Georgetown, Malájzia

2013 június 12.


Malájziába nem kell vízum. A határátkelés gyors és zökkenőmentes. Kiléptetés, pecsét, beléptetés, pecsét, ennyi. Ingyen.

Malájzia alapvetően 2 részből áll. A Thaiföldtől délre fekvő csücsökből és a Borneó északi részén elterülő területekből. Van pár kisebb sziget is a partok mentén.

Fővárosa Kuala Lumpur. 

Két kulturális világörökségi helyszínnel rendelkezik az ország. Mindkettő koloniális város. Az egyik Georgetown, melyet a Kelet-Indiai Társaság alapított az 1700-as évek végén, és a brit gyarmati időket reprezentálja, a másik Melaka, mely a maláj szultánság fontos városa volt a 15. században, majd holland és  portugál kereskedők kezébe került.

Mindkét város a multikulturális örökség és történelem szép példája. 

Georgetown a Penang nevű szigeten található, ahova komppal vagy egy elképesztően hosszú hídon lehet átjutni. A komp Butterworth városából indul. Csak az odaúton kell fizetni (negyed dollár), a visszaút ingyen van.

Georgetown neve mellett az autópálya jelzésénél 2 kis napernyőt ábrázoltak.
Először azt hittem, valami híresen szép strandja van. Aztán megláttam a hidat. Jah. Ez volt a 2 napernyő :D

Georgetown-ban békésen él egymás mellett évszázadok óta a kínai, arab és indiai lakosság. A mecsetek, pagodák és szentélyek jól megférnek a keresztény templomokkal. Az indiai éttermek mellett kínai piac és büfék, reaggie bár sorakozik. Az utcán fejkendőben sétáló nőkről avatatlan szem meg sem mondja, hogy muszlim vagy indiai hagyományt követnek-e (vagy indiai muszlim?).

A házak többsége 17-18-ik századi. Kereskedők lakásai, üzletek, éttermek váltják egymást a hangulatos utcákon -  máig is eredeti állapotukban. Nagyon tetszett.

Az épületek szépek, szinte a múltban érzi magát az ember, ahogy az indiai negyed vagy a kínai negyed kis utcáin sétál. Leszámítva az autókat. Rettenetesen sok autó van és borzasztó a zaj. Georgetown az ország egyik legnépesebb városa.

A szálláshelyek elég drágák, a színvonaluk viszont alacsony, az autók zajától reggel nem lehet aludni, éjjel meg a kocsma és diszkó zavarja a pihenést. Reggel 7-kor kezdtem a városnézést. Délre végeztem. Kis filozofálás után úgy döntöttem, hogy az eredetileg tervezett reggeli vonat helyett (amiről láthatnám a történelmi vasút minden állomását), inkább elmegyek innen az éjszakaival. Hiába szuper a kaja a városban (és fillérekért), már nem tudok merre menni, ahol még nem jártam (és ami érdekel). Legjobb lesz, ha odébbállok.

Így reggele Kuala Lumpurban leszek.

A vagon fogságában

A piacról visszaérve tömegközlekedéssel mentem az állomásra. Már ismertem az útvonalat, jó érzés volt tudni, hogy mikor merre kanyarodik a busz és mikor kell leszállnom.

A vonat állapota kicsit meglepett. Olyan normál, magyar másodosztály a MÁV fénykorából. Nem a mai sörszagú trágya, hanem a 80-as évek kulturált közlekedési eszköze. Nem tudom, hogy jobbra vagy rosszabbra számítottam-e.

Az ülések másfél embernyi szélesek. Egy ülés egy utas.

A vonaton 10 percenként végigsétált valaki kaját kínálgatva. Rizs, rablóhúsok, sütemények, italok, gyümölcsök. Folyamatosan lehetett enni. És az ár teljesen városi volt. Nem a duplája.

Este 8 körül a kabinszolga megjelent és elkezdte az ágyakat előkészíteni. A felső ágyat lenyitotta, a két alsó ülést összenyitotta. A felső ágyból kivette a vasalt, tiszta ágyneműt, megágyazott, felakasztotta a függönyöket. Elkészült a hálószobám.

Szándékosan a felső ágyat választottam a jegyvásárláskor. Sokkal nyugodtabban alszom, ha senki nem tud a nyakamba esni egy váratlan kanyarban, meg ha nem lehet csak úgy benyúlkálni a hálófülkémbe. A felső ágy elég magasan van ahhoz, hogy a sarokba tett táskámat sem tudják lentről levenni. Arról nem beszélve, hogy a lenti ágy nappal a közös hálószoba, ahol az emberek leeszik az ülést, meg mindenki összemaszatol mindent.  És a felső ágy valamivel olcsóbb is. Minden mellette szól.

Este 10-ig még néha áthaladt a kocsin egy-egy kajaárus, de aztán csend volt. Meglepő módon nagyon jól aludtam. Szemembe világított a plafonról a neon, mert a függönyömet leaggattam úgy, hogy lentről ne lehessen belátni, de fentről a ventilátor szele elérjen. A vonat minden sarkon megállt, hangos is volt, de olyan jól elringatott, hogy én is meglepődtem. Egyértelműen fogok még vonaton éjszakázni.

Mosdó

Reggel 6-kor a kabinszolga elkezdte az ágyakat visszarendezni. Az utasok nagy része már felkelt eddigre.

Menetrend szerint 9-re kellene megérkeznünk Hat Yai-ba, ami Thaiföld déli része. Innen a hatékonyság jegyében busszal akartam továbbmenni Malájziába (olcsóbb és 6 óra helyett csak 3). Ráadásul közvetlenül Georgetown-ba visz, nem pedig Butterworth-ba, tehát megúszom a kompot és a sok gyaloglást.

Kicsit késében voltunk. Nem lepett meg. Sikerült beazonosítanom az állomást a menetrendem alapján. 2 órát csúszunk. Uhh.

Gumifa ültetvények, pálmaültetvények és ananászföldek mellett haladt el a vonat. Szép volt a táj, volt nálam bőven olvasnivaló és hangoskönyv is. Ráadásul egy nagypapa átült mellém és Thaiföld történelmével szórakoztatott. Kicsit fárasztó volt, mert nagyon kellett koncentrálnom, hogy értsem a furcsa kiejtését. De olyan lelkes volt, hogy nem akartam udvariatlan lenni.

Gumifák
Törzsükön az edény, amiben a gumilé gyűlik

Olajpálmák, az esőerdők ellenségei

11 körül megállt a vonat a semmi közepén. Ekkor már 20 órája voltam a vagon foglya. Álltunk 2 órát. Mozdulatlanul. Behalt a motor. 22 óra. Most kellene megérkeznem Georgetown-ba (Malájziában).

A büfékocsi 10-kor bezárt, a sétáló árusok várostól városig utaztak, de itt most épp egy sem volt. A prérin sehol semmi kaja. A reggeli keksz, ami után a pályaudvaron terveztem rendesen enni, már nem igazán hatott. Megettem szinte az összes gyümölcsöt, ami rágcsának hoztam.

Egy óra körül megjött a kisegítő mozdony és elvontatott minket a következő városig, ahol tovább várakoztunk. Kezdtem beájulni az éhségtől. Közben a papi eltűnt a vagonból. A táskája még ott volt, szóval nem szállt át valami másik (működő) vonatra.

Fél kettő körül papi megjelent a peronon. Kezében egy halom kaja. Hozott nekünk (magának és nekem) ebédet a piacról. De édes! Volt leves, rizs csirkével és sült banán. Még jeget és vizet is hozott. Lassan átalakul a véleményem a thaiokról. Ezek szerint csak a turistákat lehúzó népség a köcsög. A hétköznapi emberek kedvesek.


Közben a vagonban utazó muszlim család (más nem is volt rajtunk kívül - utolsó állomás) adott nekem ajándékba egy zacskó chipset. Cserébe megkínáltam őket banánnal. Tök aranyosak itt az emberek!

Örülök, hogy ez lesz az utolsó benyomásom Thaiföldről. Így nem utálom őket annyira.

Három órakor futott be a vonat az állomásra. 23 és fél órát töltöttem a vagon fogságában. Úgy foglalnám össze, hogy érdekes volt. Szinte repült az idő ; D

Úszó piac

2013 június 10.



Reggel 7-kor indult a minibusz az úszó piacra. A piac előtt átszálltunk egy hajóra, ez  vitt el egészen a bejáratig.

A piacon lehetett volna jó drágáért csónakot bérelni és úszkálni az árusok között, de ahogy elnéztük, árusok szinte alig csónakáztak a folyón, szinte teljesen turistákkal volt tele. Ha több időnk lett volna, el kellett volna menni a nem turistás piacra, de oda nem szerveznek utakat és egy teljes napunk meg nem volt (mivel a vonatom délután 3-kor indult).

One night in Bangkok

2013 június 9.

Egy délutánom van Bangkokban. Elég lesz. Nincsenek jó emlékeim az értetlenség és műmosolyok földjéről.

Első dolgom (a szálláskeresés után) az volt, hogy a másnapi továbbutazásomat szervezzem meg. A cél Malájzia. Hálókocsis vonatok járnak a történelmi maláj vasútvonalon. Azt olvastam a neten, hogy kényelmes, kulturált és jó buli. És mindenképpen olcsóbb, mint a repülés. Mivel közel az utazási időpont, a repjegyek 100 dollár felett vannak. A vonat viszont csak 30.

Megkérdeztem pár utazási irodát a Khao San Road-on (turistaközpont Bangkokban), de mindenhol csak első osztályú jegyeket árultak, ami légkondis. A légkondis vonaton nem nyitható az ablak és meg lehet fagyni. Ami azért különösen rossz, mert 2 és fél hónapja élek a fülledt melegben, légkondis helyiségbe lépve azonnal köhögés jön rám. Arról nem beszélve, hogy a másodosztály olcsóbb is.

Mivel  az utazási irodák kizárólag légkondis jegyeket árulnak és kizárólag egy vonatra, elbuszoztam a vonatpályaudvarra és ott is érdeklődtem. Természetesen napi 6 vonatból és 3 jegykategóriából lehetett választani. A jegy, amit végül megvettem, kevesebb, mint fele annyiba került, mint a légkondis. Másodosztály. A fényképek alapján (SEAT61) teljesen jó lesz.

Az út 23 órás (bármely vonattal) Georgetown (Butterworth) koloniális stílusú városáig. Georgetown  a világörökség része. Mehetnék tovább egyenesen Kuala Lumpurba, de szerintem 23 óra egy vonaton épp elég lesz egy falatra.

Viszont most még van egy teljes estém Bangkokban. A jól ismert szám jut eszembe. One night in Bangkok.

Thaiföldről az emlékeim nem túl jók. De ez volt az első állomásom Európa után, hozzá kellett szoknom Ázsia stílusához. Azóta sok mindent láttam, sok mindent átéltem, rugalmasabban állok a stílushoz. Hátha most majd másképp látom Bangkokot.

Egyébként is van 3 dolog, amit a múltkor kihagytam, mikor itt jártam. Be kéne hozni.

Az egyik az úszó piac meglátogatása, a másik a Wat Arun templom lefényképezése sötétben, a haradik a pingpong show (Ez az, amikor thai lányok lufit fújnak, meg ping pong labdákkal célba lőnek. Nem a kezükkel és nem a szájukkal.)

Mire a pályaudvarról visszaértem, kitört rajtam az át nem aludt éjszaka fáradtsága. Jess sem volt túl friss, úgyhogy mire észbekaptunk, hogy menni kéne a templomhoz, már 7 óra volt és a bkv hajó már nem járt. Taxit meg nem fizetünk egy fotó miatt. Szóval Wat Arun kiesett. Megint. Meg az éjszakai életről is szívesen lemondtunk.

Még elmehetünk viszont a pingpong show-ra meg befizethetünk másnapra egy piaclátogatásra. Mire a piaclátogatást befizettük, már majdnem 10 óra volt (kicsit eldumáltunk egy turistával, aki nem tudta, merre menjen Laoszban, én meg lelkesen utazási tanácsadósat játszottam).

A pingpongot utcai csencselősök árulják, ők pedig nem elsősorban lányoknak ajánlgatják a jegyeket, így nem könyen akadtunk rájuk. A 7-kor kezdődött show nagyja már lement, de még mindig teljes áron adták a jegyeket (majdnem 5000 ft). Annyit pedig nem akartunk költeni rá. Különben is lehet, hogy mi lennénk csak nők az egész bárban. Majd inkább megnézem youtube-on : D

Úgyhogy utolsó éjszakám Bangkokban egy Khao San Road-os sétával és egy valódi thai talpmasszázzsal végződött.

Búcsú Kambodzsától

2013 június 9.



Hihetetlen, hogy elszaladt az idő! Egy hónapot töltöttem Kambodzsában. Lejár a vízumom.

(Egyszer még visszajövök ide. Ilyen tündéri kedves népet én még máshol nem láttam.)

Mivel repjegyet nem találtam elfogadható áron, átmegyek Bangkokba. 

A választható buszjáratok lehetetlen időpontokban indulnak. Reggel 6-kor, 8-kor és hajnali fél 3-kor. Semmi délutáni vagy esti járat. Pedig csak 6 órás az út, simán indulhatna egy busz délben, esti érkezéssel. A hajnali fél 3-as busz totál kretén. Elvileg 6-ra ér a határra, ahol át kell szállni thai buszra. Tehát az éjszakai buszozás előnyét jelentő alvás felejtő. Mondjuk a szállásköltséget így is megspórolja az ember, pár órányi szundikálás után meg egy napot bárki talpon kibír.

Jess is Bangkokba készült, úgyhogy összehangoltuk az indulást és végül a hajnali busz mellett döntöttünk. Így még egy teljes napunk marad Kambodzsában. Masszázsra.

Hajnali fél 2-kor jött a pick up, ami összeszedte és a pályaudvarra vitte az utasookat. A pályaudvaron aztán vártunk. 2 órát. Majdnem 4 óra volt, mire a busz megérkezett. Helyjegyünk volt. A busz VIP üléseket ígért, fotel méretben, lábtartóval. A fénykép alapján meggyőző volt. Felszálltunk a buszra és meglepődve konstatáltuk, hogy az ülésünk foglalt. És nem csak a mieink. Több turista is tanácstalanul forgolódott. Jeleztük a szervezőknek, hogy valami gond van. Közölték, hogy a helyjegy nem számít. Keressünk valami helyet és üljünk le. Csakhogy a busz tele volt. Elkezdtem kötni az ebet a karóhoz. Hajnal volt, alvást terveztem, ne adjanak helyjegyet, ha nem is számít. De ha meg már adtak, akkor tartsuk is meg a helyeket. Előszedettem a helyemen ülővel a jegyét. Neki is oda szólt a jegye. Az szép. Overbooking, mi? Sok választásom nem volt. A vízumom aznap járt le, muszáj volt elhagynom az országot (különben fizetnem kell büntetést). Körülnéztem. Már csak egyetlen hely volt. Egy szolgálati ülés a legelső sorban. Ami se nem fotel, se nem VIP. Ráadásul a plafon alaccsonyabb felette. Szuper lesz. Ennyit a VIP jegyről. Leültem, aztán rájöttem, hogy én még szerencsés voltam. Egy 4 fős társaság egyáltalán nem fért fel a buszra. Hát ezt királyul megszervezték. . .

A busz hamarosan elindult (közel 2 óra késés). A határhoz mégis 7 előtt értünk oda. Ezek szerint az indulási időpont a 2 órás csúszással volt kalkulálva. Tehát a 4 órányi alvás a VIP ülésekben egyáltalán soha nem is volt sanszos. Jó tudni. A határnál leszálltunk és ott találtuk a 4  lemaradt turistát. Őket autóval hozták. Hm. Érdekes megoldás. De legalább megoldották.

A határon már csak fél órát kellett álldogálni, mert a munkaidő 7-kor kezdődik. Szóval soha, semmilyen esély nem volt arra, hogy 6 körül érkezzen ide a busz. Mert minek jött volna, ha átkelni úgysem lehet.
Ez a határátkelősdi nem megy a kambodzsaiaknak. Már a Laoszból érkezés is béna volt. Viszont minden már olyan szuperül működik az országban.

Az ablak megnyitása után viszonylag hamar átjutottunk. A buszjegyünket elvették, helyette arany színű matricát ragasztottak a mellkasunkra (Hogy a túloldalon az új buszvezetők megtalálják az utasaikat). Négyszögletes volt. De mikor birkaként elkezdtek terelni minket, az a morbid gondolat jutott eszembe, hogy a négyszög tulajdonképpen egy négy ágú csillag. Na jó, sárgának nem sárga.

A túloldalról kulturált minibuszok vittek minket tovább a fővárosba.

Délre oda is értünk. Egész jó időt futottunk. A tervezett érkezés fél 11 volt.

Masszázs vakulásig

Siem Reap teljesen a turisták kiszolgálása lett kialakítva. Az emberek tömegével érkeznek Angkor megtekintésére. Az egész városka e köré szerveződött.

Az utcák este sétálóutcákká alakulnak (ahol azért járnak járművek is), a járda megtelik éttermekkel és masszázsfotelekkel.

A masszázst elképesztően olcsón ajánlják. Már 1 dollárért is lehet masszíroztatni. Igaz, csak 15 percet. A fél órás masszázs 2-3 dollár - helytől függően. Az egy órás 4-5-6 USD.

Lehet a halakkal is lerágatni a bőrt

Ennek nem lehet ellenállni. Főleg egy hosszú, gyaloglással teli nap után. A lábradírozás is filléres tétel (halmentes), úgyhogy délutánonként kezelésről kezelésre vonultunk Jess-szel.

A masszázs már más helyen is olcsó volt Kambodzsában. Kampotban kifejezetten a vakokra specializálódtak. Látó Kezek masszázsnak nevezik és nagyon elterjedt. Vakok és gyengénlátók masszíroznak. Ez jó, mert máskülönben nem lenne munkalehetőség számukra. 

Angkor egy nap alatt - hasznos infók

Javasolt útvonal Angkor megtekintéséhez egy nap alatt

A legtöbb turista 2 vagy 3 nap alatt nézi meg Angkor minden látnivalóját.

Egy nap a belső templomokra és egy nap a távolabbi részekre. A belső templomokat biciklivel is be lehet járni, így tényleg egy teljes nap kell hozzá (vagy tuktuk 13 USD). A távolabbi templomokhoz tuktuk szükséges. Ez egy napra 20 USD (a távolság miatt). De akkor is ugyanennyibe kerül, ha a távoli templomok mellett a belső templomokat is belesűríti az utas egy napba. Simán belefér és rohanni sem kell.

Legfontosabb látnivalók

1. Angkor Wat, a híres templom
2. Angkor Thom (főváros) és Bayon templom (tornyain az arcokkal)
3. Ta Prohm (gyökerekkel benőtt templom)
4. Preah Khan (feltáratlan templom a dzsungelben)
5. Bantean Srey (mesebeli mini templom)
6. Phnom Bakheng (fellegvár, naplemente)

Költségek

Angkor belépő:
1 nap  - 20 USD
3 nap  - 40 USD
6 nap  - 60 USD

Tuktuk egy napra a fenti útvonalhoz (napkeltétől): 18-20 USD


Időbeosztás

Indulás reggel 5 órakor. Napfelkelte Angkor Wat-nál.

Helyszínenként átlag két órányi nézelődéssel számolva kényelmesen belefér minden egy napba. Pár helyszínen elég egy óra séta is, így marad idő az útba eső kisebb templomokra is vagy egy lazább ebédre. Éttermek több helyen vannak. Banteay Sreynél sok és olcsó. 

A naplementét hagyományosan a Bakheng hegyről szokás megnézni, de szerintem több értelme van visszamenni Angkor Watba.

Fotók az útvonalról itt.

Kambodzsa specialitásai

Kambodzsa a legszegényebb a három ország (Thaiföld, Laosz) közül.

A házak többnyire fából készülnek, csak a városokban vannak kőházak.

Az emberek nagyon nagyon kedvesek és barátságosak, szelídek és segítőkészek. Majdnem mindenki beszél angolul. Az 5 éves gyerek is folyékony angolsággal koldul.

A szegénység miatt autók alig vannak, mindenki robogóval jár. A robogót használják szállításra is. Simán mögé kötik a pótkocsit, amit otthon, mi max kisteherautó mögé kötnénk. Ezen szállítják a gerendáktól kezdve a malacokon át a több ezer kosarat, szalmabálákat, bármit. Mint a hangyák. Testméretük ötvenszeresét is felpakolják egy 100 köbcentis kis járműre. A szegénységből ered az is, hogy sosem tankolják tele a motort. A benzint fél literes és 1 literes műanyag üvegekben lehet kapni az útszéli árusoknál.

Mikor először láttam ilyet, azt hittem, házi pálinkát árulnak

Ez egy nagyobb benzinkút. Itt hordó is van

A limonádéra hasonlító benzin csak egy a sok minden körül, amit Kambodzsában az út szélén lehet kapni.

Nagy kedvencem a gurulós járgányokról árult üdítő, a cukorpálma szárából préselt lé. Egy szelet narancsot is belefacsarnak, ettől egy 100%-ig természetes limonádét kap az ember. Csak zúzott jég, cukorlé és narancs. Nem túl édes, és nem káros, mint a cukorrépából nyert, finomított cukor.

A pálma ágának kemény külsejét lehámozzák

Egy vasalógép-szerű szerkezeten halad át a pálma lédús, de fás szára.

Milyen ruha van a pálmát hámozó hölgyön a fenti képen?

Igen. Pizsama.

Ez a következő kambodzsai specialitás. Az emberek pizsiben flangálnak az utcán. De nem csak este, nem csak falun. A városokban is. Valami helyi divat. Eleinte azt gondoltam, hogy biztos csak pizsamának tűnik a könnyű karton kosztümjük. Mert sokszor virágos a minta. És végülis egy kosztüm is egy azonos mintájú nadrágból és kabátkából áll. De aztán elszállt a kétely. Megláttam a Hello Kittys, a kiskacsás és a macis pizsamákat. Felnőtt nőkön. Az utcán. Nappal.

Pizsamák az utcán

Kambodzsa legkülönösebb specialitása azonban az, hogy az emberek őszintén kedvesek. Szeretik a turistákat. A gyerekek odaszaladnak, hellót kiabálnak, mindenki mosolyog. Igazi mosollyal. 

Örülnek, hogy jöttél és itt vagy.

Angkor ősi városa

2013 június 6.

Angkor egy csoda. Majdnem a modern világ 7 csodájának egyike lett.

Gyerekkoromban láttam egy könyvben először. Nagyon tetszett, de azt gondoltam, ez az a hely, ahová én soha nem fogok eljutni. Ázsiába, egy távoli, ismeretlen országba, Kambodzsába. Drága és veszélyes. Ilyen csak felfedezőknek jut. Irigykedtem a múlt századbeli kalandorokra, akik földbirtokaik jövedelméből utazgattak a Távol-Keleten és Afrikában.  

Amikor 3 hónapja a következő úticélt tervezgettem, Angkor sokat nyomott a latban. Mondhatnám, szinte Angkor miatt jöttem Indokínába. És most itt vagyok a kapujában.

A belépő helyi viszonylatban elég drága, 20 USD egy napra. Lehet 3 napos belépőt venni, ez 40 USD. Az ősi város épületegyüttesei elég távol vannak egymástól, így biciklivel csak a központi rész járható be, a távolabbiakhoz mindenképp motor vagy tuktuk kell. 

A tuktuk ára 13 dollár egy napra, de csak a városközpontra érvényes. A távoli templomegyüttesek meglátogatásáért 20 dollárt kérnek (30 km). A napfelkelte is feláras, plusz 5 dollár. Ez így elég drágára jön ki. A legjobban az érné meg, ha sikerülne a legtöbb helyszínt megnézni tuktukkal egy nap alatt, aztán ha mégsem fér bele az időbe kényelmesen minden, akkor másnap egy újabb napijeggyel vissza lehet jönni (bicikli csak 1 dolcsi) és akkor a lényegre (Angkor Wat és a dzsungeles templomok) van egy teljes plusz nap.

Hosszas kutakodás után összeállítottam egy listát a legfontosabb látnivalókról, aztán alkudoztam a tuktukosokkal. Sikerült kialkudni egy elég jó árat. 18 dollár. Hajnali 5-től (napkelte) estig áll rendelkezésre és elvisz minket a legtávolabbi templomhoz is. Ahogy néztem, ez ütemes haladással simán belefér egy napba. De majd a helyszínen meglátjuk és módosítjuk a programot, ha elszámoltam. A terv Jessnek is megfelelt, úgyhogy 9 dolcsi per fő. Ez már nem hangzik rosszul.

Hajnali 5-kor jött értünk a motorosfogat. Még sötét volt. Az úton csak 2-3 tuktuk zötyögött rajtunk kívül. A többi napfelkeltés turista. Mire odaértünk a pénztárakhoz, már picit szürkült az ég alja. A beléptetés meglepően modern és gördülékeny. Hosstessek segítik a bénázó turistákat. A pénztárakban webkamera készít fényképet a vásárlóról, így a belépő teljesen személyre szóló. A több napos jegyeket laminálják is és nyakba akasztót is adnak hozzá.

Az első állomás Angkor Wat. Az ősi város fő temploma. A nap már bontogatta sugarait, narancsba burkolva az égbolt keleti peremét.

Angkor Wat kapujában

Angkor Wat után a hajdani város központi erődjébe, Angkor Thom-ba mentünk. Az erőd templomának (Bayon) tornyai emberi arcokat ábrázolnak.

Az Elefántos terasz vezetett a hajdani Királyi palota felé.

A Királyi palota területe egy nagy park két mesterséges tóval. Leginkább modern strandmedencére hasonlítanak, lépcsővel az oldalukon, szóval lehet, hogy nem is királyi palota volt itt, hanem élményfürdő.

Egy medencetakarítás ráférne

A Leprakirályról elnevezett falszakasz zárta az erőd romjait.

Pár méter magasságig domborművek a falon

Mivel idővel elég jól álltunk, pedig nem is siettünk a nézelődéssel, belefért pár útba eső, nem tervezett, kisebb épület (Chau Say, Thomannon, Ta Keo).

Ezután végre elérkeztünk az általam várva-várt dzsungeles templomhoz, ahol a fák benőtték a romokat és a kövek között tekergőző óriási gyökerek festői látványt nyújtanak. Ez az a templom, ahol több filmet is forgattak, ami szinte Angkor szimbóluma (Angkor Wat és Bayon arcos tornyai mellett).

Ta Prohm

Amire nem számítottunk (és amiről nagyon szívesen lemondtunk volna), az a sok gyökér (japán turista) jelenléte volt. Minden képre rámásztak, üvöltöztek és órákig csináltak egy fényképet.

Átlag 2 órát kalkuláltam az épületegyüttesekre, de ennyit sehol nem töltöttünk el, úgyhogy még belefért egy épület, ahonnan szép a kilátás a környékre.

Pre Rup

Nekiindultunk a 30 km-es utazásnak. Egy óra lesz. A tuktuk kényelmes tempóban haladt, az út is jó volt.

A templom, ahova megérkeztünk, olyan, mint egy mesebeli kis kastély. A "Jó"-t jelképező majom istenek őrzik a helyet.

Már dél elmúlt, mire végeztünk itt is. Ebédszünet. Mondtuk a sofőrnek, hogy álljon majd meg a hazaúton a nagy kereszteződésénél, ahol idefelé jövet egy halom helyi büfét láttunk. Bólogatott, aztán a nagy kereszteződés előtt elkanyarodott és rátért egy életveszélyesen göröngyös kis útra. Kérdezem, hova megy. Ebédelni. Az út széli büfé nem jó nekünk szerinte. Kicsit erőlködtem, hogy dehogynem jó az nekünk, de ő meg erősködött, hogy olcsó étterembe visz. Na, akkor lássuk.

Mire odaértünk, már nagyon éhesek voltunk. Az étterem persze ugyanolyan büfé, mint amit mi akartunk, csak ez turistáknak van fenntartva, így minden 3-4-szer drágább és ehetetlenebb. Szuper. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy a kajálda egy újabb - nem tervezett - templom mellett állt, így azt is megnézhettük (East Mebon).

Elefánt a romokon. Korához képest jól tartja magát.

Következő tervezett állomásunk Preah Khan volt, egy újabb dzsungeles épület, de útközben megálltunk pár percre egy mesterséges szigetre épült szentélynél is, ahol egy mesterséges medencébe nyíló mesterséges barlang és abban egy fej (kígyó vagy teknős) volt látható.

Aztán megérkeztünk Preah Khan-ba. A dzsungelben rejtőző, alig feltárt romok között sétálva az ember pár pillanatra úgy érezhette magát, mint Angkor felfedezői hajdanán. Gigantikus gyökerek labirintusa, kőhalmok, fával benőtt falak, félhomály, beomlott folyosók. Csupa romantika. Kissé meghatottan gondoltam a kislányra, aki közel 30 éve elképzelte magának ezt az élményt, és most tessék, itt van. Itt vagyok. Bújkálok a mohos kövek és liánok között, beszippantom egy ősi kultúra dohos illatát, megérinthetem a dolgos kezek által faragott köveket.

Utolsó látnivalónk a Bakheng hegy volt, ahonnan a naplementét szándékoztunk megtekinteni. A dombra negyed óra alatt másztunk fel, majd onnan még lépcsőztünk a fellegvárig. Természetesen nem voltunk egyedül. Tömeg várta, hogy a Nap hozzájáruljon a fotóalbumok színskálájához. 

 Angkor Watra szépen rá lehetett látni. 

Egy órát hédereltünk a hegyen, de úgy tűnt, a felhőket elfelejtette a tömeg korrumpálni, úgyhogy mind a Nap előtt tobzódott.

Inkább lemásztunk, hogy elcsípjük az utolsó, fáradt napsugarakat, amint Angkor Watra vetülnek.