Szigettúra

2013 november 4.

Pár napja befutott Rarotongára CS barátnőm is Wellingtonból. Clare, akinél még szeptemberben szálltam meg, a szüleivel jött át egy hétre nyaralni. Még anno Wellingtonban meghívott, hogy ha majd úgyis egy időben leszünk a Cook-szigeteken, látogassam meg őket és lakhatok is náluk pár napig.

Délután átköltöztem hozzájuk.

Clare apja első ránézésre egy nagyon idős embernek látszik. Sovány, hajlott a háta és szavát sem hallani. Ehhez képest ő volt az, akivel végül elmentem a szigetet átszelő kirándulásra. Clare és az anyja inkább a kávézást választották a 4 órás túra helyett.

Rarotongán nincs túl sok extrém természeti látnivaló. A többi, északabbi szigeten szebb helyek is vannak. Amit viszont sok turista megtesz, az a "cross island treck", ami a sziget északi oldaláról a délire halad át a központi hegyen keresztül.

A 4 órás túra viszonylag könnyű, de azért kell hozzá egy kis gyakorlat és jó kondi. Néhány helyen kötélhágcsókkal kel felhúzódzkodni, máshol meg fél órás majdnem függőleges kapaszkodón kell felmászni. De a látvány miatt megéri. Dzsungel és fenyves, patakok és vízesések váltakoznak útközben.

A hegytetőről be lehet látni a többi hegyet és a tengerpart egy részét is. 

Még az időjárással is szerencsénk volt. Gyönyörű napsütés, semmi pára. Szuper látási viszonyok. Déli 1 körül értünk le a hegyről (jó korán kezdtük) és 2 körül kezdett beborulni az ég. Délután még az eső is esett.

De azt már a teraszról néztük egy délutáni süti mellett.

Asztali áldás

2013 november 3.

Azt már említettem, hogy a Cook-szigetekiek nagyon vallásosak. Rendszeresen járnak templomba, étkezések előtt asztali áldást és köszönetet mondanak, megtartják a vallásos ünnepeket, satöbbi.

Nyaralásom első napján a közös vacsoránál Thomas mondta a köszönetet az ételért, Kat leámenezte, én meg hallgattam. Másnap Kat mondta az imát, Thomas az áment, én hallgattam. Harmadik nap vacsora előtt mindketten rám néztek. Én meg vissza. Mi az?! 

- Te következel.

- De én nem vagyok vallásos - tiltakoztam ijedtem.

- Az nem baj.

- Azt sem tudom, mit kell mondani.

- Köszönd meg az ételt.

- Jó.

Erre mindketten becsukták a szemüket. Ekkor tűnt fel először, hogy egyáltalán be szokták csukni. És várták az imámat. Rendkívül kreatív voltam :)

- Kösz az ételt.

- Amen.

A következő napokban Kat lelécelt valami barátnőjével, így Thomas-szal ketten vacsorázgattunk. Ebből következően gyakrabban került rám a sor ima témában. Egész sokat fejlődtem. A végén már 3 teljes mondatot improvizáltam : )

Hogy fokozzam a vallásos elmélyülést, vasárnap megint elkísértem Thomast a templomba. Az éneklős mise után elkapott minket a tiszteletes és meginvitált a vasárnapi iskolába. Egyikünk se tudta, mi az pontosan, úgyhogy úgy döntöttünk, benézünk rá. 

A templom melletti közösségi házban jött össze a gyülekezet. Énekeltek, aztán a pap által felvetett Bibliai kérdéseken filozofáltak. Ki hogy látja a tanítást. Szuper érdekes volt. Főleg, mert maori nyelven nyomták.

Szerencsére Thomas is érdeklődése is mérsékelt volt, így 20 perc elteltével odasúgtam neki:

- Te maradni akarsz a végéig?

- Nem, de nem tudom, hogy lépjünk le. Kezdd te, én majd követlek.

Mivel tanárként ismert személyiségnek számít és kicsi a sziget, az ember nem engedheti meg magának, hogy bármikor udvariatlan legyen, úgyhogy csak simán felállni és lelépni nem nagyon lehetett.

Kitaláltam, hogy előadok valami vészhelyzetet, és jó hangosan megkérem, hogy jöjjön ki velem. Ezzel ő tisztára van mosva, az én renomém meg nem számít. De aztán nem drámáztam. Kisétáltam, ő meg pár perc múlva követett. 

Megvolt a napi adagom a spirituális fejlődésből.

Óvodás hastáncosok

2013 november 2.


Thomas teraszáról kiválóan lehetett hallani az egész napos rögbi meccseket és a hozzá tartozó zenét, úgyhogy nem éreztem a motivációt arra, hogy személyesen is tiszteletemet tegyem a rendezvényen. Pedig biztos érdekes volt, mert ilyenkor a nézők vad öltözékekben jelennek meg és a szervezők díjakat is osztogatnak a legjobb kosztümös rajongóknak. Volt ott minden, ahogy a vasárnapi újságból láttam később: szexi párduclányok, tiszta kékre festett Avatar, vicces jelmezek, furcsa egyenruhák.

Szóval biztos jó képeket lehetett volna csinálni, csak senki nem akart velem lejönni, egyedül meg lúzernek tűnt. Főleg, hogy a csapatokat sem ismertem.


A csütörtök estétől szombat estig tartó rögbi-őrület helyett szombat reggel inkább a helyi piacra látogattam el. Helyi zöldségeket és gyümölcsöket lehet ott kapni (milyen meglepő, haha), meg ajándéktárgyakat, és persze kaját, kaját, kaját. A kiwik is meg a maorik is imádnak enni.

A piac annyira turisztikus volt, hogy még egy színpad is állt ott, ahol tánc show-t adtak elő. És adományokat gyűjtöttek jótékony célokra. Meg bemondták a heti (turista) esküvőket. Volt egy pár.

A táncot a helyi hagyományőrző csoportok egyike adta elő. A lányok legfiatalabbika 3-4 éves volt, a legidősebb 11-12. Úgy rázták a hátsójukat még a legkisebbek is, hogy tátva maradt a szám. Ha ennyi idősen így nyomják, milyenek lesznek 18 évesen?!

Maori nyelviskola

2013 október 31.

Meg kell állapítanom, hogy egyre inkább visszatérek a gyerekkori stílusomhoz. A kamaszkorban szükségszerűen felvett (és megkedvelt) parti-álarc lassan lehull és egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy egy teljes napot olvasással töltök, és a bulizás gondolata nem szórakoztat, hanem untat. 

Ma van Halloween. Elvileg buliba kéne menni. Eva nagyon készül, Thomas is szeret partyzni, én meg igyekszem jó pofát vágni a dologhoz, hogy ne tűnjek savanyúnak, de valójában a kibúvókat keresem. Meg közben persze győzködöm magam, hogy az a normális és jó, ha elmegyek velük inni és táncolni. Csak hát... mikor voltam én legutóbb normális?! És akarok egyáltalán az lenni? Nem lenne már ideje végre belátni, hogy ami nem vagyok, az nem vagyok?! Hány éven át próbáltam olyan lenni, mint a többség és azt csinálni, amit a többiek, hogy tartozzak valahova. Sokáig el is hittem, hogy az vagyok én. De nem. Mióta utazgatok, már tudom, hogy nem minden társaságból lógok ki. Vannak olyan fura életszemléletűek, mint én. És már az sem zavarna, ha nem lennének. Az utazás, a nélkülözésnek ez a furcsa formája sokat változtat az ember életszemléletén. Most is épp változóban vagyok. Épp győzködöm magam, hogy nem kell bulizni menni, ha nem tesz boldoggá. De azért próbálok objektív maradni. Az sem jó, ha begubózom.

Az elmúlt napokban úgy nyaraltam, ahogy 11 évesen. Reggel nekiálltam olvasni és mikor végeztem a könyvvel, belekezdtem a következőbe. Éjjel meg nem feküdtem le addig, amíg ki nem olvastam a másodikat is. Alig mozdultam ki a teraszról. Ha mégis lementem a partra, akkor pár perc fürdés után alig vártam, hogy a parton heverve olvashassak.

Szóval meg kell erőltetnem magam és lelkesedést érezni a társasági programok iránt. Na de hajnalig bohóckodni félrészeg emberekkel, akik ráadásul táncolni is szeretnek, amit én nem?!

Délután Thomas futólag megemlítette, hogy beugrik a nagynénjéhez, aki csütörtökönként maori nyelvleckéket tart. Maori nyelvlecke? Felcsillant a szemem.

- Arra nem lehetne elmenni?

- Miért? Érdekelne?

- Naná! Jobban, mint a Halloween party :D
- Hát azzal kapcsolatban nem is láttam ezt a lelkesedést rajtad...

Mire észbekaptam, már Mama Mataora nyelviskolájában ültem és együtt énekeltem az ABC dalt pár másik, lelkes érdeklődővel.

Az a jó a maoriban, hogy csak 14 betűjük van, viszont a kiejtésük teljesen tiszta és világos, mint a magyar hangoké. Például az "u" az "u" és nem "ju", mint az angolban. Az "a" az "a", nem "éj", az "e" meg "e" és nem "i". A "marae" szó például úgy hangzik, hogy "marae" és nem "möráj", ahogy az angol anyanyelvűek mondják. Ennek köszönhetően az első percekben bezsebeltem a kiejtésem tökéletességéért járó dicséreteket. Haha. Sokkal egyszerűbb és könnyebb, mint az angol. Az angol anyanyelvűek meg kínlódnak az olvasással.

A maori szavak különben teljesen megjegyezhetetlenek. Mivel kevés a hangzójuk, minden pont ugyanúgy hangzik a 42 betűs ABC gyermekének. Erről már anno írtam a Tahitire érkezésemkor is (a két nyelv szinte ugyanaz). A nyelvtan nem hasonlít semmire. Furán komplikáltam fejezik ki az igéket.

Mivel a nyelviskolával aznapra letudtam a szociális kapcsolataimat, lelkiismeretfurdalás nélkül mondtam le a Halloween Party-t. Nem is vagyok antiszociális. Csak antibuliális.

Egy hepiend

Még pár hete akadtam rá CS-en egy lengyel lányra, aki itt él pár éve. Érdekes a története.

Átutazóban volt a Cook-szigeteken. Tahitiről Új-Zéland felé tartott, és egy vitorláshajó utasa/személyzete lett volna. Ez az, amit én is akartam csinálni, mielőtt Új-Zélandon kikötöttem volna. A lengyel lány Tahitire úgy került, hogy a Mallorcán megismert vőlegényéhez készült ott hozzámenni, aki egy privát vitorlás yacht kapitányaként dolgozott és épp a Csendes-óceánon járt. Eva utánajött és úgy volt, hogy majd együtt hajókáznak Aucklandig. Ám az esküvő előtt nézeteltérésük támadt, ebből pedig kétség, aminek szakítás lett a vége. Eva - immár szingliként - átrepült Rarotongára és megszállt egy CSernél, aki egy német srác és akkoriban költözött ide. A pár nap kanapéból pár hét lett. Majd házasság és gyerek. Ma Haumea (ami egy hawaii istennő neve) másfél éves és a szigetlakó gyerekek természetközeli életét éli.

Kilátás a teraszról

Eva felvett reggel kocsival és pár órányi városban tekergés után elvitt a lakásukra. Ők a sziget déli partjánál laknak (A reptér az északin van). Közvetlenül a tengerparton áll a ház magas cölöpökön, a teraszról varázslatos a kilátás. Ahogy azon tanakodtunk, hogy mivel töltsük a délutánt, Ev futólag megemlítette, hogy épp aznap van a férjének a születésnapja, és milyen kár, hogy még életében nem sütött tortát, mert a férje biztos örülne neki, de béna a sütője és különben még a vacsorát is házhoz fogja szállíttatni, mert főzni se nagyon szokott.

- Tortát nem csak sütni lehet - jegyeztem meg csodálkozva felvont szemöldökkel.

- Ezt hogy érted?

- Van sütés nélküli, kekszes alapú torta is. - Evan látszott, hogy még nem találkozott ilyennel, úgyhogy folytattam. - Ha akarod, segítek és megcsináljuk együtt. Van itthon kekszed?

- Van... épp most vettem. De milyen torta lesz ez?

- Milyet szeretnél? Mutasd meg, milyen alapanyagaid vannak és kitaláljuk, mit tudunk csinálni.

Az első hitetlenkedések után Ev is belendült és a végén egy epres túrótortát kreáltunk.

Elég jól nézett ki az eredmény Ev dekorációjának (és a háttérnek) köszönhetően. A vicces az volt, hogy mire hazaértem, Thomas már azzal várt, hogy ő is túrótortát akar. Kicsi a sziget és gyorsan körbejárnak a hírek. De ezek szerint ízlett a férjnek a süti.

Recept:

Bármilyen kekszet (kb. 20 dkg) morzsává kell törni és elkeverni 5-10 dkg olvasztott vajjal (egy része lehet olaj, akkor puhább a tészta) és pár csepp tejjel. Jól össze kell keverni, hogy egyenletesen legyen vajas a morzsalék. Egy kapcsos tortaforma aljába sütőpapírt (mi nejlonzacskót tettünk) kell tenni, majd a vajas morzsát belenyomkodni. Kb 1 cm vastag legyen. Mehet a hűtőbe.

Krémnek bármi jó, ami van. Mi itt túrót (elősózóttat, mert csak volt. LOL) kevertünk el narancshéjjal, citromlével, tejporral és tejjel (nem volt tejszín), kompenzáltuk a sósságot cukorral, majd pár kanál zselatinból és fél deci vízből készült lötyit is hozzáadtunk. Mikor a zselésedés megkezdődött, ráborítottuk a közben összeállt kekszalapra és visszatettük a hűtőbe. Epres zselatin is volt kéznél, abból csináltuk meg a torta tetejére a bevonatot, majd amikor a túró elég szilárd volt, Eva kidekorálta eper szeletekkel és rátettük a zselét.

Parfétorta

Thomas túrótortája kicsit egészen más lett.

Nála nem volt zselatin, a boltban meg 1300 Ft (!) egy zacskó. Úgyhogy mást improvizáltam.

Vettem egy narancs ízű zselét (az csak kéccá ötven vót - csóróság van, na) és narancsos, kávés túrótortát adtam elő.

A túrót vajjal, tejjel és a narancsos zselé egy részével kevertem el. A túrókrémet elfeleztem és az egyik felébe citromhéjat és citromlevet tettem, a másik felébe kakaót és kávét.

A keksz alapra került a kávés túró, arra a citromos, az egész tetejére meg a maradék narancs-zselé. Meglepő az ízpárosítás, de finom lett. A gond csak a zselatinnal volt, ami nem akart eléggé megszilárdulni (tippelek, hogy mégsem tortazselé volt, hanem valami idióta ivózselé, amit itt szeretnek), úgyhogy fél délutánnyi mérgelődés után bevágtam a mélyhűtőbe. Kapjad be, oszt legyél parfétorta!

Gospel nap

2013 október 28.

Elég jól választottam ki a nyaralás dátumát, mert épp ere a hétre esik a környék legnagyobb rögbi rendezvénye, a Rugby 7s, ami egy 7 fős csapatokból álló nemzetközi rögbibajnokság, és a hétvégén lesz az egyik legnagyobb nemzeti ünnep, a Gospel nap (október 26.), ami arról a napról emlékezik meg, amikor a misszionáriusok megjelentek a szigeten a keresztény vallás eszméivel.

Ennek a napnak az emlékére és örömére a sziget minden gyülekezete összejön egy óriási piknik-ünnepségen.

Minden templom saját műsorral készül. Bibliai jeleneteket adnak elő maori nyelven, egyéni értelmezésben, sok-sok maori énekléssel teletűzdelve.

Ha tudnék maoriul, vagy legalább ismerném a Bibliát részleteiben, biztos ráismertem volna egy-egy tanításra, így azonban csak élveztem a show-t és próbáltam értelmezni a látottak mondanivalóját.

Idén a Gospel-nap szombatra esett, de hogy ne fosszák meg a népet a szabadnaptól, a hétfőt kapták meg munkaszüneti napnak.

Thomas gyülekezete, az Arorangi Vasárnapi Iskola is szerepelt. Thomas nem vett részt a próbákon, halvány fogalma nem volt az előadásról, de mikor az előkészületeket figyeltük, úgy döntött, hogy ő is beáll a tánc- és énekkarba. Csak a közösséghez tartozás végett. Egy kis bénázás itt úgysem számít. Az előadás professzionalitása érdekében nem veszik senki kedvét a közös szórakozástól. Senki nem hurrog le senkit azért, mert nem tudja a lépést vagy a szöveget. A lényeg, hogy együtt legyenek és jól érezzék magukat. Ha a szereplő gyerekek az előadás közepén úgy döntenek, hogy inkább egymással cseverésznek a színpadon, nem szólnak rájuk. Ha a tipegő kisunoka az éppen éneklő nagyi ölébe akar ülni a színpadon, akkor beszalad a nézőtérről és a nagyi örömmel ringatja el, miközben széles mosollyal az arcán énekel. Nagyon úgy tűnt, hogy itt még tudják, mi a fontos az életben. A szabályok merevsége nem telepszik rá az emberek örömére.

Mindenki lelkes örömmel szerepelt. Pár kamasz ugyan húzta picit a száját, mikor cikinek érezte a táncot, de a többség felszabadultan kalimpált és rázta magát. Mint egy házibuliban barátok közt. Olyan szeretetteljes volt a hangulat. Mikor leborult a színpadi állvány, vagy a nem túl alapos próbák után félig improvizált színdarab közben valami bénára sikerült, a közönség nem tapintatoskodott, hanem szívből nevetett... és velük nevettek a bakizók is. Mikor az egyik jelenetben a királyt (legyen Dávid, mert arról már hallottam, és nincs netem, hogy utánaolvasgassak és műveltebbnek tűnjek) kellett valami nőnek elcsábítania, a csajszi majd megszakadt a röhögéstől, miközben végighastáncolt a színpadon. Ilyen hozzáállás mellett már értettem, miért merte bevállalni Thomas a szereplést. Senkit nem zavart, hogy csak tátogott és a mozdulatokkal is késében volt. Nem ő volt az egyetlen.

Dávid (?) király valami égi jelet kap. Milyen barokkosan pufóka az angyal :)

Thomas gyülekezetének előadását értettem a leginkább különben. Részben azért, mert megkérdeztem, miről fog szólni, de azért is, mert tök érthető volt. És halál szórakoztató. Ha lett volna díjazás, ez nyerte volna a közönségdíjat. Mindenki feküdt a röhögéstől a nézőtéren.

A példabeszéd arról szólt, hogy milyen bűnös életet élünk.

Bemutatták a játékszenvedély rabjait. (Nagy baj a szigeten, hogy az emberek a szerény kis pénzüket szerencsejátékokra verik el...)

 Az iszákosokat.

A vandálokat (?), vagy ilyesmit. Motoros punkok ralliztak körbe és hangoskodtak.

A legjobb és legparádésabb az volt, mikor a melegek esküvőjét adták elő. A cilinderes és fátylas menyasszony, a két öregedő vőlegény, a focista fiúnak kinéző lányok, strandkendős pasik vonultak a transzvesztita pap elé. Az egyik, meleget játszó szereplő a valóságban is meleg. Ezt Thomastól tudom. Meg mondjuk látszott is. Nem is értettem, mit példálóznak a bűnös szerelemmel a mahuk és rerék kultúrájában...

Aztán bevonultak a gyerekek harci jelmezben és agyonlőtték egymást.

A legvégén mindenki feltámadott és együtt énekelt.

Tele volt kreatív ötletekkel a show. A háború hevében vízzel töltött lufikat is bedobáltak a harctérre, ami kidurranva fröcskölt mindenfelé, és mikor véletlenül egy már elesett és csatatéren fekvő katona arcán robbant szét az egyik, a közönség hangosan örült.

A több órányi előadás után a csoportok a gyülekezetük sátrában megebédeltek. Nálunk grillezett húsok voltak, köretnek krumplinak tűnő főtt taró gyökér, yam gyökér és manioka (vagy tapioka) gyökér, saláta és fánk, desszertnek pedig banán puding, ami lila, mert ha a banánt sokáig főzzük, lila és pudingszerű lesz (ezt Tahitin is ettük).

Evés és szieszta után lassan hazaszivárgott a tömeg.

Igazából az tetszett a legjobban, ahogy itt egymáshoz viszonyulnak. Hogy a közösséghez tartozás mindenkinek jár, aki igényt tart rá. Nem csak a legjobbak, a leggyorsabbak, a legügyesebbek, a legszebbek számítanak. Nem kell szégyenkezni, ha valaki nem elég jó a táncban, nem elég karcsú vagy nem elég ügyes. Mindenki számít és mindenki sokat ér és úgy jó, ahogy van.

Maori mise

2013 október 27.

Vasárnap lévén a helyiek templomlátogatással kezdték a napot.

Én azzal kezdtem, hogy kisétáltam a tengerpartra és leégtem. Ugyan vittem magammal a naptejet, de mire odajutottam volna, hogy leüljek és bekenjem magam, már késő volt. Persze ezt akkor még nem tudtam. Estére jött ki rajtam a szín. A piros. Pedig nem volt több fél óránál összesen, amit a napon sétáltam oda-vissza...

Egyszer majd biztos megtanulok nem leégni.

A tengerpart itt fehér homokos, a víz sekély és türkizkék, a part közeli vizet hullámok gömbölyítette sziklák tarkítják. Vulkanikus sziget, csakúgy, mint a polinéz szigetek többsége.

A helyi legendák szerint a holtak lelkei egy nagy fekete szikláról indulnak a túlvilági útra Hawaiiki felé. Ehhez a sziklához sétáltam el. A legenda nem kifejezetten helyi, mert az Új-Zélandon élő maorik halottjainak lelkei is Hawaiiki felé indulnak el, csak azok NZ északi csúcsáról. Hawaiiki különben egy távoli, szent sziget a messzi északon, ami a legendákban létezik csak. Meg a térképen is, ha megnézzük, hogy Hawaii épp északra van innen.

Ha már a lelkeknél tartunk... itt nagyon vallásosak az emberek. Annyira, hogy vasárnap két misére is elmennek. A reggeli mise angolul megy, az esti meg maoriul. Az estire elkísértem Thomast. Szeretem a maori énekeket.

A mai ráadásul különleges alkalom volt, mert a ciklon-szezon kezdete előtt minden vallás hívei összegyűlnek ilyenkor és ökomenikus istentisztelet formájában együtt kérik a fentieket, hogy kíméljék meg családjaikat a hurrikánoktól, tájfunoktól és cunamiktól. Minden templom illetve egyház kórusa egymás után felvonult a színpadra, előadta a saját kis éneklős műsorát és a többiek örültek neki. Olyan volt, mint egy falusi kimittud a 80-as években egy helyi művházban. Még a ruhák is. Rózsaszín tüllruha gumicsizmával, strandpapucs és öltöny, felvirágozott fehér kalap fehér kartonruhával. Néhány kardigán és sportcipő. A 30 évvel ezelőtti szocialista valóság villant be emlékeimbe. Mindenki felvette az ünneplő ruháját. Ami volt neki.  

De ez itt így jó. Senkit nem érdekel. Együtt lenni jöttek. Meghallgatni egymás előadását. A másik gyülekezetekét is. Itt elsősorban mindenki egymás szomszédja és rokona. Együtt. Mindennél fontosabb a közösség. Főleg a család.

Kia Orana Rarotonga

2013 október 26.

Szombat este érkeztem meg Rarotongára, a Cook-szigetek nevű ország fő szigetére, ahol a nemzetközi reptér is található.

A Cook-szigetek 15 szigetből áll. Rarotonga a legnagyobb, a maga 32 km-es kerületével.

Couchsurfer barátom, Thomas jött értem a reptérre. Thomas 40-es pasi, részben Cook-szigeteki származású, de Új-Zélandon nőtt fel és csak 12 éve költözött ide. Tanár és iskolapszichológus a helyi iskolában. És 4 gyereke van. Meg egy unokája. Ettől kivagyok. Alig idősebb nálam és unokája van. Jó lesz igyekeznem...

Thomas egy másik tanárral, Katerin-nel lakik együtt. Kat Tongáról származik és csak 2 éve él itt, ő is Új-Zélandon nőtt fel.

A házuk a reptér közelében, a hegyen áll. Jó magason. Gyönyörű a kilátás, viszont a hazasétálás felér egy tornaórával, ahol a hegyre futást és a kislabdadobást gyakorolhatja az ember kombináltan. A kislabdadobást a környékbeli ebek miatt szükséges bevonni az edzésbe, mivel buzgó területféltésük nem áll meg az ugatásnál és a házhoz tartozó udvar sarkainál.

Rarotonga-sziget és egyben az ország fővárosa Avarua. Rarotongán 8000 ember él, ebből maximum 2000 lakhat Avaruában. Pontos statisztika nincs. Süt a nap, kék az ég, elférnek, kitérdekel.

A hely nagyon hasonlít az északi szigetekre Francia Polinéziában. Mármint ellátottság szempontjából. Van ugyan pár szupermarket, de elég korlátozott kínálattal, cserébe viszont magas árakkal. Ajándéktárgyakat mindenhol lehet kapni, fekete igazgyöngyöt is, meg éttermekben és luxusszállodákban sincs hiány. Aki már idáig eljött,az tuti gazdag, simán megengedheti magának a luxust. Kivéve persze, ha teljesen bolond és már fél éve a takaróján túl nyújtózkodik. De ilyenekből elvétve akad csak egy-kettő. Egy. Én.

A hivatalos nyelv az angol és a maori Cook-szigeteki változata. Mivel az ország csak alig 50 éve nyerte el függetlenségét Új-Zélandtól, elég speciális a kapcsolata a 2 országnak. A helyiek NZ útlevéllel rendelkeznek, a helyi pénz a NZ dollár, az iskolarendszer is ugyanaz és az NZ állampolgárok 3 hónapig tartózkodhatnak itt vízum nélkül, míg más országok lakói csak 30 napig.

Van saját pénzük is. Nem is akármilyen! A 2 dolláros háromszög alakú. És van egy 3 dolláros bankjegy is, de azt még nem sikerült beszereznem.

Jellemző, hogy a Cook-szigeteki pasik nagyok. De nagyon. Mind úgy néz ki, mint valami rögbijátékossal ötvözött szumós. És nem azért, mert kövérek, hanem csak nagyok. Jó, vannak kövérek is. De most a sportosakról beszélek. Persze ez azonnal felkeltette az érdeklődésemet, mert nem lehet az véletlen, hogy ennyire vonzanak a Csendes-óceáni szigetek és a nagydarab pasik is. 

És meg is lett a megoldás. Csak kicsit tanulmányozni kellett a polinéz migráció évszázadait. 

Még több térképért katt ide.

A polinéz szigetvilág Ázsia dél-keleti részéről népesült be. A mai Taiwan lakóinak génállománya áll a legközelebb a maorik génállományához. Tehát feltételezzük, hogy onnan hajókáztak le. Először az indonéz szigetekig haladtak le duplatestű csónakjaikkal. Pár évszázad múlva néhányan felfedezőútra indultak dél felé. Az út hónapokig tartott a pici hajókon. Minimális élelem és víz, tűző nap, hánykolódás a tengeren. Csak a legnagyobbak és legerősebbek élték túl. Az olyan sovánkák, mint én, már egy hét alatt szikkadt haleledellé váltak. A partot ért nagy és erős túlélők aztán nagy és erős utódokat nemzettek Vanuatun és Fidzsin. Innen hamarosan (évszázadok) egy csoport tovább kalandozott Francia Polinéziába. Aztán onnan Új-Zéland és a Cook-szigetek irányába. Ismét csak az erősebb és egészségesebb emberek élték túl az utazást. A Cook-szigeteki nagytestű populáció erősebbjei kötöttek aztán ki Polinézia távolabbi szigetein. Nem hiába olyan jók rögbiben...

Thomas barátom bal válla.
Tiszta tetkó karja-lába (persze maori hagyományápolás miatt), kigyúrt, nagy darab, kopasz.
Ha Európában találkoznék vele, tuti elszaladnék.

Különben a nők egy része is fura. Akiken a hajdani túlélők harcias, férfias génjei jöttek ki, tiszta férfi-arccal rendelkeznek. Meg a "mahu és rere" téma elterjedtsége sem véletlen a szigetvilágban.

A maori nyelvjárásokat is élmény tanulmányozni. Tahitin a "k"-t nem ejtik, emiatt a rarotongai Kia Orana köszönés ott Ia Orana, a "jó" meg meitai a meitaki helyett. Ebből is lehet következtetni a migráció irányára, de mivel nincs írott történelem, csak találgatás minden ötlet.

Én meg imádok ilyen témában találgatni. Lehet, hogy tanulmányútra kéne mennem a többi polinéz szigetre is... Tonga, Szamoa, Fidzsi... A Húsvét-szzigetekről ne is beszéljünk... 

Jaj, hogy ennek sosem lesz vége?! :-o

A szivárvány felett

Elreppentem Dunedinből Aucklandbe, hogy aztán másnap továbbreppenjek Rarotongára, a várva-várt Cook-szigetekre.

Aucklandban már szinte hazatértem. Harmadszor járok itt és harmadszor szörfölök Jon barátomnál, akinél ezúttal is nemzetközi CS brigád heverészett. A nappali úgy nézett ki, mint egy menekült szálló. Mindenhol matracok és szétpakolt hátizsákok. Szerencsés voltam, mert épp vacsorára érkeztem, amit egy spanyol pár készített.

Másnap redukáltam a csomagom méretét 2 heti adagra (egy újonnan beszerzett, az Üdvhadsereg boltból származó, jó drága 2 dolláros táskába), majd elindultam a reptérre. Jó időben, hogy ne kelljen stresszelnem. Mióta lekéstem a vonatomat Szingapúrban, kicsit jobban aggódom az előre megváltott jegyekkel igénybe vehető közlekedési eszközök miatt. Ezúttal 3 órával hamarabb akartam kint lenni a reptéren. Indulás előtt még egyszer rápillantottam a légitársaság által küldött emlékeztetőre... és megpillantottam, amit nem kellett volna...

Check-in LEGALÁBB 3 órával indulás előtt. Mi a fene ez?! Normál helyen 3 óránál hamarabb meg sem nyitják a check-in-t, átlagember 1-2 órával indulás előtt érkezik. Mi az, hogy legkésőbb 3 órával indulás előtt már rendelkeznem kell beszállókártyával?! Úristen! Akkor nem is vagyok időben. Épp csak oda fogok érni, de leginkább negyed órával lekésem a melegen ajánlott időpontot. Na, jó ideges lettem. Egész úton azon drukkoltam, hogy ne valami köcsögösködés legyen a dolog mögött, hanem csak a kényelmes óceániai életstílusból adódó késések megelőzése legyen a céljuk ezzel. Mikor megérkeztem, már vagy 50 név ki volt pipálva a csajszi előtti listán. Azért bíztam benne, hogy a rendesen ráérős helyieket nem lehet ilyen határidőkkel terrorizálni és lesznek még jó páran mögöttem. Csak már így is stresszeltem, mert ugyebár a kis nyaralásom után ugyanide térek majd vissza a visszaúti jegyemmel. Amit nyilván ellenőrizni fognak már becsekkolás előtt. Meg azt is, hogy van-e jogom visszatérni. És sosem lehet tudni, milyen új ötlete támad a Bevándorlásinak a vízumomat illetően.... Szerencsére az ügyintéző kb életében először látott magyar útlevelet, meg úgy tűnt, a turistavízum is meglepi. Nekem kellett megmutatnom, hol van rajta az érvényességi dátum. Az fel sem merült benne, hogy ez a fajta vízum egyszeri belépésre jogosít, szóval amint elhagyom az országot, nem lesz érvényes. Ez nekem jó. Első akadály leküzdve. Elengednek a Cook-szigetekre. A második akadály, ami akkor vár rám, mikor visszajövök, még előttem áll, de igyekszem nem gondolni rá. Legrosszabb esetben kitoloncolnak. Kínos és kellemetlen. De majd max jó sztori lesz belőle a blogban... :-D

De eddig nincs ok aggodalomra. Minden jól halad. 

Felszállásra vártunk, már a gépen ülve, mikor elkezdett szemerkélni az eső. Aztán váratlanul megint kisütött a nap. Gyönyörű, teljes félköríves szivárvány tündökölt a kifutópályán.

Ezt jó jelnek vettem. A szivárvány a tündérek üzenete. A manók meg kincset ástak el a tövébe. Ugyebár.

El is feledkeztem a vízumos kérdésekről és sokkal fontosabb dolgok kezdtek el foglalkoztatni...

Vajon milyennek látszik a szivárvány fentről? És vajon tényleg a nézőponttól függ, hol a töve? Ha elkezdünk emelkedni, változik a helyzete? És az íve? És az eleje és a vége? És felülről olyan lesz, mint egy alagút felülről? Vagy tartja magát a fizika törvényeihez és mindig az én szemszögemből tűnik félkörnek? Baromi kíváncsi voltam.

Végre meglódult a repülő és elkezdtünk száguldani a kifutópályán. A szivárvány jött velünk. Gyorsabbak voltunk, mint a levegő páratartalmának és a nap szögének változása, így szemmel követhető volt, ahogy a szivárvány töve - ragaszkodva az általunk bezárt szöghöz - szalad a gép mellett. Na, így persze, hogy sosincs meg a tövébe ásott kincs...

Ahogy emelkedni kezdtünk, eltört a szivárvány. Más lett a szög, meg a napsugarak.

Aztán, mikor már egészen a szivárvány felett voltunk, újra tisztán kirajzolódott. És nem félkör alakúnak látszott. Hanem teljes karikának...

Vagyis... izé... hát persze nem láttam teljes egészében a repülőgép testétől, de amit láttam, az körnek látszott.


Ó, ha rendes fényképet tudtam volna csinálni! Mondjuk a pilótafülkéből...

Időutazás

2013 október 27. ööö... 26.



Időutazáson jártam. A múltban. 13 napig.

Ma hajnalban meg visszatértem a jövőbe.

Új-Zéland a GMT +12 időzónában fekszik. Tehát, amikor Londonban reggel 6 óra van, akkor Aucklandben este 6. Természetesen a téli-nyári időszámítás megzavarja a kalkulációkat, főleg az enyéimet, mivel számomra teljesen követhetetlen, hogy hol kell számolni vele és hol nem. Némely ország már lecsatlakozott erről az idétlenségről, némely ország meg más időpontban állítja az órákat. Arról nem beszélve, hogy a déli féltekén téli idő van, mikor az északin nyári. Például Új-Zélandon október első napjaiban állítottuk át az órát nyárira, Magyarországon meg október végén szokás. Télire. Szóval évente 4 különböző időeltolódással kell számolni a 2 ország között. Agymenés. Pillanatnyilag 13 óra az időeltolódás, tehát London reggel 6 egyenlő Auckland este 7.

A Cook-szigetek a GMT -10 időzónában fekszik. Tehát a reggel 6 óra Londonban, az az előző este 8 óra Rarotongán.

Vagyis amikor Új-Zélandon este 7 óra van, akkor a Cook-szigeteken előző este 8 óra.

Egy időzónát ugrunk keletre, tehát gyakorlatilag csak 1 óra a különbség. Meg egy nap.

Épp a 2 ország között helyezkedik el a dátumválasztó vonal, melytől keletre egy nappal le van maradva a naptár.

Ez zavarta meg anno Willi Fogg-ot is, mikor 81 nap alatt körbeutazta a Földet. És kiderült, hogy az 80-nak számít.

Szóval Cook-szigetek...

Régóta tervben van. Volt.

Eljött az idő.

A múlt idő...

Vasárnap este 7-kor felszállt a gépem Aucklandben és 4 óra múlva, helyi idő szerint éjfél előtt pár perccel leszálltam Rarotongán. Előző nap. Szombat este. És újabb vasárnap várt rám.

Visszafelé majd elvesztem a bónusz napomat és a csütörtök esti felszállás szombattá válik. Kimarad egy péntekem. Erről viszont nagyszerű dolog jutott eszembe!

Megvan a megoldás azoknak, akik nem szeretik a hétfőt! Vasárnap este át kell repülni a dátumvonalon, így újra vasárnap lesz, majd a következő este, mikor jönne a hétfő, vissza kell repülni a kiindulási helyre, ahol ekkor már kedd lesz.

Hát nem nagyszerű?! :-D

Bujkáló pingingek

Dunedin környékén költenek és nevelik fiókáikat a kihalófélben lévő sárga szemű pingvinek. És innen nem messze élnek a kis kék pingvinek is, melyek ugyan többen vannak, viszont a világ legkisebb pingvinjeiként mindenképp érdekesek.

Meg amúgy is.

Láttam már fókákat. Alig vártam, hogy élőben, eredeti lakhelyükön találkozzam pingingekkel.

Először Oamaruban próbálkoztam.

Oamaru viktoriánus kisvárosa Dunedintől 160 km-re északra helyezkedik el. Természetesen autóstoppal mentem. Már meg sem kell említenem. :)

Annyit tudtam, hogy a kis kék pingvineket lehet ott megnézni. Miután körbesétáltam az óvárost, elballagtam a tengerpartra, ahol elvileg a pingvinek fészkelnek. Elvileg. De sehol semmi hasonlót nem láttam. Leszámítva egy irodát, ami szervezett pingvinnézést kínálgatott jó pénzért. Mivel hallottam róla, hogy a pingvinek ingyen is előjönnek, elsősorban arra fókuszáltam. Hamar kiderítettem, hogy a pingvinek itt este jönnek a partra. Nappal a tengerben bujkálnak. Mivel este hazastoppolni elég necces lett volna, az ott alvásra meg nem készültem, ezúttal lemondtam a pingingekről.

De nem adtam fel!

Valahol útközben van egy világítótorony, aminek a tövében tuti lehet ingyé pinginget nézni. A turista információ is megerősítette, bár húzta a száját, mert az ilyenből nem kap jutalékot. Elstoppoltam a helyszínig. Illetve majdnem, mert a fuvarosom meggyőzött, hogy szálljak ki hamarabb és nézzem meg a szuper izgalmas kerek sziklákat a tengerben. Megnéztem. Szuper izgalmas volt. Kerek sziklák a vízben. Juhú. Nagyon megérte a dolog, mert kb 3 percet töltöttem a látványossággal, viszont 7 km-re voltam az eredeti úticélomtól.

Úgy döntöttem, stoppolok. Hamarosan fel is vett valaki, akinek tele volt a kocsija adóvevőkkel. Hirtelen azt sem tudtam, hogy taxis vagy pizzafutár-e. Vagy rendőr. Kiderült, hogy a tengeri élővilág fenntartását ellenőrző járőr (olyan vízi-vadőr-féle). És épp Dunedinbe tartott. Bakker. Ez pont jó fuvar lenne. Mondtam neki, hogy csak a világjtó toronyig megyek, pingvinnézőben vagyok. Kicsit csodálkozott.

 - De hát a pingvinek csak este jönnek partra.

- Itt is?!

- Mindenhol...

- Bakker, akkor világítótorony stornó. Elviszel Dunedinbe?

- Persze. De ha gondolod, útközben megállhatunk fókát nézni. Azok ilyenkor is ott vannak.

Fókákat már dögivel láttam, már el is érte az unalmas szintet, de olyan kedves volt, hogy felajánlotta, hogy nem volt kedvem visszautasítani. Úgyhogy elmentünk fókát nézni.

És legalább megtudtam, hogy a pingvinek sötétedés után jönnek partra. Mindenhol.

Pár nappal később elnéztem a következő pingvinleső helynek vélt helyre, Aramoanába. 

Ez Dunedintől nem messze található egy néptelen tengerparton. Tömegközlekedés nincs, de a pingvinekért mindent. Úgyhogy helyijárattal elmentem, ameddig tudtam, onnan meg reméltem, hogy lesz arra pár autó. Akadt. És valaki fel is vett. El is vitt, ameddig akartam menni. Sőt, meg is várt és vissza is hozott a városba. Ilyen is csak Új-Zélandon van :D

Pingvint persze nem láttam, kiderült, hogy itt nem is szoktak partra jönni, de a táj szép volt.

Sebaj. Van egy tuti biztos hely. Még a neve is az: Pinguin Beach. Ha itt nem, akkor sehol!

Illetve de. A helyi múzeumban, ahol - ha más nem jut - legalább a kitömött pingvineket megnézegettem.

Barbara felajánlotta, hogy elvisz a Pingvin Bícsre. Este. Sötétedés után. Minden tökéletes. Megnéztem a kis tájékoztatóban. A pingvinek októberben este 9 körül jönnek partra. Szuper. 8-kor már ott voltunk. És meglepve tapasztaltuk, hogy az út le van zárva. Ezt persze a térképeim nem jelölték. Meg azt sem, hogy más úton nem lehet a pingvin partra lejutni. Meg azt sem, hogy ez csak a fizetett, szervezett pingvinnézés kiinduló pontja.

Miután kifaggattuk a pénztárost, kiderült, hogy valóban van egy partszakasz, ahol ingyen lehet a pingvineket, a saját, turistamentes élőhelyükön nézegetni, csakhogy ott nem kis kék pingvinek vannak, hanem a sárga szeműek és a sárgaszeműek nem este 9-kor jönnek partra, ahnem napnyugta előtt 2 órával. Ezt eddig miért nem mondta senki?! Nem egy emberrel beszéltem, nem egyszer kérdeztem meg... Kicsit olyan érzés volt, mintha Ázsiában lennék... Nyilván mindenkinek az az érdeke, hogy a turista befizessen a szervezett vadonlátogatásokra, de ez volt az első eset Új-Zélandon, hogy ilyen nehezen szedtem össze a korrekt információt.

Tehát minden rendelkezésemre áll a pingvinnézéshez. Egy kivételével. Az idő. Másnap délután repülök Aucklandba....Nincs több napnyugta előtt és után a környéken. Erről lecsúsztam. Vagyis MOST lecsúsztam. De eggyel több ok, hogy visszajöjjek... :-D

Tehát a pillanatnyi állás Pingvin:Orsi - 3:0

Egyelőre....

Dunedin

2013 október 20-21.

Dunedin egy skót város. Még a neve is skót. Valamelyik skót nyelvjárásban ugyanazt jelenti, mint Edinbourgh, vagyis Vár a sziklán. Vagy mondjuk szépen magyarul: Fellegvár.

Ez az egyik legrégebbi város Új-Zélandon. Mivel a földrengések többnyire elkerülik, a legtöbb Viktória korabeli ház még épen áll.

A legimpozánsabb épület a flamand reneszánsz stílusban épült Főpályaudvar, ami kétféle helyi kőből készült, és úgy néz ki, mint egy kastély.

Belső tere a pesti bérházak fénykorát idézi.

Másik nagy kedvencem a Fiúiskola, ami a város melletti dombok egyikén magasodik csipkés tornyaival.

Az egyetem központi épülete sem marad szégyenben. Patakparton, zöld mező közepén, fákkal körülvéve nyújtogatja szászos tornyocskáit. Középkor, Európa, főtéri óratorony. Nem olyan?

Dunedin főutcája, a George Street, ami az Oktagon után Prince Street névre hallgat, több szép épületet és templomot sorakoztat még fel.

Ennél is több van éttermekből. A kiwik szeretnek enni és szeretnek jót enni. Ehhez igazodik a kínálat. Nemzetközi konyhák teljes palettájából lehet ebédet választani. Itt senki nem marad éhen. A csórók (mint én) meg mehetnek a mekdonáldcba 5 dollárért menüt enni.

Dunedin egyeteme az egyik legnagyobb és legrégebbi, így a város tele van diákokkal. Akik időnként hobbiból, meg a házibuli csúcspontjaként gyakran felgyújtják a kanapéjukat a ház előtt. Legalább nem unatkoznak az éjszakás tűzoltók... :-D

Cipő a fán. Nemzetközi dekoráció

Ezt leszámítva a város végtelenül békés és hangulatos, de megvan benne minden, ami egy nagyobb város kényelmét adja.

Tűzbiztos

2013 október 19-20.

Szóval befutottam Dunedinbe Barbiékhoz.

Barbarával még középiskolában voltunk osztálytársak vagy egy évig, aztán ő családostul kiköltözött Új-Zélandra. Pár évvel ezelőtt találkoztunk újra, mikor épp Magyarországon járt. Amikor Új-Zélandra tévedtem, írtam neki, ő pedig meghívott látogatóba. Én pedig jöttem.

Barbara és a párja, Craig tűzoltó. A szombati meccset a tűzoltóság saját bárjában szurkoltuk végig a kollégáikkal.

Természetesen az All blacks nyert... :)

A meccs után megnéztük Dunedin nyolcszögletes főterét, az Oktagont (majdnem Oktogon), meg a meccs eredményét ünneplő tömeget.

Szép idő volt, tele volt emberekkel, de szerencsére a társaságunkból senki nem vágyott hosszabb kimaradásra, így mehettünk aludni :) Tiszta party-arc vagyok az utóbbi időben :D



Másnap lenéztünk a tűzoltóságra. Megismerkedtem a tűzoltó autó részeivel és felszerelésével, meg a biztonság kedvéért csináltunk pár "Egy nap anya és apa dolgozójában" típusú képet.

Rosszabb a tűznél...
Evakuálni kéne a várost, ha én vezetnék egy ekkora autót

A nagy létrára a nagy autó tetején ezúttal nem mentem fel, de legközelebb azért nem hagyom ki.

Készenlétben