Tahiti keleti partvidékét már régóta terveztük körbejárni, csak a kanapén döglés annyira lefoglalta életünket, hogy mindig elhalasztódott a kirándulás. Utolsó héten aztán eljutottam a keleti partra.
Északról indultunk, Papeeteből. Az út végig a parton halad (mint a szigeteken általában). Bal oldalt az óceán, jobb oldalt a házak és a hegyek.
Elsőként a híres látványossághoz, a 3 vízeséshez érkeztünk meg.
A vízesések dús növényzettel körülvéve, egy dzsungel-szerű területen keresztül közelíthetők meg. A levegő párás, meleg volt. Tiszta trópusi dzsungel.
A vízesések legendája szerint a helyi uralkodó féltve őrzött lánya egy napon a völgyben sétálva egy vele egyidős fiúval találkozott. A fiú nem tudta, hogy a lány tapu (tabu - polinéz szó), és megszólította. A lány testőrei ezért meg kellett, hogy öljék őt. A hercegnő ezért nagyon megharagudott az apjára, és mikor legközelebb a völgyben járva egy férfival találkozott, feleségül ajánlotta magát neki, hogy megszökhessen. Szökés közben, a testőrök elől menekülve a két fiatal vízeséssé változott. A legenda szerint azóta is a vízesés mögött élnek. A két testőr pedig - mivel a lány nélkül tértek vissza - büntetésből változott vízeséssé. Ők a harmadik zuhatag.
A vízesések után a szörfösök kedvenc partszakaszához érkeztünk. Sziklákkal szegélyezett öböl, ahol nagyon erős a szél és a hullámzás.
A vízben üldögélő, hullámokra váró szörfösök színes pöttyökként lebegnek a nagy kékségen. Hallgattuk egy ideig az alattunk magasodó sziklához csapódó hullámokat, majd Lionel megkérdezte:
- Ha megkérlek, hogy tegyél meg valamit, hajlandó vagy megtenni anélkül, hogy kérdéseket tennél fel?
- Háááát, ha valami meglepi és nem életveszélyes, akkor igen.
- Akkor gyere velem! - mondta és rohanni kezdett a sziklafal melletti lezárt úttesten.
Odaértünk egy látszólag hétköznapi szakaszhoz. A falra mutat:
- Ott, azon a nagyobb sziklán ülj le!
Elindultam a szikla felé kicsit értetlenkedve, de bizalommal. Majd a következő másodpercben a szikla mögül elemi erővel és elképesztő hanggal és sebességgel levegő tört elő. Huh, még jó, hogy nem ültem le. Szívrohamot kaptam volna. Mi a fene ez?!
- Ez a szél-lyuk (Arahoho). A szikla alatt a hullámok bepréselik a levegőt, a levegő meg a sokkal kisebb felső résen nagy nyomással távozik. Kár, hogy elkéstünk, vicces lett volna, ha a hátadra érkezik a tornádó.
- Hát asszem én nem bánom... : )
A lyuk különben elképesztő! Olyan erővel tör ki belőle a levegő, és olyan a hanghatása, hogy nehéz visszaadni írott formában. Még fehér vízpárát is fuvall. Csináltam róla egy videót, és hogy jobban látszódjon az ereje, egy zacskót tartottam a lyuk elé. De még így is leírhatatlan. A videón közel sem olyan a hatás, mint élőben.
Miután elkocsikáztunk a sziget keleti oldalának déli részéig (ahol már a félsziget csatlakozik be, és ahol már jártunk többször - a másik irányból), visszafordultunk.
Papeetehez közel, a Vénusz-pont volt a legközelebbi látványosság.
A Point Venus Cook kapitánytól kapta a nevét, ugyanis, amikor Tahitin tartózkodott 1769-ben, innen figyelte meg a Vénusz Bolygó áthaladását a Nap előtt.
A kis kiszögellésen található egy világítótorony, mely sokáig Tahiti legmagasabb építménye és egyetlen világítótornya volt.
Itt állítottak emlékművet a Bounty legénységének is (Lázadás a Bountyn), akik Tahitin eltöltött pár hónapjuk hatására lázadtak fel a munka és az angol szolgálat ellen. Én megértem őket. Pár hónap a földi paradicsomban és az ember már csak úszkálni meg heverni szeretne egész életében. (Ha találok szponzort, én is visszamegyek : D )
 |
| Jobbra fent: a Vénusz megfigyeléséhez használt eszköz |
Van itt még egy múzeum, régi vasmacska, játszótér és egy népszerű, fekete homokos strand.
 |
| Ezt a csendéletet nem értettem. . . Törölköző, strandpapucs, bojtos sapka |
Ezután még a Papeete felett magasodó kilátóponthoz másztunk (volna) fel, de az elmúlt napok esőzése miatt biztonsági okokból zárva volt az odavezető út. Pár nap múlva visszamentünk.
Tényleg szép a kilátás a fővárosra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése