Vendégségben az ördögnél

2013 szeptember 10.

Rotorua mellett található Wai-o-tapu, ami tabu vizet jelent maoriul.

Itt minden nap 10 óra 15 perckor kitör egy gejzír. Ez elég valószínűtlenül hangzik, úgyhogy meg kéne nézni.

A belépő itt is húzós, de bele kell törődnöm, hogy Új-Zéland komolyan veszi a turizmus GDP növelő hatását és keményen megnyomja a ceruzát, ha árképzésről van szó. 7000 Ft-ot kértek a belépőért.... (Még jó, hogy a szállás meg a közlekedés ingyen van :D )

CS vendéglátómnál ismerkedtem meg turista-kollégámmal, Camille-lal, akivel együtt mentünk vendégségbe a pokolba.

A kirándulás azzal kezdődött, hogy megnéztük a gejzírt, aztán körbejártuk az ördög lakását.

A gejzír barátságosan füstölgött, amíg a nézők gyülekeztek a színház-szerű nézőtéren. Kíváncsian vártuk Camille-lal, hogy vajon pontos lesz-e a kitörés. Meg hogy egyáltalán hogyan lehetséges, hogy egy természetes dolog ennyire pontos.

Aztán minden kiderült, mikor megjelent egy ürge a "színpadon" mikrofonnal. Na neeeee!

Az is kiderült, hogy a környéken dolgozó fegyencek fedezték fel a látványosságot, mikor ide jöttek a meleg vízhez ruhát mosni. Egyikük szappant dobott a gejzírbe, mire az elkezdett forrongani és percek múlva 20 méter magasra tört. Kicsit csalódás volt, hogy nem "igazi" gejzírt láttunk, hanem mesterségesen idézik elő a kitörést, de majd max elmegyek Izlandra és megnézek pár igazit élőben.

Videó (itt bugyog & itt kitört) a kitörés pillanatáról, ha érdekel valakit. (Nyomorult a kamerám, de azért a lényeg látszik.)

A gejzír után körbejártuk a füstölgő, kénköves poklot, ahol forró vízben főnek az bűnösök.

Az ördög otthona

Csupa utóvulkáni, kénesen büdös és kénesen sárga lyuk és tó.

Pokol kráter

Az ördög fürdője

Neonsárga tó

Az ördögtől átmentünk a szomszéd sártengerhez, ahol egy teljes tónyi sár fortyog és bugyog.

A végén még megkerestük azt a helyet, ahol belépődíj nélkül lehet fürdeni a forró iszapban és a forró vízben. Ezt turistáknak nem reklámozzák, de az egyik stoppolós fuvarosom mesélt róla. Mire nem jó a stoppolás... : D

Isteni (vagy ördögi?) volt a forró víz, ahol a helyi patak belecsordogált és lehűlt 40 fok körülire. A falról lekapart fehér iszappal kentük be magunkat és nagyon finom lett a bőrünk tőle.

Ennél természetesebb gyógyfürdőt nehéz találni...

Rotorua, a záptojás-város

2013 szeptember 10.


Rotorua alatt vulkáni utóműködések zajlanak. A városban több helyen fakadnak termálforrások és gejzírek.

A maorik azért költöztek ide, mert a forró vizet télen fűtésre használhatták, meg ebben főztek. A város körül állandó záptojás szag terjeng a kénes folyamatok miatt.

A tó

A város parkjában egy forró vizes tó és több kisebb kigőzölgés található, de az utcán járva is előfordulnak aszfalt-törő gejzírecskék.

Utat tör a forró víz

A parkban ingyenes lábáztató áll a sétálók rendelkezésére.

A leggyakrabban látott felirat az utcán

A múzeum

Hobbitok - már megint

2013 szeptember 9.

Már megint a hobbitok. Vagyis már megint NEM....

Újabb úticélom Rotorua, az Északi sziget közepe, ahol a maori kultúra máig él. Meg pár vulkán is...

Reggel elbúcsúztam Roberttől, kérésére felírtam a konyhája falára magyarul, hogy Jó étvágyat!, aztán kiálltam az út szélére. Stoppolni.

Lemaradt az Y, pedig milyen dizájnos felirat lett már

Rövid fuvarjaim akadtak, mivel a kiindulási hely és a desztináció nem egyenes vonalban volt egymáshoz képest. Busszal is több átszállás lett volna - gondolom...

Az egyik átszállónál a fuvarosom javasolta, hogy nézzem meg Matamata városkáját, ahol A gyűrűk ura és A hobbit című filmeket forgatták. (Most nézem, hogy a hobbit magyarul hajdanán "babó" névre lett fordítva. LOL. Behalok.)

Matamatában már a turista információ épülete is hobbit-lak stílusú.

Bent meg Gollammal lehetett pózolni.

Miután megtudtam, hogy a Hobbiton-ba, a forgatási helyszínre a belépés 75 dollárba kerül (oké, ebben benne van egy hobbit sör is a hobbit kocsmában, ami biztos nagy élmény), már nem volt annyira fontos a hely meglátogatása. Ráadásul 3 órás a program, nekem meg 1 óra múlva találkozóm van Rotoruában a vendéglátómmal. Talán majd egyszer, kicsit vastagabb pénztárcával visszajövök és megnézem, de ehhez előbb még Tolkien rajongóvá válok.

Azért durva jól néz ki, nem?

Úgy tűnik, a hobbitnézéssel is úgy járok, mint az archeológiával. Megint a kapuból fordulok vissza...

Maorik, kiwik és a rögbi

Nem gyakran fordul elő velem, hogy meccset nézek, de egy ex-rögbi játékos társaságában nehéz lett volna nemet mondani a meghívásra.

Vendéglátóm Coromandelben Robert, aki maori származású és valaha rugby játékos volt, ma pedig önkéntes tűzoltó, önkéntes mentős, meg ilyenek. Egy lelke mélyéig jóindulatú pasi.

Szombat este az All Blacks (Tiszta Feketék), a NZ válogatott játszott Argentína ellen a szomszéd városban. Na, odáig nem fajult a helyzet, hogy a helyszínen nézzem meg a meccset, de azért a díszletvároska egyik pubjáig elfáradtam az esemény érdekében. Robert elmagyarázta a játék szabályait, így nem csak bambán néztem a labda után. Az eső természetesen ömlött. Kint.

Apropó maori...

Új-Zéland a britek megérkezése előtt a maorik földje volt. A maorik a Csendes-óceán szigeteiről (pl. Tahiti) hajókáztak le NZ-ig. Nyelvük és kultúrájuk nagyon hasonlít a polinézre (mivel onnan ered). Békés nép voltak, így a gyarmatosítók könnyen megszerezték a földjeiket. Szerencsére nem annyira brutálisan, mint az amerikai indiánokkal történt, de azért itt sem maradt túl sok az őslakosok kezében. Mivel írott nyelvük nem volt, nehéz a múltjukat kideríteni, de a szóban terjedő legendáik alapján Hawaiki ősi földjéről érkeztek kenukkal, ami valahol Tahiti és Cook szigetek körül lehet és időben úgy 1300-ra tehető.

A kép a Wikipédiából származik... remélem, ez elég hivatkozásnak a szerzői jogvédelmi izé miatt
Na, itt a link is inkább: http://hu.wikipedia.org/wiki/Maorik

Érdekesség, hogy a maori szó maori nyelven "normálisat" jelent, ami arra vonatkozik, hogy "nem isteni".

Az európaiak megjelenésével a XVIII. sz. körül megjelentek a járványok és a bűnözők is, úgyhogy a maori lakosság a tizedére csökkent. A Brit Birodalomhoz csatolást nem annyira értékelték az őslakosok, ezért a maorik és a pakehák (európaiak) között háború tört ki 1860-ban.

Napjainkban az egymás tisztelete és elfogadása jellemzi a helyzetet. Itt elsősorban mindenki KIWI (új-zélandi) és csak azután maori vagy európai vagy akármi. Már, ha egyáltalán érdekel ez valakit. Annyira nyitott és barátságos minden kiwi, hogy mindegy, ki honnan érkezik, mindenki szeret mindenkit :)

A maorik által tapu-nak (tabu) tekintett helyszíneket a nem-maorik is tisztelik. Kiwinek lenni azt is jelenti, hogy az otthonuk, a Nagy felhő szigete (maoriul Aotearoa) maori hagyományait is ápolják.

A kiwi kifejezés különben onnan ered, hogy Új-Zéland jellegzetes madara, a kiwi, mint nemzeti szimbólum szerepelt a hadsereg egyenruháján és őket kezdték kiwiként emlegetni. Később a rugby-válogatottra is így hivatkoztak, és lassan átment a kifejezés hivatalosba, és mára az új-zélandiakat jelenti.

A kiwi madár egy kihalóban lévő faj, éjszakai életet él és nem tud repülni. És nagyon cuki :)

A kiwi gyümölcsre itt kiwi fruit-ként hivatkoznak. Ha csak kiwi-t mond az ember, akkor a népre gondolnak.

Ja, és érdekes, hogy maoriul a "törzs" iwi.

Vissza a meccshez...

A rögbi meccs elején az új-zélandi játékosok egy maori harci táncot, a Hakát adták elő. Na, nem fűszoknyás billegetésre kell gondolni, hanem a maori harcosok ellenség-elijesztő dobogására és kiabálására. Impresszív volt. Az argentinok helyében én megijedtem volna. Minden meccs előtt előadják

Jellegzetes maori hagyomány a fintorgás, nyelvnyújtogatás, ami szintén az ellenség elijesztésére szolgált. A tradíció szerint a maori férfiak mérges arckifejezést tetováltak az arcukra, hogy még ijesztőbbnek tűnjenek.

Na, ismét vissza a meccshez : )


A játék szenzációs volt! Én aztán igazán nem tudok lelkesedni semmilyen sportnézésért, halál unalmasnak tartom azt bámulni, ahogy mások rohangálnak, ahelyett, hogy én is rohangálnék valahol, de ez a meccs élvezetes volt.

Kezdődik azzal, hogy nem olyan, mint az amerikai foci, ahol 10 perc futkosás után lecserélik az egész csapatot, jön a szünet meg a pompomlányok, akik a hátsójukat mutogatják, meg állandóan mindenki ujjong okkal-ok nélkül, és egy óra meccsnézés után még mindig nem vagyunk félidőnél sem.

Folytatódik azzal, hogy nem olyan, mint az európai foci, ahol milliomos kétballábasok rohangálnak a labda után és amint valaki súrolja a másik trikójának a szélét, jön a földön hempergéses dráma meg a sárga lap, meg a kiállítás és csak húzzák az időt.

Teljes meglepetésemre ebben a játékban valóban játszanak a játékosok. Ott vannak, ahol a labda, a labda állandóan mozgásban van és ha valaki földre kerül, nem áll meg az élet, hanem felpattan és játszik tovább. A durva mondjuk az volt, hogy az egyik játékosnak kifordult a válla, és amíg őt levitték a pályáról, addig azért a meccs ment tovább pár méterrel odébb. Halál kemény sport a rögbi. És nem viselnek sisakot. Pedig akkorákat esnek, hogy hétköznapi ember ott pusztulna meg azonnal.

Tök izgalmas volt! És tetszett a játék barátságossága. Mert igen, hihetetlen, de emellett barátságos volt. Pedig majdnem kinyírták egymást.

A végére azt vettem észre, hogy drukkolok a csapatnak és szinte sajnáltam, hogy nem élőben nézem, ahol tombol közönség (meg zuhog az eső mellesleg).

Hihetetlen, hogy miket vált ki belőlem a Kiwi-föld... ;-)

Kotorj magadnak

2013 szeptember 8.

A Coromandel-félsziget valaha a hippik központja volt.


Coromandel kis városkájában fazekas műhelyeket és művésztelepeket hoztak létre, ahol távol a civilizációtól, gyönyörű környezetben élhették füves mindennapjaikat a kommunákban. Mára a fazekasműhelyek nagy része bezárt, Coromandel pedig egy csendes, kommersz, filmbéli díszletnek tűnő kisváros lett.

Coromandel

Thames városkája egy árnyalattal nagyobb és forgalmasabb Coromandelnél, de pár ezernél többen itt sem élnek. Viszont itt van szupermarket, ami határozottan komfortosabbá teszi a helyet. Az egyetlen utcácska, ami a város tengelyét és központját jelenti, úgy néz ki, mintha valami mozifilm díszleteként épült volna.

Whitianga

Egy másik díszletvároska Whitianga. Szép kikötő, szép öböl, csendes főutca.

Whitianga

Viszont innen lehet átjutni a komppal az öböl másik oldalára, ahol a Cathedral Cove (Katedrális barlang) és a Forró vizes strand található.

A táj elképesztően gyönyörű!

Stoppal közlekedtem és mázlim volt, mert sütött a nap. Itt tavasz van, úgyhogy egy kis eső mindig lóg a levegőben.

Cathedral cove

Cathedral cove strandja

A félsziget - számomra - legfontosabb vonzereje a Hot water beach, ami nem más, mint egy vulkanikus utóműködéssel gazdagított tengerpart-szakasz, ahol apály idején a parti homok alól forró, kénes források bukkannak elő.

A helyi szokás szerint ásóval, kapával és nagyharang helyett lapáttal kell érkezni. Amikor a víz visszahúzódik, lehet kezdeni az építkezést. A homokvár és a medencealapozás kombinációját előadva mindenki kiássa magának a saját, személyre szabott termálmedencéjét. Minél mélyebbre ás az ember, annál biztosabb, hogy leforrázza magát. Bizonyos helyeken, ahol a forrás útja halad a homok alatt, még sétálni sem lehet mezítláb, annyira forró a talaj és a felszivárgó víz. Máshol meg, ahol a tenger vize szivárog be a medencébe, fagyos a víz.

Pezsgő és fürdő

Fetrengés a meleg vizes homokban. Minden (örök) gyerek álma... 

A cél az, hogy úgy keveredjen az ember saját medencéjében a hideg és a meleg víz, hogy közben ne forrázza és ne fagyassza le egyik oldalunkat sem, valamint sikerüljön olyan mélységig leásni, hogy a testünk víz alatt legyen, miközben alulról nem éget szénné a felszivárgó víz. Nem volt egyszerű. Két órát hevertem a forró pocsolyában, átérezve a vaddisznók és a vízilovak mindennapjait.

A szemfülesebbek persze jó korán érkeztek és még időben elfoglalták a legjobb helyeket, ahol a két víz hőmérsékletének aránya éppen ideális. Egyesek többszemélyes jakuzzit ástak maguknak, mellé hűtőmedencét a sörnek. Tudnak valamit...

Mások csak bámészkodtak, és a kemény munkával felfalazott homokszigeteléseket rongálták a bamba ténfergésükkel. Nem kicsit bosszantó, ha végre kialakítod az ideális hőmérsékletet, aztán jön valami málészájú nézelődő és áttapicskol a gáton.

Tavasz Új-Zélandon
Egyesek kabátban (mezítláb), mások fürdőruhában

Délután már jó korán elindultam vissza Coromandelbe, hogy még sötétedés előtt odaérjek. Vasárnap este volt. Mindenki otthon, a családdal. Az út, ami reggel alig 1 órás volt, most 3 órát vett igénybe. Már alkonyult, én meg csak álltam a domboldalon, csak vártam, és nem jött autó. Egy sem. Tök kihalt úttest. Csak a legelők és a tehenek. És még ők is furcsállották, hogy ott álldogálok...

Jéééé, új kapu.....

Aztán végre jött valaki és felvett és rendben hazaértem.

Holle anyó

Gyerekként az egyik kedvenc mesém volt a Holle anyó, amelyben a szorgos lány elnyeri jutalmát, a nyápic, lusta lány meg a büntetését. Tanulságos...

Alapvetően szeretek úgy hozzáállni a munkához, hogy más is odaférjen, de azért ha nem kifejezetten munkáról van szó, a segítőkészség rendszeresen kitör belőlem.

Az emberek Új-Zélandon nem félnek, hogy leesik a karikagyűrű az ujjukról. Majdnem mindenkinek van farmer családtagja, a többség dolgozott is a családi farmon. Nem félnek a nyeles szerszámoktól meg a kosztól. Olyan izé... szorgos-dolgos népség : )

Mivel többnyire kanapészörfös ingyenélő vagyok, igyekszem ott segíteni, ahol tudok. Általában a főzést szoktam magamra vállalni. Miután a "mihez értek" filozofálás végeredményeként rájöttem, hogy semmire, úgy döntöttem, hogy legalább a háziasszonyi képességeimet felfejlesztem elfogadható (és házasítható) szintre, így most már - ex-vegetáriánus létemre - profin készítem a gulyáslevest meg a brassóit. Fél Új-Zélandot megetetem magyar kajával :D

Na, meg igény szerint be szoktam segíteni a ház körüli ebbe-abba.

Coromandelben még csirkeólat is trágyátlanítottam, mert épp az volt terítéken a ház körüli munkák között. Ezt se hittem volna... :)

Ki látott már kék csirkét meg zöld tojást?

Az egész tyúk szürkéskék volt, beleértve a taraját is. Ráadásul a tojásának kívülről zöld a színe.

Meg volt az udvaron pomponos fejű csirke és fényes fekete kakas ragyogó piros tarajjal. Én nem szeretem a csirkéket (ugyebár...), de ezek tök szépek voltak. Mondhatnám, élmény volt ganézni őket :-D

A legolcsóbb úton

 2013 szeptember 7.

Miután a farm elhagyásával hirtelen változtattam útitervet, nem tudtam előre olcsó buszjegyet foglalni, így viszont 5 dolcsi helyett 49 lett volna a kis utazásom. Ezt meg ugye inkább ne...

Szóval marad az autóstop, ami különben is elég népszerű Új-Zélandon, és állítólag biztonságos és egyszerű is.

Reggel nekiindultam a nagy útnak. Több, mint 300 km délre, irány Auckland, onnan pedig kb száz km a Coromandel-félsziget.

Vendéglátóm kitett az út szélén a menetirányomnak megfelelő főútvonal mentén, aztán kíváncsian vártam a szerencsémet...

Alig 10 percet álltam ott, mikor egy 84 éves fazon felvett. Az ember kész volt! Úgy vezetett, mint egy Forma 1-es versenyző. A 3 és fél órás utat Aucklandig 3 óra alatt tettük meg és ebben már benne volt az ebédszünet is, amire ráadásul ő hívott meg. Joe valaha a haditengerészetnél szolgált és részt vett a koreai háborúban, emiatt horribilis nyugdíjat kap, plusz 42 évesen nyugdíjba vonulhatott. Azért ez sem rossz. Már, ha az ember ép bőrrel megússza a háborút. Különben 8 gyereke van és mindegyiknek J-vel kezdődik a neve (Jeckie, Jenny, Jack, Jake, stb). Röhögve mesélte, hogy épp temetésre megy Aucklandba, mert az egyik legjobb haverja meghalt. És milyen gáz már, mert az ürge csak 73 éves volt, nem is ő lett volna a soros. Meg tuti az a baj, hogy nem adtak neki sört a kórházban, mert tavaly az infarktusa után az hozta helyre. "Micsoda szerencse, hogy meghalt, különben állhatnál az út szélén, mert nem jönnék erre..." - mondogatta. Volt egy adott humora az örökifjúnak... : )

Útközben gyors fotószünet Kawakawa-ban, ahol Hundertwasser tervezte a nyilvános WC-t

Aucklandba megérkezve nagyon örültem magamnak, mert még csak dél volt és simán lett volna idő továbbstoppolni a félszigetre. Csakhogy nem gondoskodtam szállásról ott. Meg itt sem. Kicsit gáz. Hostelbe nem akarok menni, mert azt 20 dollár alatt nem úszom meg. Jobb ötletem nem volt, írtam egy sms-t múltkori vendéglátómnak (Aucklandben) Jon-nak, hátha van nála épp szabad hely. Jon hamar válaszolt. Visszaírta, hogy épp 5 CSer van nála, de azért megoldjuk, mehetek. Mentem.

Másnap reggel nekivágtam a Coromandel-félszigetnek. Természetesen az előző nap jól bevált, alacsony költségvetésű közlekedési eszközt, a stoppolást választottam.

Azt sem tudtam, hova álljak Aucklandben, hogy irányban legyek és felvegyenek. Az autópálya a városba torkollik, de sima utcán állva nem világos, mit akarok és főleg merre, az autópálya szakaszon meg tilos gyalogolni ugyebár. Azért megoldódott, valaki felvett és átdobott egy jobb helyszínre, onnan valaki más odébbvitt pár kilométerrel és így tovább. Közben esett az eső, elázott a hátizsákom, nedves esőkabáttal meg kisebb az esély a fuvarra. Ki akar egy nedves pacát a kocsijába?!

Azért egész gördülékenyen haladtam. Sehol nem álltam 10 percnél többet az út szélén. Összességében alig volt hosszabb az út, mint busszal lett volna. Sőt! Kevesebbet töltöttem várakozással, mintha a 7-es buszra vártam volna a Blahán. Teljesen jó!!!

A legjobb az volt, mikor épp egy szeles, esős szakaszon megállt valaki, beültem a kocsiba, de hirtelen nem tudtam, hogy az ő úticélja meg az enyém merre van egymáshoz képest, ezért indulás előtt mindketten elkezdtük a térképet bogarászni. Közben látom, hogy egy csajszi kiszáll az úttest túloldalán egy autóból, átrohan hozzánk, és vadul kopogtat az ablakon. Letekerjük.

- Merre mész? Elviszünk. - hadarja.

- Thames-be.

- Mi is, gyere velünk!

Megköszöntem a majdnem-fuvart a srácnak, aki csak egy szakaszon tudott volna elvinni és mentem a csajszival. Kicsit fura volt a szitu, ahogy odaszaladt, ráadásul az autójuk a szembe oldalon állt. Kérdeztem is, hogy is van ez.

Mondta, hogy látták, hogy stoppolok, és hirtelen támadt egy érzése, hogy fel kell venniük. Mondta a barátjának, aki vezetett, hogy forduljanak vissza értem. De közben beugrottak a benzinkúthoz cigiért, és mire kijöttek, már tiszta libabőr volt a csajszi, annyira izgult értem. Aztán látták, hogy épp beszállok valakinek az autójába és rohant, hogy "kimentsen", mert az volt az érzése, hogy nekik kell elvinniük. Nem is oda mentek, ahova én...

Az első mondatok között elhangzott, hogy magyar vagyok, és kiderült, hogy a csajszi vezetékneve is magyar, mert az apja magyar (volt), csak anno, mikor ő még csecsemő az apjának vissza kellett mennie Magyarországra a vízum lejárta miatt, és újra kijönni nem tudott, a lány anyja meg nem mert utána menni a "Keleti Blokkba". Úgyhogy magyar a neve, de egy szót sem beszél magyarul és nem is ismeri az apját, de azért rokonnak tekintett. Annyira kedves volt ő is meg a barátja is, hogy az elképesztő! Úgy örültek neki, hogy engem fuvarozhatnak. Ráadásul jó pár km kerülőt is tettek a kedvemért, mert nem is Thames-be mentek. Azt csak azért mondták, hogy kirángassanak a srác kocsijából és ők vihessenek. Teljesen le vagyok döbbenve, hogy milyen jóindulatú emberek vannak itt.

De a legjobban nem ezen döbbentem le. A csajszi megemlítette, hogy a gyerekei iskolában vannak. Kiskamaszok lehetnek, mert a csaj nálam alig pár évvel idősebbnek tűnt. Aztán mondja, hogy hétvégén meg az unokája szülinapja lesz.

- A micsodád?!?!?!?!

- Unokám. Egy éves.

- Na ne szórakozz! Az nem lehet. Ennyire korán nem kezdhetted...

- Fiatalabbnak látszom. A magyar vér : - D

A magyar vér oké, engem is mindig fiatalabbnak néznek vagy 10 évvel, na de ennyire?! Nagyon durva. Nem hittem volna, hogy 40-nél idősebb. Báááár.... ha 20 évesen szült ő is meg a lánya is...

Thames-ben CS vendéglátóm vett fel és vitt el Coromandel városáig, ahol nála vendégeskedtem 2 napot.

Annyira bejött a stoppolás, és olyan egyszerű, és olyan hihetetlenül jó embereket ismertem meg, hogy teljesen letettem a buszjegyfoglalásról és beszereztem a kartonlapot, amire az útirányomat írhatom. 

Megtaláltam a tökéletes közlekedési eszközt Új-Zélandon. 

A viszontlátás öröme

2013 szeptember 5.

Még mielőtt elhagytam a Mahoe farmot, megérkezett egy német lány váltásként. Tőle megtudtam, hogy azért nem minden farmon ilyen az élet. Rutinos önkéntesként megfordult már több helyen és állítása szerint máshol jobbak a körülmények és szervezettebb a munkaidő, tehát van lehetőség kirándulgatni a környéken, sőt, sokszor a gazda viszi várost nézni a segítőket. Szóval akkor lehet, hogy mégsem írom le teljesen a farmerkedést. Adok neki még egy esélyt. Később...

Egyelőre a környéken maradtam és egy CSernél töltöttem 2 napot, hogy végre (VÉGRE!) megtervezzem az új-zélandi (Innentől NZ-ként fogom rövidíteni az ország nevét. Azért NZ és ÚZ, mert az bénán néz ki és különben is ez a nemzetközi rövidítése.) útvonalamat. 

Két kisebb városka van itt, a Bay of Islands régióban, amit turistaként megnézni szokás. Persze a "Szigetek öble" inkább nyáron érdekes, amikor a tenger színe a polinéz szigetvilág smaragd színében tündököl és hajókirándulások, delfinekkel úszás lehet a program, de nekem most a tél végi időjárás jutott, úgyhogy maradt a szimpla séta a városban. Mikor épp nem esett az eső.

Paihia a hajókirándulások központja. Egy kőtemplomon kívül más látványosságot nem találtam. Leszámítva egy szépszemű csilei srácot egy kávézóban, aki hasznos tanácsokat adott nekem a NZ-i egyéni vállalkozással kapcsolatban.

A másik kisváros Kerikeri, ami NZ legrégebbi városainak egyike, ugyanis anno a brit hajók itt, a szigetek északi csücskénél kötöttek ki és a maori hajósok is ide érkeztek a briteknél sokkal sokkal korábban. Itt található NZ legrégebbi kőháza. 

Általánosan jellemző, hogy a lakóházak fából készülnek. Szigetelés nélkül. Szóval az, hogy reggel ülünk a konyhában éss beszélgetés közben látszik a lehelet, teljesen normálisnak számít. Nekik. Én személy szerint 3 pulóverben vacogok. Ők meg rövisnadrágban, mezítláb. CS vendéglátóm különben az utcára is rövidnadrágban ment ki és a városnéző sétám közben pár iskolából hazafelé tartó kamasz is kiakasztott azzal, hogy pólóban, shortban és mezítláb (cipő nélkül) ugráltak az esőben. Én meg magamra aggatva az összes meleg ruhámat, plusz széldzsekit, plusz esőkabátot. Na mindegy. Mentségemre szóljon, hogy fél évet a trópusokon töltöttem nemrég. Mondjuk 8 fokban akkor sem százas rövidnadrágot hordani. De hát ugye a "normális" mindenkinél mást jelent. Pont én - aki semmilyen normába nem fér bele - nem fogok leabnormálisozni senkit : D

Ahogy Kerikeriben kóvályogtam, betértem egy hipermarketbe. Csak úgy megszokásból áttanulmányoztam a sajtos pultot. És mit látok?!

A Mahoe Farm sajtjait is árulják. De nem ez volt ám a különleges. Hanem, hogy ráismertem az általam csomagolt sajtokra. Ugyanis csomagolásnál egy sorszámmal és dátummal ellátott címkét is ragasztottunk a sajtra és emlékeztem a sorszámomra (242) meg a dátumra ofkorz. Szentimentális meghatottsággal töltött el, mikor megpillantottam a két kis kezem által beburkolt és felcímkézett pácienseket egy országos hipermarket polcán. 

Ha elképzelem, milyen érzés lehet saját gyártású (saját címkés) sajtot viszontlátni ugyanígy.....

A megmurdált munkamorál

2013 szeptember 2-3.

Mivel a bocietetés nem tölti ki a szállásért és kajáért ledolgozandó 4 órát, ma szuper feladatot kaptam. Tarackot kell kapálni a legelőn.

Úgyhogy a délután azzal telt, hogy kapával a kezemben, a szemerkélő esőben bandukoltam a végtelen legelőkön és szúrós gazra vadásztam. És közben azon gondolkodtam, hogy mi a fenét keresek én itt. Mindig is utáltam a kerti munkákat. Mi vett rá arra, hogy önszántamból ilyen munkát vállaljak el, ráadásul szinte ingyen? 

Ballagtam, keresgéltem a gazt (elvétve növekszik az óriási legelőn) és annak örültem, hogy legalább addig sem kell vödröket cipelni, amíg itt "dolgozom". Tehát célszerű nem sietni a melóval.

Ahogy meditációs gyakorlattá avanzsáltam a gaztalanítást, volt időm elmélkedni az életemen. Az oké, hogy ezt a munkát nem szeretem, tehát farmer valszeg nem leszek eztán sem, de akkor mégis mi akarok lenni? Jó ötletnek tűnt ez a sajtgyártás, de azt vajon nem unnám meg ugyanígy rövid időn belül? Egyáltalán van valami, amit én nem unok meg: Vagy van valami, amihez értek?!

Ahogy így gondolkodtam, egyszercsak rájöttem. Igen. Van valami, amihez nagyon jól értek és amiben széleskörű, nemzetközi gyakorlatra tettem szert az évek során. Ez pedig a munkakerülés. Mindig is kiválóan értettem hozzá, hogy úgy tűnjek, mintha rettenetes dolgoznék, miközben alig csináltam valamit. Mint ahogy most is. Amíg mozgásban vagyok a mezőn, addig úgy tűnik, hogy épp rettenetesen keresem a gazt, miközben gondolatban tök máshol járok. Visszagondolva eddigi munkahelyeimre, az utazási iroda kivételével minden munkámat ilyesmi átéléssel végeztem. A szükséges színvonalat nyújtani úgy, hogy elfoglaltabbnak tűnjek, mint vagyok, és maradjon idő a henyélésre is. Jó, persze valójában nyilván úgy történt, hogy nagyon hatékonyan dolgoztam és ezért még a pihenést is bele tudtam szorítani a napba, miközben elvégeztem az elvárt munkát : - )

"Megházasodott a munkamorálom. Elvette a munkakedvemet."

De ez a stílus nem életcél. Valami olyan hivatást kéne már végre találnom, amit szeretek csinálni. Ami közben repül az idő. Másfél óra bóklászás a mezőn a kapával egy örökkévalóságnak tűnt. Másfél óra blogírás meg 5 percnek tűnik. Kerámiafestés közben sem vettem észre, hogy elmúlt az ebédidő és 5 órája pingálok egy szerencsétlen virágot. A textilfestés hasonló elmélyüléssel járt. Úgy ki tudok kapcsolni ilyen tevékenységek közben, hogy egy atomrobbanás sem tud kizökkenteni. A sajtozás is közben is gyorsabban múlnak a percek, mint máskor. Szóval azért van valami, ami le tud kötni. De hogy lehet ezekből megélni?!


Mert valamiből most már lassan meg kéne élni. Na, nem mintha olyan szarul élnék úgy általában, meg ez a pár hónap pincérkedés - egy év utazás nem tűnik rossz időbeosztásnak, de azért nem akarok örökké vándorcigány maradni. Legalábbis azt hiszem.

Szóval ki kéne találni, hogy mit akarok csinálni. Az már elég biztos, hogy kapával a kezemben a legelőn bóklászni nyakig sárban, azt nem. Matekból annak idején nagyon bírtam az indirekt bizonyításokat. És ahogy itt elmélkedtem a szemerkélő esőben a sárban cuppogva, rájöttem hogy indirekt módon kell közelítenem a megoldást. Ha azt nem is tudom, hogy mit akarok, azt legalább definiálni tudom, hogy mit NEM akarok. És ezzel szűkül a kör.

NEM akarok: koszos, sáros munkát, ami fizikai erőfeszítéssel jár.
NEM akarok irodában bezárva sínylődni.
NEM akarok sokat dolgozni.
NEM akarok unalmas munkát.
NEM akarok ostoba emberekkel foglalkozni.

Tehát a sajt és a művészkedés még mindig pálya. A sajt tiszta és könnyű és nem is buta.

Estére megfogalmazódott bennem, hogy valahogy finoman beszélnem kell Timmel arról, ahogy esetleg hamarabb lelépnék, mint a tervezett 2 hét. Annyi látnivaló van ebben az országban, tiszta időpazarlás a farmon pacsálni utazás helyett. De hát cserben hagyni sem kéne őt, mert most én vagyok az egyetlen önkéntese (a francia csaj hamarosan lelép).

Vacsoránál aztán Tim megemlítette, hogy több önkéntes is jelentkezett nála hirtelenjében farmos munkára.  Nahát, micsoda véletlen! :)

Kaptam az alkalmon és önzetlenül felajánlottam, hogy szívesen lemondok a helyemről egy újabb lelkes érdeklődőnek lehetőséget adva a bocietetésre. Merthogy csak két és fél hónapom van NZ-ra, nekem igazán nem probléma, ha csak rövidebb ideig maradok, más meg lehet, hogy még hasznosabb is lenne a farm számára, mint én, ha például valaki szupererős és ért a motoros fűrészhez, vagy ilyesmi, és én igazán nem fogom magamra venni és rosszul értelmezni, ha Tim inkább erős fiúkat szerződtetne a munkára helyettem. Tim először tiltakozott, hogy ugany nem szükséges ez, de aztán aludt rá egyet és másnap reggelinél újra felhozta a témát:

- Szóval tudnál más farmot keresni magadnak, ha úgy döntenél?
- Persze, ne aggódj miattam. Ha van valaki, akinek több hasznát látod nálam, csak szólj és megbeszéljük, mikor jön a váltás.
- Hát tulajdonképpen van egy lány, aki ma délután jön, meg 2 fiú, akik szívesen jönnének, de még nem válaszoltam nekik.
- Ó, hát hadd jöjjenek! Akkor elkezdek másik helyet keresni magamnak.

Elképesztő, hogy milyen önfeláldozó vagyok, nem? :-D

Gyorsan elküldtem pár CS kérést, aztán megbeszéltük Timmel, hogy elvileg másnap dél körül el tud vinni a "városba".

Hihetetlen, hogy alig egy nap alatt valóra vált a kívánságom és megszabadultam a kakás melótól. És még sértődés sem lett belőle.

Sajtüzem

2013 augusztus 31 - szeptember 2.

A tehenészet mellett a családnak van egy sajtüzeme is.

Eredeti elképzelésem az volt, hogy majd a sajtüzemben végzek önkéntes munkát, de kiderült, hogy ott most nincs szükség kisegítőre, így maradt a bocis meló.

Ami kedves munka, de naponta többször elgondolkodtat. Mármint, hogy mi a fenét keresek én itt. Mert utálom, ha koszos a ruhám, nem érzem komfortosan magam bocinyállal fedve és leszakad a gerincem a tejesvödrök cipelésétől. Ráadásul csak két és fél hónapom van Új-Zélandra. Jobb lenne, valami értelmesebbel tölteni az időmet. Vannak hostelek, ahol ugyanígy lehet önkénteskedni szállásért, de az legalább városban van és turistáskodhatok is. Mert itt nem bírom elhagyni a farmot, hogy körülnézzek a vidéken.

Szóval, ha legalább a sajtgyártást láthatnám, lenne értelme a farmerkedésnek.

Úgyhogy érdeklődőként bekuncsorogtam magam a sajtüzembe.

Első nap Tony volt a mentorom, aki Hollandiából érkezett 46 éve, mikor még annyi volt a bevándorlás, hogy "jönnék dolgozni Új-Zélandra" - "gyere". Tony a holland gouda és edami specialistája. Annyira, hogy Jake-kel, a sajtmesterrel olyan érett edamit kreáltak, ami már 2 éve aranyérmes az új-zélandi sajtversenyen. Jake a házigazdám, Tim öccse, és ő van a legmélyebben elmerülve a sajtkreálásban.

Tim másik öccse, Jesse szintén sajtozik, ő a mosott kérgű büdi sajtok specialistája.

Egy kellemes délutánt töltöttem el a sajtüzemben Tonyt interjúztatva a sajtgyártás titkairól, közben segítettem neki sajtot csomagolni a hétvégi kézműves piacra. Lemértük, vákuumoztuk, felcímkéztük. Én mindezt tiszta kézzel, tehénszar nélkül. Tiszta mennyország volt.

Közben persze végigkóstoltam a sajtremekeket, meg figyelemmel kísérhettem a sajtforgatás és polctakarítás rejtelmes folyamatát : )

Másnap Jesse-t boldogítottam, aki Reblochon típusú mosott kérgű sajtot készített. A már ismert folyamat zajlott le előttem: pasztörizálás, baktériummal beoltás, tejoltó hozzáadása, alvasztás, vágás, alvadék zsugorítása, formákba helyezés, préselés. Úgy 3 órán keresztül lábatlankodtam az üzemben és szívtam magamba az információkat. Közben, amíg a tej alvadt, megnéztem, hogyan mossák a mosott kérget.

Következő nap megint Tony volt a soros és részt vehettem a fokhagymás-metélőhagymás holland sajt készítésében. Új technikát is tanultam. Itt nem simán melegítik az alvadékot, hanem forró vizet adnak hozzá, vagyis "mossák". Ráadásul pár apró kis extra művelet is belekerült a folyamatba, ami csak holland sajtokra jellemző és máshol nemigen láthattam volna. 

Holnap mozzarellát gyártunk Jake-kel.

Így, hogy napi 2-3 órát hasznos dologgal is töltök, már nem annyira gáz ez a farmerélet. De azért folyamatosan a "menekülési" terven dolgozom....

Boci születik

2013 augusztus 30.

Délután épp ellenőrzést tartottunk a "mindenórás" részlegen, amikor az egyik tehén elleni készült. Annyira, hogy a magzatburok már lógott ki belőle.

Ott maradtam (tisztes távolban, hogy ne zavarjam) fényképezni.

A fényképezőgépem egy kretén. Visszasírom a jó kis Canont. Össze-vissza fókuszált magától, úgyhogy majdnem minden kép sötét vagy homályos, de azért akad pár használható is.

Majdnem egy órás volt az ellés.

A tehén időnként lefeküdt, időnként felállt, megint visszafeküdt. Időközben egy másik tehén is odaballagott megnézni, minden rendben van-e. A többi tehén meg tapintatosan átvonult a mező túlsó végére és onnan nézett rám rosszallóan, hogy mi a fenét bámészkodom. 

A borjú nagy része fekvő pozícióban bújt elő, aztán mikor már szinte teljesen kint volt, a tehén felállt, a boci meg kipottyant. Szó szerint. Hogy ezek hogy nem törik ki a nyakukat egy ilyen fejestől?! : - o

Utána még maradtam fél órát arra várva, hogy lábra álljon a borjú, de szegényke csak egy bukfencet és pár borulást produkált.

Mire az esti fejés ideje eljött, már talpon volt a boci és el is vették az anyjától. : (

Farmer lettem és buszban lakom

2013 augusztus 29.

Délután nekiindultam az első farmer-állomásnak Új-Zéland északi csücskében.

A farm Oromahoe faluban, Paihia város közelében van. A családi vállalkozás többek között sajtgyártással is foglalkozik. Jelenleg nincs munkaerőhiány a sajtgyárban, de elkel a segítség a borjak körül. Nem sok elképzelésem van a munka természetéről ("we are calving / borjadzunk"), de majd megtudom.

Házigazdám, Tim jött értem a buszállomásra. Csak emailben beszéltünk, azt sem tudtam, hány éves. Ahogy elnéztem, pár évvel lehet nálam idősebb. A farmja közvetlenül a szülei farmja mellett, a nagyi farmjának szomszédságában és a sajtgyártól, valamint az öccsei farmjától nem messze található. Még jó, hogy az unokatestvérei farmjához sem kell 10 percnél többet sétálni. 

A lakás egy pici ház egy amerikai konyhával és egy hálószobával. A fürdőszoba utólag lett hozzáépítve. Igazi fűtés nincs, pedig itt tél van, de Tim szobájában van kandalló, az enyémben meg elektromos fűtőtest. Ja, hogy azt mondtam, nincs is több szoba? Tényleg nincs. Az én szobám egy 60-as évekbeli busz, ami a konyhából nyílik. Nagyon pöpec kis szerkezet. Leparkettázva, szekrényekkel és franciaággyal felszerelve. Nagyon otthonos és tök eredeti. Megnéztem kívülről is. Hát nem adnék sok hitelt rá... De belülről teljesen rendben van. Mondjuk éjjel megfagytam, pedig volt rajtam egy klasszikus tollpaplan meg egy vastag pokróc is. A szigetelés itt nem divat. A fürdőszoba a legdurvább. Ilyen gyorsan szerintem még életemben nem öltöztem, vetkőztem : D

Másnap reggel 7:30-kor kezdődött a munka. Betanítóm egy francia lány, aki már 4 hónapja önkénteskedik itt, csak ő a nagyinál lakik (gondolom, ott jobb a fűtés). Feladat: a borjak etetése. Ez kicsit ködös, miért kell őket etetni, hiszen ott az anyjuk, de aztán hamarosan felvilágosodom.

A maszületett borjak csak pár órát maradhatnak a mamájuk mellett, mert ha ellés után nem kezdik azonnal gépileg fejni a tehenet, akkor kevés lesz a teje. Ezért a bocit elveszik tőle, amint megmosdatta és onnantól a bocit mi etetjük cumisüvegből, a mama meg jár a fejőbe a többiekkel.

Több korosztályú bocink van. A nagyobbak már akár több hetesek is lehetnek. Ők már ismerik a dörgést, nem kell mutatni nekik a kaját, tudják, mi merre, rohannak hozzánk, ha jövünk. Náluk az a feladat, hogy kontrolláljuk, hogy mindenki egye meg az adagját, nehogy az erősebbek ellökdössék a kisebbeket a cumiktól. Ők tíz állomásos cumiból isznak.

A kisebbek max öten vannak egy etetőnél. Ők nem lökdösődnek, és esznek rendesen.

A legkisebbeket pedig egyesével kell etetni, amíg megtanulják, hogy kell szopni. Ez számomra hihetetlen, de ösztönből nem mennek a tej szagára, hanem úgy kell a szájukba erőltetni a cumit és még akkor is kiköpik. Amilyen kis fiatalka állatok, olyan meglepően erősek ám. Tiszta rodeó stabilan tartani őket lovaglóülésben. Aztán, mikor már ismerik a cumit, nem kell küzdeni, jönnek maguktól.

Tejet nem hoztál?

Az nagyon érdekes, hogy a bocik az anyjuk térdének nyalogatásával jelzik, hogy szopni akarnak. És mivel mi testesítjük meg az anyukát, a mi térdünket nyalogatják. Első reggel rutintalan voltam, de délutánra igényeltem egy vízálló nadrágot, mert a zsíros tejtől habzó, ragacsos bocinyállal minden ruhám fedve volt negyed óra alatt.

Helyváltoztatásra úgy lehet rávenni őket, hogy az ujjunkat cumiként a szájukba adjuk, és akkor követnek.
Vicces... és nyálas...

A tej, amit kapnak a friss fejésből származik. Még meleg, mikor tálaljuk. A kicsik a saját anyjuk tejét kapják (a mamáikat fejik meg először és a tej külön edénybe kerül), a nagyobbak a sima tejet kapják, ami emberi fogyasztásra is megy. Az újszülött tej vaníliasárga, sűrű, zsíros és ragacsos. Ez emberi fogyasztásra nem is alkalmas. Mondjuk nem is úgy néz ki, hogy meg akarnám kóstolni.

Etetés után minden edényt és vödröt el kell mosni ecetes vízzel, meg alaposan el kell öblíteni.
Összesen 1 órát vesz igénybe az egész tevékenység és napi kétszer adjuk elő. A többi időben egyéb farmer munkákat végeztetnek velünk. Nekem pár gusztustalan zsákhajtogatás is jutott, de építettem elektromos kerítést is a legelőre.

Érdekes meló ez itt, csak szerintem nem az én testalkatomnak való. 10 kilónál kisebb emelnivalóval még nem találkoztam... De majd meglátom, bírom-e.