Songkran - Chiang Mai

A Songkran fesztivált minden évben április 13-tól tartják Thaiföldön.

Április 13-a az tradicionális buddhista időszámítás szerinti év utolsó napja. 

Mint más népek is, tavasszal a megtisztulást, a termékenységet, az új ébredést, új életet, a tél elmúltát ünneplik. Igaz, hogy a XX. században áthelyezték a hivatalos évkezdetet január 1-re, de továbbra is a tradicionális újév maradt a legfontosabb ünnep Thaiföldön.

Az ünnepségek fő középpontja a régi-új főváros, Chiang Mai. Azért régi, mert ma már Bangkok a főváros. És azért új, mert a neve ezt jelenti. Ugyanis van egy még régebbi főváros, ami a XII. század előtt volt Sziám fővárosa, ez pedig Chiang Rai. A chiang várost jelent, a rai pedig királyit. (Az nem teljesen tiszta, hogy összesen hány fővárosuk volt és melyik mikor, meg lehet, hogy királyságonként volt 1-1, de ennek majd még utána nézek.)

Az ország többi részén is ünnepelnek, minden bezár, mindenki szabadságra megy, de a legtöbben mégis Chiang Maiba jönnek.

Az ünnepség egyik napján a legfontosabb Buddha szobrot (ami Chiang Maiban található) körbeviszik a városban (mintha lenne a keresztényeknek is egy ilyen ereklye-körbehurcoló tavaszi szokása... LOL). A többi napon esznek, isznak és locsolkodnak. Igen, locsolkodnak. Mondja már valaki, hogy az egész világ nem egy népből szakadt ezer felé, hogy nem ugyanaz a gyökere minden vallásnak és szokásnak. De komolyan.

Szóval locsolkodnak. Mint a magyarok és a lengyelek (és még biztos mások is, de ennek most nem járok utána). Annak, aki nem szereti a húsvéti locsolkodást (mint pl. én), nem tanácsos Songkran idejére Thaiföldre utazni. 

Én, aki húztam a számat a virágspriccelőből rámpermetezett 1 ml vízre hajdanán, eljöttem ide, a Songkran középpontjába. Mentségemre legyen mondva, nem tudtam, mit teszek.

Azt hittem, majd szemlélődőként megtekintem a hagyományokat ünneplő thaiokat és csinálok pár képet, aztán megnézem a város nevezetességeit és továbbállok.

Április 12-án reggel érkeztem. Mekkora mázli! Még nem kezdődött el a 6 napig tartó hepaj. Szárazon megúsztam a csomagommal együtt a szállásomig. Egy helyi CSernél laktam, aki úgy néz ki, mint egy indián, turistáknak szervez programokat és tök jól beszél angolul.

Hosszú távon vendégeskedik nála 2 angol és egy szlovén lány (albérlők), meg nem sokkal utánam megérkezett egy amerikai csajszi is, meg este még 4 másik lány. Tiszta hárem. 

Az amerikai lánnyal délután nekiindultunk megnézni, mi van a városban. 

Hát erre nem számítottam!!!

emberek ezrei az utcán vízipisztollyal, vödrökkel felszerelkezve. Helyiek óriási hordók mellett állnak az őt szélén és locsolják vödörrel az arra haladó gyalogosokat és járműveket. Furgonok kocsikáznak körbe a város körútján rakterükön hordóval és vízipisztolyos emberekkel, akik a kocsiról locsolják a sétálókat és az út szélén állókat. Vödörrel. Nem virágpermetezővel. Mentségükre legyen mondva, otthon áprilisban hideg van a húsvéti jópofizáshoz (meg ott csak a nőket szívatják). Itt meg 40 fok van délben és éjjel sem megyünk 30 fok alá. És mindenki mindenki ellen.

A dolog nehezen leírható. Fényképeket sem készítettem, miután az első próbálkozások alkalmával valaki vigyorogva célba vette és lespriccelte az iPodomat (az kéne még, hogy ez is tönkremenjen), úgyhogy onnantól zacskóban figyelt a táskámban, de aztán az egyik angol vízálló gépe megmentette az ürességtől a fényképalbumomat.

Megjegyzem, a zacskó és a táska nem védett semmitől. Még fél órája sem hagytam el a házat, de már bugyiig vizes voltam és csorgott a hátizsákomból a víz. Itt nem szaroznak. 5 literes vödör, zsupsz a fejedre a víz. Arcba a vízipisztollyal. Nem gond. Úgy 10 percig hittem azt, hogy én itt külső szemlélő maradhatok (utálooooom a vizes játékokat!), de aztán vettem egy vízipisztolyt. 

Nem minden nap van alkalma az embernek egy több tízezer résztvevős pacsa-csatában részt vennie!

Fegyverboltok az utcán. Támadáááááás a taxira!
Egyszerre vagy vadász és áldozat. Vödörrel mindenki mindenki ellen.

Ázott verebek

A folyó, ahonnan a vizet nyertük.
Mocskos, zöldes-sárga. Ha ebből nem lesz tífusz, hepatitisz, hasmenés vagy szemgyulladás...

Arcok az utcán...
Támadás több irányból

A genya része az volt a dolognak, hogy a 30 fokos folyóvízet sok helyen jégtömbökkel hűtötték le, hogy jobban sikítsanak az áldozatok. Miután csurom víz az ember, egy újabb pár literes zuhany már meg sem kottyan. Na, de ha az a víz 10 fokos. . .

Az esernyő nagyon hasznos : )
Megjött a jeges!

Vízesés és Fish Spa

A reggeli Adisak családjánál érdekes volt. Terült-terülj asztalkám.

Mini lángoskák (X alakúak, mert az szerencsét hoz), muffin, jack fruit (ami a világ legnagyobb gyümölcse, ha hagyják megnőni), kókusztejes korongocskák (ami sült tejbegríz ízű), ragacsos zselébundába burkolt darált sertéshús koriander levéllel, rambután és tamarind, házi joghurt tamarind lével és főtt kukorica. Meg persze friss gyümölcsök. 

Miután jóllaktam és felálltam az asztaltól, hogy elinduljak a napi programomra, Adisak megemlítette, hogy ez nem a reggeli volt ám. Ez csak az étvágygerjesztő a valódi reggeli előtt. Hmm. És ezek után vajon ki tud még bármit is enni?!

A napi tervem az Erawan vízesés meglátogatása volt, ami nagyon népszerű a helyiek és a turisták körében.

Felirat hozzáadása

Fapadlós (szó szerint) busszal lehet eljutni másfél órányi zötykölődés után a nemzeti parkhoz.

A vízesés 7 szintből áll és meglepő módon rendesen ki van építve az út, tájékoztató táblák vannak elhelyezve és még angolul is beszél a személyzet. Az ember már ilyen apróságoktól is felvillanyozódik itt.






Az első szint 20 méterre van a parkolótól, a legtávolabbi másfél kilométeres hegyi túra után érhető el.

A vízesés több helyen medencébe ömlik, ahol apró halak élnek békés szimbiózisban a turistákkal. Itt lehet ugyanis élőben és a természet lágy ölén kipróbálni a manapság oly divatos "fish spa"-t. Az ember belelógatja a lábát a vízbe, a kis halak meg szépen lerágják az elhalt hámsejteket a talpról és lábszárról. A műveletet tekinthetjük undorítónak vagy viccesnek, de mindenképp érdekes. A polinéziában legyőzött víziszonyom és halfóbiám hiányában én is kipróbáltam, de annyira abszurd érzés volt, hogy pár érintés után inkább lemondtam róla. 

A testbeszéd mindent elmond : )

Volt olyan medence, ahol a csúszós mohával benőtt szikláról csúszdáztak le a kirándulók. Máshol meg majmok lopkodták a fényképezőgépeket.

Híd a Kwai folyón

Bangkokból átvonultam Kanchanaburiba, ami 120 km-re fekszik a fővárostól és 3 és fél óra buszozással érhető el. Lehet vonattal is jönni, de csak napi 2 járat van és a reggelit a korábban említett buszmegálló-kereső végtelenített kalandtúra keretében lekéstem. Szóval maradt a busz amiből több is jár naponta, csak el kell hozzá vándorolni a város másik végében található buszpályaudvarra.

Kora délután érkeztem meg Kanhanaburiba, ahol már korábban egyeztettem egy CSerrel. Két éjszakát tölthetek nála.

Az eredeti terv az volt, hogy a híres híd és a vasútvonal megtekintése mellett ellátogatok a Tigris Templomba is, ahol szerzetesek elárvult tigriseket nevelnek, de annyira lehangoló véleményeket hallottam a templomról (majdnem 6000 Ft a belépő, és másfél óra alatt kell körbejári a helyet, alig van idő körülnézni, csak haladni kell a tömeggel), hogy végül mégsem mentem el.

A kaland azzal kezdődött, hogy Kanchanaburiból kibumliztam helyközi járattal Adisakhoz. Olyan buszon, ahol turisták nem nagyon fordulnak elő, így senki semmilyen nyelven nem beszél persze. Mivel nem bírtam elmagyarázni, hol akarok leszállni, végül felhívtam Adisakot és átadtam a telefont a buszvezetőnek. Hurrá! Jó helyen állt meg!

Adisak egy 40 körüli pasi, aki a szüleivel él, mert az apja 84 évesen is állandóan "bulizik", az anyja viszont 2 éve depressziós pánikbeteg lett és valakinek mellette kell lennie. Ezért Adisak hazaköltözött Ausztráliából és most otthon lakik és az anyjával egy szobában alszik. 

Elég érdekes különben a kommunikáció az anyukájával. Kérdeztem is tőle, hogy a depressziónak köszönhető-e az, hogy nem nagyon válaszol a kérdésekre. Erre Adisak elmesélte, hogy a korábbi tradíciók szerint a nőknek nem volt szabad beszélniük. Tilos és udvariatlan volt az érzéseiket kimutatniuk vagy elmondaniuk. Egyáltalán érezniük sem illett. A család és a férj kiszolgálása volt a feladatuk. Nem számított, hogy mit szeretnének, milyen ételt ennének, van-e bármilyen gondolatuk. Néma szolgálat volt az életük. Ezért Adisak megpróbálja az anyja életét legalább utólag jobbá tenni. Mindenben a kedvében jár, ezer ételt tesz elé étkezésekkor, bármit megad, ami az anyja szeretne. Persze, ha meg tudja fejteni, mit szeretne. Ugyanis aki 70 évig nem rendelkezhetett véleménnyel és óhajokkal, annak nehéz hirtelen váltania. Adisak mesélte, hogy csak onnan tudja, mit szeretne az anyja, hogy feltesz egy halom kérdést neki, és ha mosolygás a válasz, akkor szeretné, ha nem mosolyog, akkor nem. De kimondani a véleményét és az érzéseit nem tudja. Furcsa látvány volt, ahogy beszélgettek.

Szóval náluk töltöttem 2 napot. Mivel Adisak elfoglalt volt, megkérte egy ismerősét, hogy mutogassa meg nekem a környék látnivalóit. A lány alig beszélt angolul, de rettenetesen lelkes volt, hogy egy külföldivel töltheti a délutánt. Őszinte döbbenet volt számomra a viselkedése, mivel addig csak műmosolyokkal találkoztam. Elvitt a híres hídhoz a Kwai folyón, ami különben helyesen nem Kváj, hanem Kvaé és Kwae-ként írandó. 

A híd a Kwai folyón
a rajta haladó vonattal

Megnéztük a Thaiföld-Burma vasútvonal építőinek szentelt múzeumot is, ahol borzasztó képek mutatták be a hadifoglyok tengődését a kegyetlen trópusi éghajlat alatt. Szúnyogcsípésektől szétmart bőr, maláriától és dengue-láztól legyengült, folyamatos hasmenéssel küzdő csontkollekciók egy szál ágyékkötőben. Mint valami koncentrációs tábor utolsó napjai. Szörnyű. 

Temető a Thaiföld-Burma halálvasutat építő áldozatoknak

Kísérőm nagyon aranyos volt. Az éjszakai piacon sétálva alig bírtam megúszni, hogy papucsot vagy bármit vegyen nekem. Akármire ránéztem, azonnal meg akarta venni ajándékba. Kezdett kínossá válni már a végén.

Az első esti vacsorámat Adisak családjával töltöttem. Végre igazi thai környezet! 

Csupa érdekes ételt ettünk. A thai étkezés úgy zajlik, hogy többféle fogás van az asztalon egyidejűleg, és mindenki riszt szed először a tányérjára. Aztán a risz mellé szed egy kis adagot valamelyik curry-ből. Mindig csak egyfélét egyszerre. Nem eszik meg az összes rizst, ami a tányérjukon van, hanem ahhoz szedik hozzá a következő curry-t. Amíg a rizs el nem fogy a tányérról. Desszertnek gyümölcsöt meg fekete-zselét ettünk. ez utóbbi egy furcsa gyümölcssaláta-szerűség főtt kukorica szemekkel, zselé kockákkal, meg ismeretlen gyümölcsökkel, nyakon öntve tamarind lével.

Bevallom, a tamarindról én azt hittem, hogy valami színezőanyag (nem is beszélve a tamarinról, ami meg egy állatka), itt meg kiderült, hogy egy földimogyoró kinézető gyümölcs, aminek az íze éretten olyan, mint az aszalt datolya és a csipkebogyó keveréke. Nagyon finom! Kevésbé éretten viszont valóban színezésre is használják. Piros gyümölcshúsát vízben áztatják ki.

Népvándorlás

Népvándorlás kezdődött Thaiföldön.

Április 13-17-ig ünnepli az ország az új év kezdetét (Songkran) és ilyenkor minden élő és élőhalott elutazik. Rokont látogat, nyaralni megy, elmenekül a tömeg elől, stb.

Egy hétig buli és ünnep az egész ország. Minden zárva, ami zárható.

Az egész balhé központja Chiang Mai, a régi főváros (nem a legrégebbi, de az egyik legfontosabb).

Mindenki, de tényleg mindenki ide utazik.

Én is ezt terveztem.

Figyelmeztettek, hogy foglaljam le előre a vonatjegyemet, mert nem mindegy, milyen osztályon, milyen vagonban töltöm a 14 órás utazást. Persze nem foglaltam le. Ugyan már! Majd max ülve utazom, vagy megyek busszal! Vagy - mivel ráérek -, megyek másik napon.

Aztán 1 héttel az esemény előtt elbandukoltam a vasútállomásra és érdeklődtem, mikorra van még jegy.

- Nincs. 

- Mármint, hogy egyáltalán?! Napi 6 vonat megy több vagonnal. Nincs hely április 10 és 13 között?!

- Nincs.

- Na vazz.

Akkor legyen busz. 

Persze a jegyeket kizárólag a pályaudvarokon lehet megvenni és egyik pályaudvar sem érhető el metróval és egyik sincs közel a másikhoz. Tehát 1 napos túra, vagy taxizás kb 40 km-t. . .

Kibumlizás a pályaudvarra. Mikorra van még hely? Semmikorra. Az ünnepség utánra.

Neeee mááár! Ezt de elcsesztem. Miért is nem foglaltam le időben?!

Persze ezzel elment a fél napom, több időt meg nem tölthetek a jegy után futkosással (meg hát hova is futkosnék), megbeszélt programom van Kanchanaburiban, mennem kell. Majd kitalálom onnan, hogy mi legyen.

Azért persze a remény hal meg utoljára. Nem tettem le arról, hogy eljutok Chiang Mai-ba, csak még nem tudtam, gyalog vagy angyalszárnyakon fog-e megtörténni a dolog. Igaz ugyan, hogy többen bíztattak, hogy tegyek le róla, mert semmi esélyem, de ez még sosem tántorított el semmitől. Mondom, a reményhal. . .

Kanchanaburiban a helyi CS-erem segítségével elkezdtünk nyomozni. Találtunk több buszos céget, akik Chiang Mai-ba indítanak rendszeresen járatokat. Minden nap óránként egy buszt. Nehogymár mindegyik tele legyen! Nem hiszem el! Hát hány ember akar utazni?!?!?! (A válasz elképzelhető, ha tudjuk, hogy a Songkran  idejére Bangkok kiürül és egyébként 10 millióan laknak benne. . . .)

Végül több cég többszöri felhívása után végre az egyik felvette a telefont és elmondta, hogy extra buszokat állítanak forgalomba a tömegnyomorra való tekintettel, úgyhogy ha kimegyek a pályaudvarra, akkor van esély rá, hogy találok még helyet valamelyik buszra. 

Hát akkor ez lesz. Picit necces, mert ha mégsem lesz jegyem, akkor kapkodhatok hirtelen, hogy szállásom legyen Bangkokban, mert ugye azzal nem készültem. De hát miért is intéztem volna valamit rendesen, időben, ahogy tanácsolták. . .

Biztos, ami tuti alapon már hajnalban útra keltem Kanchanaburiból, és délelőtt 11-kor már a pályaudvaron voltam. Rögtön leszólított egy buszos jegyértékesítő, hogy haladjak az ő pultjához, ha Chiang Mai-ba akarok jegyet. A busz fél óra múlva indul.

Hmm. Ez gyanúsan gördülékeny. . .

Beszaladtam az információhoz megkérdezni, hogy kamu cégek bódéja áll-e kívül, ahol leszólítottak. Miután megnyugtatott, hogy teljesen valódi cégek, körülnéztem a többi ablaknál is. Dél környékén indult vagy 6 busz különböző cégek szervezésében, de lehetett jegyet venni az esti járatokra is.

EEEEEEz miatt volt ekkora a felhajtás?!?!?! Simán lehet még válogatni is.

Gyorsan vettem egy jegyet egy esti járatra (a déli busszal már éjfélre ott lennék és nem szerveztem szállást, inkább csövezek 9 órát a pályaudvaron, ahol van ingyen wifi, és érkezem reggel). 

Aztán délután 1-2 körül elkezdtek szállingózni az emberek. Akik aznapra már fél nap szabit vettek ki és aznap már utazni is akartak. Délután 4-re már nem volt hely az aznapi buszokra (szóval mégis jogos a pánik, csak én időben jöttem), viszont a pályaudvar megtelt, mivel a szuper közlekedés miatt egyszerűbb volt mindenkinek ott csövezni. Nem hiszem, hogy 5-6 ezernél több ember lett volna ott, de asszem ez a létszám is brutális magyar viszonylatban.

Kint volt a TV, újságírók, fotósok. Tényleg meredek látvány volt ennyi ember egy helyen, ahogy leterített újságpapíron heverésztek vagy éppen csoportokban ültek a földön és piknikeztek. Rendes ruhás, irodai dolgozó emberek.

Piknik a pályaudvaron

Meglepő volt a dolog szervezettsége is, amit ebben az országban nem vártam volna.

A 7/11 közértlánc (amiből minden sarkon van egy) pályaudvari kirendeltsége előre lesötütte a szendvicseket és a bolt előtt árulta asztalkáról a vízzel együtt. Az üzlet persze így is tele volt, a hangosbemondók meg üvöltöttek bent. Ez a mániájuk különben. Ha mikrofont látnak, azonnal elkezd bele valaki monoton hangon pofázni. Nem véletlenül ered Ázsiából a Karaokee sem : )

A kb 6 méter széles üzlet egyik ajtajában állt egy csaj mikrofonnal, a másik meg a másik ajtónál. Egymástól alig 5-6 méterre tök más szöveget nyomtak a két mikrofonba. Sokat lehetett érteni belőle. . . Viszont jó nagy zajt csaptak, ami annyira irritáló volt, hogy menekültem kifelé az üzletből. Lehet, hogy ez volt a céljuk. . .

Ami még vicces a thai nyilvános helyeken, hogy minden este pontban 6 órakor lejátsszák a himnuszt, amihez mindenki szépen vigyázzba áll, letéve a kezéből mindent, abbahagyva tevékenységét (a WC-t nem tudom). Ilyen himnuszos eseményt már többször láttam, de itt, ennyi ember megmozdulásával azért semmi nem érhetett a nyomába. . . 

Himnusz este 6-kor

Hogyan utazzunk Thaiföldre

Négy különböző stílusban lehet Thaiföldre utazni:

1. Luxushotel verzió

Spórolj sok pénzt. Még többet. Még egy kicsit többet. Fizess be egy all inclusive nyaralásra egy luxus szállodába valamelyik déli szigeten vagy tengerparton. Kizárólag szervezett kirándulás keretében hagyd el a ressort területét. Ne próbálj házon kívül enni, vásárolni, nézelődni. Élvezd a magas szintű kiszolgálást!

Ha ezt követed, egy csodálatos nyaralásban lesz részed, ahol a személyzet lesi a kívánságaidat, valóban a mosoly országában érzed magad, mindenki kedves és beszél angolul. Jó ételeket eszel, gyönyörű élményekkel fogsz hazatérni és szívesen mész újra Thaiföldre.

2. Takarékos verzió

Ez is megoldható. Thaiföld elvileg olcsó. Már a helyiek számára. Ha turista vagy és annak is látszol, számíts dupla árakra. Minimum. Mondjuk még így is olcsóbban megúszod, mint a horvát tengerpartot.

Ha nosztalgiával gondolsz vissza a 90-es évek Szlovák kirándulásaira, ahol lenéztek, lehúztak és kihasználtak, és még bunkóztak is veled, akkor ne sírd vissza többet a régi szép időket. Csomagolj és irány Ázsia!

Ilyen nyaralás esetén nagyon fontos, hogy jól viseld a lehúzást, kifejezetten szeress alkudozni, ne vedd a szívedre, ha csak a pénzedért szeretnek, és ha épp nem óhajtasz vásárolni, jó, hogy le nem köpnek. Nem árt, ha határtalan türelemmel rendelkezel és nem bánod, ha időnként órákon át bolyongsz a csomagodat cibálva magaddal, mert senki de senki de senki nem beszél angolul, aki meg igen, az nem vállalja be, hogy fogalma sincs a helyről, amit keresel, inkább elküld a világ végére a híres thai mosolyával, csupa jószándékból. Lehetőleg élvezettel várd a pillanatokat, mikor meg kell szólítanod embereket az utcán, akik a közeledtedet látva elfordulnak és süketnek tettetik magukat, esetleg csak vihognak, hogy mit kérdezősködsz itt ezen a furcsa angol nyelven. Az sem baj, ha lepereg rólad, hogy utálattal néznek rád a tény miatt, hogy köcsög turista vagy, aki tömeget okoz, munkát ad (nem túl profitorientáltak) és angolul akar kérdezősködni. Neked való az olcsó thaiföldi nyaralás akkor is, ha bármit megeszel, amit az utcán árulnak, mert ha a megrendelt ételmennyiségen kívüli ujjszám felmutatásán túl mást is szeretnél kommunikálni, az útbaigazításnál említett reakciókkal találkozhatsz.

Fontos még az is, hogy szeress reménytelenül kóvályogni rosszul megadott címek és aránytalan térképek segítségével, thai cirádás betűket bogarászva az el-elvétve kihelyezett utcatáblákon.

Ha mindez élményt és kalandot jelent számodra, Thaiföld olcsó verziója épp neked való.

3. Vicces sütis verzió

Amennyiben a 2. pontban felsorolt kalandok nem ösztönöznek az azonnali repjegyfogalalásra és csomagolásra, valamint az 1. pontban említett színvonal megfizetésével kapcsolatban akadályok állnak előtted, érdemes elgondolkodni a következő verzión. 

Ebben az esetben javasolt a nyaralást Ton Sai Beachen kezdeni. Vásárolj rögtön megérkezésed után 2 db boldogság sütit, vágd fel egyenlő 12 részre mindkettőt, csomagold egyenként kis zacskókba a szeleteket és az elkövetkezendő 24 napban reggelente fogyassz el egyet belőlük. Ha így teszel, szuper mosolygós, barátságos emberek fognak körülvenni, mindent szépnek és tisztának fogsz látni, pár órás bolyongás holmi buszmegállót keresve élménydús kirándulásnak fog hatni, fél napos várakozás közben majd csak úgy repül az idő, és összességében életed egyik legproblémamentesebb nyaralásán fogsz részt venni. 

Egy dologra kell csak nagyon nagyon odafigyelned:

EL NE FELEJTSD IDŐBEN MEGENNI A REGGELI SÜTIDET !

4. Couchsurfinges verzió

15 nap kálvária után kellett rájönnöm, hol csesztem el ezt az utazást. Megpróbáltam európai turistaként létezni itt. Csakhogy ez lehetetlen. (a fenti 3 verziót leszámítva). 

Miután egy több órás buszmegállókereső kalandtúra után (teljes menetfelszerelésben, 35 fokban, elvileg időre sietve a vonathoz, amiből napi kettő van) teljes és végső elkeseredésemben szimplán megálltam az egyik utcasarkon és elkezdtem kegyetlenül zokogni, hogy én most azonnal elkotrok ebből a trágyadomb országból, az értetlenség és érdektelenség műmosolyos poklából, az idióták gyűjtőállomásáról, ahol a káosz és a véletlenszerűség dúsan virágzik a pénzéhség pálmafái árnyékában, na, akkor jött a mentőangyalom egy CSer személyében, aki a béke és boldogság oázisát jelentette számomra 2 napra. 

Kiderült, hogy a thai emberek kedvesek, őszintén mosolyognak, segítőkészek és nagyon vendégszeretőek. Eddig egy másik országban jártam.

A tanulság: SOHA SOHA SOHA többet Ázsia Couchsurfing (vagy milliós bankszámla) nélkül.

Piac a síneken

Az oka, hogy ennyire siettem vissza Bangkokba, az volt, hogy most kezdődik a Songkran fesztivál, ami miatt az egész ország lázban ég (legnagyobb ünnepük - majd írok róla), és azt terveztem, hogy a fesztivál csúcs helyszínére utazom, viszont utána már nem jövök vissza Bangkokba, ezért, amit még a környéken meg akarok nézni, azt most kell.

És az egyik kihagyhatatlan látványosság a Mae Klong piac.

A piac lényege, hogy egy olyan területen helyezkedik el, ahol kevés a hely, ezért a piac lassan lassan rátelepedett a vonat sínekre. Mivel naponta 4 vonat jár arra, ezzel nem is sok vizet zavarnak.

Bangkok egyik ócska kis állomásáról indul egy vonat (Wong Wian Jay Station) Mahachai állomásra. Az egy órás út után komppal kell átkelni a Tha Chin folyón. Onnan indul a híres Mae Khlong vonat. Az egész kirándulás cakkpakk oda-vissza 400 Ft és kétszer 2,5 óra.

A Mae Khlong vonat teljes útvonala menetén nagyon közel vannak a házak. Néhol a bejárati ajtó alig 2 méterre van a sínektől, néhol kerítésként szolgál a vasút, máshol rizsföldek és mocsarak mellett döcög a vonat - közel egy órán keresztül. A végállomásnál jön aztán a lényeg.

Amikor a vonat a végállomáshoz közeledik, a síneken piacozó az árusok épp csak behúzzák a portékájukat meg a hasukat a pulthoz simulva, és így várják meg a vonat elhaladtát. Aztán másodpercek múlva visszarendeződik minden, és újra piac van.

Odafelé menet beengedett a vezető a fülkéjébe, úgyhogy a legjobb szögből tudtam filmezni meg fotózni a piacra érkező vonatot. Aztán ott töltöttem a fél napomat a szárított halszagban, hogy lássam a következő vonat érkezését és távozását, majd a legutolsó járattal én is eljöttem.

Szenzációs a látvány.

Dudál a vonat. Erre az árusok lehajtják a naptetőket, és a gurulós polcokon tárult portékájukat egyszerűen legurítják a sínről. Az egész alig pár másodpercet vesz igénybe. Mire a vonat odaér, már rendes vasúti síneket látunk. Amint a vonat elhalad az asztaluk előtt, visszagurítják a cuccokat és lehajtják a napernyőket, így alig pár pillanat múlva megint egy fedett piacot lát az ember. Hol járt itt valaha vonat?!

Az utolsó vonat érkezésekor annyira elmerültem a fényképezésben (ugyanabból a pozícióból akartam képet csinálni az előtte / utána állapotról - lásd fent az eredményt), hogy későn kaptam észbe, hogy annyira közel állok a vonathoz, hogy a hasamon viselt pici hátizsákomat súrolta az oldala. Tiszta para volt! Húztam be a hasamat, simultam fel a mögöttem lévő dzsuvás pultra, nehogy becsússzak a vonat alá véletlenül. Persze lassan halad a mozdony, de akkor is. Ijesztő volt. Főleg mert nem tudtam, van-e valami kiálló alkatrésze lábmagasságban, ami megbillenthet. Nem volt. Úgyhogy továbbra is 2 lábon járok : D

Hazafelé az utolsó vagonban állva

Költsük a pénzt Bangkokban

Siam Center

Még az első héten elmentem fényképezőgépet venni (érzekésem utáni napokban behalt a gépem). Gondoltam, a modern városrész shopping centereiben megtalálom, amit keresek. Jó lenne olyan gépet venni, amiben belül is vannak alkatrészek és még fényképezni is lehet vele. Álmodozom garanciáról is, de majd meglátjuk, mekkora a realitása.

A Siam Center és a környező városrész csak plázákból áll. Képzeljünk el egy Duna Pláza méretű helyet, ahol csak ruhákat lehet kapni. Mellette egy ugyanekkorát, ahol csak elektronikai cuccokat (4 emeleten), majd közvetlenül ezek mellett az Ázsia Centert kínai piacos stílusban. Ez volt itt egy pláza. A szomszéd épülettömb a luxus pláza (Luis Vuittontól Cartier-ig). A következő egy 3 emeletes szupermarket. Majd következnek a vegyes plázák. Ahol emeletenként kategorizálják a kínálatot: műszaki emelet, ruha emelet, kaja emelet, stb. Ehhez hasonlítanak az otthoni plázák is, csak nálunk ennyire nincs elkülönítve áruk szerint.

Találtam egy műszaki plázát is, ahol sok ezer pici bolt árulja portékáját, 5 emeleten (Panthip Plaza). Csak műszaki cikkek.

Fényképezőgépet persze nem vettem, mert az árak el vannak szállva (5-szöröse a magyar áraknak). Viszont kapható minden, és tele volt helyiekkel, szóval talán talán nem kamut árulnak.

Piac

Átértelmeztem a piac fogalmát. Itt gyakorlatilag minden piacnak minősül, ahol esetleges vásárlók járhatnak. Úttest szélén, járdán, felüljáró lépcsőjén, zebra mellett. Gurulós kocsikról árulják a papucsokat, ruhákat, táskákat, tésztaételeket, sült húsokat, tavaszi tekercset, gyümölcsöt, vizet, virágfüzért (buddhista áldozathoz), ékszereket. Híres a thai úszó piac is, ahol csónakokból árulnak a vízen és csónakban jönnek a vásárlók is.

Lépésenként tud az ember elvitelre pad thai-t venni, amit aztán séta közben, pálcikával lehet enni (csak haladóknak ; D ).

Ilyen utcai kocsikról árulják a bevásárlóutcán a pálcákra szúrt skorpiókat is, amit - mint megtudtam - a helyiek nem esznek. Állítólag a turisták butítására árulják csak. A sok bevállalós meg megeszi, mondván, hogy ha ez a helyi kaja, kóstoljuk meg. Azért ennek az infónak még utánajárok, mert gyanús, hogy kamu, bár igaz, hogy helyieket még nem láttam ilyet vásárolni.

Plázák és kék napernyős mozgóárusok

Chao San Road

Az imént említett bevásárló utca. Vagyis inkább szórakoztató utca. Hotelek, éttermek, masszázsszékek, piacozók, kajaárusok tömkelege. Gyakorlatilag minden kapható itt. Elsősorban turistáknak szól a hely.  Nappal autók is közlekednek itt, este 6 körül zárják le, utána sétálóutca. Itt leginkább semmit nem veszek. Leszámítva egy bokaláncot, amit már megvettem.

Masszázs

A turista utcákon 120 Baht (1000 Ft) fél óra, máshol 100 THB.

Thai talpmasszázst nyomnak, ami gyakorlatilag teljes láb masszázs combig. Fapálcikákat is használnak az akupresszúrás pontok nyomkodására. A masszázs végén megnyomkorásszák az ember vállát és nyakát is. Teljesen rákaptam. Az első héten minden nap beültem lábmasszázsra, azóta visszafogtam magam.

Kaja

A legnépszerűbb étel a pat thai, ami egy tésztaféle. Pillanatok alatt készítik el az utcai árusoknál, és a helyiek is sokszor ezt eszik.

Pad tai elvitelre
Papírba csomagolva, gumival átkötve

Úgy készül, hogy olajon újhagymát és szójababcsirát megmelegítenek wokban, dobnak rá tofukockákat és darált földimogyorót, aztán jön a tészta (ami a smack levesekből is ismert, de sokszor használnak rizstésztát vagy linguinit, vagy mindet keverve). Pici vízzel felöntik és pár perc alatt készre melegítik. Nem sütik halálra A tészta szerintem elő van főzve. A babcsíra ropogós marad. Lehet kérni ugyanezt tojással, vagy garnéla olajas verzióban, ilyenkor 1 cm-es szárított garnélák is ficegnek az ételben. Kezdő ár helytől függően 25-40 Baht (180-330 Ft). A rákos vagy húsos változat 50-70 Baht.

Lehet kapni mindenféle rizseket is. Az első héten kizárólag pad thai-t ettem (napi 3-szor), mert teljes szerelembe estem vele. Egyébként is imádom az ilyesmi tésztákat, de itt legalább nem zacskós, hanem friss. És tele van mindenféle jóval.

Vegáknak különben teljes paradicsom Thaiföld. Minden étel kapható vegetáriánus verzióban is. Még a tojásmentes vegák is találnak itt változatos ételeket. Gondolom, ez a buddhizmus miatt lehet. Biztos sokan mellőzik a húst.

Szinte mindenbe tesznek babcsírát, úgyhogy megvan a vitaminadag is.

Azóta persze kóstoltam más ételeket is. Erről majd később részletesen.

Nem Pipi

Ton Sai után az volt a tervem, hogy megnézem Phi Phi szigetét, ahol a Beach c. filmet forgatták, és amely - állítólag - szuper romantikus, fehér homokos gyönyörűség, de aztán Simone és Sigi beszámolójára alapozva inkább letettem erről a tervről.

Mindketten egybehangzóan állították, hogy másfél óránál többet nem bírnék ki én sem a tömegnyomorban, mivel a sziget gyakorlatilag napközis turista bazár. Tömegével érkeznek a hajók, partra szállítják a turistákat, akik lépni is alig tudnak a tömegben, majd másfél óra múlva újra összeszedik a népeket és továbbállnak. Hát erre valóban nincs szükségem ilyen kompjegy árak mellett. Akkor az erre szánt pénzből inkább elmegyek Észak-Thájföldön valami jó kis szafarira.

Úgyhogy végülis úgy döntöttem, hogy Simonéval elmegyek Phuketre (neki onnan indult a repülője, nekem van ott CS kontaktom), és ott töltök 2 napot mielőtt visszautazom Bangkokba.

Óva intett persze Phukettől is. Mondta, hogy neki volt ott szállása, de annyira tömegnyomor volt és annyira turistás hely, hogy inkább még aznap lelécelt a helyszínről.

És valóban.

Már a megérkezésemkor savanyú volt a szőlő.

A taximaffia ugyanis olyan szintű befolyással rendelkezik, hogy állami, taxiórás járműre nem lehet szert tenni, a buszpályaudvarról viszont nincs tömegközlekedés.

Van viszont motortaxi. Akik a célpontomhoz, ami 2,1 km (tehát gyalog fél óra, csak hátizsákkal, délben inkább ne) olyan összegért akartak elvinni, mint amennyiért Bangkokban 20 percet (közel 10 km-t) lehet taxizni.

Kicsit brutál, de mivel nincs más opció, ez van, vagy a gyaloglás. Hát részemről inkább ez volt.

Meg is egyeztem a kerítővel, aki elémrendelte a motoros taximat. Mondta neki thaiul, miben állapodtunk meg, aztán elindultunk. Odaérünk a kórházhoz, amit tájékozódási pontként mondtam az embernek. Innen még 150 méter a ház. Mondom a taxinak, hogy nem itt kell kiraknia, hanem a Kék majom Hostel mellett. Közli, hogy az akkor 25 %-kal több lesz. Mi van?!?!?! Erre az összegre még rá akar tenni bármit is 150 méter miatt?! És különben is megállapodtam a kollégájával. . . Persze angolul alig tudott, csak ragaszkodott az összeghez. Én meg ragaszkodtam ahhoz, hogy nem fogok leszállni és fizetni sem fogok többet. Vigyen oda, ahova kértem. Már így is drága volt a fuvar. Na szépen elüvöltözünk egymással. Mondja, hogy akkor visszavisz a pályaudvarra. Hát vigyél, vazz, majd a következő taxissal előre leíratom, hova visz és mennyiért, de hogy én ennyi pénz kifizetése után nem gyaloglok 150 métert, azt veheted készpénznek. Lassan belátta, hogy nem szabadul meg tőlem, úgyhogy közölte, hogy nem kell a pénzem, csak kotródjak a motorjáról. Jól van, ember. A logikádat nem értem, de ez legalább olcsó fuvar volt.

Phuket alulnézetből
Csodaszép!

Másnapra azt terveztem, hogy kimegyek a tengerpartra, megnézem a tömeget, aztán következő nap elhúzok Bangkokba.

Aztán miután megint felcseszték az agyamat a szervezetlen töketlenkedésükkel, meg a mosoly országára oly jellemző bunkóskodással, elkotortam a pályaudvarra és vettem egy buszjegyet aznap estére. 

A partra le sem jutottam. 

Úgysem érdekelt igazán : )

Hepi kék

Még mindig Ton Sai.

Ami ugyebár első pillantásra strand.

Másodikra játszótér.





Harmadikra meg meglátja az ember a reklámtáblákat.

Happy cake és mushy shake. No comment.

Már értem, miért nem zavar senki a szemét, miért mosolyog mindenki boldogan, miért olyan nyugodtak itt a népek és miért szól mindenhonnan relaxációs zene.

ÉS IGEN IGEN! Megvan a kötéltáncolás rejtélye!!! Mindent értek! : )

A legtöbb dologhoz az kell, hogy higgy benne, hogy képes vagy rá. Ha elhiszed, hogy tudsz kötélen járni, tudsz is. Csak tényleg hinni kell. Egy vicces süti után pedig nem nehéz bármit elhinni, amit elképzelsz : D

Kötéltánc

Ton Sai első pillantásra egy strandoló helynek tűnik. 

Második pillantásra viszont Jamaikában érzi magát az ember. Rasztafejek kódorognak mindenfelé, mindenki arcán elégedett mosoly, raeggie zene árad a klubokból, mindenki laza, boldog és nyugodt, a helyszín tisztaságát illető hiányosságok pedig senkit nem zavarnak. Ja, és süt a nap.

Aztán az ember picit jobban körülnéz, és rájön, hogy egy felnőtteknek készült játszótéren van. Hinták lógnak a fákról, kajakbérlés, különböző extrém sportok, sziklamászás, éjszakai sziklamászás, party itt party ott, a vendéglátóipari egységek (nevezzük heverő-bárnak) otthonos kuckókként vannak kialakítva, székek helyett mindenhol napozószőnyeg párnákkal, chill-out zenével.

Az egyik bárban, ahova este benéztünk Simonével és Nadírral (az útmutató srác, aki különben Algériából jött), találtam kifeszítve egy kötéltáncos kötelet.

Mondanom sem kell, azonnal elvesztette a vonzerejét bármiféle kuckós heverő meg ital. Előtörtek belőlem óvodáskori álmaim, amiket azóta sem adtam fel. Cirkuszban akartam dolgozni : D

Jó, jó, igazából a trapéz a nagy szerelmem, légtornász akartam lenni és még nem tettem le róla, de azért a kötéltánc sem egy rossz móka.

Volt a kezdőknek egy rövid és alacsony kötél (fél méter magasan és 2 méter hosszan), ahonnan aztán egész este nem lehetett levakarni. Először persze azt sem tudtam, hogy kezdjek hozzá a sétához. Mert ugye az ember ráhelyezi a lábát és arra a testsúlya egy részét, erre a kötél ezerrel elkezd remegni és ugrálni. Erre meg aztán lehetetlen felállni. És ott maradni meg főleg.

Ahogy elmélkedem a kötél felett, odajön egy srác és felveszi a kötél mellett levetett papucsát (mezítláb mászkálni itt tök normális dolog). Gyorsan meg is interjúvolom kötéltáncos tapasztalatairól. Mondja, hogy ő is tegnap látott ilyet először közelről, de nem olyan nehéz, csak arra figyeljek, hogy hogyan teszem rá a talpamat és nézzek egy pontra, amíg sétálok. Na, ez nem hangzik komplikáltnak. Az egy pontra nézés már jógában és balettban is működött. Megpróbálom, és hú jé wáú, sétálok azonnal 2 lépést. Hiába, tudtam én, hogy őstehetség leszek és életem karrierjét szalasztottam el, amikor nem szöktem meg 5 évesen valami vándorcirkusszal : - D

Aki ismer, az tudja, hogy nincs számomra elfogadhatatlanabb, mint ha valami nem megy úgy, ahogy elképzelem, úgyhogy innentől nem kérdés, hogy fáradhatatlanul, szünet nélkül ugrálok vissza a kötélre egész este. Kb 2 óra elteltével eljutok a kötél másik végéig és megérintem a fatörzset. Na, ennyi volt a mára kitűzött cél, le lehet ülni és szusszanni. Persze ömlik rólam a víz, mert hiába van éjszaka, van vagy 30 fok, én meg tornaórát megszégyenítő edzést tartottam magamnak.

Sajnos rendes fényképezőgép nélkül
ennyi az esti képek minősége

Másnap aztán észrevettem, hogy a szigeten nem csak abban a bárban van kötéltáncos kötél. A strandon is több helyen sétálgatnak rajta az emberek. Ez hihetetlen! Milyen hely ez?! Hogyhogy mindenki tud kötélen táncolni?!  Ez valami helyi hobbi lesz. . .

Este visszamentünk a bárba, és alig vártam, hogy újra gyakorolhassak. Persze most nem volt üres a hely. Vagy 10 ember szórakozott a különböző szintű köteleken. Megfordulás, leguggolás, hátrafelé séta. És mindezt a magasabb köteleken. Ez valami cirkusz társulata itt?!

De nem. Megszólítom az egyik csajszit, aki gyakorlónak látszik. Kiderül, hogy nem cirkusz ez. Csak olyan emberek, akiket ez szórakoztat. Hát mindjárt haza se megyek innen!!!

Elmondja a csajszi, hogy hogyan kell rendesen ráállni a kötélre, és hogy először ne a sétával kezdjem, hanem tanuljak meg megállni a kötélen egy lábbal.

Meghallgatom, koncentrálok, felállok, és. . .  hát most mondjatok el bármiféle beképzelt önteltnek, de baszki, megálltam a kötélen majdnem 1 percen keresztül 1 lábon. El sem hittem. Igaz, hogy utána másnapig tartó izomláz állt a jobb combomba, de simán megérte. Álltam a kötélen! Innentől már csak gyakorlás kérdése továbbfejlődni.

Kár, hogy másnap elutazunk a szigetről, mert most kezdett csak igazán érdekesé válni! 

Komolyan alig várom azóta is, hogy találjak egy kifeszített kötelet valahol és gyakorolhassak. Nem is emlékszem, volt-e már valaha olyan sportág az életemben, amit ilyen megszállottam akartam gyakorolni.

Talán a trapézon lengés még túltenne rajta. . . : - D

Ton Sai

Sigfrid csütörtökön repült haza, Simone csak vasárnap.

Még utolsó strandolás címszóval elmentünk együtt Railey Beachre. Igaz, hogy itt már voltam a japán csajszival, de olyan nagyon konkrét programom nem volt a hétvégére, Simone meg nagyon jó társaság, úgyhogy megbeszéltük, hogy Railey-n töltünk 3 napot.

Krabiból kétféleképpen lehet eljutni Railey-re:

1. Kistehereautóval (a platóján két pad) Ao Nangba, onnan meg hajóval

2. Krabiból egyenesen hajóval

A gond csak az, hogy minden jármű akkor indul csak el, ha megvan a minimum létszám. Ami a kisbusznál gyorsan összejön, az Ao Nang-i hajóknál sem gond a 8 fő, de Krabiban sokat kell várni, mert minden utas inkább a biztosra hajt és elbuszozik Ao Nang-ig.

Minket még a hostelünk teraszán leszólított egy hajós ember, hogy elvisz mindket egyenesen Ton Sai-ig (ami Railey olcsó  szállásos partszakasza), így nem kell a csomagunkkal vonulgatni. Árban ugyanannyi így is, mint átszállással, úgyhogy belementünk.

Az ember aszonta, 10 percen belül elindulunk.  Persze nem indultunk. Még fél óra múlva sem. De a francnak sem volt kedve a csomagokkal visszamászni a kikötőből, úgyhogy vártunk. Akárhányszor rákérdeztünk, már csak 5 perc volt hátra. Hogy mire vártunk, az rejtély, bár valószínüleg azt várta, hogy teljesen tele legyen a hajó, mi meg csak 4-n voltunk (éjjel ismertem meg a szobámban még egy német csajt, aki épp Railey-re készült, úgyhogy elhívtam).

Végül közel 1 óra szöszögés után elindultunk. Hurrá!

Ton Sai-ról nem sokat tudtam, csak annyit, hogy olcsóbb, mint Railey és sok a szórakozóhely. Meg, hogy alacsony vízállásnál át lehet onnan sétálni a tengerben Railey West-re.

Sigfrid előrement strandolni, mi meg Simonéval nekiálltunk szállást keresni. Rögtön a parton volt egy térkép, melyik fogadó merre van. Kinéztünk egyet, ami pont a parton volt (ne kelljen már gyalogolni). Mielőtt igent mondtunk volna a szállásra, meg akartuk nézni a szobát. És milyen jól tettük. Igaz, hogy olcsó a hely (500 B per szoba), de nem kőböl épült a bungalló és az egész sötét és nyomasztó. A szeméthegyeket meg meg sem említem.

Továbbmentünk egy másik szállásra, ami messze volt a parttól, de legalább jót írt róla a Lonely Planet útikönyv.

A jobb alsó sarokban látszik 2 másik kalandtúrázó.
Ekkor még nem sejtettük, hogy csak az út első tizedénél járunk...

Itt olcsóbb és szebb és tisztább volt a bungalló, úgyhogy itt maradtunk.

Cuccok le, irány Railey, hogy Sigivel találkozzunk.

Nekiindulunk a parton, ahogy mutatták az útirányt. Kicsit magas a vízállás, mert elvileg bokáig kellene gázolnunk, mi meg lassan derékig járunk a vízben. És különben sem 5 méter, mert már vagy 10 perce jövünk és még nem látszik a szikla mögött a másik strand.

Sziklamászással kombinált kavicsokon pipisedés és strandtáskát a levegőben egyensúlyozás után érkeztünk meg kicsit bosszúsan Raileyre. Úgy fél óra elteltével. Hát pont nem terveztük, hogy kalandtúrázunk a 40 fokban.

És este ugyanez visszafelé?! Na, azt már nem!

Hajóval is lehetne jönni, ami nincs több 2 percnél, de elkérnek érte fejenként 2000 Ft-ot. Meg állítólag van valami hegyi út, keresztül a dzsungelen. Na, majd azt nézzük meg este, ha nem lesz addig apály.

Persze nem lett. Egész napos heverészés után kivártuk a - szerintünk - aktuális időt az apályhoz, de a víz csak nem ment lejjebb. Mint kiderült, minden nap máskor van apály és aznap épp éjfélkor lesz. Hát addig azért nem várunk. Akkor még sötétedés előtt vágjunk neki az erdőnek.

Persze útjelzés sehol, a helyieket reménytelen megkérdezni, mert csak a taxihajóra mutogatnak (unokatesó), ha meg a gyalogos ösvényhez ragszkodunk, azzal rémisztgetnek, hogy 2 órányi séta lesz.

Végül nekiindulunk a különböző információkból vont átlag alapján. El is jutunk az első kereszteződésig a domboldalban. Persze semmi jelzés, viszont az út mindkét irányba egyformán van kitaposva. Szuper. Menjünk balra! Ne, ne, inkább jobbra.

Egyszercsak feltünik egy srác és mosolygva int a bal oldali ösvény felé, aztán neki is indul annak az útnak. Jó, kövessük. Ő is turista, de ezek szerint már járt ezen az úton. Nem is szól hozzánk, csak halad előttünk. Ez kedves tőle, mert ha belegondol az ember, hogy egy pasi épp elvisz az erdei útra két csajt, akkor az furán jönne ki, ha még ismerkedni is akarna. Ő viszont nagyon tisztelettudóan csak halad előttünk és mutatja az utat.

A végén én szólítom meg.

Nagyon jó fejnek bizonyul, és angolul is jól beszél. Hazáig dumálunk, aztán megegyezünk, hogy este találkozunk egy italra a Freedom bárban.

De mekkora mázli már, hogy összefutottunk vele! Ha ő nem lett volna, még mindig ott kóvályognánk a domboldalban. . . 

James Bond szigete

Hosszas hezitálás után végülis befizettem még egy kirándulásra. 

Nem vagyok híve a szervezett programoknak (tudom, ez nem új infó), de ezekre a helyszínekre nem nagyon lehet eljutni egyedül. Az ára miatt szívtam a fogamat, de aztán beláttam, hogy ezek a látványosságok vonzottak le ide délre, ha nem nézem meg őket, akkor akár maradhattam volna Bangkokban is.

Reggel kiültem a hostel teraszára. Vártam a pick up-ot. Leült mellém egy hozzám hasonló korú csaj. 

- James Bond?

- Igen! Te melyik céggel?

- Blablabla.

- Én is. De jó! Lesz útitársam.

Kiderült, hogy német. Elkezdtünk dumálni, megjött a busz, mi voltunk az első utasok rajta. Haladunk vele vagy 300 métert, felszáll egy lány egyedül. Ismerem az arckifejezését: "Vazzeg, már megint párocskákkal fogok utazni és én leszek ez egyetlen egyedülálló."

Elkezdek hangosan röhögni és odaszólok neki angolul: 

- Látom, ma ez egy szingli kirándulás lesz.

- Mi?!

- Mi is csak most ismertük meg egymást.

- Jaj de jó, nem leszek az egyetlen béna szingli! - örült meg nekünk és oda is ült mellénk. 

Kiderült, hogy ő is német és innentől németre váltottunk. Mindketten nagy fikabajnokok, röpködtek a cinikus poénok, baromi jól telt a nap.

A kirándulás azzal kezdődött, hogy hajóval elmentünk megnézni a sziklát (Ping Gan Island), ahol a James Bond film egyik részét (aranypisztoly vagy mi) forgatták. Érdekes szikla volt, de nyilván még érdekesebb lett volna, ha láttam volna a filmet és tudom is mit nézek és miért. Azért - biztos, ami biztos - csináltam pár fotót olyan szögből, amiből a fanatikus rajongóknak látszó egyedek is, aztán letudtam a témát.

Ezután a csoport fele kajakra szállt és a mangrove mocsár melletti sziklákat, barlangokat nézte meg közelről.

A lúzerek (én is), akik nem tudták, hogy a kajakozás ideje alatt nincs program a maradéknak, lődörögtek valami stégen. Sigfrid is a lúzer csapatban volt, úgyhogy nem volt annyira gáz a várakozás. Jó, jó, elvittek minket is a sziklák közelébe vagy 10 percre, de csak azért, hogy méregdrágán kókuszdiót vehessünk egy "véletlenül" ott kereskedő csónakról. Nyilván valakinek az unokatestvérétől. Vagy annak a szomszédjától. Végülis mindegy, ki az, csak szedjen be lóvét a turistáktól, amin majd biztos osztoznak a kapitánnyal.

A kajakozás élménydús programja után az úszó halászfaluba (Koh Panyee) mentünk el, ami gyakorlatilag Velence (Olaszország) és az Orczy téri Tigrispiac ötvözete. Cölöpökre épült házak, egymással összekötve. Egy teljes falunyi terület bejárható a vízen  Thaiföldet jellemzi, hogy a teljes falu egy harmada étterem volt, ahol szervezetten (na, ez a rész volt a meglepetés) etették a turistacsoportokat, a maradék 2 harmadon pedig bazár üzemelt, ahol rendkívül hasznos dolgokat (például szárított halbébi kilóra) vásárolhattak a turisták. Rendkívül jó áron persze.

Ebéd után busszal mentünk egy híres szentélyhez (Suwankhuha Temple), ahol egy fekvő Buddhát, egy ragyás jegyszedőt, valamint közel száz, szabadon garázdálkodó majmot tekinthettünk meg.

Már csak egy programpont volt hátra: a vízesés. Amiben fürdeni lehet. Már, amikor van benne víz. De az nem most van.  Ezt mondjuk említhették volna a befizetéskor is, és akkor talán másik programot választok, de akkor abból nyilván nem lett volna pénzük (meg az unokatestvérüknek sem), én meg nem ismertem volna meg Simonet és Sigfridet, szóval végülis jó volt ez így. 

(Na jó, megint túlzok. Azért nem volt kiszáradva a meder, aki akart, megmártózhatott a zavaros lében.)

És rég röhögtem annyit, mint ezzel a két kretén nőszeméllyel. Ők is egyedül kóborolnak, bár épp a nyaralás vége felé jártak már, de azért Simoneval még megbeszéltük,hogy átugrunk Railey Beachre és ott töltünk 2 napot a strandon, mielőtt hazautazik. Sigfridnek meg már másnap ment a gépe, de azért még eljött velünk Raileyre. 

Krabi és a vaselefántok

Másnap Tomoko elutazott, én pedig végre rászántam egy napot a közeljövőm megtervezésére. 

Egész nap a szállásomon maradtam és a netet bogarásztam. Leszámítva a 12:00-től 17:00-ig terjedő időszakot, mikor takarékossági okokból kikapcsolták a légkondit, és így 30 fok fölé kúszott a hőmérő a szobában, egész jól telt a napom. Kipihentem magam és kitaláltam, merre tovább.

Este még egy lájtos Krabi városnézést is beiktattam.

Megnéztem az egy darab szentélyt, meg a hozzá tartozó elefánt szobrokat.

Négy sziget

Tomokoval, japán útitársammal kinyomoztuk a helyi programlehetőségeket, majd befizettünk egy 4 sziget kirándulásra. 

Ez a befizetünk és tömegturistásat játszunk, elég távol áll tőlem, de a szigeteket másképp nem nagyon lehet elérni, megnézésre meg mindenképp számot tartanak, szóval nem volt sok alternatíva.

Transzferbusszal jöttek értünk reggel, elvittek Ao Nang kikötőjébe, ahol long boat-ra szálltunk sokadmagunkkal.

A kirándulás gyakorlatilag egy strand-maraton volt.

Először Poda-szigeten álltunk meg, ahol az alacsony vízállás miatt át lehetett sétálni a szomszéd szigetre.  Átsétáltunk, fotóztunk, lehetett fürdeni, aztán letelt a fél óra, mehettünk tovább.

Következett a Csirke-sziget, ami nem véletlenül kapta a nevét. Csirke-sziget mellet megálltunk sznorkelezni, kaptunk felszerelést hozzá (még jó, mert sajátom még mindig nincs), de koszosnak találtam a vizet és halból is csak 3 félét láttam, úgyhogy 10 perc után meguntam. Polinézia után szerintem minden tengert koszosnak fogok látni ezután, amelyikben nem lehet 30 méterig tisztán lelátni : ) De ez tényleg zavaros volt. Leginkább a homok miatt.

Eztuán még Tup-szigeten megálltunk ebédelni. A sziget maga elvileg lakatlan, de nem sokat láttunk belőle, mert a parttól nem messze egy szögesdrót kerítés jelezte, hogy turistáknak innentől Jób 38:11 (eddig jöjj és ne tovább).

A kaja fix menü volt, nem nagyon lehetett válogatni, de olyan erős volt a curry, amit adtak, hogy pár falat után feladtam és üres rizst ettem inkább. Pedig ízre nagyon finom lett volna. Zöld curry kókusztejjel.

Ezután még átmentünk Phra Nang-öbölbe, ami a már meglátpgatott Railey Beach mellett helyezkedik el.

Ez nagyon szép volt, de megint csak egy strand.

Összességében nem volt egy rossz kirándulás, szép helyeket láttam, de ez a strandról strandra hajózás azért nem az én stílusom. 

De arra mindenképp jó volt, hogy kipipáltam a környék látnivalóinak egy részét : )

(Több fénykép a Krabi környéke mappában,)

Hercegnő-tó

Egy japán CSer lánnyal egyeztettünk (ő is reggel érkezett Krabiba) programot, és délután a szomszéd partszakaszra, Railey Beachre (Ao Nang) mentünk át. 

A part csak hajóval közelíthető meg, sziklák és barlangok alkotják. Krabiból tömegközlekedéssel (kisteherautó platóján 2 pad - 50 B) mentünk az Ao Nang-öbölbe. Onnan long boat (hosszú csónak) vitt Railey-öbölbe (100 B).

Miután egyikünk sem a strandon heverészés elkötelezett híve, inkább körbesétáltuk a szigetet. Találtunk egy kilátópont felé haladó túraútvonalat. Az éjszakai buszozás fáradalmait mérlegelve és egymás döntésére várva végül valahogy úgy alakult, hogy nekiindultunk a túrának. 

Kötélhágcsókba kapaszkodva másztunk felfelé vagy 20 percig. Ja, és mezítláb, mivel mindkettőnkön tangapapucs volt, ami mászásra alkalmatlan. A néhol élesen tört sziklák messziről durvábbnak látszottak, mint a valóságban. Szinte fájdalommentesen haladtunk előre. A kilátót elérve aztán megtudtuk, hogy ha tovább megyünk, egy kis helyi tóhoz érkezünk. Nekivágtunk. 

Az iPodban nincs bemozdulást csökkentő
funkció. Ezt még meg kell szoknom : )

Gyakorlatilag függőleges sziklafalon kellett leereszkedni kötél segítségével. Ugyanezt Európában profi kíséret nélkül meg se tehettük volna. Néhol életveszélyes szakaszok is voltak. Olyan 5-6 hágcsós szakasz volt, mindegyik minimum 10 méter mély. Volt, ahol az előttünk haladó pasik is feladták. Látszólag lehetetlen volt némelyik szakasz, de Tomoko sem volt egy megfutamodós fajta, meg én sem, úgyhogy szépen végignyomtuk az egész útvonalat. 

A kis lagúna megérte a fáradalmakat. Alig 20 méter átmérőjű tó sziklákkal körülvéve. Kár, hogy mire megérkeztünk, már csak 1 óránk volt az utolsó hajó indulásáig (és az ideút 1 óráig tartott), úgyhogy erőltetett menetben másztunk visszafelé, mint a villám. Kezünk-lábunk remegett a megerőltetéstől, néha már azt hittem, nem fogom tudni tartani magam a kötélen, de aztán csodák-csodájára feljutottunk a tetőre 15 perc alatt. Nem tudom, hogy csináltuk. Nyakig maszatolva vörös agyaggal (ami a sziklákat borította), odaértünk a hajóhoz, és még egy tengeri mosdásra is jutott idő.

Egy ilyen túra után az ember nem is vágyik másra, mint elnyúlni az ágyon egy alapos zuhany után a hűvös szobában.

Na, ez az, ami nem jött be.

A szállásomon ugyanis nem volt légkondi. Én ugyan légkondis szobát foglaltam, de mint a tulaj tájékoztatott, oda volt írva apró betűvel, hogy épp ez a szoba csak ventilátoros  Így viszont közel 40 fok volt bent, mivel az ablakot egész nap nyitva hagyta és alig mozdult a levegő. A ventilátor mellesleg nem működött, úgyhogy önkiszolgáltam magam és elhoztam a recepcióról egyet. Hát merjen csak szólni érte! Reggel első dolgom volt lelécelni.

Rakétaállomás a középkorban

Kánikula van, nekem meg nincs ihletem írni, de azért rövid összefoglaló az elmúlt napok eseményeiről.

Voltam fényképezőgépet vadászni (ugyanis a gépem az érkezésem utáni 2. napon behalt). Erről majd írok részletesebben, mert igen érdekes itt a vásárlás fogalma. Amíg kitalálom, hogyan szerzek normális gépet normális áron, addig használom az iPodot, ami ugyan nem túl jó minőség, de több a semminél.

2013.03.29. Ayutthaya

Ellátogattam Ayutthayába, Thaiföld hajdani fővárosába, ami 80 km-re van Bangkoktól.

Vonattal mentem, a helyszínen meg biciklivel kószáltam. Csak egy délutánt töltöttem a helyen, de sikerült mindent megnézni.

A középkorban volt ez a Sziám Birodalom központja. Tele van szentélyekkel és látogatható a királyi központ is.

Az épületei leginkább úgy néznek ki, mint rakéta kilövő állomások kőből épült rakétákkal. A paeoasztronautika hívei jól elbogarásznának itt.

Nyilvános WC egy buszos pihenőben
(igen, azzal kell leönteni)

2013.03.30. Busz

Egész napos kutatómunka után (mi merre mennyi) este buszra ültem és elindultam délre, Krabiba.

A távolsági busz elég színvonalas. 44 ülés volt az emeletes buszon (56 helyett). Ezáltal nagyobb a hely a lábnak és az ülések is elég szélesek voltak, és szinte vízszintesig dönthetőek. Az út 11 óra volt, de teljesen elviselhető. Osztottak plédet, vizet, gyümölcslevet, sütit és higikendőt. Mint a repülőn. Mindez kevesebb, mint 6000 Ft-ért. Fel sem tűnt a 11 óra.