Lázmérő

2013. május 11.

A kórház valóban nem európai színvonalú.

Számomra a csodálkozás már ott kezdődött, hogy a faluban senkinek nem volt lázmérője. Egy olyan országban, ahol a malária és dengue-láz mindennapos, és más egyéb betegségek is lázzal kezdődnek, nekem alap lenne a lázmérő.

Mondtam, hogy lázat akarok mérni, és mondták, hogy menjek be a kórházba. Ott tudják megmérni. Biztos baromi drága itt a lázmérő, hogy inkább elmotoroznak a kórházba egy lázmérésre.

A kórház picit úgy néz ki, mint a múzeumokban a fényképeken a háborús kórházak. Vaságyak egymás mellett 20 cm-re. A fehér lepedő értelmetlen luxus. Maga a lepedő is. Ruhástul fekszenek az emberek az ágyakon, némelyiken ketten is, bár szerintem azok csak a lelki támaszt nyújtó hozzátartozók. Nyomor, legyek, kosz. Majdnem elsírom magam. (Innen nézve a magyar egészségügy is királyi luxus.) Pusztulat meleg, az ajtók nyitva, ventillátor sehol. Orvos és nővér sincs a színen. 

A kórház udvara
Bent természetesen nem fényképeztem

Átmegyünk egy másik épületbe. Puszta falak, beton padló, sötétbarna (rozsda?) vaságyak megint. Az emberek csodálkozva néznek ránk. Találunk végre egy dolgozót. Nem beszél angolul. Nem is vártuk, elég, ha az orvost ideküldi. De ezt sem érti.

Új épület. Komolyan hálát adok a sorsomnak, hogy fejből ismerem a betegségeket és a gyógyszerek hatásait, így ha olyan rosszul is lennék, hogy tényleg baj lenne, tudnám magam kezelni. Nincs az az isten, hogy én ide befeküdjek.

Végre találunk egy szobát, ahol valaki reagál az angol köszönésre. Egy ápoló srác, aki az iskolában tanult angolul. Heuréka. Segít nekünk megtalálni a dokit, aki szintén beszél angolul.

Elmondom neki a panaszaimat meg a gyógyszereket, amiket eddig beszedtem a tünetekre. Közli, hogy biztos valami bélfertőzés, itt minden külföldinek ez van. Arra viszont nincs infrastruktúrájuk, hogy kivizsgálják, mim van. Tudja, hogy fejlett országban előbb azonosítják a betegséget, aztán kezelik, de itt erre nincs mód. Felír nekem 2 brutál gyógyszert (az egyik antibiotikum) egy cetlire. Ezek a legtöbb fertőzést kiiktatják. Egyszerre. Váltsam ki a gyógyszertárban. Reméli, segítenek. Én is.

Hmmm. Én, aki gyógyszert csak végső esetben veszek be és akkor is a legszükségesebb minimumot. . .

Elballagunk a gyógyszertárba. Gyógyszertár itt minden sarkon van. Egymást mellett 3-4 üzlet is gyógyszertár helyenként. Megy a biznisz. Az első 2-ben nem tudnak angolul, a harmadikban sem, de legalább értik a pantomimet. Kiváltom az egyik gyógyszert, de a másik nincs nekik. Szomszéd üzlet. Na, ott még angolul is beszélnek. Tiszta jó napom van. Ha már értik is, mit akarok, csak a kíváncsiság kedvéért rákérdezek a lázmérőre. Lehet, hogy nem is lehet kapni. De lehet. És fél dollár. Pont egy másfél literes ásványvíz ára. Akkor meg miért nem használják?! Vagy ez ilyen magyar mánia, hogy a gyerek köhint egyet és mérik a lázát?

Gyógyszertár

A gyógyszertárakban nem csak gyógyszert lehet kapni. A legtöbb helyen ágyak is vannak és be lehet feküdni egy infúzióra. Az infúzió itt olyan, mint otthon a Kalmopyrin. Bármi bajod van, vegyél be egy Kalmopyrint - szólt a nóta a gyógyszergyárak térnyerése előtti időkben. Itt bármi bajod van, nyomass magadba 1-2 liter sóoldatot és minden jó lesz. Mondjuk, mivel a legtöbb betegség étvágytalansággal jár, és mivel iszonyat meleg van és kevés vizet isznak, ez valóban sok gondot megoldhat. Mindenesetre érdekes látvány a félig az utcán fekvő infúziós népség.

Van ám infúzió elvitelre is. Beszerelik a kezedbe, aztán hazamehetsz vele főzni. Sétálnak az emberek az utcán, jobb kezükben a palack fejmagasság felett. Otthon meg biztos van állványuk hozzá. 

Csak lázmérőjük nincs.

Lakodalom Kambodzsában

2013. május 10.

Reggel 7-re jött értünk Tansreng, Ana helyi barátja. A lagzi 8-kor kezdődik és 36 km-re van, 1 óra alatt érünk oda.

Robogóval mentünk. Hárman. Ugyanazon.

Az előző éjszakám jól sikerült, mert este valami rosszat ettem (vagy a 2 hete rendetlenkedő gyomrom adta fel a küzdelmet) és amellett, hogy a fülledt melegtől haldokoltam, az alvás mellett fennmaradt felesleges időmet a WC-n töltöttem. Reggelre még annyi erőm maradt, hogy a gyógyszertárból elektrolitos italport szerezzek, de reggelire gondolni sem bírtam.

Végtelennek tűnő, 1 órás pattogás a robogó ülésének hátsó kapaszkodóján és már ott is voltunk a faluban.

Sárga, rózsaszín, selyem.

Ez a három szó jellemzi a dekorációt. A násznép már megreggelizett, mire mi odaértünk. Asztalhoz ültünk, és kaptunk rizst, meg valami szürke, zsíros, leves-szerű szószt hozzá. Darált sertéshús volt benne. Ázsiában reggelire is ebédet esznek.

Az asztalok mellett az egyik oldalon 18 db hangfalat helyeztek egymásra. Teljes falat alkottak. A hangfalakból diszkót megszégyenítő hangerővel üvöltött egy ember. Ekkora területre elég lett volna 4 hangfal is. Fele ilyen hangerővel. A szomszéd faluig zengő hang a ház emeletéről eredt. Itt zajlott a szertartás.

Felmentünk. A szobában kb 20-an ültek a földön. Középen egy hosszú szőnyeg. A szőnyeg két oldalán ezüst tálakban gyümölcsök, sütemények, nyers húsok. A szőnyegen egy furcsa, selyemruhás pasas meg egy hasonló öltözékű nő mászkált fel-alá, közben vicceskedve beszélnek a mikrofonba. A közönség nevet. Tehát tényleg vicces. A ceremónia részeként egy-egy gyümölcsöt kivesznek a tálakból és középre teszik egy másik edénybe, aztán megáldják és átadják az örömszülőknek.

A szertartás majdnem 1 óra volt. Utána levonult a násznép az asztalokhoz sört inni.

A következő szertartás a hajvágás volt. A házasság változást jelent az ember életében. Első lépésként vágnak a hajukból, hogy szokják a változást.

Ehhez a ceremóniához már megjelent a menyasszony és a vőlegény is. Mindketten 3-3 kísérővel jöttek. A fiúk puncs színű selyemöltönyben voltak, a lányok pink, csillogó királylányruhában.

Nincs túl sok fotó, mert a hivatalos fotóson kívül senki nem fényképezett és nem akartam tiszteletlen lenni

A Mókamester - arcán piros rúzsmaszattal és homlokán piros csillaggal - énekelt és táncolt körülöttük. Olyan vőfély-féle lehet az ürge. Miután kitáncolta magát, a koszorús-fiúkat kezdte kérdésekkel zaklatni. Többször szóba került a 2 külföldi lány is, mert a násznép forgott felénk, a kissrác meg totál vörösen már mindenfelé nézett, csak ránk nem. Aztán furcsa mozdulatokat csináltattak vele, amin a felnőttek vihogtak, a szerencsétlen kölyök meg, majd elsüllyedt. Ezek szerint nem csak magyar jellegzetesség az idősebbek részéről a kamaszokat szex témával zavarba hozni. Kicsit olyan volt a jelenet, mint mikor a télapó piszkál azzal, hogy énekelj neki, mint a vásári majom. A srácnak táncolnia is kellett. Majd elsüllyedt. De legalább a násznép jól szórakozott.

Miután Mókamiki kikészítette a 3 fiút, rászállt a lányokra. Velük ugyan kíméletesebb volt, mert majdnem sírtak az első kínos mondat után (itt nagyon szemérmesek a lányok), de azért pár arcpirító kérdést nekik is feltett. Természetesen khmer nyelven, úgyhogy Anával itt már nagyon fészkelődtünk. Én a kezdődő betegségtől már billegtem a széken, Ana meg álmos volt. Átmentünk a szomszéd ház teraszára lepihenni. Kaptunk egy szőnyeget. Itt ez az ágy.

Iszonyat meleg volt aznap, szóval nem volt világos az első pillanattól, hogy a láz miatt izzadok, mint a ló. De aztán egyértelmű lett. Hurrá. Lázam van. Malária? Vagy tífusz? Mi jár még ételmérgezéses tünetekkel és lázzal? Vagy csak a térdemen lévő, gyulladt seb okoz lázat? Még jó, hogy van választék.

Közben a násznép megebédelt. Mi kihagytuk. Szerintem csak normál lázam volt, de délután már felajánlották, hogy elvisznek a kórházba. Jól nézhettem ki. Viszont Ana korábbi leírásaira alapozva a kórházlátogatástól inkább eltekintettem ANNYIRA azért nem voltam beteg.

Barátaink megígérték, hogy szólnak, ha indul a menet a templomba. Addig úgysincs esemény, pihenhetünk. Pihentünk. Pár óra múlva jöttek szólni, hogy mégsem megyünk a templomba, mert a pap jön házhoz. Annál jobb.

Pihentünk. Aztán szóltak, hogy menjünk vacsorázni, mert mindenki ránk vár. Addigra már találtam a táskámban egy fájdalomcsillapítót, ami jó láz ellen is, és bevettem. Persze a rendes hátizsákomban ott figyel a teljes patika, de ide azt nem hoztam ma. Lejjebb ment a lázam, megkóstoltam a vacsorát is. Rizs volt mindenféle raguval. A vacsora alatt már zene üvöltött a hangfalakból, utána pedig a násznép elkezdett táncolni. Akkor fel sem tűnt, hogy az összeadás ceremóniáját nem láttam. Utólag derült ki, hogy épp aludtunk, mikor zajlott és nem szóltak. Vagy szóltak, de nem vettem észre, mert épp lázam volt? Mindegy. Szívás. Lemondtam a programjaimat és átszerveztem az útitervemet, hogy itt legyek, erre épp ma kell haldokolnom. Totál lúzerség.

Szerencsére hamarosan teljesen jól lettem és még táncolni is tudtam., Kellett is, mert folyamatosan jöttek a barangokat (külföldi khmer nyelven) táncoltatni.

A khmer tánc nem is volt megerőltető. A párok egymás mellett táncolva haladnak egy körben, a lépés a legalapabb néptáncos lépés (keresztbe, vissza, másik lábbal, vissza), olyasmi, mint egy lassú zorba, közben a kezükkel indiai táncokból ismert csuklótekergető mozdulatokat tesznek.

A khmer zenéket modern zenék váltották fel. Meglepő volt, hogy az idősebbek is belelkesültek a Gangnam Style és hasonló számokra, és együtt ropták a gyerekekkel. Soha nem hittem volna, hogy arra a számra én valaha megmoccanok. De nem lehetett állandóan nemet mondani a táncba kérésre, úgyhogy mentem.

Itt aludtunk

A buli úgy 11-ig tartott, de mi Anával már 10-kor leléptünk. A szomszéd tök kedvesen felajánlotta, hogy aludhatunk náluk. Nem kell visszamotorozni. Kaptunk egy moszkítóhálót is.

Itt nincsenek ágyak, a lakásokban bárki bárhol leheveredhet. Többnyire a padlón alszanak, vagy strandgyékényen. Mi is ilyet kaptunk magunk alá.

Reggel korán indultunk vissza Kratie-ba.

Épp jól voltam, de már aggódtam magamért. A láz nem jó jel itt. Első utam a kórházba vezetett.

Határátkelés

2013. május 9.

Dondettől Kambodzsába nem egyszerű eljutni. Illetve egyszerűnek egyszerű. De drága.

A szigeten egyetlen utazási iroda uralkodik. Minden sarkon lehet buszjegyet venni, de mind egy cég. A normál ár úgy 12 USD lenne. Ők 23-ért adják. Ha belekalkulljuk, hogy a határ 20 percre van, tehát az út nagy részét, 5 órát Kambodzsában teszi meg a busz, akkor az ár még abszurdabb, ugyanis kambodzsai árakon még ennél is kevesebb lenne.

Nézegettem a neten (már, amikor volt net), hogy van-e más alternatíva, de nem volt. Többen írták fórumokon, hogy ők is kénytelenek voltak ezzel a céggel utazni és suttyó parasztok voltak a szervezők.

Esetleg elstoppolhatnék a határig, onnan meg átszállok valami helyi járatra. De ettől eltanácsoltak a netes fórumok. Maradt a 23 dolláros kéjutazás.

A dolog már reggel jól kezdődött. Indulás a kikötőből 8-kor. Kb 20 turista tobzódott a parton fél 8-től fél 9-ig, mire szíveskedett valami hajós feltűnni a színen.

Egy bűvös algoritmus alapján szétosztottak minket 3 csónakra, és 9-kor már el is indultunk.

A túloldalon vártak minket az ügyfélközpontú szervezők. Az egyik rögtön rendkívül barátságosan rám is ripakodott, hogy perkáljak le izibe 30 dollárt vízumra. Közöltem, hogy én majd a határon kiváltom magamnak a vízumot 20-ért. Ezután én lettem az egyik kedvenc utasa. Szerencsére a várakozás alatt volt idő ismerkedni, és hamar kiderült, hogy 4-en vagyunk a renitens egyéni vízumosok. Plusz Lionel, aki szintén ezzel a busszal jött, de ő csak a határig (14 km 5 USD), onnan stoppolni akart. Mentem volna vele, ha nem kellett volna a másnapi esküvő miatt időre érkeznem délután.

A határon a kiléptetésnél legomboltak rólunk 2 USD-t kilépési illetékként. Lionel, aki természetesen nem rendelkezett a szükséges papírcetlivel (belépésnél adták, elvileg meg kell őrizni, de aki a gatyáját is elhagyja ugyebár. . .), úgyhogy neki 5 dollárba került a távozás. De legalább távozhatott.

Ezután a karantén szolgálaton kellett áthaladni. Azt már tudtam a netről, hogy ez ingyenes, de azért majd megpróbálnak lehúzni. Azzal léptem oda, hogy bármit is akarnak, nem fizetek. Megmérték a lázunkat és nyilatkozni kellett, hogy nem vagyunk betegek.

Vízumügyintézés épülete

A vízumos ablaknál jött a meglepi. A vízum ugyan valóban 20 dollár, de a pecsét plusz 5 dollárba kerül. A másik 3 lánynak, aki egyénileg váltott vízumot, csak 20 dollárja volt, így megpróbáltunk alkudozni, hogy ne kelljen a pecsételésért kifizetni a nyilvánvalóan zsebbe kerülő összeget, de nem akarták ideadni a pecsétet, pedig én bepecsételtem volna ingyen is. Mindenkinek. Bosszantó, ha tudja az ember, hogy épp csalás áldozata, de nem tehet semmit, mert náluk a hatalom. Vagy mondhatnám, az erő velük van.

Az átlépés után még fél órát vártunk, míg a csoportosan beszedett útleveleket is lepecsételték nagy melóval. 

Aztán megjött a buszunk is. Újabb fél óra, de nem szállhattunk fel. Vártunk. Nem tudtuk, mire.

Aztán jött egy másik busznyi ember. Fél óra múlva továbbhaladtak. Mi még mindig vártunk. Közben dél lett. Kánikula. Ebédidő. Pénz senkinél. Mert ugye az utolsó laoszi Kipet elköltöttük, pénzváltó meg sehol.

Végül 1 órakor végre felszállhattunk a buszra. Akkorra érkezett meg egy kisbusznyi ember Pakséből. Őket vártuk. Velük együtt épp 3 fővel lettünk többen, mint az ülések száma a buszon. Lehet állva utazni. 23 dollárért. A pofátlanság csúcsa. És mindez ezért, mert monopóliumuk van. Pedig már akkor is nyerne a konkurencia, ha ugyanezen az áron szolgáltatna, csak kedvesebben. Vagy pontosabban.

Két órás késéssel érkeztem meg Kratie-ba, ahol Ana ennek ellenére a busz mellett várt. (Megjegyzem, Lionel a stoppal már 1 órakor célbaért.)

Összegezve megállapítottam, hogy Laoszban egyetlen napot töltöttem egyedül az utazásom során. Harmadik napomon ismerkedtem meg Anával és végig együtt utaztunk. Őt váltotta le az utolsó napokra Lionel. 

Már úgyis rég ki akartam próbálni, milyen együtt utazni valakivel. Most ez is megvolt. Egészen más hangulat és élmény. 

4000 sziget

2013. május 7-8.

Laosz legdélebbi részét, a Mekong folyó egyik szélesebb szakaszát hívják 4000 szigetnek. A név magáért beszél. Aprócska, sokszor alig pár négyzetméteres szigetecskék tarkítják a térképet. A folyó itt egyben országhatár is, úgyhogy egyes kis szigetekről át is lehetne "ugrani" Kambodzsába.

Egy Don Det nevű szigetről hallottam, hogy szép is, olcsó is, Lionelnek is a listáján volt, tehát oda tartottunk.

Az autostop végállomásáról csónakkal jutottunk át Don Det-re.

Nem túl nagy sziget. . .

Jó, hogy nem kell sokat sétálni a napfelkelte megtekintésétől a napnyugtai pihenésig

És valóban olcsó. Panorámás bungaló 3 EUR. Oké, oké, nincs privát fürdő, de azt itt már el sem várja az ember.

Mondjuk, többnyire jobb is, ha messzebb van a WC és nem kell szagolni.

Dondet beillik a sorba Ton Sai és Pai mellé a Léhaság-szigetcsoport tagjának. Ide azért jönnek az emberek, hogy heverjenek. A bungaló teraszán a függőágyban, az étterem teraszán a párnákon, a strandon a homokban vagy bárhol, ahol jól esik.

A másik két Léhaság-szigeteki helyszínhez hasonlóan itt is boldogok az ételek. Sőt! Itt 10.000 Kip (1 EUR) plusz pénzért BÁRMELY ételt elkészítik vicces verzióban. Happy grillcsirke. Különben Ázsiában szigorúan tilos a drogfogyasztás! Gondolom, ha ellenőrzés érkezik, majd azt mondja az étterem, hogy azért hívják boldognak a csirkét, mert smile-t rajzolnak a tányérra majonézzel. Vagy a táp- és ketrecmentes tartás miatt? : )

Különben ázsiai országokban az ember már attól vidámabb, ha belepillant egy bármilyen standard menübe. Szok kici ócó.

Variációk züldségre egy oldalon
Ja, bocs, szöldségre
Vagy zölcségre
Esetleg szöltség?
Talán mégis inkább zéltsög.

Alkalmazkodva a helyi szokásokhoz, első napunkon mi is csak hevertünk. Állati, elviselhetetlen meleg volt, erőnk sem lett volna messzire menni. Elvonultunk reggelizni, majd ottfelejtődtük délig a friss gyümölcsökből készített shake-et iszogatva. Délután átmentünk egy másik étterembe, ahol egy sör mellett megismételtük a délelőtti gyakorlatot. Nehéz nap volt.

Másnap aztán erőt vettünk magunkon és biciklit béreltünk. Átkerekeztünk a szomszéd szigetre, ahol egy vízesést volt érdemes megnézni, meg a tájat, meg a helyi embereket. Fürödtünk is egyet a Mekongban, meg lefotóztuk a helyi templomot.

Miután hősiesen végrehajtottuk a kötelezően előírt turista-feladatokat, boldogan (na, nem happy szinten) hevertünk le ismét egy teraszon.

Ennyi volt a 4000 sziget. Utolsó napjaim Laoszban. 

Három talicska és egy robogó

Másnap reggel Ana továbbutazott Kambodzsába, én meg a 4000 sziget elnevezésű térség felé indultam.

Ha már ilyen jól egymásra akadtunk Lionellel (Na, ki nyerte az ágyi poloskákat?), megbeszéltük, hogy a következő pár napot együtt töltjük.

Ő egy hónapja bolyong Laoszban. Az északi részről lépegetett dél felé és többnyire autostoppolt. Pár nap múlva jár le a vízumja. Épp aznap kell elhagynia az országot, amikor nekem is.

Úgy döntöttünk, hogy autostoppal megyünk a szigetekre.

Statisztika szempontjából sem rossz ötlet a stoppolás, ugyanis sokat tanakodtunk Anával azon, hogy vajon kinek van több esélye fuvart találni egy buddhista országban : 2 pasinak, vagy 2 lánynak? Mert sok autós, ha férfi, nem szívesen vesz fel külföldi lányokat (még megszólják), de 2 pasit se nagyon. A legesélyesebb csavargó kinézetű pasiként, egyedül stoppolni. Ez az, amit Lionel eddig csinált. Gitárral a hátán, szakadt ruhában (A fél ruhatárát elhagyta már. Ott felejti a teregetőn, leteszi, elhagyja, stb. Pillanatnyilag 1 db nadrágja és 2 pólója van.), szájharmonikával a kezében bandukol. És képes akár 10 km-t is gyalogolni, ha nem veszik fel (Na persze üres hátizsákkal könnyű.). A semmi közepén meg csak megsajnálják már. Pont úgy néz ki, mint valami csóró világcsavargó. Boldog ember. Ez volt, amit akart, mikor lelépett Tahitiről.

Szóval most majd megtudjuk, hogy az egy fiú - egy lány kombináció mennyire sikeres.

Először egy olajos kannákat szállító furgon vesz fel minket. Az ember alig beszél angolul, de a térképen elmutogatott helyszín láttán jelzi, hogy nem a jó úton állunk. Kijjebb kell mennünk a városból, mert itt még jön egy nagy kereszteződés, ahol sok autó másfelé fordul. Jó fej, és elvisz minket a helyes útszakaszra.

Alig 10 perc várakozás után újabb autó áll meg. Angolul is tudnak. Felszállunk a platóra (itt a helyiek is a dzsip platóján utaznak, ez a normál közlekedés). Több, mint egy órát haladunk. Hurrá! Megy ez! Épp dél van, úgy tűz a nap, hogy ha nem lenne kalapom, tuti napszúrást kapnék. Szerencsére Lionel is jól felkészült, nála meg egy pareo (strandkendő) van, amit árnyékolónak magunk köré terítünk.

Mikor elválnak útjaink fuvarozóinktól, nagyjából a semmi szélén vagyunk. Árnyék sehol, a nap meg borzasztóan süt. Elindulunk egy távolabbi fa irányába. Közben feltűnik egy furgon. Automatikusan kitesszük a kezünket. A furgon megáll. Mázli. Ja, nem. Látjuk, hogy a raktér púposra van pakolva. Talicskák, kosarak, táskák, egy robogó. Na, mindegy, azért ha már érdeklődnek, elmondjuk, mi járatban vagyunk. 

Megnézi a srác a térképet, aztán angolul mondja:

- Szálljatok fel!

- De hova?!

Kérdésre nincs idő. Ugrani kell, nehogy meggondolják magukat. Feltornázom magam a robogó mögé. Az autó már indul is. Uhh. A táska még mindig a hátamon és kifelé lóg. Nem kéne leesni. Nincs hova tenni a lábam. Valami kosár van a jobb lábszáram alatt, a bal meg a robogó kereke alatt. Leügyeskedem a hátizsákomat. Közben Lionel is próbálja stabilizálni magát az egyik talicska és valami zsák közé. Szuper. Nem estünk le!

Vigyorgunk. Ez elég vicces fuvar. Úgy öt perc után lelohad a mosoly. Ez baromi kényelmetlen. Félig guggolunk, szinte karizomból tartjuk magunkat, zsibbad a lában és ha nagyobbat fékezünk, nem tudom, hova csapódom. Megpróbálunk áthelyezkedni. Találunk egy elfogadható pozíciót. Így már kibírunk egy órát is.

Majdnem 1 órát utazunk. Valamilyen szinten mázli. Ennyivel kevesebb út marad hátra.

Fuvarunk végállomása egy világvégi építkezés. Ez megmagyarázza a rakományt. Végtelen úttest, a semmi közepe. Itt legalább jó esély van rá, hogy felvesznek. Mert nyilván nem a buszra várunk (ami a helyiek mániája, hogy állandóan a buszhoz akarnak irányítani). Az esély hamarosan érkezik is. Légkondis autó hátsó ülése formájában. Épp jókor. Már érett a hőguta.

Végállomásunk előtt 11 km-rel letesz az ürge. Innentől már akkor is célba érünk, ha sétálni kell. De nem sietünk. Délután 2 van, ebédidő. Ázsiában az a jó, hogy az országok vezetősége nem komplikálja túl a helyiek életét. Ha van egy konyhád, meg egy felesleges asztalod, nyithatsz éttermet. Ha nem jól csinálod, úgysem fog működni. Ha meg bejön az üzlet, eggyel kevesebb család éhezik az országban. Az adót majd megfizetik a nagy cégek. Ilyenekkel nem csesztetik az egyszerű embert, aki csak megélni akar. Ennek következtében bárhol lehet enni és nagyon olcsón. Épp volt is egy étterem az út mentén. Betértünk. Én a szagtól majdnem ki is tértem rögtön, de meleg volt, éhes voltam, és a szag nem jelent semmit, ugyanis sokszor a szárított hal bűzlik, de ha az ember nem halas ételt kér, nem büdöset kap.

Végülis az egyik legjobb levest ettem laoszi utam során. Nem vártam volna.

Jó sokáig elidőztünk, közben tanultam szájharmonikázni.

Két teljesen egyforma kép
Vagy mégsem?

Jóllakottan indultunk neki a következő útszakasznak. Hamarosan fel is vettek minket és elvittek az utolsó kereszteződésig, ahonnan már csak 2 km a kikötő. Rögtön a kereszteződés elején állt is egy tuctuc, tele emberekkel. Épp indulni készült. Megkérdeztük, mennyibe kerül. 150 Ft. Az semmi. Akkor tuctuc? Egymásra vártunk a válasszal. Hol a lelkesedés?! Aztán végül nemet mondtunk. Stoppal jöttünk idáig. 2 km miatt ne rontsuk már el a statisztikát. Alig fél órányi séta. 

Elindultunk gyalog. Hamarosan utolért minket a tuctuc. Lassított. Intünk, hogy köszi, nem kérjük.

- De ingyen jöhettek - kiabálja a sofőr.

Ja, ha ingyen, akkor az autostop. Köszi! : )

Végállomás

A fiú-lány páros autostop eredménye tehát 3 és fél óra (busszal 2 lett volna), 5 autó, 1 tuctuc.

Meg kellett állapítanom, hogy Lionel csavargó-zenész külseje volt a kulcs. Olyan ártalmatlannak és csórónak néz ki, hogy én is simán felvenném, ha az út mentén látnám.

Champasak és Vat Phou

Laoszban két világörökségi helyszín található.

Az egyik Luang Prabang óvárosa, a másik egy kmer kor előtti templom, a Vat Phou és Champasak tartomány.

A Wat Phou, ami Hegyi Templomot jelent, 2002 óta szerepel az Unesco listán.

A hinduista várost az V. században kezdték építeni, és folyamatosan fejlődött a XIII- sz-ig. Amikor a hinduista államvallást felváltotta a buddhizmus, a város és a szentélyek elvesztették jelentőségüket.

Ennek ellenére a helyiek most is látogatják a helyet. Ottjártunkkor is több szerzetest láttunk, páran pedig épp füstölőket helyeztek el a szent forrásnál. A februári teliholdkor minden évben egy hétig tartó fesztivált rendeznek a romvárosban, melynek keretén belül felszentelik a szerzeteseket, kakasviadalt és bivaly-viadalt és elefánt versenyt tartanak. 

A közel 10 négyzetkilométeres városmaradványt körbevevő Champasak tartomány falvaiban máig hagyományos életvitelt folytatnak a lakosok. Tipikus laoszi házakban laknak és többnyire földművelésből élnek.

A bűvös sarok

Reggel 7 körül érkeztünk meg az alvós busszal Pakse-be. Egészen délen vagyunk, innen már csak pár óra Kambodzsa határa.

Beültünk Anával egy reggeli jeges kávéra egy szimpatikus étterem teraszára. Úgy tűnt, ez lehet a városka központja. Két szélesebb út keresztezte egymást. Majd itt keresünk valami szállást is. De nem sietünk.

Előveszem az ipodot. Pár napja beszéltem egy rég nem látott ismerősömmel, aki szintén Ázsiában kóvályog. Nem terveztünk, hogy találkozunk, nem is ismertük egymás útitervét, de valamiért úgy gondoltam pár napja, hogy írok neki és ha egészen véletlenül ő is épp Laoszban van és épp délen, akkor miért is ne találkoznánk. Írtam neki. Most meg nyitom a Facebookot és látom a választ: Ő is épp Paksében van.

Na, ez a Sors keze.

Válaszolok neki, hogy X kávézóban ülök, ha felébred, jöjjön erre. Sok sansz nincs rá, hogy ilyen korán kel, hogy épp olvas FB-ot, meg hogy épp itt leszünk még akkor, de ne ezen múljon már.

Épp csak elküldöm az üzenetet, mikor Ana a hátam mögé mutat:

- Te, nem ő az ott a motoron?

Megfordulok.

- De! : )

Na ki van a képen? 

A helyes megfejtők között laoszi ágyi poloskákat sorsolok ki.

Vámpírok

Ez a sztori egy nagy flash volt!

El kell mesélnem!

Úgy kezdődött (hosszú felvezetés jön), hogy még Thaiföldön, egy 8 órás buszutazásra készülődtem (milyen kis rutintalan voltam még, ma már meg se kottyanna röpke 8 óra) és hangoskönyvet kerestem. Miután az iPodom még megérkezésemkor formatálta önmagát, alig volt rajta hanganyag. A laptopomon fellelhető Rejtő féle Három testőrt már négyszer meghallgattam, és bár imádom és sokadszor is szórakoztató, a meghallgatások között eltelt pár nap nem volt elég ahhoz, hogy elfelejtsem a cselekményt, így meg fennáll a veszélye, hogy kívülről megtanulom a könyvet. Mondjuk nem lenne rossz mutatvány, de talán még várok vele.

Keresgéltem a valaha letöltött fájlok között és lám, ráakadtam egy rejtett gyémántra. Valakitől kaptam egyszer, talán bele is hallgattam, de hamar a süllyesztőbe került. Hangos könyv angolul. Ugyan láttam a történetből készült filmet és tetszett is, de azért angolul nem állok olyan jól, hogy szórakozásnak tekintsem egy hangoskönyv meghallgatását. Most viszont. . . Nincs más. (A buszon olvasás nem opció, mert behányok.) Felmásoltam az ipodra, aztán úgy voltam vele, hogy arra épp jó lesz, hogy valaki a fülembe dünnyögve elnyomja a mellettem horkolók zaját, érteni a sztorit nem muszáj.

Elkezdtem hallgatni. Az első 20 perc megfeszített figyelme után azt vettem észre, hogy még mindig követem a cselekményt. Ugyan fárasztó és nem is teljesen értek minden szót, de amíg a történet megvan, eltekintek a részletektől. Úgy 1 órányi hallgatás után már annyira benne voltam a regényben, hogy nem is volt kedvem aludni. Valahogy az ember agya átáll az ingerekre és alkalmazkodik. Egyre jobban értettem a mesélőt és egyre kevésbé zavart az a néhány hiányzó szó. Simán ki lehetett következtetni a szövegkörnyezetből. A regény 12 órás. A buszút végén alig vártam, hogy újra buszra üljek és folytathassam a sztorit. (Ez volt az a pár nap, mikor a hippifaluba megérkezésem után 2 napig antiszoc stílusban, füldugóval ültem a szállás teraszán.)

Na szóval teljesen elmerültem a Twilight (Alkonyat) vámpíros meséjében. Annyira, hogy mikor véget ért a hangoskönyv, mindent tűvé tettem a neten azért, hogy le tudjam tölteni a második (aztán a többi) kötetet. Közben meg annyit fejlődött az angolom, hogy hallhatóan jobb lett a kiejtésem is. Szóval még hasznos is az új hobbim.

Épp az utolsó kötet letöltésénél tartottam, mikor - immár Laoszban - elindultunk Anával Mong Gnoi-ba. Teljes Alkonyat-varázs uralkodott rajtam.

Mong Gnoi-ban volt egy étterem, ahol 2 EUR-ért lehetett svédasztalos vacsorát kapni. Vacsora közben feltűnt egy szőke, kék szemű srác, aki feltűnően otthonosan mozgott a házban. Kiderült, hogy ő a tulaj. Fura volt, mert nyilván nem helyi, inkább észak-európainak tűnt, és a kora is meglepő volt, mert nem nézett ki többnek 20 évesnél. És a szeme. Brrr. Ijesztő. Olyan végtelen mély. Nem az a fajta, amiben elmerül az ember, hanem az a fajta, ami félelmetesen feneketlen. És rideg kék. Újra brr. Volt valami mesterkélt a srác egész mozgásában. Meg az egész megjelenésében. Ahogy néztem, szinte azonnal az ugrott be, hogy pont ráillik a regénybeli vámpírok leírása. Furcsa szemek, halotti fehér bőr, túl fiatal ránézésre, de idősebb a kisugárzása (a hallhatatlanság miatt), szabályozott mozgás (hogy ne lepleződjön le az emberfeletti gyorsasága miatt), ösztönös félelem a közelében (már részemről). Megtartottam magamnak a véleményemet. Eszünk. Egyszer csak Ana odahajol hozzám.

- Láttad a srácot?

Nem kellett megkérdeznem, kire gondol.

- Láttam.

- Nem fura?

- De.

- Félelmetes. Szerintem pszichopata. Vagy tömeggyilkos.

- Hmm. Szerintem inkább vámpír.

- Vámpír?! Haha. De akkor te is látod, amit én. Nem én vagyok paranoiás.

A srácról később megtudtuk, hogy valóban nincs még 20 éves. Két éve költözött Mong Gnoiba, van egy helyi felesége és egy gyereke (csecsemő méretű). Ez utóbbi tény kissé megingatta a vámpíros elméletemet , de aztán napokon belül eljutottam a regény-sorozat utolsó részéhez, melyben Bella és Edward is reprodukálódik, szóval mégis csak vámpír a srác.

Miután távoztunk a faluból, nem esett több szó a félelmetes svédről.

Napokkal később, Luang Prabangban megismerkedtünk egy görög pasival. Anának nagyon bejött, úgyhogy reméltük, összefutunk még vele. Következő állomásunkon, Vangviengben Ana nem tudott aludni, lement a bejárat elé cigizni. Ujjongva jön vissza.

- Nem hiszed el, ki érkezett épp most, hogy megszálljon épp ebben a panzióban!

- Ne már!!! A görög?! Mekkora esélye volt már, hogy épp akkor jöjjön, mikor épp lemész 5 percre cigizni?

Ana másnapra megbeszélt a sráccal egy közös reggelit. Tök jóképű, jó kiállású fazon, 30-as évei közepén. Napszemüveg, rövid haj és borosta. Első pillantásra DJ-nek gondolná az ember. Leülünk reggelizni. A srác leveszi a napszemüvegét. És. . . A szeme! Jaj! Belenéz az ember és nem tud elfordulni, pedig ijesztő. Feneketlen és rideg. És arany színű. Arany színű?!?! Abba kell hagynom a hangoskönyvet. Kezdek meghibbanni. A vámpíroknak van arany színű szemük, miután épp jóllaktak. Nem is tudom, létezik-e valójában arany színű szem. Én azt hittem, ezt a regény írója találta ki. De ennek a srácnak frankón arany színű szeme van és van benne valami borzongató. (Nem, nem mindenkiről gondolom ezt. Egészen sok normális szemű emberrel találkoztam már, mióta a regényt hallgatom.)

Reggeli után kitárgyaljuk az embert. Mondom Anának, hogy nekem fura a srác szeme. Túl mélyre lát vele. És nem emberi. A Mong Gnoi-i svédre emlékeztet. Tuti ez is vámpír. Ana jót mosolyog, aztán visszafordul az eladóhoz, akivel épp beszélgetünk egy üzletben.

- De a svédnek kék szeme volt.  -  tér vissza a témára, mikor kilépünk az üzletből.

- Igen, de a végtelenségük hasonló, meg a szín . . .  -  kezdem magyarázni, aztán előre fordulok és torkomon akad a szó.

Ott állunk az üzlet előtt, velünk szemben pedig a görög vámpír és. . .  a svéd vámpír Mong Gnoi-ból.

Mi a hogy a mi van?!?!?! Ez meg hogy kerül ide és honnan ismerik egymást? És mit csinálnak itt és és és?

 Épp ez a kettő együtt! Mekkora flash!!!!! Tuti vámpírok!!!!

És most meghalunk, mert lelepleztük őket : - D

Alvóbusz

A 11 órás utazás kivételesen nem tűnt borzalmasnak, ugyanis Luang Prabang és Pakse között alvóbuszok közlekednek.

Az alvóbusz az én képzeletemben olyan busz, amiben kényelmesen hátradönthetőek az ülések alváshoz. A valóságban azonban egyáltalán nincsenek ülések. Ágyak vannak. A buszban.

Így azért egész elviselhető a 11 óra. Még ha nem is alszik az ember, ki tud nyújtózkodni.

A jegyvásárláskor megkérdeztük, mekkorák a fotón látható ágyak Olyan 70 cm szélesnek mutatta az ember.

Nem is mondott nagy hülyeséget. Valóban olyasmi volt az ágy. Csakhogy ez 2 személyre!

Még jó, hogy Anával utaztam és nem valami vadidegennel kellett a nászutas ágyon osztozni. Így viszont poén volt. Mindketten 50 kilósak vagyunk, éppen elfértünk.

A főváros

A stoppolással szerzett népszerűségen felbuzdulva elhatároztuk, hogy a fővárosba is autóstoppal megyünk.

Vientiane már csak 4 óra Vangviengből. Simán megjárjuk egy nap alatt.

Megint mázlink volt persze. Alig 1 óra alatt felvettek minket. Ráadásul megint olyanok, akik a végállomásig szállítottak. Milyen mázlisták vagyunk már!

Vientiane, a főváros nem egy szép város, és még drága is. Épp a duplája a szállások ára, és ezek még a legolcsóbbak. Nem is maradunk sokáig, csak amíg kitaláljuk, hogy hogyan megyünk tovább másnap. Persze lenne mit nézni a városban s, mert itt található Laosz szimbóluma, egy stupa, meg pár érdekes műemlék is, de a melegre való tekintettel (kánikula!) mérsékelten érdeklődtünk a kulturális látnivalók iránt. A szimbólumot egyébként is ezerszer láttuk már. Rá van nyomtatva minden bankjegyre. : )

Miután nekem már pár napja rendetlenkedett a gyomrom, és Ana sem volt túl jól, úgy döntöttünk, hogy a következő 11 órás útszakaszt busszal tesszük meg. Stoppolással lehet, hogy 2 nap lenne, és akkor az ország déli részére nem maradna idő az esküvő előtt. Meg nem akarunk máshol már megállni. Igaz, hogy Laosz középső része is nagyon érdekes és rusztikus, de valamit valamiért alapon ezt most kihagyjuk.

Egész tűrhető áron voltak a buszjegyek is, és ha éjszaka utazunk, megspórolunk egy szállást is.

Vang Vieng

A szállásunk megint jó drága volt. 4 EUR egy fürdőszobás szobáért. Laosz ilyen szempontból olcsó. Minden más viszont drágább itt, mint a szomszéd országokban. Itt átlagban másfél EUR egy főétel, a szomszédoknál csak egy.

Vangviengben az esti sörözésen kívül a nappali sörözés a legnépszerűbb tevékenység. Jól kiépített itatórendszer halad a folyó mentén. Igény szerint sör helyett más kedélyállapot-javító szerek is beszerezhetőek a part menti vendéglátóipari egységeknél. A hátizsákosok többsége persze él is a lehetőséggel, aztán totál kiütve nekiáll lecsorogni a folyón. Aztán elalszik, vagy csak pillanatnyilag jó poénnak tűnő ötlettől vezérelve vízbe fullad. Miután ez utóbbi sportot az elmúlt években az elfogadható létszámnál többen űzték (vagy 30-an haltak meg így), a város beszüntette a part menti kocsmázást. A vízbe ugrálós helyeket is bezárták és a sörön kívül más (tömény alkohol sem) nem kapható a part tubingos szakaszán. 

Azért továbbra is lehet intelligensen lazulva lecsordogálni.

Anával utánajártunk az áraknak és jól meg is lepődtünk, mert a tubing bérlés máshol 1 EUR per nap, itt, meg 5. Kicsit drága. Mármint helyi viszonylatban. Többe kerül, mint a szoba a panzióban. Találtunk viszont egy szervezett kirándulást, ami 10 EUR volt, de elvittek egy jó messzi barlangba, és a barlangban lehetett tubingolni, aztán megebédeltettek és délután kajakkal csorogtunk le a folyón a tubingosokat kerülgetve. Több program ebéddel picivel többért.

A barlang érdekes volt. Gyalog be sem lehet menni, mert teljes szélességében a folyó tölti ki. És olyan alacsony, hogy a gumibelsőn heverve is sokszor majdnem bevertük a fejünket a plafonba. Egy órán keresztül úszkáltunk bent. Az eltévedés megelőzése és a jobb haladás érdekében a barlangban zsinórok vannak végigvezetve a járatokon, ezek segítségével lehet gyorsabban haladni.

A kajakozás is jó volt. Főleg azért, mert mindketten óriási önuralomról tettünk tanúbizonyságot, mikor ellenállva a késztetésnek nem vertük le az evezővel annak a 3 vinnyogva rihegő-röhögő libának a fejét, akik minden evezőcsapásnál macskákat megszégyenítő vernyákolással örültek maguknak. Ez volt a legnehezebb része a napnak.

Este elnéztünk az Irish Pub-ba, ahol ingyen adták az első koktélt. Takarékossági okokból többet nem is ittunk : )

Viszont összefutottunk jó pár korábbi ismerőssel, akiket Nong Khiaw-ban meg Luang Prabangban ismertünk meg. Mintha otthon lenne az ember. Lemegy egy klubba és barátokkal fut össze. Kezd ez az utazás egyre jobbá válni.

A legviccesebb az volt, mikor egy tök részeg csajszi odajött hozzánk és akadozó nyelvvel elkezdett ujjongani és ölelgetni minket. Eltartott egy darabig, míg kihámoztuk, hogy azért örül, mert ránézésre megismert minket. És ugye mi vagyunk a stoppos lányok? Nagyon büszke ránk és tök buli, hogy stoppolunk.

Borult a nyakunkba és hajtogatta, hogy mennyire jó arcok vagyunk. És hogy rögtön megismert minket. De hogyan?!

A "leírás" alapján?! Wow! Beszédtéma vagyunk Laoszban! : - D

6 óra a platón

Reggel nyugodtam megreggeliztünk, aztán szereztünk egy kartondobozt. A szállás recepciósát megkértük, hogy írja le lao nyelven Vangvieng nevét. A feliratot nagy betűkkel átmásoltam a kartonra (tökre hasonlít az írásrendszerük az arabra), aztán elindultunk.

Ki kellett menni a városból, hogy hatékony legyen a stoppolás.

Miután kutyagoltunk eleget, megálltunk az út szélén. Az autósok barátságosan integettek, de senki sem állt meg. Meglátták a Vangvieng feliratot és a fejüket fogták. OK, hát nincs közel. Busszal is vagy 6 óra. De attól még a következő faluig elvihetnének.

Úgy 15 perc és 4 segítőkész járókelő után rájöttünk, hogy itt az emberek nem értik az autóstop koncepcióját. Mi meg voltunk olyan hülyék, hogy a szomszéd falu nevét nem írtuk ki lao nyelven. Azzal több esélyünk lett volna. Meg akkor is több esélyünk lenne, ha megállnának az autók és elmondhatnánk nekik, mit akarunk.

Kitaláltuk, hogy elsétálunk a benzinkúthoz és a tankoló autósokat fogjuk zaklatni.

A dolog be is jött. Persze nem elsőre, de alig 15 perc elteltével begördült egy teherautó, aminek a hátulja nyitva volt és láttuk, hogy egy pasi heverészik bent a bőröndje mellett. Hohhóó! Ahol egy elfér, elfér 3 is!

Meggyőztük a sofőrt, hogy el akar minket vinni. Kicsit furán nézett, hogy 2 európai lány egy platón akar utazni több órán keresztül. Zavarodottan mondta, hogy előbb azért nézzük meg a kocsi hátulját, biztosan jó lesz-e. Hogyne lenne jó! Lehet ülni, feküdni, felállni. Sokkal jobb, mint a busz a mini üléseivel.

6 órát utaztunk. Igazán mázlisták voltunk, mert ha csak a szomszéd faluig vitt volna valaki, akkor kb másnapra érünk Vangviengbe, így meg már este ott voltunk. Út közben meg kempingeztünk a teherautóban, lábak fent a falon, fejek a hátizsákon. Tiszta luxus a helyzethez képest. A sofőr is jó fej volt, mert direkt a kedvünkért megállt 4 óra elteltével WC szünetre. 

Már nagyon ideje volt. . . : )

Esküvő vagy zárda?

Eredeti tervem az volt, hogy Luang Prabangban maradok és elmegyek egy főzőtanfolyamra.

A laoszi konyha sokkal finomabb, mint a thai, más fűszereket használnak és kevésbé csípősek az ételek. Az egyik jellegzetes étel egy paradicsomszósz, amit friss koriander levelekkel és friss citromfű levelekkel ízesítenek. A legtöbb ételhez ezt a 2 fűszert használják, ettől mindennek friss és zamatos az íze. Másik nemzeti ételük a Laap, aminek a halas változata úgy néz ki, hogy grillezett halat mozsárban péppé törnek és friss fűszerekkel keverik. Ebből korlátlan mennyiséget meg tudnék enni.

Szóval azt terveztem, hogy megtanulom elkészíteni ezeket az ételeket. A legtöbb városban vannak főzőtanfolyamok. 25-30 Euróért elviszik az embert reggel a piacra, együtt megveszi a csoport a hozzávalókat, aztán jön a főzés és persze az evés. Jól hangzott.

Eredeti tervem volt az is, hogy Luang Prabangból elmegyek a fővárosba, Vientiane-ba, és ott befejezem Laosz körbejárását, és visszamegyek Thaiföldre zárdába vonulni.

De aztán Ana, aki különben 5 hónapot töltött Kambodzsában nemrég, meghívott egy kambodzsai esküvőre. Egy ottani barátja nősül, és meghívta Anát. Ana meg meghívott engem. Picit aggódtam, hogy nem lesz-e gond abból, hogy az illetékesek tudta nélkül bővíti a vendéglistát, de megnyugtatott, hogy még örülni is fognak a külföldi díszvendégnek.

Napikig filóztam a dolgom, mert ugye ilyen lehetőséget csak a hülyék hagynak ki. Mikor jut el az ember egy igazi kambodzsai falusi esküvőre máskor?!

Viszont a meditációt meg már nagyon vártam. El lehet ugyan halasztani, tök rugalmasak ebből a szempontból, csak az a gond, hogy Chiang Mai, ahol ez a szuper szigorú templom van, nem esik útba Kambodzsa után. Vannak más templomok is, ahol meditálni lehet, többnyire hasonló feltételekkel és napirenddel, de ilyen elvakultan szigorú nincs máshol. Na persze, még lehet, hogy jobb is, ha nem a legmélyebb vízbe ugrom rögtön. A némasági fogadalom és a napi több óra meditáció így is biztosított, a 4-kor kelés is általános a templomokban. Szóval alig lesz különbség, ha másik helyre megyek.

És egy helyi esküvőt kihagyni. . . Na nem! Nem hagyom ki!

Átgondoltam és döntöttem. Esküvő Kambodzsában! A zárda megvár.

Ebben az esetben viszont nem Thaiföld felé megyek Vientiane után, hanem Laosz déli része felé. Laoszban szörnyű a közlekedés és drága is, kényelmesebb és gyorsabb lett volna Thaiföldön keresztül lemenni Kambodzsába, de így legalább megnézem Laosz másik UNESCO-s látnivalóját az Angkor (Kambodzsa) előtti időkből származó városmaradványt.

Abban maradtunk Anával, hogy ő visszautazik Kambodzsába másnap, én meg a magam tempójában, városról városra haladok délre és az esküvő előtti napon találkozunk ott.

Aztán megnéztük a buszok árait. 45 EUR és 30 óra. Buszon?!?!?!?!?! NEEEEEEM! Ezt Ana sem szívesen vállalta be. Akkor talán eljön velem Vientiane-ba és onnan megy. Vientiane 14 órányira van, utána már csak 16 óra. Brrr. Nekem még ez is szörnyű. Vientiane-ból különben is olcsóbb lesz a busz, mert ott nagyobb a kínálat. Meg addig is van társaság. Ez mindkettőnknek jó.

Luang Prabang és Vientiane között van még egy város, amit meg akartam nézni. Vangvieng. 

Partyvároska, tele turistákkal, de ez a legismertebb hely a tubingolásra. A tubing a relaxáció azon formája, mikor az ember egy traktorgumibelsőn heverve csordogál lefelé egy folyón. Sok helyen lehet eme tevékenységet űzni, de Vangvieng a legnépszerűbb, mert a part mentén tubingosokra specializálódtak a kocsmák, és könnyen beszerezhető a sör útközben. Ide még el akartam menni.

Ana meg sietett volna délre. Végül a kompromisszum jegyében lemondtam a főzésről, Ana meg megkedvelte a tubingolás ötletét.

A nagy tervezgetés közben hallottuk, hogy egy kanadai párocska autóstoppal akar továbbutazni. Autóstop itt?! Alig van autó. De. . . egy csomót spórolnánk vele és mekkora buli lenne. És ha ketten vagyunk, akkor még vicces is. Ana egyébként is jó partner utazásban. Talpraesett, határozott, bevállalós. Nála jobb partner el sem tudok képzelni autóstophoz.

Annyira megtetszett mindkettőnknek az ötlet, hogy dobtunk mindent tervet és ráálltunk erre.

Másnap irány Vangvieng autóstoppal!

Luang Prabang

Luang Prabang óvárosa UNESCO listán szerepel 1995 óta.

A városka nagyon hangulatos. Régi házak, templomok, kerthelyiségek, teraszok. Mindez 2 folyó által körbevéve. Illetve félkörbe.

A város úgy 10 méterrel magasabban helyezkedik el, mint a folyó szintje. Az éttermek teraszai facölöpökön állva a folyó fölé nyúlnak. Reggeli a vízparton panorámával. 300 Ft-ért. Ez a legjobb része : ) Luxus fillérekért.

A város éjszakai piaca messze földön ismert. Nem sokban különbözik más éjszakai piacoktól, de laoszi mércével mérve kicsit nagyobb, mint más helyi piacok. A piac közepe táján van egy svédasztalos büfé, ahol 1 Euróért lehet vacsorázni. Azt hiszem, ez a legismertebb része a piacnak. Mindig tele van helyiekkel és turistákkal. A kaja is egész jó, bár én jobban szeretem frissen, melegen enni az ételt itt, a legyek között Ázsiában. ..

Éjszakai szórakozóhelyben sincs hiány amennyiben az ember este 11-ig óhajt szórakozni. Utána már nehézségekbe ütközik a dolog. A legutolsó bár 11:30-kor bezár. Utána csendrendelet. Van viszont egy bowling club a városon kívül, ahová szervezetten járnak a tuc-tuc-ok 11 után. Ide vonul ki az összes szórakozni vágyó. A bowling reggelig van nyitva. 

Hosszasan filóztam rajta, hogy legalább a tapasztalat miatt kiugorjak-e megnézni az éjszakai életet, de az tudósító szellem és a lustaság harcából végül az utóbbi került ki győztesen és a bowling club megtekintése nélkül kell majd ezután is megpróbálnom boldogan élni.

Nem is bánom, hogy korán hazamentem este, mert éjszaka olyan vihar volt, ami említést érdemel.

Én ilyet még sosem láttam. Vagy hallottam.

Hajnali 5 után arra ébredtem, hogy valami aluminium lemezt döngetnek az ablak alatt. Folyamatosan. Hosszú ideje. Magamhoz térve konstatáltam, hogy vihar van és az ég dörög. De. . .  Az égdörgés pár másodpercig szokott tartani. Ez meg szünet nélkül megy vagy 10 perce. Hallgatózom. Nem lehet égdörgés. Ilyen nincs. Ahhoz ez túl hosszú. Megint megnézem az órát. 20 perce tart. Hihetetlen. Pedig csak égdörgés lehet. Akkor figyelem a villámlást hozzá. Ha villámlik is, akkor égdörgés. Ahogy elkezdtem nyitott szemmel figyelni, rájöttem, hogy már egy jó ideje villámlik is. Csak azért nem tűnt fel, mert a folyamatossága miatt beleolvadt a háttérbe. Odaigyelve viszont megdöbbentő volt. Folyamatos villódzás, mint amikor egy kialudni készülő neoncső mellett ül az ember. Apró és nagyobb villódzások váltották egymást. Folyamatos dörgéssel kísérve. 

Aztán épp mikor füleltem és lestem, villámlott és dörgött egy akkorát, hogy majdnem kiugrottam az ágyból. Ana is felébredt és nézett rám, hogy most a házba csapott-e a villám, vagy alhat tovább. Aludhatott. Valószínűleg nem volt messze (használnak ezek itt villámhárítót vagy húzódjak messzebb a faltól és a lámpáktól?), de nem a saját épületünk. 6 óra körül szűnt meg az aluminiumdöngetés és a neonvillódzás. Közel egy órán keresztül tartott. Utólag picit sajnálom, hogy nem voltam magamnál annyira, hogy kiszaladjak a folyópartra megnézni, mert szerintem az a villám hosszan láthatóan kapcsolódott a földhöz.

Luang Prabang mellett van egy szép vízesés is, ahová érdemes elmenni. Tuc-tuc-ok gyűjtik a turistákat, így 4 EUR-ért hoznak-visznek a közel 30 km-es távolságra.
A vízesés mellett medverezervátumot létesítettek, ahol a gyógyszerészeti céllal meglékelt (illetve meglépelt) medvéket szánják jobb sorsra.

Munkanap a bárkán

Reggel alaposan bezacskóztam mindenemet megint. A laptopra még egy plusz zacskót is tettem. Nem mintha komoly esély lenne a borulásra, de azért ne ezen múljon. Hogy bosszankodnék, ha egy zacskón múlna a laptop épsége.

Egy teljes munkanapnyi időt fogunk eltölteni aprócska fapadokon egy ingatag lélekvesztőn. Az ember legyen felkészült. . .

A társaság jó fejnek bizonyult. Kanadai, francia, holland, spanyol, magyar.

A kikötőben várakozáskor az egyik srác egyszer csak felpattant és leszállt a hajóról. Hoz magának sört. Mintha áram csapott volna a hajóba, úgy kapott észbe mindenki:

Nekem is! Nekem is! Nekem is!

Ki tudja, lesz-e megálló, ebédszünet, WC-szünet, bármi. Legalább sör legyen : D

Másfél órányi hajókázás után máris megszavaztunk egy szükségszünetet. A sör. . .

Kishátizsákomtól egy másodpercig sem tágítva (állandóan a hasamon figyel) én is partra szálltam. Visszafelé jövet viszont valami rejtélyes okból kretén manővert kellett feltétlenül végrehajtanom és a hajónk melletti csónakon keresztül óhajtottam a helyemre egyensúlyozni. Ami a sikerességét tekintve hagyott némi kívánnivalót maga után. . . Mondhatnám, a két szék között a pad alá esete forgott fent. Konkrétan nyakig merültem a vízben. Igen. Szuperbéna.

Az első gondolatom a laptop volt. A hasamon, a kishátizsákban. Mintha tudtam volna reggel, hogy úszni fogok. Még jó, hogy rátatettem a második zacskót is! Szerencsére épp a közelemben ült valaki a hajón, így alig 1 másodpercnyi merülés után szárazon volt a táskám, én meg ráértem kievickélni. A laptopig el sem ért a víz. Az útlevelem is csak picit hullámosodott meg. Jól indul a nap. . . : )

És jól telt az idő a bárkán. Mindenképp jobban, mint egy munkanap az irodában : D

Tábortűz melletti és úti játékokat játszottunk és sztorikat meséltünk.

A következő megállót 4 óra múlva tartottuk, amikor a kapitány közölte, hogy szálljunk ki mindannyian, mert innentől gyalog megyünk. De a táskáinkat hagyjuk a hajóban. Nem voltunk egyszerű utasok, ezt már az előző WC szünet autonóm beiktatásakor észlelte, de arra biztos nem számított, hogy az angolul beszélő kollégáját is fel kell majd hívnia, hogy meggyőzhessen minket a kiszállásról. Mert nyilván nem értettük, miért és minek, és eszünkben sem volt otthagyni neki a csomagjainkat. Aztán megtudtuk, hogy olyan alacsony a víz és olyan sok a szikla, hogy utasokkal együtt nem tud áthaladni a hajó. Muszáj 10 percet túráznunk. Ami nem is volt baj, mert 4 óra gubbasztás után kifejezetten jól esett sétálni egyet. Azért egy embert a hajóban hagytunk. Biztos, ami biztos : )

Hajóvizsga, nehézségi fokozat: 4

Persze alaptalan volt az aggodalom, mert a laoszi emberek nagy átlagban becsületesek, de jobb félni, mint megijedni.

Ezt követően már nem volt több megállónk, pedig az éhhalál küszöbén jártunk. Még egy 2 órás buszút közepén is meg szoktak állni a helyiek ebédeltetni, most meg a 8 órás útba nem volt belekalkulálva megálló. Mondjuk nem is nagyon lett volna hol a parton. Ha láttunk volna falut vagy büfét, biztos gondoskodunk róla, hogy kikössünk.

A lelkesedésünk is csökkent lassan. Elfogytak a vicces sztorik, előkerültek a fülhallgatók meg az elgyötört arckifejezések. Fejtámasztás, szunyókálás, semmibe bámulás. Kialakult a "munkaidő vége" hangulat.  ; - )

Este 7-re értünk Luang Prabang-ba.

Szép út volt. Minden kényelmetlenségével együtt megérte.

Ha jó a hajó

Egész éjjel szakadt az eső.

Ebből nem lesz túrázás. . .

Gyorsan átgondoltuk a helyzetet, aztán még reggel 7 előtt átszaladtunk a tanítóhoz, hogy lemondjuk a kirándulást. Ő is belátó volt, visszaadta az előleget.

Na de akkor mi legyen ma?

A felhőket és a hűvös levegőt figyelembe véve a takaró alá visszabújás nyerte a legtöbb szavazatot (4-ből 4). Szóval vissza az ágyba.  /A ki nem mondott kérdéseket megelőzendő jegyzem meg: ki-ki a sajátjába ; - ) /

Heverés, alvás, evés. Délutánra kisütött a nap. Lehetett strandolni is.

Alkonyatkor a falu népe levonult a folyóra fürdeni. Hajmosás az eső miatt kicsit sáros vízben. Fürdőszoba csak a turistáknak jár. Áram még nekik se : D

Estére szereztünk gyertyát és pislákoló fény mellett hevertünk tovább a teraszon. Kicsit sajnáltuk, hogy lemaradtunk a túráról és a hegyi falut sem láttuk, de senkinek nem hiányzott az esőben kirándulás esélye.

Mosógép

Másnap reggel hajóra szálltunk és visszatértünk Nong Khiaw-ba.

Első dolgunk volt megállapítani, hogy a hirdetményünket az állomás személyzete eltávolította. Hogy ezek miért viszolyognak a profitszerzéstől?!

Maradt az interjúvolás.

Vacsora utánra már 8-an voltunk. Ketten a meggyőző előadásmódunk következtében mondták le a másnapi kajakozást és jöttek inkább Luang Prabangba velünk. Ez az igazi siker! : D

Aztán este 11-kor egy srác kopogtatott a bungalló ajtaján:

- Ti kerestek hajót holnapra?

- Nem hajót, útitársakat. Már nyolcan vagyunk. Miért?

- Az étteremben mondták, hogy itt laktok. Mi hatan vagyunk.

- Wow! 14 fő! Szuper. Akkor tali a hídnál 10-kor.

Reggelre még egy fővel gyarapodtunk. Hihetetlen. 15-en vagyunk!

Tutira indítják a hajónkat!

Mong Gnoi

Reggel Anával összepakoltunk és kivonultunk a hajóállomásra.

Szerencsére a csónak, ami az északi faluba tart, rendszeresen jár létszámtól függetlenül. Elég borulékony kis lélekvesztőnek tűnik a jármű, ezt már láttam előző nap is, úgyhogy minden értékemet (laptop, útlevél, stb) külön bezacskóztam és úgy tettem a táskámba. Ha borulunk, legalább ne az első másodpercben ázzon el mindenem.

A hajóút 1 órás. Fapadokon. Hát nem túl kényelmes, de legalább edződünk a Luang Prabangos úthoz, ami majd 8 óra lesz. Ugyanilyen bárkán.

Még indulás előtt gyorsan írtunk egy A4-es lapra egy hirdetményt, hogy hétfőre útitársakat keresünk a Lunang Prabang hajóra és kiragasztottuk a pénztár mellé. Egy próbát megér. Így tudnak róla mások is, hogy  a hétfő sanszos.

A hajó viszonylag időben indult. Fél óra csúszás még pontosnak számít itt.

Az első pár km teljesen nyugodt volt. Siklottunk a völgyben a kis homokzátonyok és sziklaszigetek között. Jobbról balról időnként fürdőző vadbivalyok néztek ránk csodálkozva. Néha karnyújtásnyira haladtunk el mellettük.

Negyed óra elteltével kezdett változni a táj és a folyó. 

Kiértük a völgyből, a parton néhol sivár kősziklák sorakoztak, néhol szimplán dzsungel. 

A sziklák egyre gyakrabban tűntek fel a vízben is, közöttük pedig vadul örvénylett a folyó. 

Időnként olyan erős sodráson haladtunk keresztül, hogy komolyan aggódtunk a borulás miatt. A rohanva csapkodó hullámok és sziklák közötti lavírozás, vízből kiálló fatörzsek kerülgetése vadvízi evezésre emlékeztetett. 

Emellett viszont a táj gyönyörű volt.

Útközben egyszer kikötöttünk valami csomagot leadni egy faluban, ami a partról nem is látszott. Páran fel is szálltak a hajóra, aztán mentünk tovább. Örültem, mert még nem akartam, hogy vége legyen az utazásnak.

De aztán vége lett. És kikötöttünk Mong Gnoi-ban.

Mong Gnoi kikötője és a végtelen lépcsősor a bal oldalon

A kedvenc részem után (lépcsőzés felfelé a kikötőből 2 hátizsákkal) már le is szólított minket egy helyi néni minimális, de elegendő angoltudással:

- You wan room?

- How much?

- Fouty. You look.

Hmmm. Meglúkoljuk. Megint drágaság lesz. 4 Eurót kérnek egy szobáért : )

Megnéztük, de nekem sötétnek meg kicsit nyomasztónak tűnt, úgyhogy Ana letelepedett a hátizsákokkal, én meg elszaladtam megnézni még pár panziót. Végül egy emeletes ház felső teraszán találtam egy szép, világos, tiszta szobát. 5 EUR. Fejenként két és fél. Ennyit még kibírunk : )

Maga a falucska kicsi és egyszerű, de rettenetesen hangulatos. Egy szál utca halad a folyóval párhuzamosan a domb tövéig. Ennyi. Áram nincs. Illetve de. Épp egy hete szerelték fel a vezetékeket, és most próbajelleggel időnként áramot is engednek a rendszerbe, de mivel a falu nincs hozzászokva az egész modernizációhoz, továbbra is gyertyákat használnak. Milyen szerencsések vagyunk, hogy most jöttünk! Pár hét múlva a falu rá fog szokni a ventilátorra és a villanyra és oda lesz az egész rusztikus hangulat. Persze az ő szempontjukból érthető. Ez megint olyan, mint Csángóföld, vagy bármelyik bájos elmaradott vidék. Nem konzerválhatjuk őket a nyomorba azért, hogy a turisták pár napig jól érezzék magukat.

Az áram hiánya volt a legérdekesebb tapasztalat itt. A ventilátor nem hiányzott. Igaz, hogy nappal meleg volt, de a Thaiföldi 40 fokhoz képest itt csak 30 volt, éjszakára meg - a hegyek miatt - még takaró is kellett. Viszont a fogmosás a vaksötét fürdőszobában, a hazabotorkálás gyenge elemlámpával, a szinte tapogatva tájékozódás a szobában, látást igénylő tevékenységek kényszerű elhalasztása napfelkelte utánra. . . na, az tanulságos tapasztalat volt. Hozzá vagyunk szokva a lámpa kényelméhez. . .

Ráadásul vacsora előtt előtt elugrottunk a falusi tanítóhoz, aki túravezetőként is ismert, hogy leszervezzünk vele másnapra egy 2 napos kirándulást (alvás a hegyi faluban, helyi családnál), és míg a megbeszélés folyt, olyan égszakadás támadt, amilyet utoljára Francia Polinéziában, az esős évszakban láttam. Térdig érő víz hömpölygött a falu főutcáján és függöny-szerűen kapcsolta össze az eső az eget a földdel. És közben besötétedett. Nálunk, négyünknél (még délután ismerkedtünk meg 2 francia sráccal, mikor a Luang Prabangi hajózás címén szólítgattunk le embereket itt is, és csapatba verődtünk velük) összesen 1 darab esőkabát volt, az alá tettünk a nem vízálló dolgokat, aztán rohantunk. Gödrökön bukdácsolva, vízben papucsot elhagyva, botladozva, sárban csúszkálva. Siettünk, hogy hamar visszaérjünk az utca elejéhez, ahol az éttermek vannak. Egyrészt a vacsora miatt, másrészt meg azért, hogy ne mi legyünk az egyetlen mozgó célpont a villámok számára.

Drága svédasztalos vacsora
Korlátlan fogyasztás 600 Ft-ért