóval, kapával és nagyharang helyett lapáttal kell érkezni. Amikor a víz visszahúzódik, lehet kezdeni az építkezést. A homokvár és a medencealapozás kombinációját előadva mindenki kiássa magának a saját, személyre szabott termálmedencéjét. Minél mélyebbre ás az ember, annál biztosabb, hogy leforrázza magát. Bizonyos helyeken, ahol a forrás útja halad a homok alatt, még sétálni sem lehet mezítláb, annyira forró a talaj és a felszivárgó víz. Máshol meg, ahol a tenger vize szivárog be a medencébe, fagyos a víz.

Pezsgő és fürdő

Fetrengés a meleg vizes homokban. Minden (örök) gyerek álma... 

A cél az, hogy úgy keveredjen az ember saját medencéjében a hideg és a meleg víz, hogy közben ne forrázza és ne fagyassza le egyik oldalunkat sem, valamint sikerüljön olyan mélységig leásni, hogy a testünk víz alatt legyen, miközben alulról nem éget szénné a felszivárgó víz. Nem volt egyszerű. Két órát hevertem a forró pocsolyában, átérezve a vaddisznók és a vízilovak mindennapjait.

A szemfülesebbek persze jó korán érkeztek és még időben elfoglalták a legjobb helyeket, ahol a két víz hőmérsékletének aránya éppen ideális. Egyesek többszemélyes jakuzzit ástak maguknak, mellé hűtőmedencét a sörnek. Tudnak valamit...

Mások csak bámészkodtak, és a kemény munkával felfalazott homokszigeteléseket rongálták a bamba ténfergésükkel. Nem kicsit bosszantó, ha végre kialakítod az ideális hőmérsékletet, aztán jön valami málészájú nézelődő és áttapicskol a gáton.

Tavasz Új-Zélandon
Egyesek kabátban (mezítláb), mások fürdőruhában

Délután már jó korán elindultam vissza Coromandelbe, hogy még sötétedés előtt odaérjek. Vasárnap este volt. Mindenki otthon, a családdal. Az út, ami reggel alig 1 órás volt, most 3 órát vett igénybe. Már alkonyult, én meg csak álltam a domboldalon, csak vártam, és nem jött autó. Egy sem. Tök kihalt úttest. Csak a legelők és a tehenek. És még ők is furcsállották, hogy ott álldogálok...

Jéééé, új kapu.....

Aztán végre jött valaki és felvett és rendben hazaértem.

Hazajáró hullák

2013 augusztus 18.

Couchsurfer barátom jött értem a kikötőbe.

A srácnál terveztem az angoltanítós önkénteskedést, de az utóbbi napokban annyira megtelt az indonéz pohár, hogy már nem vagyok biztos benne, hogy olyan jó ötlet ez. Azért még nem zárom ki a lehetőséget, hiszem egészen más letelepedve élni egy országban, ahol a környezetemet én tartom tisztán, mint hátizsákkal hurcolkodni nap mint nap szállásról szállásra.

Ikhsan egy tök komoly és megfontolt huszonéves. Szuper kedves és vendégszerető. 

Egy kellemes napot töltöttem el nála.

Makassar (Sulawesi avagy Celebesz déli fővárosa) nem rendelkezik turistáknak szánt látványosságokkal. 

A várostól 9 órányira fekszik viszont a Toraja népcsoport lakóhelye, ami a legfőbb érdekesség, de sajnos az nem fér bele az időmbe, hogy odaruccanjak. Kár érte, mert terveztem, hogy megnézem, de végülis ha visszajövök, simán lesz rá időm egy hónap alatt.

Celebesz híres a szertartásairól. A lakók hiteleket vesznek fel, hogy megtartsanak egy-egy temetési szertartást, ami a legfontosabb a életükben. Minél magasabb rangú a család, annál pazarabb a halotti tor. Még ha nem is engedhetnék meg maguknak, akkor is több ezer állatot ölnek le egy temetés miatt. A celebesziek ezért szegények.

Sok család eladta a földjét befektetőknek, és a kapott pénzt szertartásokra költötte. Ami abszurd, hiszen a földjeik óriásiak voltak és a kapott pénzből gazdagon élhettek volna életük végéig. Ehelyett mindet bivalyra költötték, amit egy-egy temetésen levágtak. Így se föld, ahol termesszenek, se állatok, amit tenyészthetnek. Minden további szertartásra meg kell venni az áldozati állatokat, ami rengeteg pénz. Olyasmi az árfolyam, mintha otthon 100.000 Ft lenne egy tehén. Egy szertartásra egy luxuslakás árát költik el.

Találtam egy nagyon szemléletes képriportot egy celebeszi temetésről. Itt lehet megnézni.

A toraják a halottat egészen addig élőként kezelik, míg a szertartás meg nem tartják. Bebalzsamozva őrzik a tetemet otthonaikban vagy egy ideiglenes koporsóba helyezik, ahol kivárhatja a száraz évszakot, a ceremóniák idejét. A toraja hit szerint a halottak az értük feláldozott bivalyok lelkén keresztül "lépcsőznek" fel a túlvilágba, ahonnan majd családjukat segítik. Ezért nagyon fontos, hogy minél több bivalyt öljenek le a halotti toron. 

A több napos ceremónia alkalmából a falu népe előszedi az addig őrizgetett halottakat és felkészíti őket a túlvilágba lépésre. Hullagyalázó viedó itt.

Egy másik hagyomány szerint az embert nem ott kell eltemetni, ahol meghalt, hanem ahol született. Viszont Celebesz természeti adottságai miatt nem könnyű egy halottat hazaszállítani a falujába. A legenda (vagy valóság?) szerint fekete mágiával rá lehet venni a hullát, hogy hazagyalogoljon a falujába. Zombiiiii!

Ha visszamegyek Celebeszre, mindenképp részt veszek egy szertartáson. Ezt meg kell néznem!

Tojt kávé

2013 július 19.

Az anyatemplom után még a Balit szimbolizáló rizsteraszokat akartam megnézni.

Útközben elhaladtunk pár ültetvény mellett, ahol azt hirdették, hogy bemutatják a kakaó és kávétermesztés lépéseit. Ez már régóta érdekelt, úgyhogy az egyiknél megálltunk.

Balin híres a Luwak kávé, ami nem más, mint egy macskaféle vadállat ürülékéből kibogarászott kávészemekből készült ital.

Macskatest és rókapofa jógapózban.
Ő eszi meg először, amit az emberek megisznak utána.

Számomra ködös, hogy miért jó ilyet inni, de mivel elég drága, a sok sznob lelkesen fogyasztja. Állítólag alacsonyabb a koffeintartalma, viszont savasabb. Vagy a savtartalma is alacsonyabb? Most nem emlékszem.

Mindenesetre számomra nem étvágygerjesztő a gondolat, hogy ezt egyszer már megette valaki. Vagy valami.

A kakaótermesztésről kb 2 mondatot mondtak, a nyers kakaóbabot nem lehetett megkóstolni, pedig számomra ez lett volna az egész látogatás lényege. Viszont adtak egy egész tálcányi mindenféle italt megkóstolni. Volt gyömbéres kakaó, ginseng kávé, kókuszos kávé, helyi kakaó meg különféle teák.

A ginsengkávé valami elképesztően finom. Kár, hogy 9 dollárért adtak egy 5 tasakos instant csomagot. Inkább majd megnézem a szupermarketben : )

A rizsterasz pár percnyi távolságra van Ubudtól, egy Tegalalang nevű falu közelében. Van persze máshol is teraszos rizsföld, de ez a legnépszerűbb. És jogosan. Tényleg festői.

Jackie tragédiája

2013 június 27.

Az orángutános túszdráma után hamarosan Eddie is megérkezett. Épségben. De nagyon szomorúan. Teljesen ki volt akadva, hogy bántotta Jackie-t. Majdnem sírt, annyira sajnálta, hogy megütötte és hogy csorbult a majom bizalma iránta.

Kérdezgettük, hogy vajon miért volt Jackie más ma, és egyáltalán mitől lett ő az ölelős majom.

Eddie elmesélte, hogy Jackie jó pár évvel ezelőtt adott életet az első kölykének, és amikor a kölyök 1-2 éves volt, egy hím orangután párosodni akart Jackie-vel. Jackie viszont nem akart vele. Az orangutan anyák a szülést követő 6-8 évig, amíg a csemete önellátó nem lesz, nem párosodnak újra és kerülik a hímeket. A hímet ez a tény nem zavarta. Ő Jackie-t akarta és mivel tisztában volt vele, hogy Jackie ellenállása főként a kölyök jelenlétének köszönhető, nagyon logikusan arra a következtetésre jutott, hogy a kölyköt kell eltávolítania az útból, hogy elérje célját. 

Ezért el is kezdte letépni Jackie-ről a bébit. Jackie persze ragaszkodott a gyerekéhez, így nem engedte. Gondolom, szörnyen hangos csetepaté lehetett, húzták a kismajmot két irányból, meg nyilván egymást is gyepálták.

Aztán egyszer csak megtörtént a baj. Az orangután kölyök elszakadt. 

Nagyon remélem, hogy ezek után Jackie-ből kitört a démon és rendesen helyben hagyta azt a hormonoktól vezérelt gyilkos köcsögöt, bár sokkal valószínűbb, hogy a dzsungelben nem ilyen igazságos az élet. : (

Mindenesetre Jackie az eset után sokkot kapott és nem vette tudomásul, hogy meghalt a kölyke. Hetekig hurcolta magával a tetemet, mintha még élne. Senki nem tudta eltávolítani tőle. A vadőröket nem engedte közel magához. Végül elkábították és úgy vették el tőle a bűzlő maradványokat, mielőtt valami fertőzés következtében neki is baja esik.

Azóta Jackie-nek volt már egy kölyke, akit felnevelt, és most itt van ez a másik is, de úgy tűnik, nem tudta feldolgozni a tragédiát azóta sem. Amit teljesen érthető is.

A kölyke elvesztése után alakult ki benne a reflex, hogy megölelgessen és karjuknál fogva tartson másokat. Gondolom, először más orangutánokkal próbálkozhatott, de valószínűleg nem jól reagáltak túláradó ragaszkodására, így fordulhatott a nála gyengébb (így kevésbe ellenálló) és egyébként is pozitívan reagáló turisták irányába.

Ezek után kifaggattuk Eddie-t Minna történetéről is.

Minnát kölyökkorában rabolták el (és mivel az anya orangután csak úgy nem adná a kölyköt, valószínűleg őt meg megölték - ez az egyik oka a faj veszélyeztetettségének) és emberek között nevelkedett. Ezért van az, hogy társaival ellentétben nem a fákon közlekedik, hanem a földön. Ezt tanulta. Itt jegyzem meg zárójelben, hogy az ufó-evolúció hívői most örülhetnek, mert itt egy lehetséges bizonyíték arra, hogy a Homo sapiens sem magától mászott le a fáról.

Szóval Minna jól kiismerte az embereket és rájött, hogy ő az erősebb. És az emberek is tisztában voltak ezzel. Mikor Minna elkezdett kezelhetetlenné válni, "elegánsan" likvidálták és visszaeresztették a dzsungelbe.

Minna nyilván nem sok elképzeléssel rendelkezett a dzsungelbeli élelemszerzésről. Számára az étel az embertől jött. Így, amikor embert látott, ment, és elvette, amit tudott. A dzsungelben meg van elég turista. . . 

A vadőrök persze próbálkoztak mindennel, hogy segítsék a beilleszkedését, de Minna se hülye. Ha a puszta megjelenése elég ahhoz, hogy banán-fürtöket ajánlgassanak neki a menekülő humánok, akkor mi a fenének küzdene a fáradtságos élelemszerzéssel más úton? Pár harapás és mindenkinek világos a szabály. 

Így alakult ki a tradíció a dzsungelben. Jön Minna! Futáááás!

Füst és armageddon

2013 június 19-21.

Már Szingapúrnál említettem, hogy a városra ereszkedő füsttől alig lehetett látni a felhőkarcolókat. Akkor még nem sejtettem, hogy az egészségügyi határérték sokszorosa a légszennyezettség, és pillanatokra vagyunk a veszélyes fokozattól. Azt meg végképp nem is gondoltam, hogy ez lehet még rosszabb.

Még Malájziában említette valaki, hogy a legjobbkor hagyom el az országot, mert jön a füst. Nem nagyon faggatóztam, hogy mégis milyen füst és honnan, mert hát egy kis füst nem tétel.

Szingapúrban aztán, mikor a látótávolság alig pár száz méter volt a délelőtt folyamán, és óráról órára romlott a helyzet, már gyanítottam, hogy itt valami komolyabbról van szó.

Az egész város szürkés-sárga lepel alatt állt. Még a vonat légkondija miatt szereztem egy felfázást, úgyhogy a füst szagát eleinte nem is éreztem.

A homályos, 3 oszlopos építmény a Sky Walk, ahonnan a város panorámáját szokás megtekinteni

Este (mikor épp a vonathoz kellett volna sietnem) láttam a híradóban, hogy a légszennyezettség rekordokat döntött. Az emberek ekkor már műtős maszkot viseltek az utcán, a forgalom meg szinte megszűnt, mert mindenki a lakásokba menekült.

A normál érték 90 PSI szokott lenni

A füst Szumátráról jön. A mezőgazdasági vállalat égeti az erdőt. Hogy legyen termőföld. Több megyényi területet gyújtanak fel minden évben. Nem csoda, hogy a maradék esőerdő már UNESCO védelem alatt áll. De hogyan lehetséges az, hogy ilyen mértékű légszennyezettséget okozhatnak minden évben, és senki nem tesz ellene semmit? Egyáltalán téma ez a világban? Volt szó erről otthon a hírekben a frissen született kismedvék és a cigiért egymást gyilkoló csövingerek mellett? Én nem emlékszem, hogy valaha hallottam volna róla, pedig nagyon durva a dolog.

Melakkában viszonylag jó volt a helyzet. A szél észak-keletről fúj, így Szingapúr van a legnagyobb veszélyben. Kíváncsi leszek, mi lesz Szumátrán. Én északra tartok, szóval elvileg jobb lesz a levegő.

Melakkába csak másnap reggelre ért a füst és akkor sem volt durva

Dumaiba átérve olyat láttam, amilyet még sosem. Fényes nappal, kora délután félhomály. Mint megtudtam, Dumai mellett égnek a dzsungelek. Hamu kavargott a levegőben. A nap délután 4-kor olyan volt, mint a hold. Simán bele is lehetett nézni.

A látótávolság 100 méter alá csökkent, a szag már fejfájdító volt. Kicsit szédültem is így 3 napnyi füst-kúra után. Valószínűleg enyhe füstmérgezést kaptam. Az összes ruhám (még a hátizsákban lévők is) olyan szaggal rendelkeznek, mintha a tábortűz mellett teregettem volna ki őket. A bőröm sercegett a rátapadt hamutól, számoltam vissza az órákat a következő egészséges, mély lélegzetvételig. Már csak 1 nap. Vagy talán kevesebb.

Az utcán belefutottam pár aktivistába (mikor a tanár fuvarozott visszafelé) és kaptam tőlük ingyen műtős maszkot. Halottnak a csók. Ez ugyan nem szűri ki a füstöt. Max a hamut. Ide gázálarc vagy szénszűrős permetezőmaszk kellene. De persze jobb a semminél. Legalább hamut nem nyelek.

A busz északra haladt, többször meg is akadt az úton, mert a tűz miatt elterelték a forgalmat. Itt már olyan sűrű és sötét volt a füst, hogy fényképezni sem lehetett, mert a gép éjszakai képeket akart csinálni, a nappali beállítással meg homályos lett minden. Alig pár 10 méterig lehetett ellátni. A füst a földfelszíntől számítva 2-3 méteren gomolygott. 

Jó, hát ez a fénykép olyan minőségű, hogy akár egy konyhaasztalon meggyújtott papírfecni is lehetne rajta,
de higgyétek el, hogy az erdő : - )

Jó pár óra volt, mire kiértünk a katasztrófa övezetből, de sajnos a mély lélegzetvétellel még várnom kellett, amíg leszállhattam a buszról. 

Indonéziában ugyanis szabad dohányozni a buszokon és ezzel a lehetőséggel mindenki élt is. 20 ember pöfékelt körülöttem. Az ablakokat mindet becsukták, mert a huzat nem egészséges. Úgy kellett kikönyörögnöm egy ablaknyi szellőzést. Azzal érveltem, hogy hányok, ha nem adnak levegőt (ami többé-kevésbé igaz is). Tiszta tortúra volt a buszozás. Emellett az emberek úgy viselkedtek, mint valami cigány karavánban. Mindent a földre dobáltak (a cigicsikket is), cipővel ugráltak a  üléseken, üvöltve beszélgettek egymással, a gyereket az ülésen pelenkázták (nem mertem odanézni, mi lesz a használt pelenkával), a gyümölcs héja és magja is a földre került, amibe aztán beletapostak, majd vígan feltették a lábukat az előttük ülő kartámlájára.

A vezető hajnali 3-ig üvöltette a zenét. Mikor abbahagyta és fellélegeztem (na ez most pont nem ide illő szó), elkezdett énekelni. Frankón énekelt. Hangosan, szomorúan, óbégatva. Közel másfél órán keresztül. Hajnali 5 körül meg már ugye reggel volt nekik, úgyhogy ébresztő zenét kellett játszani. Olyan hangerőn, hogy füldugón keresztül is bántotta a dobhártyámat. 

Egy percet sem aludtam. EZ a 16 órányi füstmérgezés rosszabb volt, mint AZ a füstmérgezés.

Áldottam magam, a szerencsémet, az előrelátást, a véletlent, hogy az Észak-Szumátra - Jáva viszonylatra mégis inkább repjegyet vettem és nem busszal kell megtennem pár ezer km-t. Minimum 60 óra lenne. De ilyen körülmények között 1 óra is sok. Hiába stresszel a repjegy (fix dátum, én meg ugye szeretem ad hoc eldönteni, merre megyek és meddig maradok), meg fogok próbálni repkedni, míg Indonéziában vagyok. Remélem, a repülőn van nemdohányzó részleg.

Hogyan lettem angoltanár Szumátrán

2013 június 21.

A komp Dumai-ban kötött ki.

Megérkezéskor kiváltottam az indonéz vízumot, a lány pedig (Anisha) aranyos volt és megvárt, hogy segítsen eljutni a buszpályaudvarra, ahonnan nekiindulok Észak-Szumátrának.

Az apja jött érte autóval és ő is nagyon segítőkész volt. Körbefurikáztak a városban, hogy találjunk egy buszos céget, akik Parapat felé indítanak buszokat. A buszpályaudvart nem javasolták, merthogy nem biztonságos ott ülnöm egyedül. Huh. Jól indul.

A városban minden üzlet zárva volt. Ebéd utáni szieszta. Pénzt akartam váltani, persze reménytelenül. A sziesztáról nem tudtam.

Végül találtunk egy céget, amelyiknek volt délután egy busza a kérdéses városba. Az út 16 óra és 14 USD. Ezzel együtt már végképp jobban megérte volna a repjegy. Ha időben lefoglaltam volna.

Az utazási irodában terveztem a délutánom eltöltését, ám alig egy órát üldögéltem, mikor megjelent egy pacák és leült mellém. Elkezdett angolul beszélni arról, hogy ő angoltanár és azzal segíti a diákjait, hogy külföldiekkel való társalgásra biztatja őket és rendszeresen jönnek az óráira külföldiek és mindjárt kezdődik az óra. 

És?!

És akkor ő visszahozna az óra után engem.

Miért? Oda fogok menni? Az egész mese arról szólt, hogy meghívott az órára?! Jaj neee! Egy magyar osztály előtt sem tudnék sok mindent mondani, nemhogy itt. Meg különben is. Ne már. De hogyan utasíthatnám vissza a kérését, mikor éppen csak az előbb köszöntem el 2 kedves helyi lakostól, akik idejüket nem kímélve körbehurcoltak a városban, hogy segítsenek. Ennyivel tartozom az Univerzális Jótett Banknak.

Legyen.

Elmotoroztunk az iskoláig, ahol 3 lány és egy fiú várt a tanárra. Szünidő előtti utolsó nap, sokan már nem is jöttek órára. Szerencsére a feladatom nem volt túl komplikált és kínosnak sem éreztem végül. meg kellett hallgatnom a gyerekek bemutatkozását, aztán válaszolni a velem kapcsolatos kérdéseikre. Később a tanár kiment, mi pedig elég jól elbeszélgettünk. Tartottam nekik kis földrajz órát (hol is van Hongária), meg érdekelte őket pár alap kifejezés, úgyhogy tanultunk magyarul is. Meg indonézül persze.

A tanárról kiderült, hogy Couchsurfer és több albumnyi név-gyűjteménye van azokról, akik valaha részt vettek az óráin. Volt pár magyar is. : )

Összességében nagyon érdekes tapasztalat volt. Ilyet fogok még csinálni máskor is.

Karácsonyfák a folyóparton

 2013 június 16.

A világon 2 hely van, ahol a szentjánosbogár populáció nagyobb az átlagnál. Az egyik Brazíliában, a másik itt, Malájziában.

A hely neve Kuala Selangor, Kuala Lumpurtól 57 km-re. A kuala különben folyótorkolatot jelent, ezért szerepel sok maláj város nevében. A lumpur pedig sáros folyót jelent. Szóval a csillivilli nagyváros valójában sáros folyótorkolat volt valaha.

Na de vissza a bogarakhoz.

Kuala Selangorba eljutni nem nehéz - ha van az embernek autója. Tömegközlekedéssel viszont enyhén szólva macerás. Főleg, mert a bogárrajzás körzetében nincs tömegközlekedés.

Egy teljes napot töltöttem az interneten lógva, hogy infót szerezzek, de semmi. Azon kívül, hogy van egy busz, aminek megadták a számát, de nem írták le, pontosan honnan indul, semmi hasznos info. Csak, hogy bérelj taxit KL-ból 22 ezer Ft-ért és az majd odavisz meg megvár. Jó, ha 4-en lennék még ok lenne, de egyedül. . .

Szóval van egy helyijáratos busz (141-es), ami elvisz Selangorig. Onnan aztán taxival lehet elmenni a 9 km-re lévő bogárparkba, ahol pedig kis csónakokkal viszik az érdeklődőket a folyó menti karácsonyfákhoz.

A busz megtalálása volt az első akadály. Úgy látszik, a bogarakat csak az nézheti meg, aki nagyon elszánt. Vagy nagyon lóvés. Egy teljes órányi bolyongás a belvárosban (ott van a buszmegálló a sarkon / nem itt van, ott, az épület mögött / csak menjen el itt az utca végéig és ott lesz / igen, innen indul a 41-es, a 141-ről még nem hallottam), őrjöngve találtam rá végül a buszomra. Már majdnem feladtam, de aztán arra gondoltam, hogy 57 km-re vagyok a céltól, és ez közelebb van, mint Brazília. És innen már csak 2 óra és ott vagyok.

Mivel az utolsó busz visszafelé 19:45-kor jön, a bogarak viszont 8 után rajzanak, ott kell aludnom. A neten persze 2 hotel volt csak fent. Reméltem, hogy lesznek olcsó kis fogadók.

Megérkeztem. A "város" egy utcából áll (állítólag elterülve több terület is hozzátartozik, de az óvárosi rész kb 10 házból áll).

Este 8-ig van még idő, miután kinéztem a legolcsóbb szállást (nem foglaltam le, mert még bármi lehet, lehet, hogy találok turistákat, akikkel osztozhatok a taxin és visszatérhetek KL-be), elindultam a Nemzeti Parkba.

Taman Alan Nemzeti Park

Másfél órás kis sétával lehet bejárni a kiépített tanösvényt. Makákók, ezüst-levél majmok (silver leaf monkey - ez mi a fene magyarul?), sárkerülők (mudskipper - tuti nem így kell lefordítani, de mindegy), leső gyíkok (monitor lizard - vicces így szabadon fordítani) és mindenféle madarak akadhatnak a látogatók útjába. Az én utamba a két féle majom és a mudskipper akadt. 

A mudskipper egy kb 25-30 cm-es hüllő. Elsőre kis krokodilnak néz ki, ahogy a mocsárban lapul. Mikor meglátott, jól elbújt. Csak a szeme látszott ki a sárból.

Saját fotó balra. Hasznos infó jobbra

A majmok jó arcok voltak, de féltek az embertől.

Jól elbújok. . . 

A parkban láttam meg az első turistákat. Nagyon megörültem, mert elég reménytelennek látszott a taxin osztozós ötlet. A nő olyan 50 körüli volt, amerikainak látszott. Volt vele egy indiai pasi meg 4 sötétebb bőrű kamasz. Talán vegyes család. Megszólítottam őket, és előadtam a taxis ötletemet. Mondták, hogy ők saját autóval vannak, de nagyon szívesen elvisznek és osztozhatunk a csónakon is. Hurrá! Tök kedvesek voltak. Megbeszéltünk egy esti találkozót, aztán mindenki ment a  saját útjára.

Bukit Melawati

A park után felmásztam a Melawati hegyre, ahol a kilátás mellett az ezüst-levél majmok szórakoztatják a népeket. Szeletelt zöldséget lehet kínálni nekik, mire ők felpattannak az ember vállára és ott üldögélnek, amíg elrágcsálják a csemegét és amíg újabb falatokra várnak.

A bébi majomnak más a színe (vagy anya félrelépett a makákókkal) és tök olyan, mint egy moncsicsi. Majdnem elloptam és hazahoztam. (Eszembe jutott gyerekkori moncsicsim, amit annyira elhasználtam, hogy lekopott az arca és hibajavító festékkel rajzoltunk neki újat.)

Na jó, mamamajom becsülete meg lett mentve. A bébimajom fokozatosan beszürkül, ahogy idősödik

Eljött az esti találkozó ideje a parkban megismert turistákkal. Odamentem a helyszínre. Vártam. Vártam. Nem jöttek. Reménykedtem. Vártam. Nem jöttek. Morogtam, de vártam. A remény hal meg utoljára. 20 perc késés. Hááát, akkor nem jönnek. Biztos meggondolták magukat. Kár, hogy én meg közben nem csináltam B tervet, pedig a hegyen találkoztam pár turistával. Hát ez van. Bekaphatják. Kénytelen leszek taxit bérelni. Egyedül. Ha már itt vagyok. A taxi kb 3500 Ft és a sofőr megvár és visszahoz. Ki lehet bírni, csak mondjuk ez 2 napnyi szállásom ára itt. És egy hét lenne Laoszban. Átszaladtam a talákozóponttal szemközti hotelbe és kértem a recepcióst, hogy hívjon nekem taxit. Fél órája volt a találkozó, most már biztos nem jönnek. Azért rám jellemző, hogy soha, de soha nem adom fel a reményt, és amíg a portás telefonált, én kifelé néztem és lestem a lassító autókat. És igen! A reményhal teljesítette a kívánságomat. Jött egy autó, megállt és várt. Sasoltam. Kiszállt belőle 2 alak (messze volt és alkonyat) és nagyon nézelődött. Hát lehet, hogy túl optimista vagyok, de én hittem a jóban és kirohantam a hotelből. Talán ők azok. És ők voltak :)  Elmentek vacsorázni és kicsit elhúzódott, gondolták, már biztos nem leszek itt, de azért elugrottak megnézni, hátha. Még jó, hogy ennyit vártam a taxirendeléssel.

Megtudtam, hogy a nő amerikai, de 13 éve itt él a maláj férjével. A pasi a család barátja. A gyerekek közül 2 a nőé, a másik 2 unokatestvér. Egy norvég-indiai lány Norvégiából, egy indonéz-amerikai fiú Kaliforniából. Nagyon kellemes társaság voltak. A fuvarért nem fogadtak el pénzt, és a csónakból rám eső részt is alig bírtam a kezükbe gyömöszölni.

Kampung Kuantan

A szentjánosbogár-nézegetés elképesztő volt. 

Halad a kis csónak a folyón, a part két oldalán a bokrok pedig karácsonyi fényekben pompáznak és villódznak. Leírhatatlan, és lefényképezhetetlen. Mikor közel mentünk a bokrokhoz, egy-egy bogár ránk szállt. Tök vicces. Látszik a bogár teste is, de olyan erős a fény, hogy a szem csak arra fókuszál. Ámulat volt az egész. Milliónyi bogár fénye ragyogta be a bokrokat és tükröződött a vízen. Gyönyörű látvány!

A szentjánosbogár helyi neve Kelip kelip, ami lefordítva villan-villan lenne. Milyen találó. Biztos műveletlen vagyok, de Szent Jánosnak mi köze ehhez a bogárhoz? El nem tudom képzelni, honnan kapta a nevét (és most nincs időm kiguglizni).

A csónakázás után Diane megkérdezte, hogy visszavigyenek-e Selangorba. Mondtam nekik, hogy miattam ne tegyenek kerülőt, ha nem arra mennek. Mondja, hogy ők Kuala Lumpurba mennek vissza, ha akarom, elvisznek magukkal. Wow! Tényleg?! De jó lenne!

Szóval még jó, hogy nem foglaltam szállást. Este 10-re már "otthon" voltam. Mondjuk aznapra a hostelben sem volt szállásom, de tudtam, hogy lesz szabad ágy a koleszszobában, ha meg nem, akkor ledőlök a nappaliban a kanapén.

Szóval összességében a nehéz indulás után a kelip kelip program nagyon jól sült el.

Különben Magyarországon is mostanában van szentjánosbogár-rajzás. Meg lehet nézni arborétumokban.

(Mivel nincs rendes infó a neten, megírtam angolul a hasznos tudnivalókat. Ez lesz a következő bejegyzés. Semmi olyan, ami otthonról érdekes és itt nem írtam le, szóval nem kell majd elolvasni.)

Kövesd a papucsot

2013. június 2.

Reggel trópusi esőben volt részünk. Rég láttam ilyet. Szép volt és frissítő. 

Mondjuk a szoba tetejének beázásáról lemondtam volna, de mivel hamarosan kisütött a nap és jó meleg lett, a szoba is felszáradt. 

Délután kitaláltuk, hogy átnézünk a sziget másik oldalára, ahol nincsenek panziók és éttermek, viszont állítólag szép a strand. 

A hegyen és a dzsungelen kell keresztülmászni egy 1 órás kirándulás keretében. Többen figyelmeztettek, hogy könnyű eltévedni, mások viszont azt mondták, sima ügy az út, csak a papucsokat kell követni. Ha meg nem egyértelmű az út, kövessük a kutyát.

Mi van?! Papucs meg kutya? És happy cake-et is kell ennünk indulás előtt, hogy ezeket lássuk?!

Nekiindultunk. Négyen mentünk (a 2 dél-amerikai lány és Brendon). A faluból kifelé vezető úton hamarosan megértettük az útbaigazítást. Az egyik fatörzsre felszögelve egy fél pár szakadt strandpapucs díszelgett. Érdekes útjelzés. Olcsó, sok van belőle és semmi másra nem jó. A következő papucs úgy 15 méter múlva tűnt fel egy sziklára applikálva. Na, ez így tényleg nem lesz komplikált. Nagyjából 20 méterenként kaptuk az újabb jelet változatos fazonú és méretű papucsok formájában.

Körülbelül az első 5 percben túlestünk a beavatáson is. Majdnem kígyóra léptem. A columbiai lány haladt előttem egy lépéssel. Hirtelen azt látom, hogy valami piros folyam indul el a cipője mellől az én irányomba. De olyan gyorsan, hogy először fel sem dolgozta a szemem a látványt. Azt hittem, valami folyadék. Aztán mire leesett, hogy egy vékonyka, piros testű, fekete fejű kígyó száguld felém, már a levegőben volt a lábam és a testsúlyom lendült előre. Úgy, hogy épp a kígyóra vagy picivel mellé érkezzen a talpam. A másodperc töredéke alatt hoztam létre egy lehetetlennek tűnő manővert: a levegőben irányt változtattam és egy furcsa lengéssel érkeztem meg a kígyó mellé. Huhh. Ezt megúsztam. És Stefanie is. Majdnem rálépett és észre sem vette. Mondjuk nem nagy a különbség aközött, hogy észreveszi-e az ember vagy sem, ha már egyszer rálép, de arra jó volt, hogy figyelmesebbek legyünk. A piros nem jót jelent. Biztos mérges volt.

Az út hegynek felfelé vezetett vagy 15 percig. Aztán elfogytak a papucsok. Volt viszont több ösvény. Szuper. Szóval itt kell eltévednünk. Egy pillanatig tanácstalanul álldogáltunk, aztán valakinek eszébe jutott. Kövessük a kutyát! És tényleg. A sziget tele van kutyákkal és minket is kísért egy a falu óta. De mivel a kutyák állandóan követnek minket mindenhova, nem is tudatosult bennünk, hogy velünk van. Most viszont a kutya - az utat jól ismerve - az egyik ösvényen ugrált pár méterre tőlünk. Elindultunk utána. És jól tettük. A következő kanyarban megláttuk a papucsot. Jó úton járunk. Köszi blöki. 

A dzsungel hirtelen sűrűbb lett. Embermagasságnál magasabb növényzet, szűk ösvény. Próbáltam nem gondolni arra, hogy a kígyók a levelekről és ágakról is lepottyanhatnak. A dzsungelből kiérve egy szikla előtt álltunk. Vastag kötél vezetett lefelé a csúszós sziklák mentén. A reggeli eső nem könnyítette meg a dolgunkat. Nyirkos kötél, csúszós kövek. Ereszkedtünk lefelé. A lefelé azt jelenti, hogy már félúton vagyunk. Hamarosan valóban leértünk. Kicsit több, mint egy óra volt a túra. 

A part, ami kibontakozott előttünk a fák közül kilépve, megérte a fáradozást. Gyönyörű fehér homok, kristálytiszta víz, egy árválkodó fa, rajta egy függőágy. Tökéletes.

És egy párocskán kívül, akik tőlünk 10 méterre a tengerben lubickoltak, senki más nem volt a környéken. Wow. Privát tengerpart : )

Túl sokáig nem tartott a nagy magány, mert felbukkant egy helyi nő, meg a édes kölyökkutya, ami pont olyan színű volt, mint a homok. 

A nő itt lakik a parton egy bungallóban és gondoskodik azokról a turistákról, akik magányra vágyva itt bérelnek házikót. Hát nincs túlterhelve munkával.

Hamarosan megjelent 2 lány a dzsungel felől. Jöttek naplementét nézni. Érdekes, hogy nem láttuk őket az ösvényen magunk mögött. Kiderült, hogy ők egy hosszabb úton jöttek. Hmm. De ügyesen voltunk. Elmesélték, hogy összefutottak az úton egy 20 cm-es skorpióval, ami az ösvényen riogatta őket és nem nagyon szeretnének a dzsungelen keresztül visszamenni. Biztos van valami hajó ezen a parton, ami pár dollárért visszaviszi őket. Nem hangzik rosszul. Ehhez mi is csatlakozhatunk. Elkezdtünk hajót keresni, megkérdeztük a helyi nőt is, de nem tudott elérni senki telefonon, hajó meg nem álldogált itt. Közben ment lefelé a nap. El kellett dönteni, mi legyen. Ha sokáig várunk, túrázhatunk a sötétben. És a kötélmászós részt inkább nem éjszaka kéne. Főleg a kígyók és egyebek miatt.

Közben partra úszott a párocska is és csatlakoztak a társsaságunkhoz. Már nyolcan voltunk. Akkor túra indul vissza. 

Siettünk, hogy a belünk lógott, és még sötétedés előtt visszaértünk a faluba. 

Éjszaka megnéztük a fluoreszkáló algákat a tengerben. Én látványos zöld fényekre számítottam, de valójában annyi volt az egész, hogy a vízben állva az ember a tengert kavargatta a kezével és az ujjak között világított a víz. Jó, jó, azért érdekes volt : D

Vámpírok

Ez a sztori egy nagy flash volt!

El kell mesélnem!

Úgy kezdődött (hosszú felvezetés jön), hogy még Thaiföldön, egy 8 órás buszutazásra készülődtem (milyen kis rutintalan voltam még, ma már meg se kottyanna röpke 8 óra) és hangoskönyvet kerestem. Miután az iPodom még megérkezésemkor formatálta önmagát, alig volt rajta hanganyag. A laptopomon fellelhető Rejtő féle Három testőrt már négyszer meghallgattam, és bár imádom és sokadszor is szórakoztató, a meghallgatások között eltelt pár nap nem volt elég ahhoz, hogy elfelejtsem a cselekményt, így meg fennáll a veszélye, hogy kívülről megtanulom a könyvet. Mondjuk nem lenne rossz mutatvány, de talán még várok vele.

Keresgéltem a valaha letöltött fájlok között és lám, ráakadtam egy rejtett gyémántra. Valakitől kaptam egyszer, talán bele is hallgattam, de hamar a süllyesztőbe került. Hangos könyv angolul. Ugyan láttam a történetből készült filmet és tetszett is, de azért angolul nem állok olyan jól, hogy szórakozásnak tekintsem egy hangoskönyv meghallgatását. Most viszont. . . Nincs más. (A buszon olvasás nem opció, mert behányok.) Felmásoltam az ipodra, aztán úgy voltam vele, hogy arra épp jó lesz, hogy valaki a fülembe dünnyögve elnyomja a mellettem horkolók zaját, érteni a sztorit nem muszáj.

Elkezdtem hallgatni. Az első 20 perc megfeszített figyelme után azt vettem észre, hogy még mindig követem a cselekményt. Ugyan fárasztó és nem is teljesen értek minden szót, de amíg a történet megvan, eltekintek a részletektől. Úgy 1 órányi hallgatás után már annyira benne voltam a regényben, hogy nem is volt kedvem aludni. Valahogy az ember agya átáll az ingerekre és alkalmazkodik. Egyre jobban értettem a mesélőt és egyre kevésbé zavart az a néhány hiányzó szó. Simán ki lehetett következtetni a szövegkörnyezetből. A regény 12 órás. A buszút végén alig vártam, hogy újra buszra üljek és folytathassam a sztorit. (Ez volt az a pár nap, mikor a hippifaluba megérkezésem után 2 napig antiszoc stílusban, füldugóval ültem a szállás teraszán.)

Na szóval teljesen elmerültem a Twilight (Alkonyat) vámpíros meséjében. Annyira, hogy mikor véget ért a hangoskönyv, mindent tűvé tettem a neten azért, hogy le tudjam tölteni a második (aztán a többi) kötetet. Közben meg annyit fejlődött az angolom, hogy hallhatóan jobb lett a kiejtésem is. Szóval még hasznos is az új hobbim.

Épp az utolsó kötet letöltésénél tartottam, mikor - immár Laoszban - elindultunk Anával Mong Gnoi-ba. Teljes Alkonyat-varázs uralkodott rajtam.

Mong Gnoi-ban volt egy étterem, ahol 2 EUR-ért lehetett svédasztalos vacsorát kapni. Vacsora közben feltűnt egy szőke, kék szemű srác, aki feltűnően otthonosan mozgott a házban. Kiderült, hogy ő a tulaj. Fura volt, mert nyilván nem helyi, inkább észak-európainak tűnt, és a kora is meglepő volt, mert nem nézett ki többnek 20 évesnél. És a szeme. Brrr. Ijesztő. Olyan végtelen mély. Nem az a fajta, amiben elmerül az ember, hanem az a fajta, ami félelmetesen feneketlen. És rideg kék. Újra brr. Volt valami mesterkélt a srác egész mozgásában. Meg az egész megjelenésében. Ahogy néztem, szinte azonnal az ugrott be, hogy pont ráillik a regénybeli vámpírok leírása. Furcsa szemek, halotti fehér bőr, túl fiatal ránézésre, de idősebb a kisugárzása (a hallhatatlanság miatt), szabályozott mozgás (hogy ne lepleződjön le az emberfeletti gyorsasága miatt), ösztönös félelem a közelében (már részemről). Megtartottam magamnak a véleményemet. Eszünk. Egyszer csak Ana odahajol hozzám.

- Láttad a srácot?

Nem kellett megkérdeznem, kire gondol.

- Láttam.

- Nem fura?

- De.

- Félelmetes. Szerintem pszichopata. Vagy tömeggyilkos.

- Hmm. Szerintem inkább vámpír.

- Vámpír?! Haha. De akkor te is látod, amit én. Nem én vagyok paranoiás.

A srácról később megtudtuk, hogy valóban nincs még 20 éves. Két éve költözött Mong Gnoiba, van egy helyi felesége és egy gyereke (csecsemő méretű). Ez utóbbi tény kissé megingatta a vámpíros elméletemet , de aztán napokon belül eljutottam a regény-sorozat utolsó részéhez, melyben Bella és Edward is reprodukálódik, szóval mégis csak vámpír a srác.

Miután távoztunk a faluból, nem esett több szó a félelmetes svédről.

Napokkal később, Luang Prabangban megismerkedtünk egy görög pasival. Anának nagyon bejött, úgyhogy reméltük, összefutunk még vele. Következő állomásunkon, Vangviengben Ana nem tudott aludni, lement a bejárat elé cigizni. Ujjongva jön vissza.

- Nem hiszed el, ki érkezett épp most, hogy megszálljon épp ebben a panzióban!

- Ne már!!! A görög?! Mekkora esélye volt már, hogy épp akkor jöjjön, mikor épp lemész 5 percre cigizni?

Ana másnapra megbeszélt a sráccal egy közös reggelit. Tök jóképű, jó kiállású fazon, 30-as évei közepén. Napszemüveg, rövid haj és borosta. Első pillantásra DJ-nek gondolná az ember. Leülünk reggelizni. A srác leveszi a napszemüvegét. És. . . A szeme! Jaj! Belenéz az ember és nem tud elfordulni, pedig ijesztő. Feneketlen és rideg. És arany színű. Arany színű?!?! Abba kell hagynom a hangoskönyvet. Kezdek meghibbanni. A vámpíroknak van arany színű szemük, miután épp jóllaktak. Nem is tudom, létezik-e valójában arany színű szem. Én azt hittem, ezt a regény írója találta ki. De ennek a srácnak frankón arany színű szeme van és van benne valami borzongató. (Nem, nem mindenkiről gondolom ezt. Egészen sok normális szemű emberrel találkoztam már, mióta a regényt hallgatom.)

Reggeli után kitárgyaljuk az embert. Mondom Anának, hogy nekem fura a srác szeme. Túl mélyre lát vele. És nem emberi. A Mong Gnoi-i svédre emlékeztet. Tuti ez is vámpír. Ana jót mosolyog, aztán visszafordul az eladóhoz, akivel épp beszélgetünk egy üzletben.

- De a svédnek kék szeme volt.  -  tér vissza a témára, mikor kilépünk az üzletből.

- Igen, de a végtelenségük hasonló, meg a szín . . .  -  kezdem magyarázni, aztán előre fordulok és torkomon akad a szó.

Ott állunk az üzlet előtt, velünk szemben pedig a görög vámpír és. . .  a svéd vámpír Mong Gnoi-ból.

Mi a hogy a mi van?!?!?! Ez meg hogy kerül ide és honnan ismerik egymást? És mit csinálnak itt és és és?

 Épp ez a kettő együtt! Mekkora flash!!!!! Tuti vámpírok!!!!

És most meghalunk, mert lelepleztük őket : - D

Fehér horror és arany háromszög

A kellemes buszozás után (Pai) egy éjszakát Chiang Mai-ban töltöttem, majd másnap továbbhaladtam Chiang Rai-ba, ami a hajdani fővárosok egyike.

Nemzeti parkok, hegyekben élő furcsa bennszülött törzsek, barlangok, farmok jellemzik a vidéket. Nem tudtam, pontosan mit is akarok itt megnézni, de még volt 3 napom, az biztos elég lesz.

Chiang Rai egy csendesebb városka, nem túl sok látnivalóval (persze az elmaradhatatlan buddhista templomokkal, amikből azért van pár). Itt bezzeg voltak szervezett kirándulások, minden sarkon, csak már egy hete túlléptem az első hónapra tervezett büdzsémet és nem akartam a következő országok rovására lustán kirándulgatni. Inkább megpróbálom tizedannyiból egyedül.

Ami érdekes látnivaló itt, az a kb 70 km-re fekvő Arany Háromszög, ami nem más, mint Burma, Laosz és Thaiföld hármas határa a két fő folyó által elválasztva. Valaha ez volt az ópium termesztés fellegvára.

A másik érdekesség a White Temple. A Fehér Templom.

Na, ez tényleg érdekes. Hogy ki építette és mennyi ópiumot szívott előtte, azt nem tudom, de tuti kész volt. . .

Maga a templom csodaszép. Hófehér és apró tükröcskékkel van kirakva. Csillog-villog, mint valami kristálypalota. Bármelyik romantikus Walt Disney rajzfilmhez jó díszlet lenne. Csodaszép.

Aztán közelebbről megnézve az ember horrorral találja szembe magát.

Földből kinyúló, koponya és pénzes bugyor után kapkodó kapzsi kezek. Eltorzult, csúnya arcok gyilkos növények fogságában. Kopasz fejek, dülledt szemek (erről a Gyűrűk ura jutott eszembe), egymáson kapaszkodó, tolongó nyomorultak a járda magasságában (na erről meg az utazás Paiból Chiang Maiba : D ).

Aztán az angyali figurák és szerencsét hozó sárkányok következtek, végül megláttam Batman-t.

És Frankensteint.

Lefejezve.

Ne már! Most komolyan?! Mi ez itt? Egy buddhista vicc?!

Zsiráfnyak és bambuszcsónak

Vicces, hogy mennyire mások az ember igényei a környezettől függően.

Amíg barátságtalan emberek között voltam, egyedül akartam lenni. Most, hogy mindenki kedves és boldog, emberekkel akarok lenni.

Lehet, hogy gyakorolnom kéne egy kicsit a külső tényezők általi befolyásoltság redukálást? Újra elgondolkodtam a Vipassana meditáción (erről majd később beszámolok). De pillanatnyilag elég volt az egyedüllétből, társagára vágyom.

Elsétáltam egy utazási irodához és csodák csodájára volt épp egy 3 fős csoportja másnapra, akiknek az indulása attól függött, lesz-e egy negyedik. Hát akkor leszek. Igaz, hogy drága, de le van tojva. Egyedül nem tudok eljutni a helyszínekre, kihagyni meg nem akarom őket.

Másnap reggel 7:30-ra volt kitűzve a találkozó. Jó korán elindultam, mert nem volt már készpénzem, kellett felvenni automatából. New York-i kellemetlen tapasztalataim után előrelátóan 3 bankkártyával érkeztem Ázsiába. Ha véletlenül egyet is letiltanak, legyen hova nyúlni. De nem hittem, hogy tényleg be fog következni, amitől tartottam.

Beütöm az összeget az ATM-en, várok, visszautasítva. Biztos helyi probléma. Következő ATM. Visszautasítva. Következő. Szintén. Ezt nem hiszem el!!!! Pár napja még vásároltam a neten ezzel a kártyával. És persze a másik 2 kártyám nincs a zsebemben, mert minek is hurcolnám az egész napos kirándulásra. Szóval spuri vissza a szállásra (15 perc kocogás hegynek fel, majd 10 hegynek le), bankkártyák felnyalábolása, ATM, huhh, ad pénzt. Majd este felhívom a Rafit és visszakapcsoltatom a kártyát. Gondolom, azért tiltották le (megint), mert gyanús tranzakciót észleltek. Jah, felettébb gyanús, ha az ember külföldön használja a kártyáját. Mert mire is van a Visa meg a MC Classic, ha nem arra, hogy az ember külföldön használja. . . (Zárójeles megjegyzés: estére letiltották a másik kártyámat is. Hja, milyen gyanús, hogy megpróbálok pénzhez jutni ugyanott 2 kártyával, hibátlanul használva mindkét kártyám pin kódját. Grr! Szerencsére csak egy telefonomba került és mindkettőt visszaaktiválták.)

Szóval útra keltünk. A kirándulás első állomása egy kilátópont volt, aztán meglátogattuk a Black Lahu hegyi falut, ahol az emberek nomád körülmények között élnek, és a helyi sámán a fő tanácsadó és orvos. Érdekes az építkezési stílus errefelé. Paiban is többnyire oszlopokon állnak a házak, de azért ott vannak talajra épült kunyhók is. Itt viszont minden ház panorámás és legalább egyik oldalán 2 méterrel van a föld felett. Külön helyiség szolgál főzésre és egy másik alvásra. a házak fából épültek, falaik pálmalevélből font paravánok, vagy deszka. a lakosok furcsa, télapó-puttony-szerű kosarakat hurcolnak a hátukon, meg csak hevernek egész nap.

Fekete Lahu falu

A falu után egy hegyi szentélyhez autókáztunk, aztán továbbmentünk a tartomány fővárosába, Mae Hong Son-ba, ahol megnéztünk pár templomot meg megebédeltünk.

Mae Hong Son

Az útitársak kellemesek voltak. Egy francia srác, aki először barátságtalannak tűnt, de aztán kiderült, hogy csak bélfertőzésben szenved : ) A másik 2 ember egy thai házaspár volt Phuketből és tök jól beszéltek angolul, úgyhogy volt helyi tolmácsunk : D

Délután következett a lényeg. A zsiráfnyakúak. 

Afrikában élnek olyan törzsek, akik fémkarikákat pakolnak a nők nyakára, évente mindig többet és többet, így a nők nyaka fokozatosan megnyúlik és a végén fél méteres zsiráfnyakuk lesz. Az afrikai törzsek esetében ez azért veszélyes - állítólag, - mert a karikák miatt elgyengül a nyak izomzata és nem tudja megtartani a fejet, ha eltávolítják a nyakmerevítőket. Tehát hűtlenség gyanúja esetén egész könnyű megszabadulni a feleségtől. . .

A thai zsiráfnyakúak kicsit szolidabban nyomják. Itt nem nyújtják olyan hosszúra a nyakat, és nem is a csigolyák deformálódnak. Elmagyarázták nekünk, hogy a nyakperecek miatt igazából csak a váll izmai csúsznak lejjebb fokozatosan és ha leszedik az abroncsot, az izmok lassan visszamásznak a helyükre. Lassan. Láttam olyan csajszit, akinek nem volt a nyakán abroncs, mégis olyan volt a tartása, mintha lenne. És hosszú volt a nyaka. Szóval valóban nem halálos leszedni.

A legenda szerint azért viselték a nők a nyakabroncsot, hogy megvédjék magukat a hegyi tigrisek támadásától, amíg a falubeli férfiak vadászni mentek. Mert a tigris csak a nyakba harap. Ha oda nem tud, hazamegy : D

Akkor már logikusabb a hűtlenséges nyaktöréses sztori. . .  

Különben meg az egész falu olyan turistacsalogatós mű-szagú volt. Mintha csak azért lenne rajtuk a nyakdísz, hogy a turistáknak legyen mit nézniük. Aztán meg is kérdeztük és kiderült, hogy valóban motivációs anyagi támogatást kapnak azok, akik hajlandóak a faluban maradni és hordani a fémspirált.

Thai útitársunknak köszönhetően beengedtek minket pár privát lakásba. Érdekes volt. A konyhában se asztal, se pult, volt viszont egy lepukkant fritőz. Mondjuk szerintem áram nem volt a házban. . .

A zsiráfnyakúak után egy barlanghoz mentünk, ahol bambuszból készült lélekvesztővel úsztattak be minket a vaksötétbe. Persze az iPod nem volt alkalmas félhomályban fotózásra, úgyhogy erről most alig vannak képek.  A barlangban cseppköveket meg 4000 éves temetkezési helyeket láttunk.

Este visszaértem a szállásra, teljesen feltöltődve az egész napos kellemes társaságtól.

Nem tudom, mi változott előző nap óta, de a szobatársaim elhívtak este sörözni.

Ez most azért volt, mert társaságot kértem védőangyalaimtól vagy azért, mert megváltozott a kisugárzásom?

Ki érti ezt. . .