Búvárkaland

Annyira jó kulturált környezetben nyaralni, hogy kedvem sincs kimozdulni az udvarból. Itt a saját tengerpart, a szomszédok távol, Shirin példáját követve topless járok úszni (ne legyen már olyan éles a fürdőruhám fehér nyoma), árnyékos lugasok a kertben, ehetek kókuszt (ha feltöröm magamnak). A szigetnek ezen a részén nincs sok látnivaló, más részekre meg csak hajóval lehet átmenni.

Úgy tervezem, hogy 2 éjszakát maradok.

Fontolgatom, hogy kipróbálom az igazi búvárkodást. Tuamotu legendás a búvárok körében, minden sziget búvárparadicsom, de itt, Rangiroán a legjobb kezdőként próbálkozni. Viszont búvárkodás után 24 óráig nem ajánlott repülni. Lehet, hogy ebből 3 éj lesz?

Shirinnel elmegyünk egy búvárközpontba. Annyira szimpatikusak, hogy végül döntök: merülök.

Én, aki egy majdnem vízbefulladás óta (középiskolás kenutúra) viszolygok a víztől, aki korábban még fürdeni sem ment be a tengerbe, aki két héttel ezelőtt még a felszíni búvárkodást sem tudta elképzelni, és aki a pipát sem akarta használni eleinte, mert félelmetes a víz alatt lélegezni. Én fogok merülni palackkal. A víz alá. Mélyre.

Nem vagyok biztos benne, hogy akarom. De ha valamikor, akkor most és itt, a búvárparadicsomban. Látni akarom a korlátaimat. Már annyit javult a víziszonyom, mióta itt vagyok. Még a végén megszeretem : )

Meg hát ugye nem szeretjük, ha a félelmeink korlátozzák az életünket, úgyhogy le kell őket küzdeni.

Reggel 10-re jön értem a búvároktatóm. Olyan ideg vagyok, hogy hányingerem van. (Mostanában annyiszor forog a gyomrom, lehet, hogy mégsem bírja az esővizet.) Párosan fogunk merülni. Végig mellettem lesz és csak velem foglalkozik. Ez azért megnyugtató. Bár a gondolat, hogy ott vagyok 6 méter mélyen (ennyi a totál kezdőknek engedett mélység - hát nekem elég is), és nem lehet hirtelen feljönni a felszínre, mert a dobhártyám bánhatja, és történhet akármi a palackkal, és elfogyhat a levegőm. . . Tiszta para.

A búvárklubban Cathy (az oktatóm) megmutatja a felszerelést, elmagyarázza, mi mire van, mi hogy működik. A palackban 200 bar nyomás van, tehát a hátizsák méretbe több szobányi levegő fér. Erre eddig nem is gondoltam. Mármint, hogy milyen természetellenes egy pici palackkal 40 percet a víz alatt lenni.

Felteszem az aggódó kérdéseimet. Megnyugtatóan válaszol és nem is néz hülyének. Azt mondja, mindenki be van tojva az első merülés előtt. Hogy belül mennyire vagyok betojva az összhangban sincs azzal, hogy milyen átlagosan aggódónak látszom kívülről.

Elérkezik a pillanat. Beülünk a motorcsónakba. a másik oktatóval egy párocska fog merülni. Kiderül, hogy ők előző nap voltak "keresztelésen" és annyira tetszett nekik, hogy elkezdtek egy tanfolyamot. Ez biztató.

Megáll a csónak. Vészesen közeledik a pillanat. Egy gyors fotó az utókornak.

Kicsit feszült a mosolyom : )

Háttérben a Korallkert, ahová merülünk

Cathy beugrik a vízbe, előkészíti a felszerelésemet, nekem csak le kell másznom (életemben először vettem fel a békatalpat, most nincs kifogás, hogy de én azzal nem tudok úszni), aztán a vízben adja rám a palackot, ami egy levegővel felfújható mellénnyel van kombinálva. Mikor minden kész, számba veszem a levegőztetőt és kipróbálom, milyen beletenni a fejem a vízbe. Nem! Ez szörnyű! Két másodpercet bírok. Átfut a fejemen, hogy ez nem fog menni. Újra megpróbálom. Borzasztó szar érzés a víz alatt tartani az arcomat. Pedig a pipával már egész jól ment. Igyekszem kicsit tovább a víz alatt maradni. Természetellenes. Ráadásul lazának érzem a maszkot. Mi van, ha bemegy alá a víz? Befolyik az orromba, a szememet be kell csuknom, félelmetes. Cathy kicsit szorít a maszkon, de lazának kell lennie, mert ha egy kis víz szivárog majd bele, a szám felett kell kifújnom előle a vizet. A mélyben. Megmutatta a technikát, de remélem, nem kell majd kipróbálni.

Újra lenyomom a fejem a víz alá. Amikor az ember kifújja a levegőt, a buborékok az arca két oldalán, meg a szemüveg előtt repülnek felfelé. Tök zavaró. Ezt is meg kell szokni. Na, nem tölthetem itt a napot, ha már eldöntöttem, hogy búvárkodom, akkor vágjunk bele. Max kinyiffanok. Így jártam : D

Cathy kiengedi a levegőt a mellényemből, hogy tudjak úszni és merülni, és elindulunk. Lefelé. Brrrr.

Lemegyünk 1-2 méterre. Tök merev vagyok. Nem merek mozogni, nehogy a maszk alá víz menjen, nehogy a levegő csöve kicsússzon, nehogy nehogy bármi. Leülünk a homokba. 

Pillangóhalak (1-2 tenyérnyi nagyságúak) vesznek körül minket. Úgy százan. Cathy kaparássza a homokot, jönnek a halak kíváncsian. Annyira nem félnek, hogy puszit adnak a szemüvegünkre. Kitartom a kezem, csőröcskéjükkel megkóstolják az ujjamat. Közben futnak felfelé a buborékok az arcom mellett. Kezdem megszokni, de azért még zavar. 

Üldögélünk pár percig, aztán a földön maradva továbbúszunk. Koncentrálok, hogy lent maradjak a talajon. A fizika törvénye a felszínre akar vinni.

Hirtelen mélyül alattunk a felszín. Kezdünk lefelé úszni.

Megállunk egy nagyobb korallcsoportnál. Cathy az élővilágot mutogatja. Van egy növényke (de lehet, hogy állat), ami színes kis bokornak látszik és elbújik, ha közelítünk hozzá. Körülöttünk temérdek apró kék halacska gyűlik körénk. Érdeklődnek. Érdekes, hogy nem félnek. Megszokták, hogy ide búvárok járnak, nem halászok.

Nem tudom, milyen mélyen lehetünk. Nem merek felfelé nézni, nehogy víz menjen a maszk alá (ez már picit paranoia, tudom). Felpillantok. Látom a vizet magam fölött. Fölötte a fény. De fura. Olyan 2-3 méter lehet. Azt hittem, több, annyit úsztunk már.

Merülünk. Cathy kézen fogva húz. Bedugul a fülem. Nyelek szorgalmasan, ahogy tanították. Nem segít. Jelzek Cathynak. Picit emelkedünk. Most jobb, kidugul. Bedugult füllel nem szabad merülni, mert nem tesz jót feszegetni a dobhártya határait. Újra elkezdünk merülni. Most már jobb, nem fáj a fülem. Kitárul előttem a tér. Még mindig feszült vagyok, alig merek körülnézni, nehogy víz menjen a felszerelés alá. Közben felemelek a földről egy nagyon szép, hosszúkás csigát. Kell egy emlék életem első merüléséről. De hova tegyem? Szorongatom a kezemben. Aztán támad egy ötletem: beteszem a ruhám alá. Magas nyaka van, talán nem esik ki.

Közben egy víz alatti kertbe érünk. Korallkert. Hihetetlen színek, formák, halak, korallok, furcsa izék. A talajon nagyon finom fehér homok. Belemarkolok. Kis rózsaszín szöszök tapadnak az ujjaimra. Halkaki. Akkor ezt nem markolásszuk. Elnézek távolabbra végre. Kezd komfortossá válni a búvárkodás. Már csak 60 % a para és 40 % az élvezet. Szembe jön velünk egy csorda. Alkar méretű halak végtelen csapata. Nem rebbennek szét miattunk. Átúszunk köztük, helyet adnak, de maradnak zárt csoportban. Wow. Egy pillanatra hal voltam én is : - )

Feltűnik egy cápa. Nagyobb, mint amiket eddig láttam. Igaz, a víz alatt minden egy negyeddel nagyobbnak látszik, de még ezzel együtt is óriási. Elég távol van tőlünk.

Beúszunk a korallok közé. Nehezen koordinálom a mozgásomat, kicsit sodor a víz is, Cathy megint kézen fog.  Csodálatos dolgokat látok! Nem is tudom, mik ezek, de szépek. És itt vagyok lent, a halak között, egy békés mesevilágban. Itt az idő, hogy élvezzem! Tudatosan. Már vagy 15 perce itt vagyunk. Ha eddig nem történt semmi, ezután sem fog. A felszerelés biztonságos, Cathy figyel rám, elég volt a rettegésből. Lazítás következik.

Úgy belazulok az elhatározástól, hogy végre felfelé is merek nézni. És nem mozdul el a maszk. Utánozom Cathyt, hátrafelé úszom, tengely irányban forgok. És nem mozdul el semmi, kapok levegőt továbbra is. Menni fog ez : D

Szinte felszabadultan úszkálok mostantól. Még mélyebbre merülünk, megint idétlenkedik a jobb fülem (ez a repülőkön is problémás szokott lenni), kicsit emelkedünk. Nem jobb. Nyelek, nyelek, emelkedünk. Na végre. Merülhetünk. Egész mélyen vagyunk. Cathy odamutat egy korallsziklára. Óriási muréna néz szembe velünk. Én eddig azt hittem, a muréna egy kígyó szerű állat. Olyan karomnyi vastagnak gondoltam. De ez itt figyel alig egy méterre és derekam vastagságú. Ha leveszem az egynegyed nagyítást, akkor is óóóóriási. Félelmetes gombszemei kifejezéstelenül ülnek a feje elején. Szája nyitva, készen a vadászatra. A színe zöld, mintha moha lepte volna be. Alig lehet észrevenni. Ez teszi még félelmetesebbé. Ha Cathy nem mutat rá, én észre sem vettem volna. Mi van, ha zsákmánynak néz véletlenül és támad? Milyen hosszú lehet ez? Biztos hosszabb, mint a távolság közöttünk. Na, húzás innen!

Követjük a korallok vonulatát, lassan közeledünk a felszín felé. Eljön a pillanat, amit nem akartam. Víz megy a maszkom alá. Csinálom, amit tanultam. Felfelé nézek és az orromon kifújom a levegőt. Ettől elvileg az alul összegyűlt víznek a szám felett ki kell préselődnie. Valami ilyesmi történik. Ismétlem. Huh. Sikerült. Azért arra jó volt ez a kis tapasztalat, hogy a parám visszaköszönjön. Megint kényelmetlenül érzem magam. Eszembe jut, hogy tulajdonképpen több köbméter víz van a fejem fölött és nincs kopoltyúm.

Cathy megáll egy homokos területen. Figyeli, kérek-e segítséget. Mutatom az egyezményes jellel, hogy minden rendben. Kiveszi a szájából a csutorát (így hívják?), buborékokat fúj, visszateszi a szájába, megnyomja a vízeltávolító gombot rajta. Mutatja, hogy most én is csináljam. Na neeeeeeem! Hogy én kivegyem a számból az éltető oxigén forrását? Itt azért még nem tartok. Mutatom, neki, hogy nem akarom. Vár. Bíztat. Megint megmutatja az egész műveletet. Jó, hát egy életem, egy halálom. Kiveszem a számból. Kifújom a levegőt. Visszateszem a számba. Megnyomom a gombot. Nagy zajjal és bugyborékolással kitisztul a csutora. Most már lélegezhetek. És tényleg. Tiszta levegő jön. Semmi sós íz. De jó. Így utólag.

Persze a szám mozgatásától megint víz ment a maszkom alá. Meg már jó ideje lent vagyunk, ez a csutorás játék is stresszelte az idegeimet, kezdek nyűgösködni. A víz meg nem akar kimenni a maszk alól. Másodszorra sem. Ez így már nem tetszik. Cathy jó pszichológus, látja rajtam, hogy kényelmetlenül érzem magam. Megfogja a kezem és húz a felszín felé. Kibukkanunk. Jé, ilyen közel voltunk? Észre sem vettem, hogy ennyire feljöttünk időközben. Ez nem volt több, mint 1 méter. Friss levegő. Jajj de jó! És élek! : )

Egy ici-picit reménykedem benne, hogy csak rendbe tesszük a maszkomat és még visszamehetünk. De 39 percet voltunk lent. 40-45 a terv. Már nem fogunk visszamenni. Mellettünk kibukkan a másik 2 búvártanonc is. Ők eddig hol voltak? Nem is találkoztunk lent. Letelt az idő.

Ilyen csiga volt

Visszamászunk a csónakba. Túrok a jelmezem alatt. Keresem a csigát, amit emlékbe tettem el. Szerintem valahogy elhagyhattam. De nem! Megvan! Csak lecsúszott a hasamig. Kiveszem. Upsz. Ebben még laknak. Akkor nem lecsúszott, hanem lemászott. Cathy néz. Mutatom neki, hogy laknak az emlékcsigámban. Kiveszi a kezemből és nagy lendülettel a vízbe hajítja. Élő állatot nem viszünk a partra. Hééé! Igaza van, de akkor is. Gondolhattam volna rá és akkor szerzek lent egy élettelen emléket. De mi van, ha a csiga boldogan áldozta volna életét a kalandom emlékére? Most meg nincs semmim, amire 20év múlva ránézhetek és eszembe juttatja az első palackos merülésemet. 

Sors keze? Ne felejtsem el, hogy Carpe Diem? Azért legalább egy fényképet csinálhattam volna róla. Na de ez van. Évezzük a pillanatot. 

Búvárkodtam. Én. : - )

Ez már igazi mosoly

Azért mégis csak van valami emlékem. Kaptam egy bizonyítványt.

Rangiroa

Megérkezem Rangiroára. Valójában már jártam itt párszor, mert a Tuamotu szigetek közötti repülők bárhonnan bárhova tartanak, megállnak Rangiroán. Hatékonyság. Tikehauról Manihire én voltam az egyetlen utas. Így viszont, hogy Manihiről Rangiroára mentünk, ott updatelődtek az utasok (Rangin sokan szállnak le, Tikehaura még ketten jöttek, de felszálltak hozzánk a Tahitire utazók is), már megéri a légitársaságnak. Így Rangira naponta több gép is megy, Tahitire is legalább 3. Manihire meg heti kettő. Hát Manihi nem egy turisztikai központ, az tény.

Összeszedem a csomagomat. Hmm. Úgy tűnik, nem jöttek értem. Hát akkor veszek egy jégkását a büfében.

Rangiroán egy CS anyósánál lakom majd (már ha értem jön). A CS srác Franciaországban van épp. (Ő is?!)  De megadta az anyós kontaktját, aki viszont Franciaországban él, de most az ő házát őrzi Rangiroán, meg nyaralgat pár hónapig. Ez nem rossz meló : ) Nekem miért nem voltak soha Polinéziában vagy Seychelles szigeteken lakó rokonaim? Na mindegy. Most majd én leszek az a rokon az én rokonaimnak : D

Shirinnel két levelet váltottunk. Egyben megkérdeztem, vendégül tudna-e látni, egy másikban meg megírtam neki a repülőm érkezésének időpontját. Arra nem emlékszem, válaszolt-e és mondta-e, hogy értem jön. De itt mindig mindenki kijön a reptérre, eszembe sem jutott megkérdezni. Tíz napja beszéltünk, egy hete nincs internetem. Telefonszáma persze nincs meg. Ezt legalább elkérhettem volna. No sebaj. A címét sem tudom. 

Igaz, korán vagyunk, a repülő megint hamarabb felszállt, már itt vagyunk, pedig még csak most kéne indulnunk (30 perces út). Akkor várok. Ha estig nem jön, majd elkezdek másik szállást találni.

Fél óra múlva befut Shirin. Nagyon szimpi elsőre. Testalkatra olyan, mint én, típusra is, csak 30 évvel idősebb. Kiderül, hogy csak kicsit beszél angolul. Társalgás a bálnák szerelmi életéről és a természeti népek vallási kultúrájáról kilőve. Jöhetnek újra az egyszerűsített mondatok múlt idő nélkül. De még mindig sokkal jobb, mintha nekem kéne franciául beszélnem.

Megérkezünk a házhoz. 

Amindenit! Ilyen is van?!

Egyszerű faház, mint a többi, de záródó falrésekkel, csukható ablakokkal, tiszta vakolattal, rendes lépcsővel. Csupa kézműves megoldás, ízléses, tiszta, szép, rendezett. És a kert! Rend, tisztaság, kerti asztal, kerti hinta, fedett terasz, közvetlenül a tengerparton napozóágy. Kreatív megoldások, kézzel gyártott díszek, a függönyök kagylófüzérrel felfogva, lila tengeri sün tüskéből szélharang (hé! ez az én ötletem volt!!!), a lépcső korlátja egy girbe-gurba hibiszkuszág barnára pácolva. Mint egy lakberendezési magazinban! El vagyok ájulva. Nem járnak ki-be a gekkók, van szúnyogháló, semmi nem ragad, a fürdőszoba patyolattiszta. Ez maga a földi mennyország! : D

Ilyet én is akarok! Ezek szerint lehet. Lehet egyszerű, helyi, de mégis kulturált és rendezett. Nem kell nyakig járni a kerti dzsungelben, nem kell gekkókkal aludni, sem slagnál zuhanyozni, lehet szellőztetni anélkül, hogy támadnának a szúnyogok.

A srác, Ludwig, aki létrehozta eme csodát, méhész. A kertben növő kókusz és Tiare (Gardenia Tahitensis) virágjaiból készítik a méhei a helyi mézet. Ez a méz valami isteni finom! Egészen sötét, eszpresszó színű, ízre olyasmi, mint a virágméz, de mégsem. Nem is annyira édes. A méz több díjat nyert és minden helyi boltban kapható. A méhviaszból szappant gyárt a srác.

A felügyelet nélkül hagyott kókuszdióért felelősséget nem vállalunk. A macska lop.

Van két macsek, meg jó pár tyúk is a háztartásban. A ház mögött meg veteményes. Paradicsom, fűszernövények, pár gyógynövény és vanília. A szerves hulladékot komposztálják, a faleveleket gereblyézik (bár ez pont a fényképeim után történt).

És hogy még fokozzam: van wifi.

Én innen el se megyek! : - )

A szomszéd

Kovács Jóska mormog és egyházat alapít

Vasárnap reggel templom. Illetve nem is templom. Elhatárolódnak ettől a kifejezéstől. Szentély.

A szentély egy normál lakóház, ahol a Mormon Egyház rendezkedett be.

Mindenki szépen felöltözik (még jó, hogy a luxushotelbe belógáshoz hoztam magammal csinci ruhát), a fiúk fekete nadrág, fehér ing, a lányok fehér ruha. Lehetőleg csipke. Legalábbis a többségük.

Az első misére virágfüzér jár

Erani, az 5 éves kislány a családban, Tavasztündér jelmezt ölt, rózsaszín ruhán fehér tüll, televarrva kis selyemrózsácskákkal. Melyik 5 éves gyerek ne szeretne ilyen ruhában pompázni az utcán? És a mi "civilizált" világunkban hülyének néznek, ha ilyet adsz a gyerekre az utcán. Pedig ragyog benne, nagyon élvezi.

A mise borzasztó. Számomra. Két órán át franciául szidják a vétkezőket. Ez rosszabb, mint a szimpla keresztény egyház. Ráadásul itt, a mosoly földjén, ahol mindenki jó és kedves, ahol a lopás nem a kultúra része (minden közös, ha elveszed, azzal nem lopsz és kérésre visszaadod), ahol a család tradicionálisan fontos, ahol megelégszenek a kevéssel és mosolyognak akkor is, nincs semmijük, mert övék a napfény, a tenger, a halak és a kókusz, itt magyaráznak arról, hogy szenvedj a Földön, meg hogy szégyelld magad több generációra előre-hátra?! Őszintén mondom, nem értem, hogy tudták a mormonok (vagy bármilyen egyház) bepalizni őket.

(Nem videó, csak hangfelvétel)

Mindenesetre a mise unalmas, alig énekelnek, akkor is szomorúan, bár nagyon szépen. Kezembe nyomnak egy zsoltáros könyvet, hogy énekeljek velük. Próbálok jó fej lenni, tátogok valamit, de inkább hagyjuk. A szék kényelmetlen, meleg és levegőtlenség van, pedig megy a ventillátor és nyitva az ablakok. Számolom a perceket visszafelé. Végtelennek tűnő évezredek után eljön a pillanat: VÉGE.

Iszkolnék kifelé, gyorsan leadom az énekkönyvet, de megállít az egyik misemondó (több volt), hogy én ugye új báránykája vagyok a nyájnak.

Mondom neki, hogy csak turiszt, és nem beszélni francia.

Ó, hát a kollégája nagyon jól tud angolul, és ezzel odainti.

A kolléga meg félreérti a jelenlétemet és azt gondolja, csatlakozni akarok az egyházukhoz, ezért mindent megtesz, hogy biztosítson döntésem helyességéről. Igyekszem türelmes és udvarias lenni, de vonz a szabad levegő, éhes is vagyok és két órányi hegyibeszéd után hagyjon engem békén.

De nem hagy. És annyira kedves, hogy a kedvemért túlórázni is hajlandó. Visszaülteti a népet (a szerencsésebbek leléptek) és kiegészítő misét tart. Angolul. Nekem. Csak nekem. Az egyház kialakulásáról, Kovács Jóskáról (Joseph Smith), aki megvilágosodott és prófétává lett, meg hasonlókról.   EGY     ÓRÁN     KERESZTÜL.   Próbálom moderálni magam, hogy a szememből barátságos érdeklődés, ne pedig gyűlölet sugározzon, de nem könnyű. Ne dumáljon itt nekem az eredendő bűneimről, mikor éhes vagyok, melegem van és kényelmetlen a szék. Hol nem tojom le Jóskát, aki 14 évesen a választ kereste?! Ki nem?! Hova jutna a világ, ha mindenki egyházat alapítana, aki válaszokat keres?

A privát mise csúcsa az, amikor nyilvánosan meg akarja ígértetni velem, hogy Magyarországon elmegyek a Mormon Egyházhoz. Mondom neki, perszepersze (bármit, csak mehessek már). De ígérjem meg itt mindenki előtt. Na, azt már nem. Megígérem? Nem. És mosolygok (barátságos arckifejezés rulez). Ennyiben maradunk. Bezzeg Antoine-t nem csesztette, pedig ő is friss bárányka. Úgy tűnik, az angol pöccentette be őket.

Na valahogy eljutunk a sztori végére (bevallom, erre már nem is emlékszem, annyira lefoglalta a gondolataimat a barátságos arckifejezés megtartása), még közli az ember, hogy személyesen mindenkit végig akar smárolni a kijáratnál. Meg a kollégái is. Jujdejó! Még egy kicsit szóval tartanak az ajtóban (nyissam ki a szívem, stb.), kiderül, hogy ugyanazzal a géppel repülünk délután. Jajnekem. Ezek hárman vannak, pont lesz egy szabad hely mellettük. Csak ezt ússzam meg!

Elbúcsúzom a családtól, Manihitől, a nyers halaktól, kicsónakázunk a reptérre és indulok Rangiroára.

Hálátlannak érzem magam. A család igazán szíves vendéglátó volt, csak ez itt nem az én életstílusom. Hiába a természet káprázatos szépsége, az emberek kedvessége, a felbecsülhetetlen élmények, korgó gyomorral  mindent másképp lát az ember (én legalábbis). És így, öt napnyi fizikai és szellemi táplálék megvonás után éhezem egy tisztességes reggelire és egy normál beszélgetésre. Persze örülök, hogy valamennyire tudtak angolul, mert legalább megértettük egymást, de nagyon frusztráló volt állandóan koncentrálni a mondanivalóm egyszerűsítésére és még akkor sem biztos, hogy értették a tartalmat. Olyanokat mondtam, hogy "Nem hal ma reggel?" a "Nocsak, látom, nem fogtatok halat. Nem voltatok halászni ma reggel?"  helyett. A csillagok állásáról meg a világ különböző kultúráinak kapcsolatáról, valamint a vadállatok háziasításának szabályairól nem társalogtunk.

Kezdek leépülni szókincsileg. Még jó, hogy a blog írása mozgásban tartja az agysejtjeimet : )

Már megint a döglött halak

Szombat reggel a család elvonult egységesen templomot takarítani.

Életemben nem láttam még ilyen tiszta templomot. Még az árnyékoló roletták lemezkéit is egyesével portalanítottuk. Nagyon készül a falu a másnapi misére, ugyanis az egyházuk vezetői jönnek látogatóba (mormonok).

Miután a templomhoz tartozó félig szabadtéri tantermek falait is lemostuk a plafonig, elindultunk halászni.

Most csak 4-en mentünk (Mimiék, Antoine és én).

Elhajóztunk egy közeli motura, ami Mimi családjának tulajdona. Itt majdnem minden családnak van motuja. Közösen használják, de mivel a családok nagyok és házasság révén is jogot lehet formálni a motu használatára, nehéz családi birtokként tekinteni rá. Kicsit mindenkié. Meg hát nem európai birtokra kell gondolni, ahol a földet, kertet műveli a tulajdonos. Itt magától nő a kókuszdió. Ha a tulaj nem szedi le, úgyis tönkremegy, meg annyit megenni nem is lehet, amennyi terem, úgyhogy aki copra termeléssel (szárított kókusz, amiből olajat sajtolnak) foglalkozik, körbejárja a motukat és mindent leszüretel. Egy-egy kókuszpálmán úgyis mindig egyszerre több érési fázisban lévő dió van. Jut is, marad is.

Kunyhó a motun.
Benne 4 ágy, konyha, étkező, olvasósarok fotellel 

Szóval elmentünk a családi motura. Útközben megálltunk egy órácskára halat fogni. Edzésben vagyok, a hullámzás sem zavart, meg a vergődő halakat is természetes díszletként szemléltem.

Sőt!

Odáig jutottam, hogy segítettem Miminek halat pucolni. Nagyon technikás ám. Lassan megtanulok túlélni modern eszközök nélkül. . .

Tehát végy egy frissen kifogott halat. Keress egy nagyobb kagylóhéjat. A vízben guggolva kezd el a pikkelyeket a kagylóval lekapargatni. Közben többször fröcsköld szembe magad és lehetőleg az első percben vágd el az ujjad a kagylóval. Kaparászd a halat kitartóan. Ha elég ügyes vagy, akár 80% pikkelyt is eltávolíthatsz. A többi meg remélhetőleg megpuhul sütés közben.

A halakat olajban sütöttük ki, a kenyeret meg én gyúrtam. Víz, liszt és cukor. Hibiszkuszlevélen sütöttük meg a serpenyő mellett, nyílt láng fölött. 

Aztán hibiszkuszlevél volt a tányér is.

Tulajdonképpen nagyon jó dolgom van. Ha én nem lennék, ők maguk miatt nem sütötték volna meg a halat. Antoine is nyershal-rajongó, a helyiek meg ilyen melegben nem sütögetnek. Csak miattam. Tényleg annyira szeretettel látják a vendéget! Nem lehetne okom panaszra, szégyellem is magam, de most már szeretnék rendes tányérból rendes ételt enni rendes időben.

Vér és szutyok

Ennek a bejegyzésnek szívem szerint a Vér és Fos címet adtam volna, de hát ilyet mégsem illik publikálni, úgyhogy maradt a szebb megfogalmazás.


Megint halászni mentünk. De most hatan. Renoir nővére, Vaia és az ő férje, Kiki is jött. Kiki híres halvadász Manihin.

Középen Antoine, a szélen Mimi, előttünk Renoir

Kihajóztunk a nyílt óceánra. Mire előkészültünk a merüléshez, már minden baja volt a gyomromnak, olyan erősen hullámzott a tenger. Rettenetesen dobálta a pici motorcsónakot.

Gondoltam, a múltkori tapasztalatok alapján a vízben jobb lesz. Nem lett. Olyan hullámokat vetett a tenger, hogy a vízben is vidámparkosat játszottunk. Vagy egy órán át bírtam, aztán elég volt. Irigykedve néztem a madarakat. Ha szárnyam lett volna, kirepülhettem volna  a partra. Így viszont kénytelen voltam a helyszínen életben maradni. Ez egész jól is ment addig, amíg a fiúk el nem kezdték kifogni a halakat. A szuronnyal átlőtt hallal sietni kell, mert ha a cápák megérzik a vér szagát a vízben, támadhatnak. Úgyhogy amint kifogták a halat, úsztak ezerrel és már dobták is a csónakba. Ahova épp puffant. Ott, ahol én épp a rosszulléttel küzdöttem. Hát nem mondom, hogy a vergődő, vért fröcskölő, belei tartalmát ürítő halak látványa sokat segített volna az állapotomon. . .

Kezdett a dolog annyira undorítóvá válni, hogy majdnem leégett a hátam. Ugyanis a csónak legkevésbé halas sarka épp a tűző napon volt. Nagy dilemma. Égjek szénné a déli napsütésben, vagy közelítsek az undormány haldoklókhoz? Persze a fiúk mit sem sejtettek (igyekeztem hősiesen viselkedni, mert már így is ciki volt, hogy nem búvárkodom), de ha sejtették volna, se tudtak volna arra figyelni, hogy a csónaknak csak egy végébe dobálják a tetemeket.

A csónak lassan minden oldalán vérzett. A halakról / ból távozó folyadékok barátságosan csordogáltak a hajócska fenekén. Csibb-csobb, hopp, a cipőmre folyt a sárgás-barnás-nemakaromtudnimiisaz trutyi. Az első sokk után beláttam, hogy az émelygésnek a napszúrás nem tesz jót. És a jelek szerint úgysem úszhatom meg tisztán a mai napot. Meg hát az ember minden körülményt megszokik idővel. Már a nyershal-szag sem volt olyan idegen, a sárga szutykot is megszokta a szemem, meg végülis a ruha kimosható (jó esetben december közepén Tahitin, rossz esetben majd februárban otthon), én is lezuhanyozhatok (az udvari slagnál hideg vízzel, mert a családnál ez a zuhany).

A fiúk majdnem 20 halat fogtak ki rövid idő alatt. Nagyon megy nekik az ipar! De szerencsére úgy a tizedik után elkezdték átdobálni a tetemeket a hűtődobozba. Amiben mellesleg az aznapi kajánk volt. Immár csurom véresen.

Megállapítottam, hogy a dolog csak engem zavart. Ők simán ültek a csapkodó, fröcskölő halhulla-jelöltek mellett, és jóízűen ették a bagettet valami májkrémmel. Plusz egy szaginger nekem. . .

Azért túléltem. Aztán szerencsére behajóztunk a lagúnába és szelídebb vizeken folytatták a vadászatot.

De hogy az ember milyen jól alkalmazkodik!!!

Délutánra már meg sem hatódtam, hogy bokáig álltam a szutyok-patakban a csónakban, háborgó gyomrom csillapítására a kenyérből is ettem egy darabot, amit a hűtőládából (nemakaromtudnimimellől) vettünk elő és fogyasztás előtt puszta kézzel törölte le Mimi a halvért a kenyeres nejlon külsejéről.

Az meg már szinte természetes, hogy este ettem az orrom előtt elhalálozott hal(ott)ak sült tetemeiből.

Megjegyzem, az esti étkezés volt aznap az első igazi - leszámítva a pár falat kenyeret a hajón meg valami semmiséget reggelire. Szerintem ha nyers halbelet tálalnak, azt is megettem volna, olyan éhes voltam : D

Gyereksors

Itt minden annyira nem európai.

A 6 hónapos csecsemő már járni tanul. A 4 éves 6-nak néz ki és az esti fürdésen kívül nem foglalkoznak vele. Elvan a többi gyerekkel valahol.

A csecsemő többnyire velünk van, így van lehetőségem csodálkozni.

A baba nagyon nyafog már a vacsora előtt. Este 9 óra. Gondolom, álmos.
- Igen, de még nem evett, éhes - mondja Mimi, és az asztalra mutat.

Az asztalon a már említett nyers hal. A baba a felnőttekkel eszik. Nem előttünk. Mustáros nyers halat adnak neki, ő meg lelkesen tolja az arcába. Persze megrágni nem tudja, úgyhogy tantaloszi lehet számára az étkezés: van is, de mégis éhes marad. Meg napközben sem nagyon etették, ahogy láttam. Úgyhogy érthetően türelmetlen. Mimi előrágja neki a falatokat, a megrágott cuccot már a gyerek is meg tudja enni. Na ilyet sem láttam eddig, csak olvastam róla.

Az rejtély, hogy miért nem szoptatja. A gyerek valahogy elnyammog a vacsora alatt, aztán megnyugvásomra előkerül egy cumisüveg és valami tápszer. De nem. Csak sima tejpor. Ez aztán az étkezés!

Közben van alkalmam megtapasztalni, hogy az általános étkezési szokások is elfogadhatatlanok a civilizációban elkényelmesült gyomromnak. Hozzá vagyok szokva az olyan luxushoz, mint reggeli, ebéd, vacsora, minden nap étkezés, stb.

Na itt ezt elfelejthetem. Naponta egyszer esznek. Amikor az étel kész. Hogy ez délután 4 vagy este 9, senkit nem zavar. Reggeli nincs, ebédre esetleg elcsócsálnak egy darab kenyeret, de étkezni akkor lehet, ha kifogták hozzá a halat és megsütötték (ha nem épp nyersen eszik).

Az is kiderült, hogy a szigetre a hónap elején érkezik a hajó a kajaszállítmánnyal. Most hónap vége van és a bolt is üres, a szendvicses bódé elsejéig zárva, otthon sincs kaja. Ezért nem reggeliznek. Ahha. Kicsit csodálkozom, mert nem szegények annyira, hogy arra gondoljak, hogy a pénz fogyott el. És nem is. Pénz lenne. Kaja nincs. De akkor miért nem vesznek hónap elején egy picivel többet és tárolják otthon? Antoine elmondja, mikor ő a hónap elején megérkezett, minden nap terülj terülj asztalkám volt reggel. Ez két hétig tartott, aztán visszavettek a tempóból. Most meg éheznek és naponta egyszer esznek. Ez magyar szemmel elég felfoghatatlan. Olyan országból jövök, ahol a Tecso éjjel nappal nyitva, de ha 2 napos ünnep miatt bezár egy fél napra, kanyarog a sor a pénztárnál, mert az emberek 4 évre való kaját vásárolnak fel. Kartonszámra. Hogy legyen otthon.

Itt meg zéró vércukorral ájuldozom estig, mire végre lenne mit enni, csakhogy addigra már összeszűkül a gyomrom. Ez nem az én életformám itt.

Az étkezésben még az az érdekes, hogy 8 felnőtt ül az asztalnál, de összesen csak 3 kanál meg 1 villa van kikészítve. Meg 4 pohár. De abból kettő bögre. Ahogy észreveszem, ez a teljes készlet a háztartásban. Evőeszközt a vendég kap, meg akinek épp kell, de alapvetően a kezükkel esznek. A pohárból az iszik, aki szomjas. Felváltva. A baba által megcsócsált halszeletet simán belemártogatják az asztal közepén álló mártásba.

Visszatérve a gyerekekre, az iskola, a sport nagyon fontos egész Polinéziában. Általános iskola mindenhol van, de csak a jobb módúak engedhetik meg maguknak, hogy Tahitin vagy Raiateán járjanak középiskolába. Aki bejut a koleszba, szerencsés, akinek van ott családtagja, ahol lakhat, az még jobban jár, akinek egyik sem jön be, az 14 évesen elkezdi a felnőtt életet: jár halászni vagy a házimunkában segít.

Itt korán kell felnőni. Úgy tapasztaltam, hogy csak a csecsemőket abajgatják, de őket mindenki. Imádattal veszik körül. A másik 3 gyerek (Richi, meg unokatestvérei, akik 5 évesek) le van tojva. Néha rájuk szólnak, hogy menjenek az útból, de a gondoskodás korszaka - úgy tűnik - az önálló helyváltoztatás képességének elsajátításával véget ért.

Másrészről viszont mindent megosztanak a gyerekekkel. De nem csak a sajátjaikkal. Ha sétálok az utcán és gyümölcslevet iszom, jönnek a falubeli gyerekek és adni kell nekik.

A vacsoránál viszont a gyerekek nem ülhetnek velünk egy asztalhoz. Nem is látom, hol esznek és mit. Oldják meg!

Az alvás sem túl szigorú. Este 8-ra úgyis beájulnak, felesleges ágyba küldeni őket. Alig bírják ébren megvárni a vacsorát (mellesleg én is - itt 5-kor kelünk, este 9-kor már kókadozom az asztalnál). Saját ágya sincs senkinek. Ott dőlnek le, ahol akarnak.

Az egyetlen, amit itt szigorúan vesznek, az az esti fürdés. Minden este, vacsora előtt végigfürdetik az összes gyereket. Pizsama nincs, a másnapi ruhát adják rájuk. Legalább nem kell reggel öltöztetni : - )

Ruhából kevés van, mégsem vigyáznak rá. Szerintem azt is felváltva hordják. Itt valahogy a tulajdonjog nem él. Minden közös: a kanál, a pohár, a ruha, a gyerekek.


Kezdem megérteni azt az örökbefogadós dolgot . . .

Robinson és csütörtök

Reggel felkerekedett a család (Mami, Papi, Mimi, Renoir, Antoine és én, ja meg Kulani, a baba) és hajnali 5-kor elindultunk a lakatlan motuk felé.

Két órát mentünk a motorcsónakkal, aztán megérkeztünk egy gyönyörű lagúnába. Zsiráf. Ilyen csak a filmekben van. A tenger bekanyarog egy szikla mögé kis öblöt alakítva ki. Mellette a kókuszpálmák árnyékában fehér homokos félszigetecske. Ideális hely a piknikre.

Gyors takarítás. Összeszedjük a száraz pálmaleveleket és gazokat, aztán eltüzeljük.

Renoir elkezd árnyékolót építeni. Papival és Antoine-nal átsétálunk az óceán oldalára (30 méter) körülnézni.

Mikor kész az árnyékoló, Renoir elmegy halat fogni. Búvárszemüveg, pipa, nyílpuska, kis csónak a kifogott halaknak.

Mimi addig pálmalevél-szövés technikát tanít nekem.

Megvannak a halak, Mami a vízben ülve megpucolja őket, miközben a cápák tőle karnyújtásnyira a hulladékra várnak.

Amíg Mami dolgozik, az ifjúság áthajózik a szomszéd motura kókuszdiót szedni. Kell majd a kenyérbe. Meg italnak sem rossz.

A kókusz-koktél tálalva.

Készül a kókuszkenyér.

Végy egy kis lisztet, gyúrd össze kókuszdióból nyert vízzel és egy kis cukorral. A lángostészta sűrűségű masszát adagold vad hibiszkusz levelekre, egy másik levéllel borítsd be és kicsit lapogasd meg. Ezután tűzben felforrósított korallokra fektetve süsd addig, hogy a levél eltávolítható legyen. További pirítás ízlés szerint javasolt.


Sülnek a halak is.

Fogj pár színes, tengeri halat. Pácold őket a napon kókuszlevélen. Ne aggódj, ha vastagon lepik a legyek. Ez természetes mellékhatás. Készítsd elő a tüzet. Pakold meg korallal. Fektesd a halakat az összetördelt, forró korallrétegre. Néha forgasd meg. Tálald kókuszpálma leveléből szőtt tálcán.


És végre eszünk!
Technika: jobb kézzel marcangolod a halat, ballal folyamatosan legyezel.

A lakoma után cicázunk a cápákkal. A cápák meg odacsapnak.

Bizonyíték, hogy a cápák tényleg nem veszélyesek. Vagy csak a család ilyen hidegvérű?!

Délután Robinsonék hazatérnek a lakatlan Paradicsomból.

Mahu és Rere

Ma beszélgettem egy csajjal. Jól beszélt angolul, mesélt a helyi életről, a politikáról, vallásról, hétköznapokról.

Itt mindenki mormon vallását tekintve. És úgy tűnik, szigorúan be is tartanak mindenféle előírást.

A csajszi különben meghatározhatatlan korú volt. Azt mondja:
- Én nem járok templomba. Kiléptem.
- Hogyhogy?
- Túl sok bűnöm van. Dohányzom, iszom, meleg vagyok. De nem vagyok Rere.
- Az mi?
- Biztos láttál már olyat, hogy valaki félig nőnek, félig férfinak néz ki. Ezek a Rerék. Nagyon sok van belőlük itt. De ők nőnek is öltöznek.
- És miért van belőlük olyan sok?
- A kultúránk része. A hagyományokkal függ össze. Hajdanán, mikor még királya volt Polinéziának, a király mellett szolgált a Mahu, aki amellett, hogy szórakoztatta az uralkodót (udvari bolond), át is vette a királynő szerepét, mikor a királynő terhes volt. "Ma nem alszom veled, vidd a Mahut!" Aztán a királyság megszűnésével jött a katonaság és egyre több Mahu lett. A pasik meg bíztatták őket, hogy legyenek nőiesebbek. Így alakultak ki a Rerék (transzvesztiták).
- Láttam pár napja valakit, akiről nem tudtam eldönteni, férfi-e vagy nő. Akkor Rere volt.
- Biztos. Nagyon sok van, főleg Tahitin. Sminkelnek is, mint a nők. Nem úgy, mint én. - hát tényleg nincs smink a csajon. - Az apám eléggé ki volt rám akadva, mikor kiléptem az egyházból. Mert hogy milyen dolog az, hogy bárki megdughat. De hát mit zavarja. Terhes úgysem lehetek : D


Mi van? De hát ha meleg, akkor épphogy senki nem dugja meg. És nem lehet terhes?! Az arca teljesen csajos. Meg a hangja is. De ha jobban megnézem, nincs melle.

Baszki! Ez fiú!!! Egy Mahi!

Első nap Manihin

Érkezésem után 10 percem volt átöltözni. Mentünk halászni.

Kihajóztunk a nyílt óceánra, az átjáróhoz, ahol a víz beáramlik a lagúnába.

Búvárszemüveg, pipa, ugrás a vízbe. Már megint a végtelen kékség. Jaj. De legalább nem egyedül vagyok.

Az átjáró kb 500 méter hosszú. Úszni nem nagyon kell, csak irányítani. Visz az áramlat a lagúna irányába. Úgy 15 perc alatt átcsorgunk. A végégre megint megszokom, hogy pipán át lélegzem és pánik helyett élvezem a a víz alatti világ látványát.

Felkapaszkodunk a hajóra.
Jöhet még egy kör? Mi?! Ez itt a helyi szórakozás?!  (És igen.)

Persze ismétlés a tudás anyja, meg szembe kell néznünk a félelmeinkkel, stb, úgyhogy megyek még egy kört velük. Ebben a körben halászunk is. Vagyis ha pontos akarok lenni és a halászat alatt a hálós halfogást értjük, horgászat alatt a pecabot-horog kombinációt, akkor mi most vadászunk. Antoine-nál van nyílpuska. Azzal akar halat fogni.

Ki is fog egy házmester hal jellegű halat, de kiderül, hogy ennek csak a fiatal példányai ehetők.

Úszás közben látunk egy halom érdekes halat, hosszúkás, hegyes orrú kéket, csíkos vitorlásokat, egy óriási cápát, egy derekam vastagságú murénát, ilyen olyan ezt azt. Van olyan szórakoztató, mint megnézni egy filmet a moziban. Kicsit talán izgalmasabb is. Felkészítenek á, hogy a nyílt vízen a cápák néha agresszívek, meg itt van fehér uszonyú is, ami nem olyan jó fej, mint amit eddig láttam, de ne aggódjak, ha meglátom a cápát, csak ússzak nyugodtan. Ha pánikolok, azt megérzi és támad, ha nyugodt maradok, ő fél jobban. Említettem már, hogy alapesetben egy bébihal is ki tudott kergetni a vízből? Szerintem nem hiszem el, hogy itt úszkálok most.

Látunk is egy elég nagy cápát, de nem jön közel hozzánk. Három embert nem vállal be egyedül : )

Vacsora előtti szórakozásként elmegyünk röplabdázni. Az egész sziget ott csoportosul. A pálya mellett, az öbölben a 4 és 10 év közötti gyerekek fürdenek 2 felnőtt felügyelte mellett. Mi is lepasszoljuk Richit (a 4 évest).

Richi a labdával

A röplabda pályán vagy 20-an játszanak egyszerre. Örömjáték. Mindenki itt van, aki társaságra vágyik.

A vacsora igen érdekes. Rizs (eddig oké), nyers hal (annyira friss, hogy még láttuk, mikor kihúzták a vízből) felszeletelve, mustárszósszal, kínaias csirkepörkölt és kagylópörkölt.

A kagylónak fura íze van, rágós és méretre is óriási. Kiderül, hogy nem a megszokott fekete kagyló, amit Európában eszünk (és amit szeretek), hanem azok a fura, nagyon színes kagylók, amik úgy néznek ki, mint kék kígyók a víz alatt. Fújj.


Összegyűjtött esővizet iszunk hozzá.

Hát, ha ettől nem készül ki a gyomrom. . .

Manihi

Következő állomásom a Tuamotu zátonyokon Manihi.

Manihi kisebb és kevésbé látogatott, mint Tikehau.

Összesen 3 szálláshely van a szigeten, ebből 1 hotel, a másik 2 panzió, de a hotel 2 hónapja bezárt. Szóval nem tobzódnak szállásokban. Szerencére CS-en találok egy srácot (Matua), aki Manihiről származik, igaz már Franciaországban él. Azért írok neki. Jó fej. Megadja a szülei telefonszámát. Hívjam fel őket, ők tudnak segíteni, de csak franciául beszélnek.

Karimot megkérem, hogy diktáljon le nekem pár mondatot, amire szükségem lehet a telefonálás közben, aztán egy életem, egy halálom, felhívom őket.

Érdekes a beszélgetés. Elmondom, mit akarok, de a választ már nem értem. Azért annyit kihámozok, hogy tudnak szállást adni, pénzt sem kérnek érte és kijönnek elém a reptérre. Mi más kéne még?! : D

Picit azért aggaszt, hogy milyen lesz így 5 napot eltölteni, de szeretjük a kihívásokat.

Közben Karim elutazik, a vendégek lecserélődnek a panzióban. Jön 3 ember a Turizmusért felelős Minisztériumból és olyan jól összehaverkodunk, hogy meghívnak Tahitin a Minisztériumba ebédelni. Eddig jól alakulnak a dolgaim : )

Szerda reggel én is elutazom. Búcsúajándékként kapok egy kagylónyakláncot Alexandertől (a panzió tulaja). Hihetetlen a hely! Szuper vacsorák, szuper reggelik, gyönyörű tengerpart, kedves személyzet, ingyen internet. És még búcsúajándék is!

Megérkezem a Manihi reptérre. Keresem az idős házaspárt, de nem látom őket. Közben odajön hozzám egy velem egyidős srác és valamit kérdez franciául. Biztos valami panzió vendégét keresi. Szerencsére tud angolul és kiderül, hogy engem keres. Hárman jöttek elém: egy 20 év körüli csajszi (Mimi), karján csecsemővel, a férje (Renoir), meg egy 6 év körüli kisfiú (akiről később megtudom, hogy csak 4 éves, de itt valahogy gyorsabban fejlődnek a gyerekek). Az angolul beszélő srác is CS-es és már 3 hete nyaral a családnál. És ő sem ismeri személyesen Matuát, ő is CS-en kapta a telefonszámot. Érdekes helyzet. A másik srác, Renoir, Matua testvére.

Manihi reptér

Motorcsónakkal megyünk a lakásukhoz, ahol Mami és Papi (meg még pár családtag) már vár. Tízen laknak együtt egy nagy házban. Illetve nem csak a házban, mert a szerencsésebbek a teraszon alszanak. Ott legalább lehet is aludni, mert jár a levegő. Meg a szúnyogok. De valamit valamiért.

A ház nagyon érdekes. Ránézésre egy tök normális, színvonalas lakás. Aztán a fürdőszoba okozza az első meglepetést: nincs benne víz. A WC-t vödörrel kell leöntögetni. A falból jön egy plusz csap, onnan folyik a víz, de a mosdó és zuhany csak álca.

A másik meglepetés a légkondi. Zárható ablakot akartam? Itt tökéletesen zárnak az ablakok. Nincs és a tető és a fal között. Nem is mozdul a levegő. Viszont minden szobában van klíma. Ez most akkor hogy is van? Vezetékes víz nem kell, de klíma igen? De fura.

A bútorok is teljesen modernek és szépek, viszont a szemetet az udvarra dobják, amiben aztán a kutyák guberálhatnak. Csupa ellentét itt az élet.

A család olyan klasszikus nagycsalád forma. elsőre nehéz is megállapítani, ki kinek a gyereke. Mindenki mindenkit nevel. A csecsemő is teljesen jól elvan bárki kezében. Három generáció él összehangoltan. Így már nem is gáz, hogy 20 évesen 2 gyereke van valakinek. Mikor délután elmegyünk Mimiékkel búvárkodni, a gyerekek kérdés nélkül maradnak otthon. Van, aki vigyáz rájuk. Ideális.

Apróságok

Reggel találkoztam egy skorpióval, de ez rajtam és a macskán kívül senkit nem érdekelt. Azt mondják, nem veszélyes. És elég békés is volt. 

Csak 20 percnyi pofozás után csapott oda a macskatappancsnak. 

És mivel a macsek nem különösebben hatódott meg tőle, gondolom, tényleg túlélhető a csípése.

Kiderült, hogy színes lila izék egy tengeri sün tüskéi, és amit én találtam, azok csak apró törmelékek. Naplemente közben találtam is igazi nagy darabokat. Pont jó lesz hajtűnek vagy szélharangnak : - )




Elmegyek a nyílt óceánhoz, ahol a naplementét fotóztuk párszor. A messziről kosznak látszó foltok a vízben korallok és vulkanikus eredetű kövek, amelyek kikandikálnak a vízből. A közöttük lévő mélyedésekben csigák, apró halak és rákok élnek.

Legjobb az a rákfajta, ami csigaházakban lakik és hurcolja magával a bunkerét.

 Dunakavics
(Van egy videó is a mászkáló drazsékról.)

Láttam tengeri uborkát is, ami csak a neve alapján növény. Valójában nemtommi, de a mozgása csiga-szerű. A Balatonban is találkoztam már hasonlóval.

De ha ebbe belelépünk, nem hoz szerencsét : D



Van egy videó is a mozgásáról. Belinkelem, ha sikerül feltölteni.




És tök érdekesek a parton heverő korallok.

Cápa

Rákattantam a cápákra.

Állandóan ott úszkálnak a part körül. Fényképet akartam készíteni róluk. De hiába látom szabad szemmel tisztán, tőlem 2 méterre, a gépem nem örökíti meg. Tükröződik a víz. De ha sokat próbálkozom, talán el tudok csípni pár jó pillanatot.

Órákat töltök a parton és a vízben álldogálva a fényképezőgépemmel.

A cápák szerintem a területüket őrzik, mert amint mozgás van a vízben, jönnek megnézni, mi a pálya. Általában ketten vannak.

Nagyon érdekesek. Nem nagyobbak másfél méternél. Óvatosan ússzák körbe a mozgás vagy zaj forrását, de nem az emberhez nem jönnek egy méternél közelebb. Borzongató élmény állni a vízben és várni, hogy körbeússzon a cápa.

Nem tűnnek rosszindulatúnak. De kíváncsinak sem. Inkább olyan őrjárat-szerű, amit csinálnak. Megnézik, ki mit garázdálkodik az ő lagúnájukban. Követik az embert, nézegetik, de tisztelettudóak.

Azt játszottam, hogy kiálltam a mólóra és korallokat dobáltam a vízbe. Nem kell két perc és megjelennek a vízi őrök. Próbáltam felülről fotózni. Kevés sikerrel. Azért a képeken kivehető a cápa, de csak ha tudjuk, mit keresünk. Szóval a sok sok üresnek látszó kép az albumban a cápákat ábrázolja : - )

Volt egy viccesre sikerült kép is. Új lakó jött a panzióba. Nem is tudta, hogy van erre cápa. Békésen snorkelingezett, a cápa meg folyamatosan a nyomában úszott. Gondoltam, nem szólok neki, mert biztos észrevette és nem zavarja. Na jó, valójában azért nem szóltam neki, mert szuper lehetőséget teremtett a fotózásra : - D

Vacsoránál megemlítettem tudtán kívüli kis kalandját. Kiakadt : D Tényleg nem vette észre.

De a fotó nagyon jó lett, nem? : - D

Delfinek

Reggel mennek a búvárok merülni. Lehet csatlakozni hozzájuk snorkelingezés céljából (2500 pénz). Karim is megy velük, ő boogieboardozik (térdelős-hasalós szörf). Megyek én is. Hátha látok teknőst vagy cápát.

Kihajózunk az átjáróhoz, ahol az óceán és a lagúna találkozik.
Erős az áramlat, ezt használják ki a halak, a búvárok és a szörfösök. Karimot kirakjuk a legnagyobb hullámok közelében, mi meg továbbhajózunk a mély víz felé. A búvárok távoznak. Ott maradok a hajón a kormányossal. Alattunk a végtelen kék mélység. Káprázatos szín, gyönyörű királykék óceán. Kb első alkalom, hogy nem látok le a víz aljára. És ide ugorjak most bele?! Meghibbantam én? Oké, hogy Borán átmenetileg elmúlt a tengerparám (a hely szelleme okozta, polinéz nyelven MANA), de itt más a Mana, én meg nem szoktam a nyílt óceán közepén úszkálni. Szerencsére adtak mindenféle felszerelést, de a búvárszemüvegen kívül használni sem tudom őket.



Elszánom magam, beugrom a vízbe. A neoprén megszívja magát vízzel, zavar a pipa, még jó, hogy a békatalpat fel sem vettem. Na, ennyi volt részemről. Minden kék és átláthatatlan körülöttem. Ezt a hülyeséget, hogy tök egyedül akarok úszkálni a végtelen mély vízben! Idióta! Kifelé!

A kormányos nem érti, mi van, mikor mormogva kimászom a vízből. Próbálom neki elmagyarázni, de egy szigeten született halásznép sarja hogy is érthetné meg, hogy a víz nekem nem természetes közeg. Viszont 3 órát leszünk itt és a tenger olyan hullámokat vet, hogy erre már a reggeli bagett is kíváncsi. Alig bírom meggyőzni, hogy maradjon ott, ahol van. A tenger nyilván nem dobálna ennyire, ha nem a hajón lennék.

Szóval mégis csak muszáj lesz bemennem a vízbe. Megkérem Gillem-et, hogy eressze le a létrát. Legalább legyen valamibe kapaszkodnom. És így már kerek is a világ. Kapaszkodom és közben barátkozom a nagyon nagyon nagyon mély vízzel. Pár perc elteltével már megszokom annyira, hogy hajlandó vagyok a pipát is használni (nagy parám, hogy levegővétel közben jön egy hullám és belemegy a pipába, én meg belélegzem). Idővel megjön a bátorságom és elúszom a hajótól. Végülis nincs itt semmi félelmetes. Látom, mi van alattam, nem is olyan ijesztő.

Egy óra elteltével elfogy a búvárok levegője, jönnek felfele. Kell egy órás pihenőt tartaniuk, addig elmegyünk egy kevésbé hullámzó részre. Végre! Azért a reggelit továbbra is erősen győzködöm.

Nagyon belejövök az úszkálásba, az új helyszínen is eltávolodom a hajótól. Egyszer csak kiabálnak:
- Gyere gyorsan vissza! Delfinek!

Tempózom ezerrel, nehogy lemaradjak a látványról. Hajóval elindulunk úgy 500 méterrel távolabbra. Ott egy delfin! Nem is egy! Ugrálnak ki a vízből. Odaúsznak a hajóhoz, jönnek mellettünk. Szervezett koreográfiával kiugranak egyszerre, kerülgetik a hajót, mi megmegyünk körbe körbe egy másik búváros hajóval együtt.

De jó! Már megérte a mai nap!!!!

Este megint naplementét és teliholdat nézünk. Tiszta romantika : D

Malacunk van

A reggeli felülmúlja számításaimat. Kókuszkenyér (magyar viszonylatban inkább kalács) házi banánlekvárral és papayalekvárral, amerikai palacsinta, vaj, sajtkrém, bagett, kávé, tea, ananászlé. Köze nincs a Maupiti reggelihez, ahol odacsűrték az asztalra a bagettet meg a margarint 500 Frankért, de a tányért már én vehettem elő és moshattam el.

Reggeli (és némi Budapest reklám után) elcsendesedik a village. Mindenki lelép egy szervezett hajókirándulásra. A rózsaszín homokos strandot, a madarak szigetét és a manta rája (a legnagyobb ráják itt) élőhelyét nézik meg, aztán piknikeznek és délután hazatérnek. 7500 pénz. Én nem megyek. Egyrészt nem ezek a hely fő látnivalói, másrészt vissza kell fognom a költségeimet. Már túlléptem a havi keretemet, pedig alig 16 napja vagyok itt.

Erről maradtam le (Karim képei)

Kisétálok a partra. Gyönyörű a tenger. Mesebeli színek. Amilyen nincs is (zsiráf). Megmártózom a vízben, de nem úszom be nagyon, mert reggel cápát láttak a part mellett és egyedül nem vagyok olyan bátor, mint 3 napja a kiránduláson. Azért picit mégis reménykedem, hogy jön majd a cápa. Kicsit kíváncsi vagyok, mennyire kapnék szívrohamot.

Kijjebb jövök a vízből, álldogálok térdig merülve. És MOST jelenik meg a cápa. Elúszik tőlem 2 méterre. Megborzongok. Azért nem bánom, hogy épp kijöttem.

Érdekesek a korallok a parton. Találok fura kis lila izéket. Ahogy az erezetüket nézem, olyanok mint a faágak. Biztos valami korall-féle lehet. Összegyűjtök egy párat. Oké, oké, nincs hely a csomagban, hogy hazavigyem a fél tengerpartot, de olyan szépek! Lefényképezem, és biztonsággal elhelyezem őket a törölközőmön. Kis idő múlva megéhez, úgy döntök, bevonulok ebédelni. Felállok, lerázom a homokot a törölközőről, és. . .  te barom! . . .  a korallok szanaszét repülnek a szélben. Ezt jól elfelejtettem. Na nem baj, úgyis a gyűjtögetés élménye volt a legjobb, időm meg, mint a tenger, majd újrajátszom később.



Ebédnél beszélgetek a tulajjal, Alexandre-rel. Nagy világjáró volt ő is valaha. Most már nyugdíjas korú. Meghallja, hogy blogot írok és szándékomban áll dicsérni a szállást. Felajánlja, hogy ad pár órányi ingyen internetet, hogy hozzájáruljon a reklámhoz. Hát nem nagyszerű? : - )

 
Öt körül visszatérnek a kirándulók. Heverészünk a parton és beszélgetünk. Egyszer csak valami furcsa hangot hallok a hátam mögött pár centire. Megfordulok. Egy disznó az. Mi van?!?!?! Egy disznó?! Nem hiszek a szememnek. Aztán elmondják, hogy ő a tulaj unokájának a malaca és állandóan kiszökik. Jön strandolni. És tényleg. A malac teljes természetességgel mozog a parton, bemegy a vízbe, kicsit pancsol, aztán kifekszik a mólóra. Hát nem hülye. Ha már itt él a földi paradicsomban (mondhatnám disznó mázlija van), nehogymár ne élvezze a fehér homokos strandot. Vajon leég a bőre, ha sokat napozik? : - )

Estére megint kiürül a panzió, minden vendég elutazik. Karimmal ketten maradunk. Miénk az egész hal, amit vacsorára kapunk! : D



A vacsi megint 3 fogásos, desszertnek helyi rummal flambírozott sült banán érkezik.

Ááááállati!