A vinnyogó patkányokat is meg lehet szokni

2014 május 17.

Ezt a címet adta az Origo a Kambodzsáról szóló cikkemnek, ami tegnap jelent meg.

Kicsit belejavítottak a szövegbe, a rám jellemző stílust néhol általános iskola 3-ik osztályos fogalmazásra cserélték, de azért így is élvezhető a sztori.


Azzal szoktam ritmusossá tenni az írásaimat, hogy váltogatom a hosszú és a rövid mondatokat. Meg szeretem a tőmondatokat. Mást fejeznek ki.

Ilyenekre gondolok, hogy:

Odamentünk. Megnéztük. Nem volt.

Ezt a szerkesztőség nem találja elég irodalminak, ezért kicserélgeti:

Odamentünk, és azt tapasztaltuk, hogy nem volt már több belőle.


Kisiskolás lesz tőle a stílus szerintem. De végülis mindegy. Az ő újságjuk :-D


Itt a cikk.

Előléptetés

2014 május 7.

SZERDA

Előző nap emlegettem az előléptetést...


A Sors néha olyan csattanókat produkál... :-D

Reggel a borítékolósoknál kezdtem. Ugyanaz a munka, mint előző nap.

Az ínhüvelygyulladásom egyre rosszabb, úgyhogy kifejlesztettem egy kisujj-gyűrűsujj technikát a levelek megfogására és borítékba töltésére. Ezzel picit lassulok, de még jó lesz.

Mikor ide adták a teljesítményes lapot, kicsit meglepődtem. Felemelték az előírt óránkénti normákat egy teljesíthetetlen szintre. Lehet, hogy ez stréberkedésem miatt volt?! Bocsi mindenkinek! ^^ Úgy tűnik, itt azt szeretik, ha elérhetetlen a kitűzött cél, mert végül teljes erőbedobással is csak 80%-ra tudtam elérni az új darabszámot. Sajátságos motiválás. Ráírták a teljesítménylapra (magyarul és szláv nyelveken), hogy ha nem éred el az előírt mennyiséget, nem hívnak másnap dolgozni. Jól kiszúrnának magukkal. Borítékolhatna a 2 főnök.

A délelőtt azzal telt, hogy megpróbáltam megközelíteni az elvárást. Aztán beláttam, hogy elírták a darabszámot. A többiek sem tudták megcsinálni, csak őket ez nem is bosszantotta.

Délben kaptam egy sms-t az ügynökségtől, hogy csütörtökön 14:00 órára menjek csak dolgozni. 2-re?! Mi a fene? Én örülök, ha nem kell fél 6-kor kelnem, de nem akarok éjszakás műszakot. Lehet, hogy az ügynökség nem tudja, hogy én a matricásoknál vagyok? Azt hiszi futószalagozok? Mert azoknál van délutáni műszak. Jaj, ne! 

Mindenképp tisztázni akartam a dolgot, csak attól tartottam, hogy már így is stréber vagyok és talán épp ezért fúrnak ki és óvatosan kéne, nehogy nyavajgásnak tűnjön az érdekvédelmem.

Munkaidő vége felé odamentem a főnökhöz és megkérdeztem, meddig kell maradnom, ha délután 2-re kell jönnöm. Nem is értette. Elmondtam neki, hogy kaptam egy ilyen sms-t. Utánanéz.

Visszajön. Menjek vele, mert ez fura. Csomó munka van, miért akarná bárki, hogy ne jöjjek reggel. Bementünk a titkárnőhöz. Ő sem érti. Menjek vissza dolgozni, kideríti mi van, de tuti félreértés lesz.

Visszaülök. Egyszer csak megjelenik egy látásból ismert részlegvezető meg egy kedves, ősz hajú pasi. Menjek velük. Megyek.

Leülünk az ebédlőben.

A pasi valami felsővezető. Ő kért a First Call-tól egy angolul is tudó embert bérpapíros munkára. Az ügynökség engem javasolt, de közben kiderült, hogy én már itt vagyok és épp ma is bent vagyok. Mondta a főnök, hogy akkor majd ő megkeres és beszél velem, ne is értesítsenek. Erre a First Call küldött egy sms-t, hogy másnap ne jöjjek reggel dolgozni. Logikus. Lehet, hogy kéne nekik is valami angolul tudó ember. :-)

A pasi azzal kezdte (mosolyogva és nagyon kedvesen), hogy ő egy szörnyű főnök. Erre a részlegvezető csaj rákontrázott, hogy ő meg szörnyű felügyelő. Mondtam, hogy nem gáz, mert én meg szörnyű dolgozó vagyok :-D

Elmesélték, hogy valami bérpapírokat kell rendezgetni, és olyan embert akarnak, aki jól tud angolul, mert önállóan kell dolgozni és minden feladat különböző, és csak a megrendelőtől kapott melléklet alapján derül ki, mit kell csinálni épp. Nem teljesen vágtam, hogy kell ezt elképzelnem, de változatosabbnak hangzott, mint a borítékolás, úgyhogy felőlem jöhet. Mondtam nekik, hogy szeretnék egy próbanapot. Mondták, hogy másnap már lehet is, és ha nem tetszik, visszamehetek borítékolni, nincs harag.

Kicsit aggódtak, hogy az előző munkaköröm után színvonalon alulinak tartom ezt a munkakört. Érdekes, hogy angolszász országokban a bankban dolgozás és a menedzsmenthez közeli munkakör - még ha csak személyi asszisztens is - nagy dolognak számít. Másrészről viszont ennek ellenére nem vesznek fel sehova még adatrögzítőnek sem, úgyhogy max a munkanélküliség a színvonalon aluli. Külföldiként szerintem annyira van egyenlő esély a munkavállalásban, amennyire a törvény miatt kötelezően behazudják a cégek. Kivéve, ha takarítás, szállítás, csomagolás és egyebekről van szó. Akkor jó a külföldi is.


Szóval másnap kezdek a bérpapírosoknál.

Nem is kellett nekik 2 hét az előléptetéshez! :-D

U.I: Teljesen fel voltam dobva egész délután. Aztán hazaértem és kiderült, hogy megjavították a bojlert. Újra van meleg víz! A Sorsnak ma jó kedve volt :-)

Monomonomonomonomonoton

2014 május 2.

PÉNTEK

Reggel 6:30-kor elrobogtam a munkaközvetítőhöz és átvettem leendő munkahelyem címét. Gyalogos távolságra van, még buszra sem kell költenem. Jajdejó!

Teljesen fel voltam dobva. Azt még nem tudtam, mi lesz a munka és milyen cég ez, de majd idővel minden kiderül. Úgy elképzeltem, hogy valami irodában kell szerződéseket nyomtati vagy ilyesmi.

Aztán odaértem a nyomdához.

A hallban vagy 50 kelet-európai tolongott. Mikor meghallottam a magyarokat, barátságosan odaléptem hozzájuk és mosolyogva köszöntem.

- Jó reggelt!

Hárman voltak. Az egyik meglepett arccal rám nézett, végigmért, kissé felemelte az orrát, majd kieresztett a száján - a kapanyél mellett fennmaradó kis résen - egy kelletlen hellót. A másik kettő tüntetőleg elfordult, jelezvén, hogy nem óhajtanak beszélni velem. Hú. Ez jól indul. Miért ilyen bunkók?

Jött valami ügyintéző, beírogatta mindenki neve mellé a listáján az előző napi távozási időpontokat, majd a tömeg eloszlott a nyomdagépek kattogásának irányába. Vártam, hogy megmondják, mi lesz a dolgom.

Jött egy őszes pasas. Az ügyintéző nő odaszól neki:

- Kettőt kértél. Ez a kettő jó lesz?

EZ?! Darabáru lettem, remélem, a fogsorunkat nem vizsgálják meg. 

A pacák intett, mi, egy másik lánnyal követtük.

- Ott vannak a zsákok. Tudod, hogy kell? - kérdezi a pacák tőlem. Itt mindenki milyen segítőkész és kedves. Jó munkahely lesz, már látom.

- Sajnos nem tudom. Ma vagyok itt először. Lenne szíves elmondani, mi lesz a dolgom?

- Lina, tanítsd meg zsákolni! - int oda egy nagyon szőke nőnek, és azzal távozik is.

Mázlimra Lina nagyon aranyos volt. Az első kedves ember ma. A nő litván és azt állítja, hogy 50 éves, de az arcbőre alapján fele ennyinek sem néz ki. Nagyon kellemesen telt mellette a nap. Mindent megmutatott és tanácsokat adott a munkahellyel kapcsolatban. 

A feladat az volt, hogy a nyomdagépből kiáramló számlaleveleket (villanyszáma és társai) kellett az egyik munkásnak sorozatszám alapján leválogatnia, húszasával összegumiznia, majd a zsákolónak megye alapján postazsákba tenni és bilétával ellátni. Ez lehet az a munkakör, amit hajdanán a posták csináltak. Leszámítva azt, hogy a durva nejlonból szőtt zsákok lereszelték a bőrt az ujjaimról, egész kellemes kis munka volt.

Lina javaslatára délután, mikor a futószalagos műszak véget ért, átmentem a borítékolós részleghez és felajánlottam szolgálataimat. Egy pár órát még maradhattam és cimkematricákat ragasztgattam levelekre. Itt az egész részleg magyar volt. Nem vagyok én ehhez hozzászokva. Meg ahhoz sem, hogy ismeretlenül bunkók legyenek az emberek velem. Volt pár normális, de azok csendben meghúzták magukat. A primitívebbek meg arcoskodtak. Kár, hogy ilyenek, mert ez a ragasztgatós munkakör nagyon tetszik.

Hogy garantáljam a folyamatos pénzbevételemet, később odamentem a menedzserhez is (az őszes pacák) és megkérdeztem, jöhetek-e másnap is dolgozni. Elvileg az ügynökség hív be alkalmanként, de ha kikerülöm őket, biztosíthatok magamnak folyamatos munkát. Hát én biztosítottam.

SZOMBAT

Reggel nagy lelkesedéssel érkeztem. Azt a hibát nem követtem el még egyszer, hogy köszönjek a magyaroknak. Szépen távol maradtam tőlük (pedig voltak vagy 20-an) és úgy tettem, mintha nem magyar lennék. Engem ne attrocitáljanak csak azért, mert értek az egyetlen nyelven, amin a suttyóságukat ki tudják fejezni.

Megkaptam a matricacsomagomat, vidáman láttam munkához. Alig 5 perc telik el, megjelenik az őszes menedzser és int, hogy menjek vele. Ó, de kár! Ragasztgatni szerettem volna.

Elvitt a futószalagokhoz. Megmutatták, mit kell csinálnom. A nyomdagépből kiözönlő áramszámlákat kell sorszám alapján szelektálni, egységenként legumizni, aztán majd jön valaki és bezsákolja. Hűha! Tekinthetjük előléptetésnek :) Ma nekem zsákolnak és én végzem az olvasós melót :)

A lelkesedésem úgy ebéd környékére kezdett elmúlni. Nem tudom, hány ezer darab számlát rendezgettem el, de 20 darabonként 2 db befőttesgumit kellett rájuk applikálni, ami azt jelenti, hogy úgy nagyjából 30 ezer alakalommal feszítettem szét a gumit a jobb kezem hüvelyk- és mutatóujjával. Ennek folyományaként estére bemondta az unalmast a hüvelykujjam. Másnapra meg feldagadt. De jó! Ínhüvelygyulladásom még úgysem volt!

VASÁRNAP

Reggel odamentem a menedzserhez, és közöltem vele, hogy megerőltettem az ujjamat, most nagyon fáj, és nem tudom rendesen használni, legyen szíves megengedni, hogy matricát ragasszak. Megértően bólogatott, majd elvezetett egy futószalaghoz és közölte, hogy akkor ezeket a leveleket kell itt rendezgetni. 

- Úgy érti, átpakolni őket a raklapról?

- Nem. Gumival kell összerendezni őket...

Királyul megértette, mi a baj. Márpedig én nem vagyok sem képes, sem hajlandó gumizni. A hüvelykujjamra még 40 év múlva is szükségem lesz, ez a cég meg max fél évre kell. Kissé sírós hangon elismételtem panaszomat, hangoztatva, hogy ígérem, nagyon szorgalmasan fogok matricázni, csak engedje, hogy pár napig pihentessem az ujjam. Úgy tűnt, ez hatott. Leadott a matricások főnökénél. Futólag benyögte, hogy sérült vagyok, erre a leendő főnök fejet vágott. Na király. Most majd nyomoréknak néznek, pedig csak gumizni nem tudok.

Azért megkaptam a feladatot: színes szórólapokat és leveleket kellett egy nagy mérető borítékba csomagolni, meg egy karton szórólaptartót kellett összehajtogatni és ugyanebbe a borítékba beerőszakolni. 

Úgy döntöttem, megmutatom, hogy jó munkaerő vagyok a borítékolós csoportban, nehogy visszaküldjenek véletlenül a futószalag mellé. Az volt az elgondolás, hogy ha csak simán jól végzem a munkát, ahogy mások is, akkor nem fognak rám emlékezni. De ha extrém teljesítményt nyújtok, akkor már felfigyelhetnek rám és érdekükben áll majd itt tartani a könnyű melónál.

Megszállottan csomagoltam a borítékokat, közben kellemesen elálmodoztam, és igyekeztem kizárni a fejemből a velem szemben álló közönséges liba folyamatos gágogását hajfestékekről meg horoszkópokról. Meg arról, hogy ő mekkora ászkirály. A csaj még ott leírta magát nálam, hogy ordenáré stílusban rámripakodott egy olyan dologért, amiért átlag intelligenciájú ember szót sem emel. Innentől inkább elvoltam magamban és borítékoltam.

A vége az lett, hogy úgy belejöttem a monoton munkába, hogy "véletlenül" túlteljesítettem az óránkénti előírást.

Úgy 80%-kal.

Na, ez azért majd feltűnik. Remélem.


KEDD

Reggel nagyon pedáloztam, hogy minél hamarabb belevethessem magam a munkába, mert akkor kisebb az esély rá, hogy a menedzser megint engem rabol el futószalagozni. Nyilván nem jött be. Túl sokan voltunk, nem jutott hely az asztalnál. Már 7:15 volt, de még nem dőlt el, mit fogok csinálni aznap. Tiszta para. Mindjárt jön a pacák és elvisz. Mint valami mumus. A kezem még mindig fájt, de nem akartam kockáztatni, hogy leírnak, mint állandó nyomorékot. Viszont, ha elvisz futószalagozni, akkor másnaptól nem jövök. Ami kár lenne, de hát fő az egészség.

Végre megkaptam az asztalomat, meg egy halom tasakot. Ezekbe kell beleilleszteni egy űrlapot.
Óránként 360 darabot kell abszolválni. Nekiálltam. Ma meg kell mutatnom, hogy én leszek itt a csúcs munkaerő. Nem akarom ezt a futószalag-mumus-parát minden reggel átélni.

Tasakoltam, mint állat. Közben kiderült, hogy a mellettem ülő lány is magyar és geológus. Intelligens, kedves, barátságos. És ő sem csípi a sutyerákokat a másik asztalnál. Már társaságom is van. Jó lesz ez, na!

Hajtottam, mint barom, közben trécseltünk. Sikerült a tasakolás folyamatát optimalizálnom, lecsökkentettem a szükséges mozdulatok és forgatások, áthelyezések számát, így elértem az óránkénti 360 darab helyett a 400 darabos teljesítményt. 50 percenként.

Ideje volt virítani vele :)

Épp jókor jött oda a részlegvezető indiai nő is ránk szólni, hogy ne beszélgessünk annyit, dolgozzunk is. Eljött a pillanatom:

- Már az ötödik rekesznél tartok. 50 perc alatt végzek a 400 darabbal. Nem hiszem, hogy tudnám ennél gyorsabban csinálni.
- 50 perc? Az nagyon gyors! - csodálkozott rá, majd távozott.

Nah! Jól állunk. Most már megjegyzett magának. Én leszek a hivatásos villámkezű stréber itt :)

Dumálgatunk, tasakolunk, álmodozunk, egyszer csak szól mellettem Niki:

- Te, ezek szerintem rólad beszélnek.
- Kik? - nézek körül és látom, hogy a részlegvezető meg még pár más fejes ott áll mögöttünk. Kár, hogy nem figyeltem oda rájuk. - És mit beszéltek rólam?
- Nem értettem, de szerintem jót. Olyasmit, hogy "ez itt jó".

Hmm, lehet, hogy ilyen hamar célt értem?! :-o

Jó lenne, mert ekkorra már minden bajom volt a monoton munkától és 10 percenként biztattam magam, hogy ki fogom bírni, sőt még minimum 2 hétig itt is fogok maradni, mert kell a pénz. Nagy megkönnyebbülés lett volna, ha legalább egy órán át más mozdulatsort végezhetek, csak egy kis matricázás vagy másfajta boríték, bármi, mert már kezdett beállni a vállam is a monotonitástól. Nem nekem való ez. A 16 órányi pincérkedés fele ennyire nem merített ki.

Közben délután 2 óra lett, én pedig végeztem az aznapra szánt, reálisan elvégezhető munkaadaggal (amit fél 6-ig kellett volna megcsinálni). Váltani akartam! Illik, nem illik zöldfülűként reklamálni, én nem bírok még egy rekeszt megcsinálni, inkább kérek más munkát. Néma gyereknek anyja sem érti a szavát. És nem is arról vagyok híres, hogy csendben szenvedek, mikor javíthatok is a helyzetemen.

Meglepődtek, de jól reagáltak. Végülis megcsináltam egy napi munkát már, innentől csak bónusz, amivel végzek. Adtak egy másfajta borítékolást. De jó! Azzal jön oda a kisebbik menedzser, hogy "itt van ez a 300 darab, 10 perc alatt meg kell lennie, de nem gond, ugye?". És vigyorog. Hihihi. Akkor tényleg híre ment a villámtempómnak.


Sikerült kivirítanom a tömegből, tudják, hogy hasznos munkaerő vagyok, innentől van tárgyalási alapom :)
A futószalagra már tuti nem megyek vissza. Sőt....

Két hetet adok nekik, hogy előléptessenek. Aztán, ha nem, akkor odébb állok innen. :-D

Az Első Hívás

2014 május 1.

Egy hónapnyi üldögélés, álláskeresgélés, interjúra járás és tétlenkedés után végre úgy éreztem, hogy elég volt az időpazarlásból. Ideje elkezdeni dolgozni. De azonnal! Mindegy hol.

Stílszerűen május elsején el is ugrottam a First Call nevű állásközvetítőhöz, ahol az összes kinti magyar ismerősöm is kezdte a pályafutását. Hogy miért is nem mentem el ezekhez már egy hónapja, azt pontosan nem tudom meghatározni, de valami olyasmiről lehetett szó, hogy sem az ismerősök elmeséléseiből ismert csokigyárban rekeszpakolás, sem a húsfeldolgozó, sem a többi durva minimálbéres meló nem tűnt annyira vonzónak, mint az az elképzelés, hogy munkatapasztalatom és képességeim alapján jó magas órabérért dolgozzam egy irodában. 

Egy hónap kellett hozzá, hogy földre szálljak. Le. Vissza. 

Itt így nem fogok munkát találni. Illetve de, csak nagyon sokáig tartana.

Úgyhogy ellátogattam a fent említett ügynökséghez, ahol a regisztrációs procedúra keretén belül másfél órán át szignóztam a különböző szerződéseket (volt vagy 4 cm magas a stóc, egy idő után már el sem olvastam őket, simán lehet, hogy azt is aláírtam, hogy lemondok a vesémről az ügyintéző javára), meg kitöltöttem a mini-IQ tesztet. Kézzel összeadás, szorzás, osztás, alfabetikus sorrend. Nem is tudtam, hogy emlékszem még ilyenekre általános iskolai távaltokból. De valahogy a kezem tudta a dolgát és írta szépen, ahogy közel 30 éve tanultuk: 24-ben a 3, az 8, maradt a 0, lehozzuk mellé a százasok helyéről a számot, stb, stb...

Ahhoz a kérdéshez, hogy milyen jellegű munkát keresek, öcsém javaslatára minden létezőt beírtam. Ő is így csinálta annó, és már aznap kapott is melót. Hát én beírtam az adatrögzítőtől a gyári csomagolón át a gyümölcsszedőig mindent. Kell a lóvé, már nem válogatunk.

Aznap este 7-kor még nem hívtak, hogy tudnak munkát. Kezdtem elkeseredni. Talán ez egy jel, hogy húzzak ebből az esős országból a pitlibe (de szépen kifütyültem a csúnya szót).

Aztán este 8-kor jött egy sms: Nyomtatós munka, reggel 6:30. Érdekel?

Hogyne érdekelne!!!!

Végreeee!

Gáz van. Nincs gáz

2014 május 4.

Múlt hét pénteken (több, mint egy hete) kikapcsolták a gázt a lakásban. Valami számlafizetési félreértés blabla.

Hétvégén nem volt se fűtés, se főzés, se fürdés. Sebaj. Pár nap nem a világ. Ennél hosszabbat-rosszabbat is kibírtam Ázsiában. Annyira rutinosan vettem a vízhiányt, hogy még a hajmosástól sem tudott eltántorítani. Melegvíz, kancsó, elszántság. Más nem kellett :)

A fűtés hiánya sem rosszabb, mint ami Új-Zélandon várt a megérkezésemkor. Ott ugyanis nincs beépített fűtés a lakásokban és szigetelve sincsenek a falak. Ha azt túléltem, ez sem lesz gond.

Hétfőn majd úgyis jönnek és visszakapcsolják a gázt.

Hétfőn jöttek és visszakapcsolták. Már úgy vártuk, mint a messiást, mert szétfagytunk a hétvégén és egy meleg zuhany is jól jött volna már.

Visszakapcsolták. De a pár nap szünet alatt valahogy (???) elromlott a bojler. Szóval főzni már lehet, de fűtés és fürdés továbbra sincs. Ez már nem annyira vicces.

Próbálták a fiúk megszerelni, de nem ment. Hívjuk a tulajt.

A tulajt nem érdekli. Hát ez kedves, de az ő dolga megjavíttatni, úgyhogy jó lenne, ha érdekelné. Jó, akkor kijön és megnézi. Az sokat fog segíteni, de talán a saját szemének majd hisz és hív szerelőt.

Kijött. Megnézte. Mondta, hogy rossz, de ő nem akar fizetni a javításra. Pedig neki kell...

Akkor hívunk szerelőt és levonjuk a lakbérből. Na, akkor inkább küld ő egy ismerőst. Küldjön. Csak olyan legyen, aki ért a bojlerszereléshez.

Beszélt az ominózus ismerőssel, kedden majd jelentkezik és megmondja, mikor tud jönni.

Kedd estig nem jelentkezett. Elkezdtük piszkálni a tulajt. Végre elértük a szerelő havert. Sajnos már csak szerdán tud jönni. Hát ez nagyszerű! Csak tényleg jöjjön.

Elvan az ember macskamosdással pár napig. Nem rosszabb, mint Kambodzsában vagy 

Indonéziában volt. Különben is nagy rutinom van már. Van kis mosdókesztyűm, lehet szépen vizet melegíteni a vízforraló kancsóban. Túléli az ember. Pár napig.

Nálam kedden jött el a pillanat, amikor már nagyon nem esett jól lemondani a zuhanyról. nem sok ismerősöm van Londonban, főleg nem a környéken, de van egy barátnőm, akivel a rendezvényeken pincérkedtünk együtt pár hete, és már a pincérruhák kapcsán is segített. És a szomszéd utcában lakik. Pofátlan vagy nem, átkéredzkedtem hozzá egy zuhanyra. Isteni volt! Meleg víz és a falból jön!

Másnap ugyan jön a szerelő, de hátha alkatrész kell vagy bármi totojázás lesz. Inkább zuhanyzom mindkét nap, minthogy egyik nap sem :)

Szerda. Jött a szerelő. Szöszögött vele, aztán közölte, hogy alkatrész-csere. Vagy bojler-csere. Majd megbeszélni a tulajjal.

Ma vasárnap van. Azóta semmi hír egyikről sem, a főbérlő meg, aki a kapcsolattartó a tulajjal, elutazott.

A tulaj arra játszik, hogy ha sokáig húzza az időt, majd lemondunk az igényünkről. Mint állítólag pár éve a nappali szőnyegének cseréje kapcsán. Fél évig nyúzták az ürgét a lakók, aztán megunták. Az ember tényleg ilyen. Próbálkozik egy darabig, aztán feladja. Tüntet egy darabig a parlament előtt, aztán megunja és hazamegy. Ahogy anno ezt megmondta állambácsink is.

Na, de úgy őszintén: Mekkora a sansz rá, hogy egy modern városlakó végérvényesen lemond a zuhanyról?!

Tök gáz...

Canterbury mese

2014 április 24-25.

Keresem a kisvárost, ahol letelepednék a nyárra.

Skóciáról közben lemondtam, mert ha a londoni időjárás ennyire pocsék, akkor északon, Skóciában valószínűleg csak fényképekről ismerik a napsütést és azt nem bírnám ki egy nyáron át.

Most Londontól délebbre fekvő városkákat tanulmányozok. Fontos, hogy legyen a helynek történelme. Egy jellegtelen iparvárosban nem akarok lakni. Az is fontos, hogy gyalog bejárható legyen, tehát igazán kicsi kisváros kell.

Ráakadtam Canterbury-re.

Canterbury 2000 éves város, UNESCO Világörökségi helyszín és 43 ezer lakosa van. Megnéztem pár fényképet róla és nagyon megtetszett. Múlt héten el is ugrottam oda, hogy szippantsak a város hangulatából.

A távolsági buszokat itt ugyanúgy előre kell foglalni, mint a repjegyeket és minél később foglal az ember jegyet, annál magasabb lesz az ár. Cserébe viszont van konnektor és wifi a buszokon!

Találtam egy CSert, aki vendégül tudott látni. Csütörtök reggel mentem, péntek délután jöttem vissza.

A város teljesen magával ragadott!

Szinte az egész belvárosból ki vannak zárva az autók. Macskaköves utak, 800 éves épületek, parkok, patak a város közepén.

Canterbury elsősorban a katedrálisáról és a hozzá kacsolódó történelmi eseményekről híres. Ez az a hely, ahol az Anglikán Egyház megalakult VIII. Henrik kezdeményezésére, mikor is a katolikus egyház nem volt hajlandó elismerni a király válását és újra áldását adni az újabb esküvőjére.

A katedrálisba nem mentem be, de ha ideköltözöm, majd erre is sor kerül :)

A legjobban a Szürkebarátok kolostora tetszett. Határtalan békét árasztott a kertje és olyan csend volt, hogy el is aludtam a padon napozgatva.

Az épület 13. századi, fa szerkezet, eredeti falak és gerendák, több száz éves padló, alatta pedig patak halad át. Kertjében gyógynövények, fák, virágok, gyep és padok hívogatják a csendre vágyókat. Tiszta idill. Nem csoda, hogy bealudtam.

Másik nagy kedvencem Anglia első temploma volt. Ennek az építéséhez még római kori épületek maradványait használták fel, kertjében pedig kelta típusú keresztek jelzik a pár száz éves sírok helyét. Ez a templom is ingyen látogatható egyébként.

Elnéztem még a Szabadkőműves Múzeumba meg egy normann kastély romjaihoz is. De főként fel-alá mászkáltam és élveztem a századokat a talpam alatt.

Csónakkal is lehet

Reneszánsz kori gerendás házak

A főtér

Canterbury pont olyan város, ahol szívesen laknék. Egy darabig...

Tower és környéke

2014 április 23.


Megerőltettem magam és állásinterjúk előtt-után kibővítve a hazafelé vezető utat, elkezdtem várost nézni.

Az egyik ilyen alkalommal a Tower-től sétáltam el a Temple Church-ig. Sehova nem mentem be, csak kívülről néztem meg az épületeket. Azért nem volt ez csúnya város mielőtt túlnőtte magát.

A Tower
Királyi palota és erőd, ahol a koronaékszereket őrzik

Tower Bridge
A közepe felnyitható

Szt Pál Székesegyház

Temple Church
A templomos lovagok  12. századi temploma

Igazságügyi Palota

Griffmadár a palota előtt
Ez jelezte London városhatárát

London pro és kontra

2014 április 20.

Egy hónapja vagyok Londonban. És még mindig nem mentem igazi városnézésre. 

KONTRA

Nem tudom, mi bajom a várossal. Legalább turistaként értékelhetném, de nem megy. Akárhányszor nekifutok a városnéző túrának, szitkozódás lesz belőle. Olyan apróságokon akadok fenn, hogy az utcanevek nem mindenhol vannak kitáblázva, a házszámozás ismeretlen fogalom (kivéve ha a lakók filctollal felírják az ajtó fém keretére) vagy ha van is, az nehezen követhető (utca egyik oldalán 1-88-ig növekvő, szembe oldalon 430-100-ig csökkenő), a buszmegállók lehetetlen helyeken (felüljáró alatt, mellékutcában, stb.)  rejtőznek, ráadásul minden második "átmenetileg nem üzemel", a következőhöz meg egy kilométert kell gyalogolni. A metró drága, a busznak meg minden bokornál megállója van. Arról nem is beszélve, hogy hömpölyög a tömeg, szmogos a levegő ésatöbbi. Szóval nem tetszik.

Talán nem a város hibája. Egyszerűen csak nincs meg az a bizonyos szikra. Ami megvolt Aucklanddal és New York-kal első pillantásra. Meg Papeetevel. Meg Lindauval. Sőt, még Kuala Lumpurral is, szóval nem csak arról van szó, hogy nem bírom a zajt és tömeget.

Viszont egyik kedvenc regényem, a Da Vinci kód egy része itt játszódik, úgyhogy a templomosok emlékhelyeit meg fogom nézni valamikor. Majd. Egyszer. Valamikor.

Különben meg voltam már Londonban sok évvel ezelőtt, szóval a kötelező köröket letudtam, láttam a koronaékszekeret, meg voltam bent a katedrálisokban. Legalább ezekre most nem kell pénzt költenem majd :D


PRO

De hogy valami jót is mondjak Londonról, megemlítem az öltözködési szabadságot. Ezt általában az angolok cikizése kapcsán szokás felhánytorgatni, de én pozitívumnak értékelem. Az angolok valami genetikailag kódolt abnormális ízléssel rendelkeznek, ha ruhákról van szó. Nem mondom, hogy ízléstelen, mert ki vagyok én, hogy meghatározzam, mi az ízléses, de hogy a más országokban megszokottól eltérő, az tagadhatatlan.


Sem színben, sem mintavilágban, sem stílusban, sem pedig alkalomhoz illőségben nem sikerül eltalálniuk a szemnek kellemes összeállítást. Lila melegítő nadrágot simán felvesznek csíkos, zöld selyemblúzzal és ehhez a magas sarkú piros cipő épp úgy passzol szerintük, mint a pöttyös sárga gumicsizma. Elég vicces variációkat lehet látni az utcán. Persze vannak, akik disztingválnak és a jól bevált öltöny/kosztüm mellet voksolnak, ők elegánsan és ízlésesen néznek ki. Mondjuk a cipőjüket jobb nem megnézni, ha meg akarjuk őrizni a pozitív benyomást.

Filóztam a témán. Lehet, hogy ez az egész abból ered, hogy gyerekként egyenruhát hordanak az iskolában, így nem gyakorolják a ruhák önálló összepárosítását azokban az években, amikor még rendelkezésre állna őszinte kritika? Mert felnőttként ugye a kifogástalan angol udvariasság az ilyet már nem engedi meg.

Mindenesetre számomra ez az öltözködési szabadság kifejezetten előnyös. Bármit felvehetek, nem én leszek a legfeltűnőbb. Budapesten az ember igyekszik szürkén beolvadni az átlagba, esetleg szuperkiváló minőségű, extrémtrendi ruháival szándékosan kitűnni a tömegből, de a nagy többség nem meri megkockáztatni, hogy túl sok színnel vagy szokatlan ruhadarabokkal feltűnést keltsen és megszólják. Mert hogy megszólják, az biztos. Mindig akad valaki, aki úgy gondolja, hogy joga és kötelessége meghatározni és hirdetni az élet minden területére vonatkozó normákat, és lelkiismereti ügynek tekinti a normáktól eltávolodó báránykák jó útra terelését. Ha kell, porig alázással.

Itt viszont magabiztos nyugalommal ölthet magára az ember furcsa ruhapárosításokat, és még akkor sem ő lesz a legfurább az utcán.

Az origo címlapján

2014 április 26.

Egyre többen mondogattátok, hogy írnom kéne. Úgy publikusan.

Úgyhogy pár héttel ezelőtt írtam az origo.hu utazási rovatának és felajánlottam szolgálataimat az Indulási oldal szerzőjeként. Azonnal válaszoltak is, hogy szívesen vesznek új jelentkezőket, küldjek egy próba-cikket és megnézik.

Az orangutános sztorimat választottam. Újra kellett fogalmazni - többek között - a szerzői jog (vagy ilyesmi) átruházása miatt. 

Két hétig ültem a cikken. Megírtam az elejét. Megírtam a végét. Már csak a lényeg hiányzott. Jól akartam csinálni. Ettől persze stresszes lettem. Akármit írtam, nem tetszett. Nekiültem, de nem jött az ihlet. Alkotói válság? És a közepe még meg sem volt, de már így is túlléptem a javasolt terjedelmet. Átírtam. Barátokkal véleményeztettem és rövidítettem. Kivágtam az elejéről másfél oldalt. Pár bekezdést innen-onnan. Túl hosszú. És a közepe még mindig nincs meg!

Aztán egyszer csak összekaptam magam és megírtam. Hosszú lett. Nem baj. Majd a szerkesztő eldönti, mi legyen. Ha akarja, megszabdalom még. Ha meg nem tetszik neki, akkor minek dolgozzak rajta.

Elküldtem. Tetszett. Meg fog jelenni.

Ja de jó!

Eljutott a főszerkesztőhöz is. Neki is tetszett. Címlapon lesz.

Azt a mindenit!

Aztán megjelent. Címlapra került....

De nem is az utazási rovat címlapjára ám, hanem a főoldalra!!!!

A napi politikai hírek közé!

Erre nem számítottam. Akkor tényleg tetszett a cikkem :-)

Nem férek a bőrömbe!  :-D

Rövid a teniszpálya

2014 április 17.

Londonban van jó is. Például az, hogy bárhol vagy, 10 perc sétával már fűre léphetsz. Tele a város kisebb-nagyobb parkokkal.

Amikor időnként kisüt a nap, kifejezetten kellemes a hely. Ilyenkor kitódulnak az emberek a parkokba. Lehet piknikezni, mászókázni, sétálgatni, a büfé teraszán ejtőzni vagy sportolni.

A londoniak egy része, ha sportról van szó, a parkban futkos körbe, de nagyon népszerű a kosárlabda és a tenisz is, és mivel a legtöbb parkban rendelkezésre áll ingyenes kosár- és teniszpálya, még a költségekre sem lehet hivatkozni a lustaságot fedezendő. Teniszütő már 12 fontért beszerezhető (kb 4500 Ft), a labda meg filléres tétel.

Öcsémnek is van teniszkészlete, úgyhogy egyik nap rászántuk magunkat a sportolásra. Hárman mentünk. Öcsém, Dani és Brigi, az egyik lakótárs. Öcsém már teniszezett korábban, mi Brigivel totál zöldfülűek voltunk.

Itt említem meg azt az érdekességet, hogy a tenisz francia eredetű játék és szó. A korabeli francia játékosok a szerva után játékpartnerüknek kiabálták, hogy "Fogja!" és ez franciául úgy hangzott, hogy "Tenez!". Ezt adoptálták az angolok a játék neveként.

Miután tisztáztuk az alapszabályokat (ami leegyszerűsítve gyakorlatilag a pingpong asztal nélküli verziója), neki is álltam életem első szervájának, amely egyben életem első 'teniszlabdát teniszütővel' ütését is jelentette. 

Álltam a pálya sarkában és a túloldal olyan távolinak tűnt. Kicsit aggódtam, hogy el sem fog menni odáig a labda. Meg ugye mikor az ember teniszmérkőzést néz, a játékosok akkorákat nyögnek minden ütésnél, hogy a nézőnek az a benyomása támad, hogy nagy erő kell a labda megküldéséhez. Ezen információim, és évekkel ezelőtti squash (fallabda) tapasztalataim alapján készültem neki a szervának. Feldobtam, megütöttem, a labda pedig szépen ívelt át a háló fölött. És a játékpartner fölött. És a kerítés felett. Ki a fák közé. 

Hmmm. Kicsit meglepődtem. Ezek szerint nem kell ennyire megütni :-]

A következő szervánál kisebb erőt adtam bele. De még így is túlment a felfestett vonalakon. Érthetetlen. Egy ekkora ütéssel fallabdánál sehol nem lennék. Most vagy az ütőm ennyire profi, vagy én vagyok ennyire erős, vagy ez a teniszpálya kicsi.

Pár túlméretezett szerva után kezdtem megérezni a pálya méretét és néhány labdám már vonalon belül végezte. Közben kiderült, hogy az ütőm átlagos ütő, a teniszpálya meg standard méretű. És mivel a hajdani íjászatból megmaradt izmaim nem szolgáltatnak megfelelő magyarázatot a kerítésen túli ütéseimre, nem marad más, mint megállapítani, hogy a teniszversenyzők a nyögéseikkel csak túldrámázzák a meccseket.

Az azért igaz, hogy fél óra rohangálás után már lefárad az ember. Főleg, ha valódi adogatás alakul ki. És nem a labdát keressük a kerítésen túl a fűben. Vagy nem épp a szomszéd teniszpálya játékosaira várunk, hogy visszadobják az átgurult labdánkat. 

Nagyon jól szórakoztunk, de azért jó, hogy hárman voltunk és 4 labdánk volt. Különben valódi játékra a labdaszedés miatt nem maradt volna idő...

A sheffieldi házimanó

2014 április 14.


Sokáig bírtam egy helyben. Majdnem két és fél hétig! :-)

A mehetnékem most csak országon belülre vitt, de így is közel 4 órát ültem a buszon, míg célba értem. Egy barátnőmet, aki már 7 éve él itt, látogattam meg Sheffield-ben.

Sheffield Londontól északra helyezkedik el, Manchester és Liverpool vonalában, csak tőlük keletebbre. Sheffield valaha az acélgyártása miatt volt vonzó lakóhely, de az üzem 90-es évekbeli bezárása óta csökkentek a lehetőségek. Mára átlagos kis város.

Se rét

Se mező

Se field :D

Barátnőméknek van egy fél éves whippet kutyájuk, Charlie. A whippet egy agárféle (nem tudom a magyar nevét). Kisebb, mint egy angol agár, de formára és sebességre hasonló. Vicces figura. A füle olyan, mintha állandóan szembe fújna a szél. Vagy mintha állandóan meghunyászkodna. Pedig ez utóbbit teszi a legritkábban.

Harry Potter rajongóknak ismerősnek tűnhet...

Dobby, a házimanó

Szerintem tuti, hogy erről a kutyafajtáról mintázták Dobby füleit :-)

Charlie kedvenc szórakozása, hogy kergetőzésre invitálja a két és négy lábú környezetét. Idegen kutyákkal incselkedik a parkban, hogy kergessék meg. Úgysem érik utol. A madarak meg nem egyszer kapnak szívrohamot, mikor békésen üldögélnek az üres mező közepén, Charlie meg verseny-sprinttel 100 méterről rágyorsul a célra és azelőtt ér oda a madárhoz, hogy az fel tudná fogni, honnan érkezett a meglepetés. Vicces kutya.

Másik kedvenc játéka a gyűjtögetés. Elsősorban cipőket gyűjt, de más - számára szimpatikus - tárgyak is rendszeresen a kutyakosárban kötnek ki. Elgondolkodtató egybeesés, hogy Dobby-nak egy szakadt ingen kívül csak egy pár cipő volt az öltözéke, és a történet szerint akkor szabadul fel a varázslók szolgálata alól, ha valaki saját ruhadarabot ad neki... Charlie még nem tudja, hogy a lopott cipők nem számítanak....

Charlienak különben van saját FB blogja is (katt ide).

"Dobby nem akarta megölni Harry Pottert. Dobby csak segíteni akart. Harry Potter ne legyen mérges Dobbyra."

Ártatlan, bűntudatos tekintete senkit ne tévesszen meg! Tehetséges kis manipulátor. Tudja, hogyan kell hatásosan nézni :)

Rossz emigráns

Nem vagyok jó emigráns.

Úton-útszélen arról hallok, kinek mennyire hiányzik az otthon, a magyar ételek, a család, Budapest utcái, a Balaton. Mennyire nehéz helyiekkel barátkozni, mély kapcsolatokat kialakítani, mennyire nem könnyű beilleszkedni. Milyen magányos az ember külföldön és mennyire hiányoznak a régi barátok. 

Bármilyen ország magyar emigránsairól legyen is szó, ezek mindig felmerülnek. A "kinti magyarok" mindenhol sóvárogva gondolnak a nagyi vasárnapi ebédjére, rendületlenül vásárolják a téliszalámit és kilométereket utaznak a magyar bolthoz (ha van) túrórudit venni. Összejárnak, nosztalgiáznak, magyarul beszélnek.

Ez utóbbi jó. A legendás magyar-magyarnak-ellensége-külföldön elv dől meg. Igenis van összetartás. Vannak magyar közösségek. Örülök, hogy én is része vagyok ennek a fejlődésnek. Jól esik annyi idő után magyarul beszélni, magyarul gondolkodni és magyar vicceken nevetni. Talán ez hiányzik a legjobban az embernek, ha sokáig nem megy haza és magyarokkal sem találkozik útja során. A magyar észjárás és humor pótolhatatlan.

De ezt leszámítva... én nem vagyok jó emigráns.

Nem hiányzik a magyar konyha, nem sírok az otthon maradt emlékek és élmények után. Én eddig minden országban, ahol éltem (volt vagy 6) az első pillanattól igyekeztem beilleszkedni és átélni minden pillanatot. Helyi ételeket ettem, helyiekkel barátkoztam, megismertem a környezetemet és a környéket. Örültem annak, ami új és jobb, mint korábban bárhol máshol. Jól esett magyarokkal találkozni, de nem kifejezettem kerestem a magyarok társaságát. Minél nemzetközibb volt a baráti köröm, annál érdekesebbnek találtam. Hiszen azért jöttem külföldre, hogy külföldön legyek! Hogy megismerjem az adott országot, az ételeket, a helyi szokásokat, a helyi embereket, múltat, történelmet, kultúrát, jövőt. 

Ez nem jelenti, hogy hűtlen lettem volna a gyökereimhez. Magyar vagyok és az is maradok. Annak születtem, annak érzem magam. Bárhol is éljek. Ez nem változik és nem is akarom, hogy változzon. Mindig is értékelni fogom a magyar poénokat, a a Mátyás király mesékből ismert furfangos észjárást, a szóvicceket. Mindig is csodálattal fogok tekinteni a magyar nyelv komplexitására és mély logikájára. Minél több új nyelvet tanulok meg, annál inkább. Elérhet az ember irodalmi magaslatokba egy idegen nyelv elsajátítása során, képes lehet kifejezni magát választékosan, használhat összetett kifejezéseket. De minél jobban elmélyül egy idegen nyelvben, annál szembetűnőbb lesz a magyar nyelv különlegessége. Magyar az anyanyelvem és büszke vagyok rá. Szeretem a magyar konyhát, a magyar sütiket, a magyar találmányokat, a magyar józan paraszti észjárást, szeretem Budapest mocskos szürke falait, a Duna látképét, az Árpád-kori templomainkat és a gyógyfürdőinket. 

De nem hiányoznak.

Szeretek külföldön lenni. Szeretem megismerni az új környezetemet, szeretek új barátokat szerezni, új ételeket megismerni, új kultúrába csöppenni, helyi ünnepeken és hétköznapokon részt venni. Szeretek beolvadni és helyivé válni egy picit. 

Szerettem Calabria tengerpartját és a lakótársakkal közös ebédeket a tetőteraszon, szerettem Lindau középkori épületeit és a munkába rohanást (természetesen késve) az ódon macskaköveken, szerettem New York felhőkarcolóit és még a szmogos levegőjét is, imádtam Tahiti photoshoppolt tengerpartjait, a naplementéket a teraszon, az érintetlen korallzátonyok élővilágát és a mindig boldog őslakosait, szerettem Új-Zéland barátságosságát, jóindulatú lakosait, a közbiztonságot, az elképesztő tájakat, szerettem az olasz ételeket, a német kolbászokat és sajtokat, a friss kókuszt és mangót Tahitin, és még a polinéz nyers hallal is megbarátkoztam, megszerettem a kiwi életmódot, a zabkásájukkal együtt, imádom az olasz nyelv költőiségét, a német nyelv logikáját, az arab nyelv matematikus felépítését, már megbékéltem az angol nyelv mindent leegyszerűsítő szóhasználatával is.

Naplemente Tahitin

Tetszik a világ. Megfér a szívemben a legtöbb ország, ahol jártam, és van még hely azoknak, ahová ezután megyek.

Mégsem tudok ragaszkodni egyik helyhez sem. Nem ájulok el a kolbászból készült kerítéstől, a jómódtól, kényelemtől, nem kapaszkodom a megismert városba, nem akarok mindenáron berendezkedni, nem akarok gyökeret verni. Mindenhol otthon vagyok, de sehol sem igazán.

Szóval nem vagyok jó emigráns. 

De rájöttem, miért. Mert én utazó vagyok. :-)

Mesés India Londonban

Szerencsésnek mondhatom magam, mert megérkezésem utáni első hétvégémen már dolgoztam. Ugyan nem állandó munka, de pénz. Ráadásul rendezvényeken, ami még szórakoztató is.

Emigráns indiai családok szerény kis háziünnepei fehér szolgákkal és pincérekkel megtámogatva. A jelenséggel már Sydney-ben is találkoztam, ott is magyarok dolgoznak az ilyen rendezvényeken.

Első alkalommal egy indiai lány 18-ik szülinapján voltam felszolgáló. A zártkörű rendezvényen 280 vendég volt jelen. Valamint egy zenekar, egy tánckar, egy bűvész és egy DJ. A vendégek 10 fős asztaloknál ültek, egy pincérre 2-2 asztal jutott. Feladatunk az volt, hogy a vacsora kezdetén a vendégek ölébe terítsük a damaszt szalvétát, kitöltsük nekik az asztalra odakészített kancsóból a vizet, majd felszolgáljuk az előételeket. Az egész vacsora alatt lesni kellett a vendégek minden kívánságát. Alapszabály: semmire nem lehet nemet mondani! Ha a vendég olyat kér, ami nincs, arra is igent kell mondani és majd a szervező megoldja a lehetetlent is.

Hmmm. Ezt a fajta "mindenre igent mondást" tapasztaltam Ázsiában. Egyszer ételt rendeltünk egy étteremben és nem szóltak, hogy amit kértünk, épp nem volt készleten, hanem hagyták, hogy várjunk másfél órát és 20 percenként érdeklődjünk, hogy mi van már a vacsorával. Mindig udvariasan megnyugtattak, hogy utánanéznek a késedelemnek, aztán nem történt semmi. Mert a vendégnek nem illik nemet mondani a kultúrájukban. Halál idegesítő az ilyen, de ha nekik ez kell, akkor leszek én ilyen pincér, nekem aztán mindegy.

A szülinap buli része arról szólt, hogy az aranyba-ezüstbe-flitterbe burkolt színpadon elhelyezett dizájn-kanapén pózolt az ünnepelt a rokonság tagjaival különböző kombinációkban és ezekről fényképeket készítettek. A vendégek tradicionális indiai ruhákba voltak öltözve. Színes sarongok, aranyszállal kivarrt blúzok, flitteres fátylak, muszlin, damaszt, selyem. Pazar látványt nyújtottak. 

A színpadon később a zenekar és a tánckar is fellépett, majd megették a desszertet és táncoltak egy kicsit, míg mi leszedtük az asztalokat.

A következő vasárnapi rendezvény egy tamal-hindi esküvő volt. A reptér mellett, egy 5 csillagos hotel rendezvényközpontjában tartották. Még poénkodtunk is vele, hogy biztos azért ide szervezték, mert annyira elfoglalt a rokonság, hogy épp csak leszáll a gépük a ceremónia előtt, utána meg már repülnek is tovább, aztán kiderült, hogy nem is jártunk messze az igazságtól. A násznép egy része Sri Lankáról érkezett, a menyasszony Ausztráliából, sokan Indiából vagy Amerikából.

Mázlimra épp olyan feladatot kaptam, ahol a szertartás alatt  is bent lehettem a teremben, így szépen végignéztem a ceremónia első felvonását. 600 vendég volt jelen. Onnan tudom, hogy a köszöntőben elmondták. A szertartás azzal kezdődött, hogy a magas rangú vőlegény (turbán jellegű fejfedője volt) bevonult egy kisebb zenekar felvezetésével. Helyet foglalt az indiai palotának berendezett színpadon az elmaradhatatlan dizájn-kanapén, és várt. Hamarosan bevonult az első pár koszorús lány. Aztán a következő néhány. Valahol a menet végén jött a menyasszony mesebeli aranyban-gyémántban, selyemben-bársonyban.

Ő is felvonult a színpadra és leült a vőlegény mellé. Lábuk előtt térdelt (hason csúszott) két sötét bőrű, félmeztelen indiai szolga, akik díszes tálakra rakott kencéket állítottak össze és nyújtották fel az ifjú párnak, ők meg a homlokukra kenték. Közben a 600 vendég, mint a színházban, nézte az eseményt.

A ceremónia hindi nyelven zajlott és vagy másfél órán át tartott. Utána jött az ebéd, ahol ezúttal svédasztal volt, de a teljes szolgálat jegyében mi szedtük a vendégek tányérjára az ételt a svédasztal mögött sorakozva.

A vendégsereg ruházata most is nagyon érdekes volt. A férfiak egy része arany szegélyű fehér szoknyát (mundu) viselt fehér inggel, mások normál öltönyt, néhányan viszont színes selyemnadrágot még színesebb selyemkaftánnal (sherwani) és selyempapuccsal. Kíváncsi lennék, hogy az öltözékük különbözősége minek köszönhető. Rangjuknak-e vagy lakóhelyüknek. A nők most is pazar színekben pompáztak, csupa selyem, muszlin, hímzés és aranyozás.

Ebéd után a vendégek áldást mondtak az ifjú párra. Mind a 600-an. Hát ha ettől nem lesz szerencsés egy házasság, akkor a rizsdobálástól mit várunk?!

A legjobb poén az ebéd előtti előkészületek közben esett meg. Tálaltunk a svédasztalra. A személyzet nagy része bolgár, voltunk hárman magyarok, meg volt 2 néger lány is nemtudomhonnan. Az egyenruhánk esti rendezvényeken fekete nadrág, fekete ing, nyakkendő. Nappali rendezvényeken ugyanez fehér inggel. Mivel a szervezettség magas fokú, a fél társasághoz nem jutott el ez az infó, így volt, akin fehér ing volt, volt, akin fekete. A rendezvényszervező pasi indiai és meleg. Az a klasszikus, kisujjeltartós viselkedésű. Nagyon jó fej, nagyon bírom, de muszáj mosolyognom, ha belelendül a magyarázásba. A másik szervezőnk egy jamaikai néger srác. Nem vagyok előítéletes, csak ezek az adatok lényegesek a sztori szempontjából.

Szóval meleg főnökük beosztotta a személyzetet a svédasztalok mögé. Közvetlenül ebéd előtt aztán odajön, végigmér minket. Húzza a száját. 

- Micsoda káosz ez, gyerekeeeek! - csukló lazán fittyed a levegőben, kisujj ferdén eláll, én már mosolygok. - Nem harmonikus a színelosztáááás.

Nézünk rá, várjuk, hogy mi baja velünk. Néz ide-oda a két svédasztal között, aztán megszólal.

- Ez a fekete menjen át a másik asztalhoz - mutat rá a mellettem álló néger lányra. A lány megdöbben, mindenki más is megdermed. 2014-ben Londonban ilyet nem lehet mondani. Mi baja van ennek?!

- Te, Aranyom, menj át a másik asztalhoz - ismétli meg a hihetetlen utasítást. A fekete lány bizonytalanul elindul, de arcára van írva, hogy nem hiszi, amit hall. Közben az indiai főnök rámutat a másik asztalnál egy szőke bolgár lányra, és átküldi az előző asztalhoz.

- Az a fehér pedig akkor menjen át a fekete helyére.

Nekem itt esett le, hogy ő nem a bőrszínről beszélt, hanem az ingekről. A néger lány fekete ingben volt, mi viszont hárman mellette fehérben. A másik asztalnál viszont többnyire fekete ingesek álltak, kivéve a szőke lányt a fehér ingével. Az egyenruhákat akarta színharmonizálni. Leesett a dolog a közben színre lépő néger főnökünknek is. De ki nem hagyna egy lehetőséget a kollégája szívatására. Odament hozzá és diszkréten, de jól hallhatóan odaszól neki:

-Te, ne legyél már ilyen rasszista!

Erre a pasi teljes döbbenettel a hangjában, őszintén meglepődve a feltételezésen, szinte női sivítással:

- Én nem is vagyok rasszistaaaaa!

Szegény annyira jó lelkű, hogy le sem esett neki, hogy a feketék és fehérek sakkfiguraként rakosgatása félreérthető volt. Ő csak az ingekre gondolt. A fekete főnök meg milyen genyán jó fej.

Még vagy 10 percig ezen a jeleneten röhögtem. Micsoda szórakoztató társaság!

Imádom ezeket a rendezvényeket és még pénzt is keresek velük!

Camdeni piac

London belvárosáról még mindig nem volt kedvem turistás beszámolót írni (majd, majd, majd), de az egyik ismertebb külvárosi részbe már elmentem. És tetszett!

Camden városrész Little Hungarytól nem túl messze helyezkedik el.

Piacairól híres. Eklektikus művészpiacok, ruhák, régiségek, ékszerek, éttermek. Tiszta zsibvásár. 

Főutcájának egyedi épületei külön misét is megérnének.

A Camden Market elnevezésű piacán utcai viseleteket lehet kapni. Majdnem minden 10 GBP-be kerül. Egységáron :-)

A Camden Lock Village nevű piacon a füves nyalókától a kézműves táskákig mindenfélét beszerezhet a vásárló. Az eredeti ötletek jegyében az itt található egyik büfé kiszuperált robogókat vágott félbe és ezeken lehet ülni, amíg ebédel az ember.

A Camden Lock nevű komplexum egy sikátoros útvesztő, ahol gothic, emós és rocker cuccokat lehet kapni. Csipkés reneszánsz ruha bőrberakással, finom kidolgozású dizájner táskák, kínai selyemből készült kosztümök, szakadt, láncos csöviruhák, kézzel festett tornacipők. Művészek és egyedi gondolkodású öltözködők ruha- és kelléktára.

Turistáknak szánt üzletekben sem volt hiány. Korlátlan mennyiségben állt rendelkezésre kávésbögre, hűtőmágnes, pólók, kütyük, kisebb és nagyobb haszontalanságok, amiket szuvenyír címén rásózhatunk otthon maradt ismerőseinkre.

A városrészben - számomra megdöbbentő tényként - egy vízibusz megállóhely is van. 

Már az a gondolat, hogy Londonban hajózható illetve bármilyen vízi közlekedésre alkalmas folyó is lehet a belvároson keresztül csordogáló Temzén kívül, nekem meglepetés volt. Az, hogy szomorúfüzek vetnek árnyékot a vízen átívelő kis hidak fölé, amelyek tövében barátságos éttermek teraszán kávézgat a nép... az túltett a befogadható képzeletemen. Pedig nem ettem a zöld nyalókából :-) 

Bankszámlanyitás Angliában

A bankszámlanyitás már az itt élő ismerősök elmondása alapján sem tűnt sétagaloppnak. Többeket visszautasítottak a bankok vagy szívóztak a számlanyitással. 

Ez azért meglepő, mert otthon ugye a minél több ügyfél megszerzése a cél. Furcsán hangzik, hogy itt a banknak nem érdeke új ügyfelekkel gazdagítania magát...

Pedig számla kell, mert kéri a leendő munkahely. Meg a magyar bankkártyával vásárlásnál állandóan változik az árfolyam, és pénzt veszít az ember.

Gondoltam, tanulok honfitársaim tapasztalataiból és rákerestem a neten a "londonimagyarok" illetve "magyaroklondonban" típusú oldalakon a témára. Volt olyan topik, hogy "Melyik a legjobb bank, ahol Angliában számlát érdemes nyitni?".

Értelmes válaszok helyett - jó magyarosan - ment a hápogás, hogy így szemetek meg úgy szemetek a bankok, meg mindenki oldalakon át elsírta bánatát, hogy neki milyen nehéz volt az elején, de egy sem bírt volna odarakni egy linket, ami végülis a megoldást segítette volna. Pedig azóta nyilván mindnek van már bankszámlája közülük. Mindegy...

Maradt a jól bevált módszer. Megkérdeztem bölcs barátomat, Google-t. Meg is mondta a megoldást.

Először is azért utasítják vissza a bankok a számlaigénylőket, mert az angol rendszerben alapértelmezetten hitelbírálaton futtatják át az ügyfeleket. A bankok a hitelkártyákból szerzik a bevételüket. És a bankszámlához kapcsolódó egyéb szolgáltatások bevételeiből. Egy újonnan letelepülő nyilván nem rendelkezik jó hitelképességgel, sem pedig fedezetként szolgáló munkahellyel, így a bank elutasítja a hitelkártya kérelmet. Na igen. Csakhogy a mezei delikvens boldog lenne egy sima bankkártyával (debit card, cash card) is, azt viszont nem ajánlja fel a bank, mivel azok a számlák az angol szisztémában kötelezően ingyenesek. Tehát a banknak nincs bevétele rajtuk, viszont ugyanannyi a számlanyitással járó munka. Nyilván nem éri meg. De kötelesek ilyen alapszámlákat is tartani a repertoárjukban, csak nem ajánlgatják. Inkább elutasítják a leendő ügyfelet. Ha viszont az ember határozottan, kifejezetten basic bank accountot vagy cash card accountot kér a banktól, muszáj felajánlaniuk.

De még ekkor is szívózhatnak a lakcím miatt.

Hitelt érdemlően kell ugyanis bizonyítani a lakcímet. Mi bizonyítja hitelt érdemlően?

• Közüzemi számla (mobil és vízszámla nem jó) (Mintha másom lenne... Most jöttem...)
• Papír alapú brit jogsi (Ebből kettő is van nyilván, melyiket vigyem?)
• Bankszámlakivonat (Viszek egy magyart, sokat érünk vele.)
• Brit lakáshitel kivonat
• Adószámla
• Lakásbérleti szerződés (magánszemélytől béreltet nem fogadják el)
• Lakásbérlet számla

Hát köszi, eddig elég sanszos, nem?

Szerencsére az egyik nagyobb brit banknál (Barclays) elfogadják az NI számról kapott visszaigazoló levelet is. Hurrá! Ez olyan, amivel egy újonnan érkező emigráns is rendelkezhet. Csak ki kell várni, míg megjön a levél. Érkezéstől számítva 6 hét...

A másik, magyar szokásoktól eltérő dolog, hogy itt, ha ismerős ajánl be a bankhoz, akkor kevesebb igazolást kérnek a számlanyitáshoz. Mint valami klub. Egy meglévő ügyfél, aki a kezemet fogja az igénylésnél, már garancia arra, hogy az adataim valósak...

Ha az embernek van munkahelye, akkor azért a számlanyitás sokkal egyszerűbb. Ilyenkor nem csak alapszámlát lehet nyitni. Az alapszámla különben annyiban tér el a "normál" számlától, hogy míg a normál számlán van hitelkeret, tehát többet költhet az ügyfél havonta, mint amennyi pénz van a számláján, addig az alapszámla csak az egyenleg erejéig használható. Ha nincs elég keret a számlán és vásárolni próbál az ember, akkor fedezetlenségi büntetést számol fel a bank (5-25 GBP, azaz 2000-10000 HUF).

Hogy milyen típusú számla passzol leginkább az új ügyfél életstílusához és igényeihez, azt egy hasznos internetes oldalon lehet a gép segítségével kiválasztani. Itt még arról is vannak információk, hogy milyen egyéb csatolt szolgáltatásokat kínál a bank. Például utasbiztosítást. 

Azt is megállapítottam, hogy alapszámla esetén szinte mindegy, hol nyit számlát az ember, később, ha hitelképesnek számít és bankot akar váltani, az új bank teljes körű ügyintézést vállal a számla migrálásával kapcsolatban. 

A brit rendszer ingyenes alapszámláival lehet pénzt spórolni. Viszont nem érdemes őket külföldön használni. Mert míg a magyar kártyákkal a vásárlás mindig, mindenhol ingyenes, addig a brit bankok a külföldi használat esetén 3 % költséget számolnak fel tranzakciónként. Mondjuk a magyar bankok meg olyan sápot húznak le a külföldi ATM-es pénzfelvételről, hogy kitelik belőle 5-6 brit tranzakció is... 

Legjobban akkor jár a sokat utazó spóroló, ha a brit kártyájával Nagy-Britanniában vásárol és vesz fel pénzt, és tart mellette egy másik, külföldön teljesen ingyenesen használható kártyát is (például a német DKB Bank kártyái - Hallelúja Európai Uniós jogok és netbankok!). 

A magyar bankszámlákat meg a havi számlavezetés, az éves bankkártya díj, a bakkártya gyártási díj és a tranzakciós adók miatt jobb elfelejteni...

Első lépések Angliában - NI szám

Mivel London, mint turisztikai látványosság nem lopta be magát a szívembe (de dolgozom rajta, hogy megkedveljem, vagy legalább érdekeljen), kirándulgatások helyett inkább hasznos információkat osztok meg a letelepedéssel és beilleszkedéssel kapcsolatban.

Ha az ember Angliában szeretne dolgozni, szüksége van egy társadalombiztosítási számra (NI number), ami adószámként is funkcionál. Ennek birtokában legálisan dolgozhat az ember és jogosult orvosi ellátásra is. Ez utóbbi független attól, hogy mikor érkezett és fizetett-e már valaha társadalombiztosítást.

A szám beszerzéséhez először fel kell hívni a munkaügyi központot (Jobcentre Plus) és időpontot foglalni NI szám interjúra. Általában 10-14 nappal későbbre adnak időpontot. Időpontot csak az Angliába érkezés után lehet igényelni. Próbáltam Ausztráliából időpontot szerezni, hogy ne kelljen majd Londonban dekkolnom 2 üres hetet emiatt, de nem adtak. Mivel repülővel érkeztem, nem nagyon akartam kamuzni a dátumról, de ha valaki Magyarországról megy szárazföldi közlekedéssel, akkor simán kérhet időpontot már korábban is - azt hazudva, hogy már Angliában tartózkodik. Meg aki nem tud angolul, annak ismerősei kérhetnek időpontot.

Már a telefonban kifaggatják az embert a körülményeiről. Rögtön megkérdezik, önmagának vagy ismerősének kéri-e a telefonáló az időpontot. Meg kell adni az érkezés dátumát, az angliai lakcímet, telefonszámot és a személyes adatokat.

Az interjú időpontjáról levelet is küldenek postai úton a telefonban megadott címre. Első címellenőrzés. Lesz még pár később.

A meglepő a lakcímmel kapcsolatban, hogy ideköltözéskor nem kell az önkormányzatnál lejelentkezni, hogy "Hellóka, itt fogok lakni, adjatok igazolást a lakcímemről", mint Magyarországon, Németországban vagy pl Ausztriában. Ez első hangzásra egyszerűbbé teszi az életünket, de valójában megnehezíti. Ugyanis mindenhol (pl bankszámlanyitás) bizonyítani kell a lakcímet, de nincs mivel. Németországban bemegy az ember az önkormányzathoz, bediktálja a címét, kap róla igazolást, aztán azzal már ügyintézhet, mint egy hivatalos igazolással. Itt nem. De erről majd később, a bankszámlanyitás kálváriájánál...

Szóval megkapja az ember a behívólevelet, elfárad a megadott címre a megadott időpontban, ott a levél alapján sorszámot kap. Negyed órán belül sorra kerül. Az interjún prezentálni kell az útlevelet, elvileg a lakcímet is igazolni kell, de nem szokták kérni, csak beírják a címet bemondásra. Feltesznek pár kérdést, ami alapján kiszűrik, hogy dolgozni vagy szociális hálón csimpaszkodni jött-e az ember, aztán lemásolják az útlevelet és lehet hazamenni. 

Pár héten belül kipostázzák az NI számot rejtő borítékot, de már addig is el lehet kezdeni dolgozni, ha akad munka. Elég laza...