Letelt az időm. Megvan a repjegy. Pár nap és elhagyom Amerikát. Kettős érzés. Kicsit várom már, hogy otthon legyek, de közben meg nem akarom, hogy véget érjen életemnek ez a szakasza.
De most sajnos választani kell.
És én most azt választom, hogy az utolsó napjaimra visszatérek New Yorkba.
Nehéz a búcsú. Feszültek az utolsó napok. A ház, ami mindig úgy tűnt, hogy a világ végén van, az unalomig bámult fák az ablakkal szemben, az autó, amit olyan sokáig nem mertem vezetni, az ismerős kanyarok az úton, a Meki, ahova sürgős éhhalál elleni sültkrumpliért ugrottunk be néha, a szupermarket, ahol semmi nincs, ami az én magyar igényeimnek megfelelne, a mexikói étterem, ahol először ebédeltünk, az első napon, mikor októberben Gary-hez jöttem látogatóba, az út széli lakókocsi-büfé, ahol csak egyszer ittunk egy kávét, még októberben, de mennyire rég is volt az! Aztán a Sheetz, ahol őrült módjára kutyultuk a kávét (mogyorós kávé, karamellás, ir krémes, csokis és mogyorós tejszinnel turbózva), Gary legkisebb lányának iskolája, aminek a parkolójából alig találtam ki, a lovak az út szélén (örök rejtély, kié és minek tartják őket, ha senki feléjük se néz soha), az ismerős üzletek, gyorséttermek, útkereszteződések. Az otthonommá vált Forest, pedig nem is szerettem. Garytől és családjától is nehéz elválnom. A mindennapjaim részei voltak. Az életem egy fontos szakasza. Hiányozni fognak.
Nehéz szivvel csomagolok. Ráadásul itt is kell hagynom a cuccaim egy részét az Air Berlin súlykorlátja miatt. 32 kg csomaggal érkeztem. Azóta vettem jó pár dolgot. De csak 29 kg-t vihetek haza. Megválok pár régi pulóveremtől, osztályozom a ruhákat, miért nem kár. Méricskélem a csomagokat. Ezt a vastag pulcsit és a bakancsot majd magamra veszem, ez az öv is nehéz, nem baj, hogy kényelmetlen a repülőn, majd ezt is magamra aggatom, a súlya helyére meg befér a strandpapucs. Akárhogy számolom, nem lesz ebből 30 kg-nál kevesebb. Ráadásul a retikül is beleszámit, igy abba se rejthetem a nehéz dolgokat. Kizárt, hogy annyi mindent kidobjak, hogy beleférjek a súlyhatárba. a túlsúlyt viszont nem adják olcsón.
Ha a bőröndöm nehezebb az engedélyezett 23 kg-nál, akkor 140 dollárt kell fizetnem. A kézipoggyászom meg csak 6 kg lehet. Na jó, laptoppal 8 kg. Amiből a netbookom 1 kg, úgyhogy ez nem sokat segit. Esetleg feladhatom a kisebbik bőröndömet is, és akkor csak 70 dollárt kell fizetnem. Ha 10 kg alatt marad a csomag. Hát, ha minden kötél szakad, ez a 15 ezer Ft nem olyan vészes. De azért jobban örülnék, ha nem kéne ráfizetnem a saját ruháimra...
Vonattal megyek New Yorkba. Március 1-én, reggel fél 8-kor. Éjszaka alig alszom. Viharos szél rángatja a ház falait. Utólag megtudom, hogy aznap éjjel pár állammal odébb házak dőltek össze a tornádó miatt. Nem csoda, hogy nem tudtam aludni. Na jó, meg zaklatott is voltam. Úgy tűnik, öregszem. Egyre kevésbé kezelem rugalmasan a változásokat : )
 |
| Utolsó pillantás a házra a hajnali szürkületben |
Búcsú. . . Múlik az élet. Valami megint véget ért. Utálok búcsúzni. Rossz érzés. Szomorú. Essünk túl rajta és nézzünk előre. A jövőbe. Mert minden vég valami újnak a kezdete. Kezdődjön már! : (
Aztán 8 órás vonatozás, Penn Station, subway, cibálom a málhát a lépcsőn (a mozgólépcső magyar luxus, itt ha nincs mozgássérült lift, lépcsőzhetsz a lábaddal. Gyalog. Felfele és lefele). Feszült vagyok. Morgok. Mert nekem semmi se jó : S
De nem húzom a számat sokáig.
Carpe Diem, Orsi!
Kussolj, és értékeld, hogy itt lehetsz megint.
Hagyom magam és pillanatok alatt megint elvarázsol a város.
Imádom New York-ot!!!!
: -D
És újra itt vagyooooooook!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése