Birkagulyás

2013 december 17.

Oamaru utánra nem volt tervem. Azt már leszerveztem, hogy a Karácsonyt Queenstown-ban töltöm azokkal a jó arcokkal, akiknél októberben táboroztam, de addig még van pár nap. 

Nézegettem a térképet. Igazából nincs semmi, amit feltétlenül látni akarok a környéken. Minden csodaszép itt, de nem tudok semmi extrém különleges látnivalóról. Mondjuk, az sokat segítene, ha venném a fáradtságot és elolvasnám az útikönyv ide vonatkozó részeit, de nem visz rá a lélek. Egy nagyobb település van, ami utamba esik Queenstown felé menet, ha olyan útvonalat akarok választani, ahol még nem jártam. Twizel. Félúton a Mount Cook felé a semmi közepén. Hm. Igazából szívesebben tölteném az időmet jó fej emberek társaságában, a táj most másodlagos. Azért megnéztem, vannak-e CSerek Twizelben. Vannak. Egy srácot találtam, aki a barátnőjével él ott, és a korábbi szörfereik referenciái alapján meg akarom őket látogatni. Olyanokat írnak róluk, hogy "ha nem is tervezed, hogy Twizelbe mész, miattuk gyere mégis". Na, ez tökéletes! Jó táraság lesz! Írtam nekik, fogadnak is.

Reggel elstoppoltam a kisvárosba. Nem sok autó ment arra, de azért végül felvett 2 idősebb ausztrál turista.

A kisváros kicsi. Nem lakhatnak ott többen pár száznál.

Twizel
Egyetlen tájékozódási pont a templom. Már, ha felismered...

Vendéglátóimmal hamar egy hullámhosszon voltunk. Ki is találták, hogy feltétlenül magyar gulyást akarnak enni. Ehhez már hozzá vagyok szokva, hurcolom is magammal a hátizsákban a pirospaprikát.

Elég népszerű szokott lenni a gulyáslevesem, főleg mert picit Új-Zélandra szabom. Nem olyan zsíros, mint az otthoni, meg nem is mindig van meg hozzá minden szükséges fűszer. A szabad legelőn tartott marhahús meg itt annyira boldog, hogy édeskés az íze. Lehet, ezért adtam fel végleg a vega étrendemet. Állati finom a hús itt.

Szóval nekikészültem a bevásárlásnak, vendéglátóim meg felajánlották, hogy hozzájárulnak a vacsorához a hússal. De csak birka van itthon. Az jó? Hááát.... van olyan, hogy birkagulyás, láttam is már, el is szoktam olyankor húzni a konyha közeléből jó messzire, mert még a szagát sem bírom. Az is igaz, hogy itt a birka is finomabb, már bátorkodtam megkóstolni és jó volt. Na de hogy én nyers, döglött báránytetemet fogdossak?! Azért annyira nem lettem még húsevő...

Azért racionálisan átgondolva a dolgot, a birkával megspórolnék vagy 10 dollárnyi kiadást, szóval legyen.

Elémtették a húst. Birkaláb. Vagy comb. Nem tudom. Csont az volt benne. Ááááá!!!!! Én csak csont nélküli húsokat szoktam fogdosni, mert azokon nem látszik, hogy élő állatokból származnak. De most már késő.

Fogtam az uzsonnakést (csak az volt otthon) és elkezdtem leboncolni a csontról a húst. Ilyen birkafaggyú is volt rajta vagy mi. Azt olvastam, azt le kéne szedni, mert attól lesz fura íze, de a házigazdák lebeszéltek róla, úgyhogy ment az is a levesbe. Nem részletezem a drámát, amit átéltem, amíg főzhető állapotba hoztam a tetemet. Többször megbántam közben mindent. Abban sem voltam biztos, hogy ezek után bírok majd enni az ételből.

A leves ízlett nekik. És meglepetésemre nekem is. Nem tudom, hogy van ez, de itt nincs a birkának az a tipikus birka íze, ami miatt nem szerettem. Szóval életemben először birkagulyást főztem. Sima gulyást is itt főztem először Új-Zélandon, de azt azóta már rutinná fejlesztettem.

De azt azért nem hittem volna, hogy én valaha halott bárányhoz nyúlok és még eszem is belőle. Határozottan fejlődöm. Hol van már a vega korszak?!

Bátor pingvinek

2013 december 16.

Múltkor lemaradtam a pingvinekről, mert én nappal érkeztem Oamaruba, ők meg csak este.

Úgyhogy a sörpalackozás és sötétedés után még elugrottunk Sophiával pingvinnézőbe. Szemerkélt az eső, de az a pingvineket nem szokta zavarni.

Azt említettem már, hogy a durva anyját a Nikonnak? Karnyújtásnyira guggoltam a pingvinektől, de minden kép homályos lett. Már nem is bosszantom magam rajta. Ha egy kicsit rendbe jövök anyagilag és vehetek egy új gépet, boldogan fogom ezt a trágyát apró darabokra taposni - miközben felveszem videóra az új szerzeménnyel :-D

Oamaruban kis kék pingvinek fészkelnek. A világ legkisebb pingvinfaja. Veszélyeztetett faj.

Elég félénkek. Nem csoda. Náluk minden csak nagyobb a világban.

Amint elég sötét van az álcázáshoz, a kis, kék, 25-30 cm magas pingvinek kiúsznak a tengerből, és megpróbálják elérni élve a fészküket. Ilyen pici és népszerű állatkák esetében ez nem egyszerű. Turisták garmadája lesi őket és hangoskodik, ami 25 cm magasról (illetve alacsonyról) nézve rémisztő lehet. Nem beszélve az autókról, amik között el kell lavírozni a hazajutás érdekében.

A dolog szervezettsége kiváló. A pingvinek 5 fős csoportokban közelítetik meg az úttestet és az ott bámészkodó óriásokat. Öt fő már csapat, kevésbé félelmetes, de még mindig pótolható veszteség, ha valami balul sül el. Miután vakmerően elhaladtak az óriások egy csapata előtt, kis időre meghúzták magukat egy épület árnyékában.

Csak toporogtak és tétováztak. Időnként meg-megrázták magukat, mert az ereszről épp rájuk csepegett a víz. Ahogy ott  álltak egy kis csapatban és szinte mozdulatlanok voltak a tollrázást leszámítva, eszembe jutott egy pillanat a Madagaszkár című rajzfilmből. Az egész rajzfilmből ez a legjobb rész. A NY-i állatkertből szökött pingvin maffiózók eltérítenek egy óceánjárót, hogy életükben először eljuthassanak a déli sarkra. Odaérnek. Kiszállnak a hajóból. Óriási, fehér hómező, távoli kamerafelvétel. A 4 pingvin 4 kis fekete pont a képen. Süvít a szél, semmi nem mozdul. Borzongó, vacogó hangok. Közelít a kép. A pingvinek csalódottan néznek egymásra, a tolluk felborzolva a hidegtől. Kicsit vacognak, aztán egyikük végre megszólal: Ez gáz. Menjünk.

Pár perc bátorsággyűjtés után a pingvincsapat vezetője nekivágott a kihívásnak. Megközelítette az úttestet. A többiek félve követték. Közben a turistákkal teli buszok és autók hajtottak kifelé a parkolóból. Épp ott, ahol a pingvincsapat az átkelésre készültek.

Ha én lennék kis kék pingvin, nem tudom, bevállalnám-e nap mint nap ezt a hazautat. Szerintem elköltöznék...

Pék a csávó

2013 december 15-17.

Van az a vicc, amikor a cigány (tudom, hogy itt most a roma lenne a politikailag korrekt megnevezés, de nem nagyon érdekel, mert nem hivatalos riportot írok, hanem viccet mesélek), szóval a cigány beviszi a fiát életében először a faluba. Mennek az utcán, elhaladnak a templom előtt. Kérdezi a fiú:

- Ídösapám, mi ez a nagy ház itten?

- Templom, fiam.

- Oszt az meg mire jó?

- Az az Isten háza.

- És ki az az Isten?

- Ő adja a mindennapi kenyerünket.

- Mé? Pék a csávó?

Ez mindig eszembe jut, ha pékkel találkozom.

Oamaruban már jártam. Ez volt az a hely, ahol a pingvinek első győzelmüket aratták ellenem a Lessük meg egymást versenyben. Terveztem, hogy visszajövök. Most visszajöttem. Egy jó fejnek tűnő CSer lány, Sophia fogadott be 2 napra. Már legutóbb is terveztük, hogy találkozunk.

Vasárnap délután rögtön egy kerti partival indult a program. Meghívták barátaikat, akik családostul érkeztek, így minden korosztály képviselve volt, beleértve a fiatalabb és idősebb kutyákat is.

A partin beszélgetésbe elegyedtem egy pasival, aki holland és 10 éve nyitotta meg európai jellegű pékségét a városkában. Szó szót követett és oda lyukadtunk ki, hogy kéne neki valaki a kenyérboltba, mert jövő héttől nyári szünet, és több időt akar tölteni a lányával. Micsoda szerencsés véletlen! Én meg épp egy helyet keresek, ahol letehetem a seggem és pár hétig felhagyhatok a cigányélettel. Abban maradtunk, hogy ilyen önkéntes farm-munkás jelleggel, cserébe napi 4-6 óra munkáért a pékségben, nála fogok lakni teljes ellátással. Még az is lehet, hogy valami lóvé is csurran-cseppen majd túlórákért cserébe.

Alakul az élet! :) Megtanulok kenyeret sütni.

Másnap Sophia meghívta két barátnőjét egy délutáni iszogatásra. Két szenzációs csaj! Mindkettő 50 feletti, de olyan a stílusuk, mint a csajoknak a Szex és NY-ból... Pillanatok alatt egy hullámhosszra kerültünk és megosztottuk egymással magánéletünk legszánalmasabb és legnevetségesebb pillanatait. Már most várom, hogy januárban, ha visszajövök pékeskedni, megint összeüljünk egy traccspartira.

Este átugrottunk egy másik baráthoz, akinek meg kocsmája van és épp a lefőzött sört készült palackozni. Bírom, Sophia ismeretségi körét :D  

Besegítettünk a palackozásba. Nem is tudtam, hogy a megérlelt sörben nincs szénsav. Cukrot tettünk az üvegekbe, arra a sört, majd lezártuk. Két hét múlva megerjed és buborékos lesz. Mint a pezsgő. Ha visszamegyek januárban, tanulok majd egy kicsit többet a sörkészítésről is.

Sosem árt, ha van sör a sajt és a kenyér mellé :D

Napról napra

Van abban valami szép, mikor két ember úgy válik el egymástól, hogy nem akarnak, de a körülmények miatt így a jobb. Mondjuk ettől még nem lesz könnyebb. A következő napokban csak úgy mentem. Mentem, mert egy helyben maradni sem lett volna sokkal jobb.

Lila a múltkori útvonalam, narancssárga a mostani

2013 december 11-12.

Murchison

Egy éjszakát még Nelsonban töltöttem egy másik CSernél, akivel már októberben is szerettem volna találkozni. Szegény jó kis társaságot kapott. Nincs is jobb egy szomorú utazónál... :-D

Másnap reggel elstoppoltam a Nelson Tavak NP-ba, Murchisonba, ahol szép a táj, és ha az ember sokáig marad, elmehet kempingezni meg túrázni. Ez rám nem vonatkozott, mert csak egy éjszakát maradtam. Két skót vendéglátóm meghívott a Karácsonyi partijukra, ami abból fog állni, hogy befogadnak minden árva utazót és jól érzik magukat együtt. Mivel nekem már szervezett programom van Karácsonyra, ezt sajnos ki kell hagynom, pedig elég jól hangzik.

Murchison

2013 december 13.

Christchurch

Pár órás utazással értem Murchisonból a Lerombolt Városba. Be se mentem a központba. Úgyis láttam már legutóbb. Igazából csak azért álltam meg, mert sok lett volna 7 órás utat megtenni egy nap alatt autóstoppal. Még múltkori itt tartózkodásom során ismertem meg egy CSert, akinél megszálltam. Újra volt internetem, úgyhogy nekiálltam Szilveszteri bulit szervezni. Egyelőre két városban. Aztán majd a jobbikra el is megyek. Másnap reggel irány Timaru.

Béka alakú szikla útközben

2013 december 14.

Timaru

Itt sem volt semmi dolgom, csak azért álltam meg, mert a következő állomásomon, Oamaruban csak másnap estére vártak. Ez meg pont félúton volt. Találtam egy kedves, idős házaspárt, akik vendégül láttak. Az egész napot az unokáikkal és családjukkal töltöttük a tengerparton meg a játszótéren, este grilleztünk a kertben. Még egy nap véget ért.

Hinta mozgássérült gyerekeknek (tolókocsival lehet felhajtani rá)

Bermuda háromszög

A Bermuda háromszögben hajók és repülők tűnnek el napokra, hónapokra vagy örökre. Lesz itt a blogban egy jó pár nap, ami hasonló sorsra jut.

Kétszer nekifutottam, megírtam a beszámolót, de egyik verzió sem olyan, amit publikálni kéne.

Azt terveztem, hogy változtatok a régi szokáson, és kicsit mesélek az érzelmi életemről is, de meggondoltam magam. Lehet, hogy később visszatérek a történtekre és mégis beszámolok róla, de pillanatnyilag maradjanak feltáratlanul az események.

Röviden annyi van, hogy az Arany-öbölből visszajöttem Damienhez. Itt jön a Bermuda háromszög rejtélye. A következő filmkocka az az, hogy már nem ott vagyok. Hanem egy kicsit magam alatt. Ez így elég diszkrét utalás :D

Csomagtartótöltelék

2013 december 7.

Még aznap este visszastoppoltam Nelsonba. Vicces utam volt. 

Megállt egy autó. Teljesen teltház. Aszondja, elvisznek Nelsonba (volt táblám). De, mondom, tele a kocsi. Majd összébb húzódunk, mondja a srác, akiről első pillantásra nem tudtam eldönteni, hogy maori-e vagy spanyol. A mellette ülő lány, aki vezetett, egy dekket tartott a szájában. Kézzel sodort cigi maradványa. hátul egy kutya és másik lány feküdt a ledöntött ülések és a kombi hátsórészen elfektetett matracon pár bőrönd és egyéb felszerelések között. Ez érdekes lesz, de hát esteledik, ne válogassunk.

Bepréseltem magam a matracra a táskámmal együtt, a kutya előre ült a srác ölébe, én meg rájöttem, hogy le kell feküdnöm, mert olyan sok minden volt alattam, hogy nem fér el a fejem a tető alatt. Kényelmesen elhevertem tehát és kezdett vette egy vicces utazás.

Kiderült, hogy a hátsó lány és a srác testvérek és spanyolok és egy kagyló-csomagoló üzemben dolgoznak. A másik lány német, de ázsiai vonásokkal. Ő is ott dolgozik. Szülinapi buliba mennek Nelsonba.

Elég jól elbeszélgettünk az élet nagy kérdéseiről, közben folyamatosan tartottuk a függönyt a hátsó ablakokon, hogy az esetlegesen mellettünk elhaladó rendőrautó nehogy meglássa a biztonságos autózás szabályainak fittyet hányó lerendeződésünket. Már Nelson külvárosában voltunk, mikor a sofőr lány kapott egy üzenetet valakitől. Fel kell venniük még valakit útközben. Gyorsan felajánlottam, hogy én akkor majd kiszállok, de ragaszkodtak hozzá, hogy maradjak, sőt a buliba is menjek velük, majd jól összesimulunk a kocsiban és jó lesz.

Megérkeztünk a megbeszélt helyre a srácért, akit fel kellett venni. Nem egyedül jött. Ismét felajánlottam, hogy kiszállok. Neem, neem, megoldjuk.

Felhajtották az üléseket, benyomták a matracot a csomagtartóba. így hárman ülhetnek a hátsó ülésen. Én meg elfekszem keresztben a lábukon? Mint a régi szép ifjú időkben, mikor buliba menet mindig többen voltunk, mint az autó kapacitása, és mindig a legkisebb, legkönnyebb feküdt  keresztbe a többieken.

A sofőr rendezgeti a matracot hátul, majd megkérdezi a váratlan vendég srácot, aki jóval magasabb mindannyiunknál:

- Tudsz vezetni? Neked kéne előre ülnöd és akkor én beülnék a csomagtartóba.

Milyen jó fej, hogy ő maga vállalná a kényelmetlenséget, pedig ki is rakhatná a szűrömet. A srác nem tud vezetni, de nem várom meg a következő javaslatot, gyorsan jelentkezem csomagtartótölteléknek. Kicsi vagyok, beférek. Tíz perces útról van szó.

Nem hittem volna, hogy ilyen kényelmes lesz! Matrac vett körbe, volt fejtámlám, majdnem el is aludtam a kuckómban. Kár, hogy nem szabályos, mert simán utaznék így máskor is :)

A búcsú földnyelve

2013 december 7.

Azt a helyet, ahol James Cook kapitány az utolsó pillantást vetette a frissen felfedezett és épp elhagyni készült szigetre, Búcsú-földnyelvnek nevezik.

Szándékomban állt megnézni a helyet, de elég lehetetlennek tűnt autóstoppal. Egyetlen út vezet oda, az is zsákutca. Tehát csak az megy arra, aki oda megy. És este vissza.

Le is mondtam róla. Nem éri meg a macerát. Inkább visszakódorgok Nelsonba. Damien már hazatért a táborozásból. És vár.

Aztán Scott, szénhidrátmentes akupunktőr barátom, távozásom előestéjén megemlítette, hogy két német lány, akik nála laktak nemrég, épp a városban vannak és épp a Búcsú-földnyelvre tartanak másnap, és Scott volt olyan jó arc, hogy megkérte őket, vigyenek magukkal. Szupertutter! Akkor kicsit később megyek Nelsonba. Azért még megpróbálom aznap.

A lányok reggel fel is vettek. Először a Wharariki Beach-re mentünk el, ami szintén ott van a környéken. Útközben megnéztük az ember arcú sziklát.

Aztán legelőkön keresztül, tehenek és birkák közt sétálva eljutottunk a partra.

A parton a fehér és fekete homok keveredik jófajta latte macchiato-t idézve. A fehér homok könnyű szemcséit sodorja, keveri a szél a fekete homokréteg felett, így a kép állandóan változik.

Mint egy fekvő teve

A parton érdekes sziklákat és barlangokat lehet megnézni.

Szfinx

Az ott egy fóka.
Mi sem láttuk elsőre

Az egyik nagyobb barlangban sétálva épp arról beszélgettünk, hogy milyen jó hely lenne ez a barlang tábortüzes, zenés buli helyszínének. Sétáltunk befelé, hangosan értekezve, ugrálva. Majd egyszer csak az egyik szikla pár méterrel előttünk megmozdult és ránk morgott. Egy álmából felriasztott fóka bámult minket. Upsz! Még jó, hogy nem léptünk rá. 

Ahogy kiiszkoltunk a barlangból, rögtön megpillantottunk egy másik fókát. Épp a vízből igyekezett a napra.

Pár érdekes szikla után újabb fókával találkoztunk, aki ráadásul volt szíves egy fénykép erejéig fotogén pózba vágni magát az egyik legszebb szikla előtt. Köszönjük a közreműködést!

Innen autóba szálltunk megint, és áthaladtunk a Farewell Spit-re. 

Kijelölt átjáró a legelők között. Turistáknak.

Farewell Spit
A jobb felső sarok felé folytatódik a földnyelv

Terveztünk itt is egy kis kirándulást, de a dagály miatt inkább lemondtunk róla. Túl süppedős volt a homok.

Gyönyörű, napos idő volt, pont jó lesz egy kávézó teraszán ülve is. Éljen a természetjárás! :)

Kövek szentélye

2013 december 6.

Másnap ellátogattam a szomszéd kerületbe, Poharába, a városka szélén fekvő berekbe. Így hívják, na. 

Nem túl nagy terület. Egy kis ösvény vezet fel a fák és mohos sziklák között egy domboldalra, ahol egy homokkő orom uralja a tájat. Milyen jó szavakat találok ma. :)

Az ösvényen sétálva olyan érzésem volt, mintha valami feltáratlan maya templom romjain járkálnék. Vagy mintha Angkor Wat gyökerekkel benőtt maradványai kerültek volna ide.

Annyira varázslatos kisugárzása volt a helynek, hogy vagy 2 órán keresztül üldögéltem a kilátónál és gyönyörködtem a tájban. 

Kicsit a sóskúti Babó-lyukra emlékeztetett a látkép...

Ayurvedától Taoig

2013 december 4.

Szerdán elbúcsúztam Motuekától, a hippiktől és a jurtától, majd továbbálltam Takakába, ahol egy akupunktőr társaságában készültem eltölteni a következő néhány napot. Takaka már igazán a Golden Bay.

Arany homok az Arany-öbölben

Scott kínai orvoslással és akupunktúrával foglalkozik, kizárólag bio élelmiszereket fogyaszt és napi 4 óra házimunka fejében ellátja a betérőket kajával, szállással és jó tanácsokkal. Én is ezt az opciót választottam kanapészörfölés helyett, ahol nekem kellett volna vennem a kaját az egész háztartás részére. Ilyen luxust már nem engedhetek meg magamnak...

Első nap kitakarítottuk az egész konyhát. A legunalmasabb dolgok is felkerültek az elvégzendők listájára. Amit otthon, a saját konyhámban kábé soha nem csinálnék meg. Mint például minden kipakolása polcokról és portalanítás. A szekrényben. De hát a munka az munka.

A kaja volt a legérdekesebb a helyen. Ők ugyanis nem esznek szénhidrátot (tehát se kenyér, se rizs, se krumpli, sem ezek helyettesítői), és cukrot sem. Reggelire, ebédre, vacsorára főtt vagy pirított zöldségek. Esetleg leves. Ezzel normál esetben nem lenne bajom, mert ilyeneket szoktam enni többnyire, de azért reggel be kell indítani a motort egy kis szénhidrát tartalmú energiával, különben egész nap szédelgek. Délre már hullottam le a konyhaszékről, amíg a lámpákat tisztogattam. Kínomban elrágcsáltam egy marék mazsolát, majd egy marék bio mandulát, aztán találtam a szekrényben brazil diót, kesudiót, mogyorót, tökmagot, szotyit és aszalt gyümölcsöket. Aztán kettő óra körül nem bírtam tovább és szénhidrátért könyörögtem. Jó dolog ez az egészséges életmód, de azért éhen ne haljunk már. Biztos át tudna állni a szervezetem erre a diétára, de nem fél nap alatt a konyhaszéken egyensúlyozva.

Kaptam rizst, jó is lett minden. Gondolom, a vendégeknek tartják.

Vacsorára tengeri moszatos mizo levest ettünk, amibe mindent belefőztünk. A minden alatt a zöldségek minden részét értem. A cékla gumóját és levelét. Mindennek a szárát és levelét. Aztán erjesztett szójakrém került bele. Ettől lett mizo.

Következő nap reggelire párolt zöldség volt kinoával (az is egy gabona, de ezek szerint nem rossz fiú), ebédre párolt zöldség és leves. Vacsorára csináltam indiai lencselevest. Az legalább tápláló. Éhes voltam :D

A tengeri moszatot mindenbe bele kellett főzni. Mert az jó. Baromi egészséges különben, csak meg kell szokni a hínár ízét. Jó sok fűszerrel el lehet nyomni. Valamennyire. Ez a hínár mondjuk mérföldekkel jobb volt, mint az, amit boltban lehet kapni. Azoknak igazán döglött hal íze van, ezt viszont ők szedték kézzel Kaikoura tiszta tengerpartján és egész kellemes íze volt.

A szekrény tele volt magvakkal. Egy részüket csak névről ismertem. A garázsban plafonig érő polcokon nagy vödrökben sorakoztak a bio olajok és szárított dolgok. Egy vagyon.

Az volt a vicces, hogy mosolyogtam a krisnás vega ételeken, aztán máris itt voltam a taoista konyha örömeit élvezni. Itt mondjuk volt hagyma, fokhagyma és gomba is lehetett volna, cserébe viszont nem volt gabona. Ja és tejtermék sem. Ettek viszont boldog csirkét. Szigorúan megbízható helyről származót. Ellenőrzötten boldogat. Még a lábos is mosolygott.

Két ennyire nem hétköznapi étrend, ami egymástól ennyire eltér...

Érdekes tapasztalat volt.

Abel Tasman csücske

2013 december 5.

Háziszolga kolléganőmmel, Emilie-vel, aki egy francia lány, délután, munkánk végeztével elnéztünk az Abel Tasman Nemzeti Park csücskébe kirándulni. Az idő béna volt, borult és felhős, de legalább az eső elállt.

Megnéztünk pár szép tengerpartot.

Aztán a Wainui vízesést. Amiből láthatóan nem víz, hanem erőleves zubogott a kocsonyával borított kövekre.

OK, a képen nem látszik a szín

Na, itt látszik, hogy olyan a víz, mint valami jól elkészített kocsonya. Erről jut eszembe: De ennék egyet!

Függőhíd a leves felett

Állandó lakóhelye: Jurta

2013 december 4.

A furgonban lakó, Hare Krisnás nőről kiderült, hogy csak pár napig lakik autóban. Amíg a jurtáját át nem költözteti az Arany-öbölbe. Évek óta nincs munkája, nem tudná fizetni a lakbért, ezért szerzett egy jurtát, és abban lakik. Ez így elsőre elég nomádnak hangzott, meg egyedülállónak is, de felvilágosítottak, hogy a Golden Bay több jurtalakónak is otthont ad. A "vissza a természetbe" illetve a "vissza a régi szép időkbe, mikor még minden bio volt" elv követői, meg a hippik, jehovák és egyéb szekták tagjai előszeretettel költöznek a bio kertészetek és kézműves termékek központjába, ahol semmi nem furcsa és mindenki nyitott minden alternatív megoldásra.

Persze azonnal felcsillant a szemem, mikor szóba került a jurta, hiszen utoljára lovasíjász korszakomban láttam ilyen ősnomád építményt, és már akkor lenyűgözött az egyszerűsége és praktikussága. Ian és Amnita kicsit tanácstalannak látszott a jurta lebontása és újra felállítása kapcsán, ezért felajánlottam segítségemet. Igaz ugyan, hogy még csak kétszer vettem részt jurtaállításban, de úgy tűnt, már ez is több, mint amit ők magukénak mondhatnak.

Délután el is vonultunk a helyszínre, ahol Amnita jurtája áll.

Az építmény jóval kisebb, mint a közösségi jurták, amiket a lovasíjász találkozón használtunk, ráadásul nem is természetes anyagokból készült a borítása, hanem sátorvászon-szerűségből műanyag ablakkal, de kétségtelenül jurta. :-)

A felépítése - gondolom a mérete miatt - picit más, mint az ősmagyar jurtáké. Itt nincs középen istenfája, ami a tető közepét tartja, de ugyanúgy megvan a füstnyílás. Meg egy extra nyílás a tetőn az extra kályhának a modernizáció jegyében.

Elég gyorsan végeztünk a lebontással. Alig 40 perc volt.

Atlasz, aki az eget tartja. Vagy istenfája. Mindegy. Sokra vittem, ez a lényeg :D

Másnap elszállítottuk a jurtát a Golden Bay-be, ahol Amnita egy ismerőse kertjében kapott teret mobil lakása felállításához. Itt legalább jó közel lesz a Krisna táborhoz, ahova majd átjárhat imádkozni.

Az idő elég szűkös volt a felállításra, mert nekem 5-re már egy másik helyen kellett lennem, de azért Amnita még elszaladt befejezni a déli imáját, amíg mi ki-bepakoltuk az ő cuccait. Jó, ha az embernek vannak segítői. Akik megcsinálnak helyette mindent. De hát az ima fontos. Lehet, nem is sikerült volna felállítani a jurtát, ha nem imádkozik előtte fél órát. Óránként.

Az "építkezés" közben rá kellett jönnöm, hogy a jurtaállítás nem ördöngösség. Kell hozzá egy kis józan paraszti ész, némi logika és szervezettség, aztán, ha még egy összeszerelési útmutató is akad, bárki meg tudja csinálni. Kicsit más a helyzet viszont, ha józan parasztok helyett viráglelkű hippikkel próbál az ember együttműködni.
Ha például nem nyilvánvaló és egyértelmű, hogy ha egy fakarika tartja össze a 20 tetőgerendát, akkor az a karika le fog esni, amint eltávolítom a gerendákat belőle. És ha csak egy oldalról kezdem leszedni a gerendákat, akkor a karika el fog billenni és eltöri a még benne rögzített faalkatrészeket a súlya miatt.
Meg ha a jurtát összetartó zsinór nem elég feszes, akkor az arra illesztett tetőgerendák le fogják húzni a súlyukkal és billegni fog az egész tetőszerkezet. És ha feszül a falat borító vászon, akkor kisebbre kell venni a jurta kerületét, nem nagyobbra. Meg ilyenek.

Érdekes tapasztalat volt...

Mondjuk halálra röhögtük magunkat, mikor Mekk Mesterre emlékeztető ötletek kerültek elő. Hogy például építsük meg először a tetőt, mert úgyis lóg az eső lába, legalább nem ázunk majd meg, amíg a falat felhúzzuk :-)

Pingviiiiiin!

2013 november 3.

Végre láttam egy kék pingvint! El sem hiszem!

Iannal és Amnitával elmentünk az egyik közeli, szép tengerpartra (Stephans Bay). Ian fürdött is, én inkább csak a vízbe mártástól lefagyott lábujjamat napoztattam.

Ahogy hajtottunk kifelé a parkolóból a kocsival, Ian hirtelen lefékezett:

- Majdnem elütöttem!
- Mit?
- Egy pingvint!

Azonnal kiugráltunk a kocsiból. Egy pici, kék pingvin totyogott az úttesten. 25 cm magas volt.

Eleinte távolabbról fotóztuk, nehogy elszaladjon, de úgy tűnt, nem nagyon siet, úgyhogy közelebb merészkedtünk.

A szárnyát elég furcsán tartotta, eleinte azt hittem, beteg, de aztán felvilágosítottak, hogy ezzel próbál hatalmasnak és félelmetesnek tűnni. Sikerült neki :D

Törpicúr :-D

Hippi, Krisna és Julien

2013 december 2.

Első körben két napot terveztem be Motueka városkájában egy akupunktúrával és munkanélküliséggel foglalkozó, öregedő testbe zárt örökifjú hippi társaságában.

Ian Ausztráliában született, de NZ jobban tetszett neki, és az Arany-öbölben egyébként is csupa rokonlélek él. Ian konyhájában épp egy kedves barátja ült, mikor megérkeztem. Ian bemutatott a meghatározhatatlan korú nőnek, aki gyermeki, vékonyka hangon cincogott vissza rám és közben ijedten nézett a lendületes betoppanásom láttán. Gyorsan lejjebb vettem a hangerőt, mielőtt elsírja magát, aztán beszélgetni kezdtünk. Amnite (vagy valami hasonló lehetetlen a neve) egy tündéri aranyos lelkű 4 éves kislány, aki nem vette észre, hogy eljárt felette az idő. Gagyogva kacarászik és nagy, csodálkozó őzike szemeket mereszt mindenre, miközben sóhajtozva óbégat. Mint, amikor az oviban először mutatják meg a vadiúj, fésülhető hajú pink pónikat. Mint megtudom, Amnita a Hare Krisna közösség lelkes tagja, kizárólag ayurvedikus ételeket eszik, fél kezével naphosszat egy bugyellárisban matatva folyamatosan imádkozik és egy kisbuszban lakik. Van két kamasz gyereke is, akiket 4 éve nem látott. Olyan 50 évesre saccolom.

Jó szokás szerint kajával érkeztem a vendégségbe és gombás, füstölt tonhalas riszt készülök főzni. Ian vegetáriánus. Mivel nem tisztáztuk előre, hogy milyen típusú vega, nagy rutinnal több verzióra készültem. A halat ki lehet hagyni, tejtermék és tojás nincs. Mint kiderül, nem túl válogatós, eszik halat is.

Amnita viszont nem. És gombát sem. Meg hagymát és fokhagymát sem. Még valamit? Remélem, rizst azért eszik...

Nagyon kreatívan kétfelé szedem a kaját és úgy főzöm, hogy mindenki boldog legyen. Közben Ian elrobog, mert mennie kell a fiáért, aki velünk vacsorázik. Még jó, hogy időben szólnak, hogy hány személyre főzzek. Annyit futólag megemlít, hogy a fia szellemileg és fizikailag sérült és nem eszik csípőset. Ez rögtön szimpatikus, mert én sem. Meg hogy főzzem a rizst tovább, mint szoktam, mert Julien nem nagyon tud rágni.

Na, ezek után aggódom. Remélem, nem nagyon sérült a fia, mert az ilyen gyerekektől mindig szomorú leszek.

A reményem nem jön be. Julien teljesen mozgásképtelen. Csak ül a kerekes székben és még a fejét is csak nehezen tudja oldalra fordítani. A kezei elmaradtak a fejlődésben, de időnként koordinálatlanul kalimpál velük. Beszélni nem tud. Jaj, de rossz ilyet látni. Az ember szívesen tetteti, hogy a világ szép és tökéletes, és ha nem nézek oda, nincsenek betegek. Legalábbis én. Gondolni sem szeretek arra, milyen nehéz lehet egy családnak egy ennyire sérült gyereket felnevelni és értelmes életet biztosítani neki. Mármint a kereteken belül.

Mint kiderült, Julien egy mázlista. Már a helyzetéhez képest. Ian teljesen úgy kezeli, mintha "normális" lenne. Kikéri a véleményét, mesél neki, elmondja, mik a tervek a hétvégére, megkérdezi, akar-e ezt vagy azt. Julien többnyire csak a szemét forgatja. Nem tudom biztosra eldönteni, hogy ezzel válaszol-e. Valószínűleg igen, mert Ian úgy tesz, mintha Julien kérésére tenne dolgokat. Arról is Julien "dönt", hogy akar-e fájdalomcsillapítót bevenni. Valószínűleg állandó kínjai vannak teste börtönében. Mint megtudom, Julien az utca végén lakik egy hasonló sorsú barátjával és egy gondozóval. Teljesen átlagos életük van. Járnak közösségekbe, úszni, vendégeket fogadnak. Két éve Ian elvitte Julient és az egészséges testvérét ejtőernyőzni. Nézzük a videófelvételeket az ugrásról, Julein tök boldognak látszik. Megfordul a fejemben, hogy vajon tudta-e mit csinál, vagy csak elhurcolták oda, de amikor meghallja, hogy milyen videót nézünk éppen, felismeri és elkezd örülni, mint egy csecsemő. Érdekes az egész. A szemén látszik, hogy boldog. Meg vigyorog. De mondjuk többnyire vigyorog. Jókedvű srác. Tökre szeretik őt, és ezt érzi is.

Elkezdünk enni. Julient etetni kell. Remélem, a rizs elég puhára főtt, volt vagy 50 perc.

Julien valóban nem rág. Csak szörcsögve nyeli az ételt, időnként prüszköl, repül minden az asztal felett, próbálok nem is gondolni rá és nem mozdulni, mikor felém repkednek a falatok. Nem akarom megbántani se őt, se az apját azzal, hogy elhúzódom, de azért elég gusztustalan az egész folyamat. Jó sokáig eszünk.

Vacsora után kicsit még "beszélgetünk" vele, aztán Ian hazaviszi. Búcsúzáskor Amnita megölelgeti őt. Érzem, hogy valami ilyesmi illene most részemről is, de egyébként sem szoktam idegeneket ölelgetni és valahogy nem is érzem, hogy ezt szeretném tenni. Áthidalásként lepacsizom vele. Elég béna, de ennyi tellett.

Másnap délelőtt jön a hír, hogy Julien lakótársa vérmérgezést kapott és élet-halál küszöbén lebeg. Beugrunk hozzájuk. Valószínűleg csak időre volt szükségem, hogy szokjam a dolgot, mert ezúttal nem akaszt ki Julien etetése, és ahogy látszik rajta, hogy érti az egész helyzetet, tudja, hogy a barátjával baj van, és időnként jeleket ad, hogy aggódik, rájövök, hogy többet ért a világból, mint elsőre látszik.

Mikor a búcsúra kerül sor, Ian jól megölelgeti, Julien meg próbálja a kezét felemelni, hogy visszaöleljen, de nem nagyon megy. Milyen szörnyű lehet egy ilyen testbe zárva. Még egy ölelést sem tudsz viszonozni. Aztán Amnita is megöleli. Hosszú percekig. Én tétovázom. De béna helyzet. Julien meg érti. Tudja, hogy nem akarom megölelni. Bámul rám csodálkozva. Érdeklődve. Mintha azon gondolkodna, mi az oka. Nagy, kék szemeivel úgy néz az emberre, mint egy csecsemő. Hirtelen úgy elgyengülök. Annyira édes és kedves ez a srác (16 éves különben), és most épp nem is csupa maszat. Miért bántanám meg azzal, hogy ennyire elutasító vagyok, csak mert az élet szomorú oldalára emlékeztet?! Odalépek hozzá. Esetlenül mondom neki, hogy nem vagyok egy ölelgetős fajta, de őszintén örülök, hogy megismertem. Gondolkodom, hogy kezet fogjak-e vele, vagy mi legyen. Csillogó szemmel néz rám és szinte szó szerint ki lehet olvasni belőle, hogy mennyire örül, hogy odamentem végül. Mindent ért, én meg szégyellhetem magam. Na ennyi. Nyakába borulok. És nem azért, mert illik, hanem mert szívből jön.

Pihentem

2013 november 24 - 30.

Közben itt annyi történt, hogy Damiennél megpihentem egy kicsit. Mondhatnám, kikötöttem a béke szigetén. Egy hétig csak pihentem, unatkoztam, pihentem, olvastam, ettem, ittam. Ennyi. Damien eljárt dolgozni, így napközben pihentem, unatkoztam, olvastam, ettem. Elmúlt a lázam és jó érzés volt egy helyben maradni. Kellett volna munkát keresni, gyümölcsszedő vízumot intézni, blogot írni, szervezni a következő úticélt, kitalálni, hol és mivel töltöm a következő 2 hónapot, és főleg mivel finanszírozom, de nem csináltam semmit. Délutánonként lenéztünk a helyi pub-ba, ahol 3D-s amőbát játszottunk egy pohár limonádé (én) és pár korsó sör (Damien) mellett, este megnéztünk valami csihi-puhi filmet (megnéztük a Budapesten forgatott zombis idétlenséget is), jókat főztünk és ettünk.

Olyan jól elvoltunk, hogy felmerült egy hosszabb itt-tartózkodás lehetősége is...

December első hetében viszont Damien iskolai táborba ment az osztályával, én meg addig ellátogattam az Arany-öbölbe.

Elég jól megszerveztem a kiruccanást, mert amikor Damien kora reggel kirakott a szomszéd város szélén, még nem tudtam, hova megyek, mit fogok csinálni és meddig. Megszervezhettem volna az elmúlt hét nagy elfoglaltságai közepette, de az utolsó pillanatig nem volt biztos, hogy visszajövök-e utána Nelsonba. Mert ha visszajövök, akkor nem érdemes 600 km-t utazni Dunedin-be, hogy aztán pár nap múlva újra megtegyem az egész utat. Aztán karácsonykor megint, mert azt Queenstown-ban töltöm. Ha visszajövök Nelsonba, akkor inkább csak a Golden Bay-ig kirándulok el ezen a héten. Mivel a döntés csak vasárnap este született meg, hétfő reggel ott álltam az út szélén kicsit tanácstalanul.

Úgyhogy első körben bevonultam a helyi könyvtárba és kiküldtem a kanapékéréseimet. Már megint épp időben. Aznap estére. Nem sokkal jobb a szervezettség, mint a Jurajjal utazás idején, de egyedül több esély van vendéglátót találni általában. És igen, megint tenyerén hordozott a szerencse. Egy órán belül megvolt a szállásom aznap estére Motueka-ba. Közben Jurajt is aktivizáltam és megkértem, hogy protezsáljon be a pasihoz, akinél ő szállt meg az előző héten az Arany-öbölben. Egyszer ő is szerezhet szállást nekem :D

Délre útra készen álltam. Szállások leszervezve a következő 6 napra.

Ilyen zökkenőmentes indulás után szinte jogos büntetésnek éreztem, hogy - utam során először - egy autó sem akart felvenni. Majdnem egy órát álldogáltam, mire végre akadt egy fuvar. A második autóval viszont mázlim volt, mert a sofőr felajánlotta, hogy a következő napokban valamikor kivisz a tengerre pingvint nézni a yachtjával. Hozhatom a barátaimat is... Azért most sem kellett Fortunában csalódnom...

Ó-ó-ósztrélia

2013 december 3.

Nagy nap a mai. Külön cikkben kell megemlékezni róla.

Az történt, hogy megtudtam, hogy a jól megtervezett utam Európába nem annyira zökkenőmentes, mint gondoltam.

Ugye ausztrál vízumot nem kaptam, mert általános veszélyforrást jelentek az ország munkaerő piacára, valamint a nevem számmisztikai elemzéséből is kiderült a Bevándorlási Hivatal számára, hogy egészen biztosan illegálisan óhajtok örökre Ausztráliában maradni.

Viszont nagyon ügyesen kiderítettem, hogy nem kell kidobnom a Sydney-be vásárolt jegyemet, mert ha kevesebb, mint 8 órát töltök el a reptéren és nem hagyom el a terminált, akkor tranzit vízum nélkül is beengednek és megvárhatom a csatlakozásomat. Ezen tények tudatában magabiztosan kifizettem a repjegymódosítás költségeit pár hete, mikor a dátumot változtattam meg.

Majd pár nappal ezelőtt felhívta a figyelmemet Juraj barátom az Ausztrál Bev. Hiv. honlapján fellelhető információk egyikére, miszerint nem elég, hogy nem hagyom el a repteret és kevesebb, mint 8 órát töltök ott (aminek megfelelek), de az is számít, hogy milyen légitársaságokkal utazom. Ugyanis, ha két különbözővel, akkor újra be kell csekkolnom majd a csomagomat. Ehhez viszont be kell lépnem az ország területére, felvennem a csoagot és újra leadni. Milyen logikus. Hurrá!

Elmehetnek a jó francba!

Most akkor mit tegyek?!

Töröljem a jegyeket és vegyek egy közvetlen járatot Sydney kihagyásával? Ezzel egy csomó pénzt veszítek. Nem akarom.

Igényeljek egy tranzit vízumot, ami épp az ilyen csomag ki-becsekkolásra és 8 óránál hosszabb átszállásokra van? De ezt csak a Konzulátuson lehet kérni, az meg macera.

Vagy próbáljam újra az online turista vízumot, hátha a repjegyeimet látva nem tartanak annyira veszélyesnek? Őszintén: mennyi esély van erre?!

A három fenti opció közül a legkényelmesebb, ám legvalószínűtlenebb megoldást választottam. Jellemző. Reményhal szindróma.
Beadtam újra a turista vízumigénylést. Kacifántos káromkodások közepette persze, és csak nehezen fogtam vissza magam, hogy ne írjam oda az egyik megjegyzéshez, hogy tököm sem akar a kretén országukba menni, már rég megbántam, hogy egyáltalán eszembe jutott. És különben is a Föld legveszélyesebb állatai mint ott élnek. Még a kertbe sem sétálhat ki az ember életveszély nélkül. Nem is értem, minek megy oda annyi turista. Na mindegy. Visszafogtam magam és tárgyilagos stílusban megírtam, hogy továbbra sincs munkám Magyarországon (anno ez volt az indok a visszautasításra, holott mondtam, hogy 2 éve utazom, hogy lenne már munkám otthon?!), de majd keresek, ha ott leszek. Azt is megmagyaráztam, hogy tudom, hogy tranzit vízumot kéne igényelnem, de azt nem lehet online, és mielőtt nekivágok a macerának, megpróbálom ezt. A remény hal meg utoljára. Ezt az utóbbi mondatot nem írtam oda.

Adatok ellenőrizve. Kérelem elküldve. Kapják be, úgyis visszadobják 3 hét várakoztatás után.

Három nap (NAP!) elteltével kaptam tülök egy levelet. Na jah, most jön az értesítés, hogy további tanulmányozásig szíves türelmemet kérik (ilyenkor csinálják a háttérben a számmisztikát meg a kabbala jóslást). Megnyitom a csatolmányt, és....

EZ MEG MI A FENE?!

Ha a visa és a granted szó egy mondatban szerepel, akkor.... lehetséges volna?... nem hiszem el... bakker... ez nevetséges....

MEGKAPTAM AZ AUSZTRÁL VÍZUMOT!!!

Vadkemping vad nem

2013 november 23.

Déli-sziget, napsütés, partraszállás.

A kikötőből egyenesen Nelsonba stoppoltunk. A szükséges térképek begyűjtése és pár napi túlélőkaja bevásárlása után továbbstoppolunk az Arany-öbölbe (Golden Bay), ami az Abel Tasman Nemzeti Park egyik legszebb része. Itt fogunk sátrazni másnapig, aztán én visszahaladok Nelsonba, Juraj meg elnomádkodik ott még pár napig. Ez volt a terv.

A Nelsonba stoppolásig még működött is. Aztán a térképeket is beszereztem. Közben Juraj a nyilvános, ingyenes wifi-re próbált felcsatlakozni. Negyed óráig. Nem szólt ám, hogy nem e-maileket néz, hanem a csatlakozást várja. Nem szólt, hogy adjam oda neki az ipodomat, amin bejött a wifi. Csak ült és várt. Én is. Rá. Kis idő múlva már mehetnékem volt, mert a Golden Bay-be eljutni nem lesz egyszerű így délután és sötétedés előtt ott kell lennünk, ha vadkempingezni akarunk. És ugye még vásárolnunk is kell. Arról nem beszélve, hogy enyhe hőemelkedésem volt megint és alig vártam, hogy letehessem a hátizsákot és ledőlhessek. De nem indulhattunk, mert e-maileket kellett nézni. Én addig napozgattam. Mit is panaszkodom: süt a nap, szép a táj (a buszpályaudvar és egy parkoló sarka), carpe diem. Úgy plusz fél óra elteltével  végre elégedett arcot öltött. Végzett halaszthatatlan dolgával az interneten. Menjünk vásárolni. De... de előtte még beugrik a turista információba valamit megkérdezni. Persze, ugorjál csak, majd sötétben állítunk sátrat. Ha egyáltalán megy még arra valaki autóval este. Az út 2 óra odáig, de a hováig is kérdés ugyebár, mert nem ismerjük a terepet és meg kell találni a sátorhelyet, ahol szabad is sátrazni. 

Az ezután következő élelmiszervásárlás röpke egy órája végére már erősen gondolkodtam a kiszálláson. Kicsit beteg vagyok, nem is jó ötlet most sátrazni, az idegeimreeeeee megy ez a szöszögéééééés, mert sietnünk kéne (és a vadkempigezés civilizációtól távoli magánya egyébként is túl nagy kísértést jelent... mármint, hogy megöljem, feldaraboljam és elássam őt).

Damien barátom Nelsonban, akivel még első ittjártamkor kirándulgattunk, aztán Christchurch-ben is találkoztunk, csak másnap reggelre várta a látogatásomat, de egyre erősebb lett a késztetés, hogy váratlanul betoppanjak hozzá. Már 3 órát veszítettünk a délutánunkból a töketlenkedéssel és Juraj még most sem kapkodott az indulással. Ok, kempingezhetünk Nelsonban is végülis. Szerinte. Ami mondjuk tök hülyeség, mert az Arany-öböl szebb lenne és ott lehet is vadkempingzni, Nelsonban meg nem, és miért idétlenkednék ebben a városban egy sátorban, ha van itt egy barátom, aki meghívott magához, és az egész sátrazás az Arany-öbölre volt kiélezve, de persze a könyvtár melletti parkolóban üldögélés megfizethetetlen élmény és simán megérte ott tölteni az időt az azúrkék tenger és fehér homokos part helyett. 

De persze, ha csak aprócska jelét is mutatom a sürgetésnek, Juraj még kényelmesebbé válik, de ha meg nem sürgetem, akkor azt hiszi, királyul ráérünk. Tisztára, mint egy makacs óvodás a reggeli készülődésnél. Bármit csinálsz, úgyis elkéstek.

Ahogy ezen gondolkodtam, rájöttem, hogy betelt a Juraj és Orsi közös utazására szánt kvóta. Tündéri kedves srác, továbbra is imádom, de a gesztenyepürét is imádom, mégis elég lenne belőle 2 hét után. Örülni fogok, ha újra látom, megint akarok majd vele utazni, biztos megint napokig csak ölelgetni fogom, de pillanatnyilag hiányzik a motivációm az elviseléséhez. És hőemelkedésem is van. És nyűgös vagyok.

Szóval írtam egy sms-t Damiennek, aki nagyon rugalmas volt és azonnal felajánlotta, hogy mehetek hozzá. Sőt, vihetem Jurajt is, bár kissé telt ház van nála, mert aznapra egy lengyel CS pár is érkezik hozzá, de hozzunk valami kaját és minden jó lesz.

Vissza a szupermarketbe, vásárlás a grillezős vacsorához, felstoppolás a hegyre, ahol Damien lakik. 

Végre letehetem a hátizsákomat. Végre ledőlhetek. Rendes vacsora, rendes ágy. Ennyit a vadkempingről :D

Sokszoros Cook-szoros

2013 november 23.

Wellingtonban megszálltunk a legolcsóbb hostelben, megvettük a jegyünket a kompra szombat reggelre, és elmentünk a múzeumba. Részemről immár a harmadik látogatás. Juraj sem hagyhatta ki az élményt.

Megnéztem, hogy van legutóbb létrehozott virtuális tintahalam. 406 km-t úszott, mióta megszületett és nemrég összetűzésbe került egy fogas hallal. Köszönjük az infót, Te Papa Múzeum :)

Még Wellingtonba jövetelem előtt filóztam rajta, hogy komppal vagy repülővel keljek-e át a Déli-szigetre, ugyanis a repülő olcsóbb lett volna, de mivel időm bőven van, a Cook-szorost meg legutóbb nyomi, esős időben szeltem át, úgy voltam vele, adok egy esélyt a napsütésnek és újra megnézem a fjordokat.

A reggeli hajóra vettünk jegyet, ami azt jelentette, hogy már 8 körül ott kell lenni a kikötőben. Ezúttal az Interislander hajótársasággal mentem (A múltkor a Bluebridge-gel. Legalább tesztelem a minőségbeli különbséget). Ez a komp a várostól kicsit távolabbi kikötőből indul, úgyhogy befizettünk egy gyűjtőfuvarra. Még jó, hogy előre megvettük a jegyet. És még jó, hogy ráírták a jegyre a reggeli indulás időpontját. Amikor ugyanis odaértünk a hostelhez, ami elől a busz indult a kikötőbe, meglepve értesültünk róla, hogy a busz már 20 perce elment. 

- Az hogy lehet? - nézek meglepetten a recepciósra.

- Mindig 7.20-kor megy.

- Az vicces, mert itt a jegy kezemben és 7.50 van ráírva. Itt vettem tegnap este.

- Az nem lehet. Mindig 7.20-kor szokott menni és a kollégáim tudják ezt. - vonogatja a vállát a kiscsaj. Ezt mondjuk nem kellett volna neki, mert épp most értesültem arról, hogy a drága kompomat készülök lekésni, mert valami marha rossz időpontot írt a transzferjegyemre. Másodpercek alatt váltottam udvarias kiwi stílusból a Budapesten edzett magyar virtusba. Nem részletezem.

Az eredmény az lett, hogy 3 percen belül ott volt egy taxi értünk, amit a recepciós kifizetett előre. A jegyet visszaadtam neki. Legyen mivel elszámolnia szegénynek. Nem ő tehet róla. De én sem, szóval nem fogok taxira költeni.

Az időjárás szuper volt. Ragyogó napsütés, a szél alig fújt (Wellingtonhoz képest ez meglepő). A komp majdnem pont ugyanolyan volt, mint a másik társaság kompja. 

 

Simán megérte új esélyt adni a látványnak. A múltkor minden szürke volt, most meg szinte hívogatott a táj egy sétára az öblökben.