Elmerengve

2014 november 19-27.

Bevonultam a Kanduboda meditációs központba. Érdekes élmény volt. 

Nem meditálni mentem, csak nyugton lenni. Úgyhogy az első napokban nem is erőltettem a gondolataim megzabolázását. Leültem szépen a többiekkel együtt a meditálós teremben, és álmodoztam. Álmodoztam a decemberről, milyen lesz újra Európában, álmodoztam a jövőmről, gondolkodtam a múltamon. Mindennel foglalkoztam, csak épp a jelennel nem - ami a meditáció egyik alapvető lényege. De jó volt így. Élveztem. Normál esetben a jelen és a realitás úgy el tud téríteni az álomvilágtól, hogy sosincs időm a végére érni egy kellemesebb gondolatsornak. Most adtam időt magamnak. Idő meg bőven jutott a dologra, ugyanis reggel 4-kor volt az ébresztő a zárdában és a hivatalos napirend szerint lefekvésig 12 órányi meditációt kellett a napba illeszteni.

Ki próbált már egy teljes órán át csendben és mozdulatlanul ülni? TELJESEN mozdulatlanul!

Aki nem próbálta, az próbálja ki, mielőtt tovább olvassa a cikket. ;-)

Ugyanis, aki nem próbálta, az azt fogja gondolni, hogy fegyelmezetlen vagyok, meg nem elég kitartó, meg demagóg megjegyzéseket fog tenni gondolatban, hogy ott volt a szuper lehetőségem meditálni, én meg nem vettem komolyan, stb. 

Aki már vett részt lazító meditáción jóga óra végén, amikor lágy zene szól és a jógaoktató elsorolja, melyik testrészünket lazítsuk el a kényelmes pozícióban, amelyben heverészünk, aztán a társaság fele már a bal könyöknél mélyen alszik, az most azt gondolja, hogy tudja, miről beszélek. De nem. Az a fajta meditáció kellemes és lazító. Azt nagyon szeretem.

Csak aki próbálta már a Vipassa meditációt, az tudja, milyen. Nehéz tök mozdulatlanul ülni. És nehéz emellett a gondolatokat is beszabályozni. Nem kellemes képet kell magunk elé képzelni, mint más meditációs technikáknál. Hanem a semmit. A légzésünket szabad csak figyelni. Áramlik a levegő. Ki. Be. Ki. Be. Gyakorlatilag le kell csökkenteni az aktivitásunkat az agyhalál állapotára. Se mozgás, se gondolkodás, semmi. Csak légzés. Hát borzasztó. És mindezt nem csak egyszer egy órán át, hanem egy nap 12 órán át. Napokig.

Akkor sem bírtam volna szerintem, ha nagyon elhivatottan álltam volna hozzá, de így, hogy valójában csak a menedék miatt vonultam be jóginak, borítékolható volt, hogy elmarad a megvilágosulás.

Azért második nap után kicsit megerőltettem magam, ugyanis a guru (tanár), aki a központot vezető szerzetes, tartott egy konzultációt és olyan okosakat mondott, hogy egész belelkesültem és nekiálltam meditálni. 

Persze, amíg az álmodozással teltek a meditációs óráim, addig kiválóan tudtam mozdulatlanul ülni. Amint nekiálltam a légzésemet figyelni és elkezdtem szellemileg unatkozni, azonnal viszketni kezdett mindenem, amit feltétlenül meg kellett vakarni, pedig nem lett volna szabad, és azonnal zsibbadni kezdett minden végtagom, ami az álmodozással töltött esetekben teljesen megfelelő vérellátással rendelkezett. A légzés figyelése helyett gyakorlatilag a testem fegyelmezésével töltöttem az időt. Ami meg közben megállt. Mikor már vagy 50 perce ültem mozdulatlanul, de az óra végét jelző csengőt már nem volt lelkierőm kivárni, csendben megfordultam és megnéztem a terem végében függő órát. Még csak 10 perc telt el. Nem 50. Tuti megállt az óra.

Szóval nem igazán élveztem a dolgot, de próbálkoztam. Mert mi az, hogy valami nem megy?! Minden megy, csak akarni kell, nem? Majd én megmutatom magamnak, hogy képes vagyok erre is, csak össze kell szednem magam.

Hát nem pont így lett.

A testem ugyanis keményen ellenállt. Mikor már ott tartottam, hogy befegyelmeztem a mozdulatlanságomat, és csak a légzésemre kellett figyelnem, elkezdett légszomjam lenni. Eleinte csak egy kicsit. Biztos azért, mert nagyon figyeltem a légzésemet, és túlszabályoztam. Amit egyénként nem is lenne szabad. Csak megfigyelni szabad a légzést, irányítani nem. Hát nem ment. Ha figyeltem, szabályoztam. Ha nem szabályoztam, nem tudtam figyelni. A dolog odáig fajult, hogy elvesztettem a szabad légzés képességét és ha nem számoltam a lélegzetvételeimet, légszomjam lett. Rendszeresen fulladás jött rám, amint megpróbáltam meditálni. Volt, hogy ki kellett rohannom a teremből, mert annyira nem kaptam levegőt, hogy már szédültem. De nem adtam fel. Újra és újra próbáltam legyőzni a légszomjat. Ugye idő volt rá, mert mást sem csináltunk egész nap. Nem akartam elfogadni, hogy egy ilyen egyszerűnek tűnő dolog kifog rajtam.

Az agy irányít, a test végrehajt - gondolta az agyam. Dugulj el! - válaszolta a testem. És így is tett. Eldugult az orrom. De úgy, hogy semmi nem segített. Ez kábé a harmadik napon volt, ami másfél hétnek tetszett. Rettenetesen lassan ment az idő az üres semmittevéssel. Olvasni sem szabadott, a telefont elvették a bejelentkezésnél, egymással beszélgetni is tilos volt. 

A többi jógi általában 3 napig maradt. Nekem is érett a gondolat, hogy mennem kéne. De mivel nem volt hova és anyagilag sem álltam túl jól és egyáltalán nem vágytam a kinti arcokra, inkább átgondoltam a dolgot. Amíg nem csesztem el a kellemes álmodozásaimat ezzel az hülye légzésszámolással, addig tök jól éreztem magam. Ki kellene bírnom itt egy hetet. Nem meditálni jöttem, hanem itt maradni. Ez a cél. Fenébe a meditációval!

Visszatértem az eredeti utamra, de a légzésem nem jött rendbe, úgyhogy már csak jelképesen jártam be a meditációs terembe. Csak annyira, hogy lássák az igyekezetet és ne rakják ki a szűrömet. Többnyire az udvaron "meditáltam", egyedül, hanyatt fekve. Mondhatnám úgy is, hogy szundiztam. 

Úgy napi 16 óra pihengetés után már nem álmos az ember, úgyhogy ez is borzasztóan unalmassá vált. Ekkor került elő a titokban becsempészett ebook olvasóm, amit innentől titokban olvasgattam a szobámban. Máris jobban telt az idő.

Kibírtam 8 napot a meditációs központban. Nyolc nap semmi. Ha az ember nyaral, úgy elrepül, hogy még észre se veszi, hogy odaért, már menni kell haza. Nyolc nap semmi, ha dolgozik az ember és a hétvégét várja. Nyolc nap semmi, ha autóstoppal kóvályog az ember és új helyeket lát. Nyolc nap semmi, ha társaságban van az ember, ha a kedvenc időtöltését végzi, ha el van foglalva, ha van értelme a napjainak, ha van különbség a reggel és este között.

De ha a napok ugyanolyanok, ha egész nap csak ugyanazt csinálja az ember, ha órákon át csak némán kell ülni, ha nem történik semmi, ha nincs kihez szólni, ha a délelőtt pont olyan, mint a délután, ha a nap hajnali 4-kor kezdődik és 11-kor már olyan érzés, mintha eltelt volna egy teljes nap, na akkor a nyolc nap nagyon sok. Nekem úgy tűnik, legalább egy hónapot voltam bent.

De azért jó volt. Jókat ettem, aludtam, álmodoztam. És pár gondolat nagyon a helyére került. Rájöttem, mi a fontos az életemben és mit kell csinálnom 2015-ben.