2012. november 30., péntek

Vér és szutyok


Ennek a bejegyzésnek szívem szerint a Vér és Fos címet adtam volna, de hát ilyet mégsem illik publikálni, úgyhogy maradt a szebb megfogalmazás.


Megint halászni mentünk. De most hatan. Renoir nővére, Vaia és az ő férje, Kiki is jött. Kiki híres halvadász Manihin.

Középen Antoine, a szélen Mimi, előttünk Renoir


Kihajóztunk a nyílt óceánra. Mire előkészültünk a merüléshez, már minden baja volt a gyomromnak, olyan erősen hullámzott a tenger. Rettenetesen dobálta a pici motorcsónakot.

Gondoltam, a múltkori tapasztalatok alapján a vízben jobb lesz. Nem lett. Olyan hullámokat vetett a tenger, hogy a vízben is vidámparkosat játszottunk. Vagy egy órán át bírtam, aztán elég volt. Irigykedve néztem a madarakat. Ha szárnyam lett volna, kirepülhettem volna  a partra. Így viszont kénytelen voltam a helyszínen életben maradni. Ez egész jól is ment addig, amíg a fiúk el nem kezdték kifogni a halakat. A szuronnyal átlőtt hallal sietni kell, mert ha a cápák megérzik a vér szagát a vízben, támadhatnak. Úgyhogy amint kifogták a halat, úsztak ezerrel és már dobták is a csónakba. Ahova épp puffant. Ott, ahol én épp a rosszulléttel küzdöttem. Hát nem mondom, hogy a vergődő, vért fröcskölő, belei tartalmát ürítő halak látványa sokat segített volna az állapotomon. . .



Kezdett a dolog annyira undorítóvá válni, hogy majdnem leégett a hátam. Ugyanis a csónak legkevésbé halas sarka épp a tűző napon volt. Nagy dilemma. Égjek szénné a déli napsütésben, vagy közelítsek az undormány haldoklókhoz? Persze a fiúk mit sem sejtettek (igyekeztem hősiesen viselkedni, mert már így is ciki volt, hogy nem búvárkodom), de ha sejtették volna, se tudtak volna arra figyelni, hogy a csónaknak csak egy végébe dobálják a tetemeket.

A csónak lassan minden oldalán vérzett. A halakról / ból távozó folyadékok barátságosan csordogáltak a hajócska fenekén. Csibb-csobb, hopp, a cipőmre folyt a sárgás-barnás-nemakaromtudnimiisaz trutyi. Az első sokk után beláttam, hogy az émelygésnek a napszúrás nem tesz jót. És a jelek szerint úgysem úszhatom meg tisztán a mai napot. Meg hát az ember minden körülményt megszokik idővel. Már a nyershal-szag sem volt olyan idegen, a sárga szutykot is megszokta a szemem, meg végülis a ruha kimosható (jó esetben december közepén Tahitin, rossz esetben majd februárban otthon), én is lezuhanyozhatok (az udvari slagnál hideg vízzel, mert a családnál ez a zuhany).

A fiúk majdnem 20 halat fogtak ki rövid idő alatt. Nagyon megy nekik az ipar! De szerencsére úgy a tizedik után elkezdték átdobálni a tetemeket a hűtődobozba. Amiben mellesleg az aznapi kajánk volt. Immár csurom véresen.

Megállapítottam, hogy a dolog csak engem zavart. Ők simán ültek a csapkodó, fröcskölő halhulla-jelöltek mellett, és jóízűen ették a bagettet valami májkrémmel. Plusz egy szaginger nekem. . .



Azért túléltem. Aztán szerencsére behajóztunk a lagúnába és szelídebb vizeken folytatták a vadászatot.

De hogy az ember milyen jól alkalmazkodik!!!

Délutánra már meg sem hatódtam, hogy bokáig álltam a szutyok-patakban a csónakban, háborgó gyomrom csillapítására a kenyérből is ettem egy darabot, amit a hűtőládából (nemakaromtudnimimellől) vettünk elő és fogyasztás előtt puszta kézzel törölte le Mimi a halvért a kenyeres nejlon külsejéről.

Az meg már szinte természetes, hogy este ettem az orrom előtt elhalálozott hal(ott)ak sült tetemeiből.

Megjegyzem, az esti étkezés volt aznap az első igazi - leszámítva a pár falat kenyeret a hajón meg valami semmiséget reggelire. Szerintem ha nyers halbelet tálalnak, azt is megettem volna, olyan éhes voltam : D


Gyereksors


Itt minden annyira nem európai.

A 6 hónapos csecsemő már járni tanul. A 4 éves 6-nak néz ki és az esti fürdésen kívül nem foglalkoznak vele. Elvan a többi gyerekkel valahol.

A csecsemő többnyire velünk van, így van lehetőségem csodálkozni.

A baba nagyon nyafog már a vacsora előtt. Este 9 óra. Gondolom, álmos.
- Igen, de még nem evett, éhes - mondja Mimi, és az asztalra mutat.

Az asztalon a már említett nyers hal. A baba a felnőttekkel eszik. Nem előttünk. Mustáros nyers halat adnak neki, ő meg lelkesen tolja az arcába. Persze megrágni nem tudja, úgyhogy tantaloszi lehet számára az étkezés: van is, de mégis éhes marad. Meg napközben sem nagyon etették, ahogy láttam. Úgyhogy érthetően türelmetlen. Mimi előrágja neki a falatokat, a megrágott cuccot már a gyerek is meg tudja enni. Na ilyet sem láttam eddig, csak olvastam róla.

Az rejtély, hogy miért nem szoptatja. A gyerek valahogy elnyammog a vacsora alatt, aztán megnyugvásomra előkerül egy cumisüveg és valami tápszer. De nem. Csak sima tejpor. Ez aztán az étkezés!



Közben van alkalmam megtapasztalni, hogy az általános étkezési szokások is elfogadhatatlanok a civilizációban elkényelmesült gyomromnak. Hozzá vagyok szokva az olyan luxushoz, mint reggeli, ebéd, vacsora, minden nap étkezés, stb.

Na itt ezt elfelejthetem. Naponta egyszer esznek. Amikor az étel kész. Hogy ez délután 4 vagy este 9, senkit nem zavar. Reggeli nincs, ebédre esetleg elcsócsálnak egy darab kenyeret, de étkezni akkor lehet, ha kifogták hozzá a halat és megsütötték (ha nem épp nyersen eszik).

Az is kiderült, hogy a szigetre a hónap elején érkezik a hajó a kajaszállítmánnyal. Most hónap vége van és a bolt is üres, a szendvicses bódé elsejéig zárva, otthon sincs kaja. Ezért nem reggeliznek. Ahha. Kicsit csodálkozom, mert nem szegények annyira, hogy arra gondoljak, hogy a pénz fogyott el. És nem is. Pénz lenne. Kaja nincs. De akkor miért nem vesznek hónap elején egy picivel többet és tárolják otthon? Antoine elmondja, mikor ő a hónap elején megérkezett, minden nap terülj terülj asztalkám volt reggel. Ez két hétig tartott, aztán visszavettek a tempóból. Most meg éheznek és naponta egyszer esznek. Ez magyar szemmel elég felfoghatatlan. Olyan országból jövök, ahol a Tecso éjjel nappal nyitva, de ha 2 napos ünnep miatt bezár egy fél napra, kanyarog a sor a pénztárnál, mert az emberek 4 évre való kaját vásárolnak fel. Kartonszámra. Hogy legyen otthon.

Itt meg zéró vércukorral ájuldozom estig, mire végre lenne mit enni, csakhogy addigra már összeszűkül a gyomrom. Ez nem az én életformám itt.

Az étkezésben még az az érdekes, hogy 8 felnőtt ül az asztalnál, de összesen csak 3 kanál meg 1 villa van kikészítve. Meg 4 pohár. De abból kettő bögre. Ahogy észreveszem, ez a teljes készlet a háztartásban. Evőeszközt a vendég kap, meg akinek épp kell, de alapvetően a kezükkel esznek. A pohárból az iszik, aki szomjas. Felváltva. A baba által megcsócsált halszeletet simán belemártogatják az asztal közepén álló mártásba.

Visszatérve a gyerekekre, az iskola, a sport nagyon fontos egész Polinéziában. Általános iskola mindenhol van, de csak a jobb módúak engedhetik meg maguknak, hogy Tahitin vagy Raiateán járjanak középiskolába. Aki bejut a koleszba, szerencsés, akinek van ott családtagja, ahol lakhat, az még jobban jár, akinek egyik sem jön be, az 14 évesen elkezdi a felnőtt életet: jár halászni vagy a házimunkában segít.

Itt korán kell felnőni. Úgy tapasztaltam, hogy csak a csecsemőket abajgatják, de őket mindenki. Imádattal veszik körül. A másik 3 gyerek (Richi, meg unokatestvérei, akik 5 évesek) le van tojva. Néha rájuk szólnak, hogy menjenek az útból, de a gondoskodás korszaka - úgy tűnik - az önálló helyváltoztatás képességének elsajátításával véget ért.

Másrészről viszont mindent megosztanak a gyerekekkel. De nem csak a sajátjaikkal. Ha sétálok az utcán és gyümölcslevet iszom, jönnek a falubeli gyerekek és adni kell nekik.

A vacsoránál viszont a gyerekek nem ülhetnek velünk egy asztalhoz. Nem is látom, hol esznek és mit. Oldják meg!

Az alvás sem túl szigorú. Este 8-ra úgyis beájulnak, felesleges ágyba küldeni őket. Alig bírják ébren megvárni a vacsorát (mellesleg én is - itt 5-kor kelünk, este 9-kor már kókadozom az asztalnál). Saját ágya sincs senkinek. Ott dőlnek le, ahol akarnak.

Az egyetlen, amit itt szigorúan vesznek, az az esti fürdés. Minden este, vacsora előtt végigfürdetik az összes gyereket. Pizsama nincs, a másnapi ruhát adják rájuk. Legalább nem kell reggel öltöztetni : - )

Ruhából kevés van, mégsem vigyáznak rá. Szerintem azt is felváltva hordják. Itt valahogy a tulajdonjog nem él. Minden közös: a kanál, a pohár, a ruha, a gyerekek.


Kezdem megérteni azt az örökbefogadós dolgot . . .


2012. november 29., csütörtök

Robinson és csütörtök


Reggel felkerekedett a család (Mami, Papi, Mimi, Renoir, Antoine és én, ja meg Kulani, a baba) és hajnali 5-kor elindultunk a lakatlan motuk felé.

Két órát mentünk a motorcsónakkal, aztán megérkeztünk egy gyönyörű lagúnába. Zsiráf. Ilyen csak a filmekben van. A tenger bekanyarog egy szikla mögé kis öblöt alakítva ki. Mellette a kókuszpálmák árnyékában fehér homokos félszigetecske. Ideális hely a piknikre.





Gyors takarítás. Összeszedjük a száraz pálmaleveleket és gazokat, aztán eltüzeljük.



Renoir elkezd árnyékolót építeni. Papival és Antoine-nal átsétálunk az óceán oldalára (30 méter) körülnézni.



Mikor kész az árnyékoló, Renoir elmegy halat fogni. Búvárszemüveg, pipa, nyílpuska, kis csónak a kifogott halaknak.



Mimi addig pálmalevél-szövés technikát tanít nekem.



Megvannak a halak, Mami a vízben ülve megpucolja őket, miközben a cápák tőle karnyújtásnyira a hulladékra várnak.



Amíg Mami dolgozik, az ifjúság áthajózik a szomszéd motura kókuszdiót szedni. Kell majd a kenyérbe. Meg italnak sem rossz.



A kókusz-koktél tálalva.



Készül a kókuszkenyér.



Végy egy kis lisztet, gyúrd össze kókuszdióból nyert vízzel és egy kis cukorral. A lángostészta sűrűségű masszát adagold vad hibiszkusz levelekre, egy másik levéllel borítsd be és kicsit lapogasd meg. Ezután tűzben felforrósított korallokra fektetve süsd addig, hogy a levél eltávolítható legyen. További pirítás ízlés szerint javasolt.


Sülnek a halak is.



Fogj pár színes, tengeri halat. Pácold őket a napon kókuszlevélen. Ne aggódj, ha vastagon lepik a legyek. Ez természetes mellékhatás. Készítsd elő a tüzet. Pakold meg korallal. Fektesd a halakat az összetördelt, forró korallrétegre. Néha forgasd meg. Tálald kókuszpálma leveléből szőtt tálcán.


És végre eszünk!
Technika: jobb kézzel marcangolod a halat, ballal folyamatosan legyezel.



A lakoma után cicázunk a cápákkal. A cápák meg odacsapnak.


video


Bizonyíték, hogy a cápák tényleg nem veszélyesek. Vagy csak a család ilyen hidegvérű?!



Délután Robinsonék hazatérnek a lakatlan Paradicsomból.



Mahu és Rere


Ma beszélgettem egy csajjal. Jól beszélt angolul, mesélt a helyi életről, a politikáról, vallásról, hétköznapokról.

Itt mindenki mormon vallását tekintve. És úgy tűnik, szigorúan be is tartanak mindenféle előírást.

A csajszi különben meghatározhatatlan korú volt. Azt mondja:
- Én nem járok templomba. Kiléptem.
- Hogyhogy?
- Túl sok bűnöm van. Dohányzom, iszom, meleg vagyok. De nem vagyok Rere.
- Az mi?
- Biztos láttál már olyat, hogy valaki félig nőnek, félig férfinak néz ki. Ezek a Rerék. Nagyon sok van belőlük itt. De ők nőnek is öltöznek.
- És miért van belőlük olyan sok?
- A kultúránk része. A hagyományokkal függ össze. Hajdanán, mikor még királya volt Polinéziának, a király mellett szolgált a Mahu, aki amellett, hogy szórakoztatta az uralkodót (udvari bolond), át is vette a királynő szerepét, mikor a királynő terhes volt. "Ma nem alszom veled, vidd a Mahut!" Aztán a királyság megszűnésével jött a katonaság és egyre több Mahu lett. A pasik meg bíztatták őket, hogy legyenek nőiesebbek. Így alakultak ki a Rerék (transzvesztiták).
- Láttam pár napja valakit, akiről nem tudtam eldönteni, férfi-e vagy nő. Akkor Rere volt.
- Biztos. Nagyon sok van, főleg Tahitin. Sminkelnek is, mint a nők. Nem úgy, mint én. - hát tényleg nincs smink a csajon. - Az apám eléggé ki volt rám akadva, mikor kiléptem az egyházból. Mert hogy milyen dolog az, hogy bárki megdughat. De hát mit zavarja. Terhes úgysem lehetek : D


Mi van? De hát ha meleg, akkor épphogy senki nem dugja meg. És nem lehet terhes?! Az arca teljesen csajos. Meg a hangja is. De ha jobban megnézem, nincs melle.

Baszki! Ez fiú!!! Egy Mahi!

2012. november 28., szerda

Első nap Manihin


Érkezésem után 10 percem volt átöltözni. Mentünk halászni.

Kihajóztunk a nyílt óceánra, az átjáróhoz, ahol a víz beáramlik a lagúnába.

Búvárszemüveg, pipa, ugrás a vízbe. Már megint a végtelen kékség. Jaj. De legalább nem egyedül vagyok.

Az átjáró kb 500 méter hosszú. Úszni nem nagyon kell, csak irányítani. Visz az áramlat a lagúna irányába. Úgy 15 perc alatt átcsorgunk. A végégre megint megszokom, hogy pipán át lélegzem és pánik helyett élvezem a a víz alatti világ látványát.

Felkapaszkodunk a hajóra.
Jöhet még egy kör? Mi?! Ez itt a helyi szórakozás?!  (És igen.)

Persze ismétlés a tudás anyja, meg szembe kell néznünk a félelmeinkkel, stb, úgyhogy megyek még egy kört velük. Ebben a körben halászunk is. Vagyis ha pontos akarok lenni és a halászat alatt a hálós halfogást értjük, horgászat alatt a pecabot-horog kombinációt, akkor mi most vadászunk. Antoine-nál van nyílpuska. Azzal akar halat fogni.

Ki is fog egy házmester hal jellegű halat, de kiderül, hogy ennek csak a fiatal példányai ehetők.

Úszás közben látunk egy halom érdekes halat, hosszúkás, hegyes orrú kéket, csíkos vitorlásokat, egy óriási cápát, egy derekam vastagságú murénát, ilyen olyan ezt azt. Van olyan szórakoztató, mint megnézni egy filmet a moziban. Kicsit talán izgalmasabb is. Felkészítenek á, hogy a nyílt vízen a cápák néha agresszívek, meg itt van fehér uszonyú is, ami nem olyan jó fej, mint amit eddig láttam, de ne aggódjak, ha meglátom a cápát, csak ússzak nyugodtan. Ha pánikolok, azt megérzi és támad, ha nyugodt maradok, ő fél jobban. Említettem már, hogy alapesetben egy bébihal is ki tudott kergetni a vízből? Szerintem nem hiszem el, hogy itt úszkálok most.

Látunk is egy elég nagy cápát, de nem jön közel hozzánk. Három embert nem vállal be egyedül : )

Vacsora előtti szórakozásként elmegyünk röplabdázni. Az egész sziget ott csoportosul. A pálya mellett, az öbölben a 4 és 10 év közötti gyerekek fürdenek 2 felnőtt felügyelte mellett. Mi is lepasszoljuk Richit (a 4 évest).

Richi a labdával


A röplabda pályán vagy 20-an játszanak egyszerre. Örömjáték. Mindenki itt van, aki társaságra vágyik.

A vacsora igen érdekes. Rizs (eddig oké), nyers hal (annyira friss, hogy még láttuk, mikor kihúzták a vízből) felszeletelve, mustárszósszal, kínaias csirkepörkölt és kagylópörkölt.

A kagylónak fura íze van, rágós és méretre is óriási. Kiderül, hogy nem a megszokott fekete kagyló, amit Európában eszünk (és amit szeretek), hanem azok a fura, nagyon színes kagylók, amik úgy néznek ki, mint kék kígyók a víz alatt. Fújj.


Összegyűjtött esővizet iszunk hozzá.

Hát, ha ettől nem készül ki a gyomrom. . .

Manihi


Következő állomásom a Tuamotu zátonyokon Manihi.

Manihi kisebb és kevésbé látogatott, mint Tikehau.

Összesen 3 szálláshely van a szigeten, ebből 1 hotel, a másik 2 panzió, de a hotel 2 hónapja bezárt. Szóval nem tobzódnak szállásokban. Szerencére CS-en találok egy srácot (Matua), aki Manihiről származik, igaz már Franciaországban él. Azért írok neki. Jó fej. Megadja a szülei telefonszámát. Hívjam fel őket, ők tudnak segíteni, de csak franciául beszélnek.

Karimot megkérem, hogy diktáljon le nekem pár mondatot, amire szükségem lehet a telefonálás közben, aztán egy életem, egy halálom, felhívom őket.

Érdekes a beszélgetés. Elmondom, mit akarok, de a választ már nem értem. Azért annyit kihámozok, hogy tudnak szállást adni, pénzt sem kérnek érte és kijönnek elém a reptérre. Mi más kéne még?! : D

Picit azért aggaszt, hogy milyen lesz így 5 napot eltölteni, de szeretjük a kihívásokat.

Közben Karim elutazik, a vendégek lecserélődnek a panzióban. Jön 3 ember a Turizmusért felelős Minisztériumból és olyan jól összehaverkodunk, hogy meghívnak Tahitin a Minisztériumba ebédelni. Eddig jól alakulnak a dolgaim : )

Szerda reggel én is elutazom. Búcsúajándékként kapok egy kagylónyakláncot Alexandertől (a panzió tulaja). Hihetetlen a hely! Szuper vacsorák, szuper reggelik, gyönyörű tengerpart, kedves személyzet, ingyen internet. És még búcsúajándék is!



Megérkezem a Manihi reptérre. Keresem az idős házaspárt, de nem látom őket. Közben odajön hozzám egy velem egyidős srác és valamit kérdez franciául. Biztos valami panzió vendégét keresi. Szerencsére tud angolul és kiderül, hogy engem keres. Hárman jöttek elém: egy 20 év körüli csajszi (Mimi), karján csecsemővel, a férje (Renoir), meg egy 6 év körüli kisfiú (akiről később megtudom, hogy csak 4 éves, de itt valahogy gyorsabban fejlődnek a gyerekek). Az angolul beszélő srác is CS-es és már 3 hete nyaral a családnál. És ő sem ismeri személyesen Matuát, ő is CS-en kapta a telefonszámot. Érdekes helyzet. A másik srác, Renoir, Matua testvére.


Manihi reptér

Motorcsónakkal megyünk a lakásukhoz, ahol Mami és Papi (meg még pár családtag) már vár. Tízen laknak együtt egy nagy házban. Illetve nem csak a házban, mert a szerencsésebbek a teraszon alszanak. Ott legalább lehet is aludni, mert jár a levegő. Meg a szúnyogok. De valamit valamiért.

A ház nagyon érdekes. Ránézésre egy tök normális, színvonalas lakás. Aztán a fürdőszoba okozza az első meglepetést: nincs benne víz. A WC-t vödörrel kell leöntögetni. A falból jön egy plusz csap, onnan folyik a víz, de a mosdó és zuhany csak álca.

A másik meglepetés a légkondi. Zárható ablakot akartam? Itt tökéletesen zárnak az ablakok. Nincs és a tető és a fal között. Nem is mozdul a levegő. Viszont minden szobában van klíma. Ez most akkor hogy is van? Vezetékes víz nem kell, de klíma igen? De fura.

A bútorok is teljesen modernek és szépek, viszont a szemetet az udvarra dobják, amiben aztán a kutyák guberálhatnak. Csupa ellentét itt az élet.

A család olyan klasszikus nagycsalád forma. elsőre nehéz is megállapítani, ki kinek a gyereke. Mindenki mindenkit nevel. A csecsemő is teljesen jól elvan bárki kezében. Három generáció él összehangoltan. Így már nem is gáz, hogy 20 évesen 2 gyereke van valakinek. Mikor délután elmegyünk Mimiékkel búvárkodni, a gyerekek kérdés nélkül maradnak otthon. Van, aki vigyáz rájuk. Ideális.


2012. november 27., kedd

Apróságok


Reggel találkoztam egy skorpióval, de ez rajtam és a macskán kívül senkit nem érdekelt. Azt mondják, nem veszélyes. És elég békés is volt. 
Csak 20 percnyi pofozás után csapott oda a macskatappancsnak. 
És mivel a macsek nem különösebben hatódott meg tőle, gondolom, tényleg túlélhető a csípése.







Kiderült, hogy színes lila izék egy tengeri sün tüskéi, és amit én találtam, azok csak apró törmelékek. Naplemente közben találtam is igazi nagy darabokat. Pont jó lesz hajtűnek vagy szélharangnak : - )




Elmegyek a nyílt óceánhoz, ahol a naplementét fotóztuk párszor. A messziről kosznak látszó foltok a vízben korallok és vulkanikus eredetű kövek, amelyek kikandikálnak a vízből. A közöttük lévő mélyedésekben csigák, apró halak és rákok élnek.



Legjobb az a rákfajta, ami csigaházakban lakik és hurcolja magával a bunkerét.

 Dunakavics
(Van egy videó is a mászkáló drazsékról.)






Láttam tengeri uborkát is, ami csak a neve alapján növény. Valójában nemtommi, de a mozgása csiga-szerű. A Balatonban is találkoztam már hasonlóval.

De ha ebbe belelépünk, nem hoz szerencsét : D



Van egy videó is a mozgásáról. Belinkelem, ha sikerül feltölteni.




És tök érdekesek a parton heverő korallok.



Cápa


Rákattantam a cápákra.

Állandóan ott úszkálnak a part körül. Fényképet akartam készíteni róluk. De hiába látom szabad szemmel tisztán, tőlem 2 méterre, a gépem nem örökíti meg. Tükröződik a víz. De ha sokat próbálkozom, talán el tudok csípni pár jó pillanatot.

Órákat töltök a parton és a vízben álldogálva a fényképezőgépemmel.

A cápák szerintem a területüket őrzik, mert amint mozgás van a vízben, jönnek megnézni, mi a pálya. Általában ketten vannak.

Nagyon érdekesek. Nem nagyobbak másfél méternél. Óvatosan ússzák körbe a mozgás vagy zaj forrását, de nem az emberhez nem jönnek egy méternél közelebb. Borzongató élmény állni a vízben és várni, hogy körbeússzon a cápa.

Nem tűnnek rosszindulatúnak. De kíváncsinak sem. Inkább olyan őrjárat-szerű, amit csinálnak. Megnézik, ki mit garázdálkodik az ő lagúnájukban. Követik az embert, nézegetik, de tisztelettudóak.

Azt játszottam, hogy kiálltam a mólóra és korallokat dobáltam a vízbe. Nem kell két perc és megjelennek a vízi őrök. Próbáltam felülről fotózni. Kevés sikerrel. Azért a képeken kivehető a cápa, de csak ha tudjuk, mit keresünk. Szóval a sok sok üresnek látszó kép az albumban a cápákat ábrázolja : - )




Volt egy viccesre sikerült kép is. Új lakó jött a panzióba. Nem is tudta, hogy van erre cápa. Békésen snorkelingezett, a cápa meg folyamatosan a nyomában úszott. Gondoltam, nem szólok neki, mert biztos észrevette és nem zavarja. Na jó, valójában azért nem szóltam neki, mert szuper lehetőséget teremtett a fotózásra : - D

Vacsoránál megemlítettem tudtán kívüli kis kalandját. Kiakadt : D Tényleg nem vette észre.

De a fotó nagyon jó lett, nem? : - D




2012. november 26., hétfő

Delfinek


Reggel mennek a búvárok merülni. Lehet csatlakozni hozzájuk snorkelingezés céljából (2500 pénz). Karim is megy velük, ő boogieboardozik (térdelős-hasalós szörf). Megyek én is. Hátha látok teknőst vagy cápát.

Kihajózunk az átjáróhoz, ahol az óceán és a lagúna találkozik.
Erős az áramlat, ezt használják ki a halak, a búvárok és a szörfösök. Karimot kirakjuk a legnagyobb hullámok közelében, mi meg továbbhajózunk a mély víz felé. A búvárok távoznak. Ott maradok a hajón a kormányossal. Alattunk a végtelen kék mélység. Káprázatos szín, gyönyörű királykék óceán. Kb első alkalom, hogy nem látok le a víz aljára. És ide ugorjak most bele?! Meghibbantam én? Oké, hogy Borán átmenetileg elmúlt a tengerparám (a hely szelleme okozta, polinéz nyelven MANA), de itt más a Mana, én meg nem szoktam a nyílt óceán közepén úszkálni. Szerencsére adtak mindenféle felszerelést, de a búvárszemüvegen kívül használni sem tudom őket.



Elszánom magam, beugrom a vízbe. A neoprén megszívja magát vízzel, zavar a pipa, még jó, hogy a békatalpat fel sem vettem. Na, ennyi volt részemről. Minden kék és átláthatatlan körülöttem. Ezt a hülyeséget, hogy tök egyedül akarok úszkálni a végtelen mély vízben! Idióta! Kifelé!

A kormányos nem érti, mi van, mikor mormogva kimászom a vízből. Próbálom neki elmagyarázni, de egy szigeten született halásznép sarja hogy is érthetné meg, hogy a víz nekem nem természetes közeg. Viszont 3 órát leszünk itt és a tenger olyan hullámokat vet, hogy erre már a reggeli bagett is kíváncsi. Alig bírom meggyőzni, hogy maradjon ott, ahol van. A tenger nyilván nem dobálna ennyire, ha nem a hajón lennék.

Szóval mégis csak muszáj lesz bemennem a vízbe. Megkérem Gillem-et, hogy eressze le a létrát. Legalább legyen valamibe kapaszkodnom. És így már kerek is a világ. Kapaszkodom és közben barátkozom a nagyon nagyon nagyon mély vízzel. Pár perc elteltével már megszokom annyira, hogy hajlandó vagyok a pipát is használni (nagy parám, hogy levegővétel közben jön egy hullám és belemegy a pipába, én meg belélegzem). Idővel megjön a bátorságom és elúszom a hajótól. Végülis nincs itt semmi félelmetes. Látom, mi van alattam, nem is olyan ijesztő.

Egy óra elteltével elfogy a búvárok levegője, jönnek felfele. Kell egy órás pihenőt tartaniuk, addig elmegyünk egy kevésbé hullámzó részre. Végre! Azért a reggelit továbbra is erősen győzködöm.

Nagyon belejövök az úszkálásba, az új helyszínen is eltávolodom a hajótól. Egyszer csak kiabálnak:
- Gyere gyorsan vissza! Delfinek!

Tempózom ezerrel, nehogy lemaradjak a látványról. Hajóval elindulunk úgy 500 méterrel távolabbra. Ott egy delfin! Nem is egy! Ugrálnak ki a vízből. Odaúsznak a hajóhoz, jönnek mellettünk. Szervezett koreográfiával kiugranak egyszerre, kerülgetik a hajót, mi megmegyünk körbe körbe egy másik búváros hajóval együtt.

De jó! Már megérte a mai nap!!!!




video




Este megint naplementét és teliholdat nézünk. Tiszta romantika : D


2012. november 25., vasárnap

Malacunk van


A reggeli felülmúlja számításaimat. Kókuszkenyér (magyar viszonylatban inkább kalács) házi banánlekvárral és papayalekvárral, amerikai palacsinta, vaj, sajtkrém, bagett, kávé, tea, ananászlé. Köze nincs a Maupiti reggelihez, ahol odacsűrték az asztalra a bagettet meg a margarint 500 Frankért, de a tányért már én vehettem elő és moshattam el.

Reggeli (és némi Budapest reklám után) elcsendesedik a village. Mindenki lelép egy szervezett hajókirándulásra. A rózsaszín homokos strandot, a madarak szigetét és a manta rája (a legnagyobb ráják itt) élőhelyét nézik meg, aztán piknikeznek és délután hazatérnek. 7500 pénz. Én nem megyek. Egyrészt nem ezek a hely fő látnivalói, másrészt vissza kell fognom a költségeimet. Már túlléptem a havi keretemet, pedig alig 16 napja vagyok itt.

Erről maradtam le (Karim képei)


Kisétálok a partra. Gyönyörű a tenger. Mesebeli színek. Amilyen nincs is (zsiráf). Megmártózom a vízben, de nem úszom be nagyon, mert reggel cápát láttak a part mellett és egyedül nem vagyok olyan bátor, mint 3 napja a kiránduláson. Azért picit mégis reménykedem, hogy jön majd a cápa. Kicsit kíváncsi vagyok, mennyire kapnék szívrohamot.




Kijjebb jövök a vízből, álldogálok térdig merülve. És MOST jelenik meg a cápa. Elúszik tőlem 2 méterre. Megborzongok. Azért nem bánom, hogy épp kijöttem.

Érdekesek a korallok a parton. Találok fura kis lila izéket. Ahogy az erezetüket nézem, olyanok mint a faágak. Biztos valami korall-féle lehet. Összegyűjtök egy párat. Oké, oké, nincs hely a csomagban, hogy hazavigyem a fél tengerpartot, de olyan szépek! Lefényképezem, és biztonsággal elhelyezem őket a törölközőmön. Kis idő múlva megéhez, úgy döntök, bevonulok ebédelni. Felállok, lerázom a homokot a törölközőről, és. . .  te barom! . . .  a korallok szanaszét repülnek a szélben. Ezt jól elfelejtettem. Na nem baj, úgyis a gyűjtögetés élménye volt a legjobb, időm meg, mint a tenger, majd újrajátszom később.



Ebédnél beszélgetek a tulajjal, Alexandre-rel. Nagy világjáró volt ő is valaha. Most már nyugdíjas korú. Meghallja, hogy blogot írok és szándékomban áll dicsérni a szállást. Felajánlja, hogy ad pár órányi ingyen internetet, hogy hozzájáruljon a reklámhoz. Hát nem nagyszerű? : - )

 
Öt körül visszatérnek a kirándulók. Heverészünk a parton és beszélgetünk. Egyszer csak valami furcsa hangot hallok a hátam mögött pár centire. Megfordulok. Egy disznó az. Mi van?!?!?! Egy disznó?! Nem hiszek a szememnek. Aztán elmondják, hogy ő a tulaj unokájának a malaca és állandóan kiszökik. Jön strandolni. És tényleg. A malac teljes természetességgel mozog a parton, bemegy a vízbe, kicsit pancsol, aztán kifekszik a mólóra. Hát nem hülye. Ha már itt él a földi paradicsomban (mondhatnám disznó mázlija van), nehogymár ne élvezze a fehér homokos strandot. Vajon leég a bőre, ha sokat napozik? : - )






Estére megint kiürül a panzió, minden vendég elutazik. Karimmal ketten maradunk. Miénk az egész hal, amit vacsorára kapunk! : D



A vacsi megint 3 fogásos, desszertnek helyi rummal flambírozott sült banán érkezik.

Ááááállati!



Tikehau


Első állomásom a Tuamotu zátonyokon Tikehau.

Tikehau egy 28 km átmérőjű karika. A szárazföld szélessége 20-30 méter. A nyaklánc hossza 80 km.
Nagyjából 400 fő él a szigeten, van vagy 12 szálláshely, búvárközpontja ismert a haladó búvárok körében. Jellemzője a rózsaszín homokos strand.

Megérkezem a reptérre, a szállásadóm Tiare-füzérrel vár (Imádom ezt a virágot! Valami Gardénia-féle, de engem inkább a jázminra emlékeztet. Lehet, hogy a jázmin is gardénia-féle?).

Tapad rám a ruha. Közelebb vagyunk az egyenlítőhöz, nincsenek hegyek, kicsit más a klíma. Konkrétan megdöglöm a melegtől.



A reptértől úgy 200 méterre van a panzió (Pension Hotu).  A szállás szuper jól néz ki. Kis, pálmalevéllel fedett kunyhók kókusz és banánfákkal körülvéve közvetlenül a fehér homokos parton. Csodaszép. Már messziről látom, hogy a bungallómon van ablak. Igazi ablak, üveggel. Csukható. Wow! Aztán belépek és megállapítom, hogy az egész csak illúzió, ugyanis a a banántető és a fal között nincs záróelem. Szóval szabad átjáró szélnek, víznek, állatoknak. Viszont van moszkítóháló. Mint egy baldachin az ágy körül. Ez jó. Legalább nem közvetlenül az arcomba hullanak a gekkók. Pár perc alatt realizálom azt is, hogy vége a Moorea óta élvezett szúnyogmentes időszaknak. Vannak és jönnek. Fényes nappal. Ma baldachin alatt alszom.



Lakótársaim, a bébigekkók. Tök édik!



Kicsit ledőlök, próbálok akklimatizálódni. Az ajtó tárva-nyitva. Egyszer csak beköszön valaki francául. Tisztelettudó távolságból üdvözöl. Mikor mondom neki, hogy a francia nem nyerő, gond nélkül angolra vált. Velem egykorú lehet a srác és nem helyi. Elkezdünk dumálni. Ő is ma érkezett és ő is egyedül. Mekkora mázli!!! Van társaságom. És tud angolul. Komolyan mondom, a tenyerén hordoz az élet : - )

Kicsit még döglődöm, aztán elmegyünk kajakozni. A szálláson jelképes összegért lehet kajakot meg biciklit bérelni.


Bekentem magam szuper magas fényfédő faktorral a vízisportra való tekintettel.
Szerintem simán elmegy a fejem fehér homokos strandnak



Nagyon szórakoztató a srác! Január óta él Tahitin, most 4 napra elugrott nyaralni. Újságíró és pár évente új francia territóriumra költözik. És természetesen (mint eddig mindenki, akivel itt megismerkedtem), körbejárta a világot 20-as éveiben. Jó a humora, halálra szívatjuk egymást poénokkal. Kajakozás után elhúzunk biciklivel naplementét nézni. 7-re kell visszaérni, akkor van csoportos vacsora a lakóknak.



A village lakói nagyon szimpik. Van egy francia házaspár Párizsból. Mikor meghallják, hogy magyar vagyok, teljesen belelkesülnek. Kiderül, hogy a fiuk Budapesten él fél éve és egyetemre jár. Voltak látogatóban és el vannak ájulva a fővárosunktól. Egész vacsora alatt turisztikai ajánlóval szórakoztatják az asztaltársaságot.  Olyan szeretettel és rajongással beszélnek a városról, hogy egész kedvet kapok meglátogatni Budapestet : -)

De nem csak én. Sikerült pár jövendőbeli turistát toborozniuk Magyarország számára. Mindenki élvezettel hallgatja a beszámolót a szuper gyógyvizekről, a meleg vizes tóról a tavirózsákkal Hévizen, a Széchenyi Fürdőről, ami olyan, mint egy kastély, a Fővám téri piacról, a Ráday utcáról a temérdek éttermével, a Margit szigetről és a várost kettészelő Dunáról. De jó hely ez a Budapest! És ezt itt, Francia Polinéziában kell újra megtapasztalnom  : D

A többi vendég egy kis család a Marquesas szigetekről (Gauguin lakhelye). Érdekes család. Nagyon nagyon kedvesek. Eddig azt hallottam a Marquesasről, hogy nagyon tradicionális. A férfiak halásznak és nagyon macsók, a nők a háztartást vezetik és alárendeltek. Ez a család meg nem ilyennek tűnik. A csaj kb az én korosztályom. Öt gyerekük van, de csak egyet hoztak el. A férfi halász. Két hetente megy haza pár napra. De egyáltalán nem tűnik hímsovinisztának. Tök kedves és csendes. Inkább a nő tűnik döntéshozónak. Szerencsére ők is tudnak angolul, úgyhogy nem kell kukaként végigülnöm a vacsorát.

A vacsora megéri az árát. Előételként halkrémmel töltött paradicsomot kapunk, aztán tonhalszelet Teriyaki szószban (vicces, hogy japán kaját eszem Polinéziában) barna rizzsel és sült hagymával. Desszertnek Mousse a Chocolat (csokihab) banán szeletekkel és süti darabokkal. Rég ettem ilyen jót.

Este még kifekszünk a partra Karimmal (a srácnak vannak arab felmenői, de kevesebbet tud arabul, mint én. LOL), és megszállottan fényképezzük a Holdat, miközben életünk vicces epizódjait meséljük egymásnak. A második sztorim után megjegyzi:

- Lehet, hogy ez most hülyeségnek hangzik számodra, de ahogy elmesélted ezeket a történeteket, láttam magam előtt a helyszíneket, átéltem az eseményeket. Az jutott eszembe, hogy ki kéne adnod egy könyvben.

Hmmm. Ezt annyiszor hallom mostanában. Hiszek a Sorsban. Minden találkozás tanít valamit. Itt van ez a srác, pár órája ismerem, és ugyanazt tanácsolja, amit a barátaimtól hallok az utóbbi időkben.

Lehet, hogy folyamatosan arra célozgat nekem a Sors, hogy kezdjek írni?



Tuamotu


A Tuamotu korallzátony-csoport (angolul archipelago, nem tudom magyarul) észak-keletre helyezkedik el Tahititől és a szigetektől, ahol eddig jártam. Olyan 300 km távolságra van kb.

Öt archipelago van Polinéziában, ez a legnagyobb és közel 2000 km átmérőjű területet fed le 80 szigetével.
Ellentétben a Társaság-szigetekkel (Tahiti és társai), itt nincsenek hegyek. Csupa síkság. A szigetek a térképen is másképp néznek ki. Foltocskák helyett karikák. Felülnézetből olyanok a szigetek, mint egy-egy nyaklánc. Egy kör vonala mentén helyezkednek el a zátonyok gyöngysorként összekapcsolódva, körbevéve egy óriási lagúnát.

tuamotu map

Az óceánt és a nyaklánc által körülvett lagúnát tengerszorosok kötik össze. Szörfösök álmainak netovábbja az erős az áramlás miatt.
Az egész Polinéz szigetvilág vulkanikus eredetű. A lesüllyedt vulkánok csúcsai lógnak ki a tengerből. Ezek a Tahiti környéki szigetek. Tuamoturól kétféle infót hallottam. Az egyik szerint az óriás kráterű vulkánok lesüllyedésekor csak a kráter pereme maradt a víz felett, úgyhogy a szigetek gyakorlatilag egy kráter peremének szakaszai.
A másik történet szerint a vulkán lesüllyedésekor a környező földréteg felgyűrődött és körben kiemelkedett a vízből.


Nem tudom geológiailag megítélni, melyik sztori a valós. Nekem mindkettő tetszik : - )

Mindenesetre az archipelago legfőbb vonzereje az érintetlenség. Rózsaszín homokos strandok (korallmorzsa), tengeri teknősök (remélem, látok majd), elképesztően gazdag víz alatti fauna és flóra, hagyományos életvitel.

2012. november 24., szombat

Bora cimbora almabora


Utolsó napom Bora Borán, ma megint a hajón alszom. Este rámcsörög Thierry (a hajós házigazdám):
- Merre vagy?
- Ülök a parton a csónakod közelében.
- Gyere át stoppal a Bloody Mary étteremhez. Motorcsónakkal vagyok, ott veszlek fel.

Kiállok az út szélére, hátamon a zsákom, kezemben a strandszatyor, úgy nézek ki, mint valami málhás szamár. Persze senki nem akar felvenni. Borán nem működik a stoppolás. Egyszercsak egy csajszi rohan felém a strandról és angolul kiabál:

- Én ismerlek téged!
- Honnan? - csodálkozom.
- Írtál nekem Couchsurfingen.
- Ja, Catarina! Szia!

Hát valóban írtam neki, hogy adjon szállást pár éjszakára, de épp tele volt a lakása vendégekkel, így nem tudott fogadni. De hogy így megismert a fénykép alapján! : - )

Felajánlja, hogy elvisz. Beszélgetünk.

- És akkor most kinél szállsz meg?
- Thierrynek hívják.
- És búvároktató és egy hajón lakik?
- Igen.
- Akkor a volt barátomnál fogsz aludni.

LOL. Ez vicces. Kicsi a világ : - )

Utolsó éjszakám alkalmából Thierryvel almabort iszunk és kidöglünk a hajó tetejére csillagokat nézni. Ringat a hajó, nagyokat csobbannak a gumicsónakhoz verődő hullámok, meleg szél fúj, felettünk pedig milliónyi csillag.
Welcome to Paradise.
Hát, cimBora, ide még visszajövök. . .



Másnap reggel indulok a reptérre. A katamaránra várva (ami átvisz a repteres szigetre), megpillantok egy srácot, akit már többször láttam a szigeten egyedül kóvályogni. Észreveszem, hogy nem beszélget a mellette állókkal. Ahha, szóval ő sem tud franciául. Odaszólók neki angolul. Na, angolul sem tud. Spanyol. Semmilyen nyelven nem beszél, mégis nekivágott a nyaralásnak egyedül. Összekotrom spanyoltudásom maradványait és beszélgetni kezdünk. Egy repülővel megyünk, bár ő egy szigettel hamarabb kiszáll (távolsági busz effekt). Legalább lesz útitársam.

A srác nagyon kemény ám! Egy nyikkot nem beszél semmilyen nyelven a spanyolon kívül (de olyan szinten nem, hogy nem jutott eszembe spanyolul a Karácsony és angolul mondtam, és nem értette). Meséli, hogy úgy vásárolta meg a szigetek közötti repjegyet, hogy bement az Air Tahitihoz a laptopjával, beírta Google Fordítóba, amit mondani akart, átadta a gépet az ügyintézőnek, az begépelte a választ és így kommunikáltak. Haláli ötlet!!!!! : - D

És jééé, a repülőn kapunk gyümölcslevet, mert 1 óránál hosszabb az út.

Adni jó


Beszélgettem itt egy helyi emberkével. Mesélt a helyi életről, arról, hogy az ő gyerekkorában még nem voltak itt autók, mindenki lovon vagy ökrösszekéren járt, a part közelében hemzsegtek az óriás teknősök, még lehetett igazi gyöngykagylót találni a tengerben, a halaknak pedig volt idejük nagyra nőni. Igazi paradicsom lehetett!

Mesélte, hogy 11 éves korában beleszeretett az újszülött unokahugába és kérte a nagymamáját (az anyja férjhez ment Hawaiira, ő meg nagyinál maradt), hogy fogadják örökbe a kislányt. Mi volt a baj a vér szerinti anyukával? Semmi. Akkor nem értem. A Rarotongára adoptált srác esete jut eszembe. Meg akarom érteni a szitut.
Meséli, hogy a nagyi meg is kérdezte az anyukát, odaadná-e a gyereket, de ez volt az egyetlen gyereke, ezért nem adta. Ha több lett volna, adta volna?! Persze!!! Itt még él a természet törvénye. Milyen törvény?! Ha megszeretsz egy gyereket és ő is téged, elkérheted a szüleitől és ha széles mosollyal válaszolnak, akkor neked adják. A gyereküket?! Igen. A modern világ romlottsága okozza a birtoklási vágyat, de a természet törvénye nem ezt tanítja. Ha megtetszik egy gyerek, te is elkérheted a szüleitől...
Ez nagyon fura. Hogy tudja egy anya elajándékozni a gyerekét?! Mondjuk, ha 11 gyerekem lenne és nem tudatos tervezés eredményeként, hanem csak úgy lettek - mondhatnám, isten ajándékai -, akkor talán megérteném.

Szerinte egyszerű. Azt mondja, adni jó.

 De ennyire?!

Ha a cápa a tenyeredből eszik. . .

a lábadból is fog. . .

Hát szerencsére nem pont így történt.

A hajóval először a rájákhoz mentünk. Elég sok ráját láttam már itt eddig is, de csak felülről. Jó 1 méteres darabok. Nézzük a vizet, ahol megállunk a hajóval a nyílt tengeren. Vállig ér a víz. Hemzsegnek a ráják. Hihetetlennek tűnik, hogy be fogok ugrani közéjük én, aki egy ebihal látványától is rakétahajtással ugrom ki a vízből. Kicsit aggaszt, hogy mi lesz, ha vmelyik megcsap az áramos farkával, de egyszer élünk. És a többiek már a vízben vannak.

Odaúszom a hajóskapitányunkhoz, aki hallal eteti a rájákat. Ő meg ezt az 1 méteres, bőrrel bevont lapos zselédarabot felém hajtja. A rája végigsiklik a mellkasomon, kézzel ösztönösen próbálom eltolni magamtól, fura érzés az érintése. Puha, selymes, zselés, hátborzongató. Úszkálnak körülöttünk nagy csapatban, néha rálépek egyre, néha nekemütköznek, néha súrolnak a farkukkal, de nem bántanak. Az etető ki-kiemel egyet a vízből a szájánál fogva. Erdekes látvány. Húsz perc alatt egészen hozzászokom a közelségükhöz. Már nem pánikolnék be, ha véletlenül akadnék össze eggyel. Tengerterápia :)




Következő megàlló a korallkert. Híres snorkelinges hely. Kapunk búvárszemüveget meg pipát, az etetőnél kenyér is van.  Alattunk 20 méteres mélység, de lelátni a tengerfenékre. A halak százával úsznak körülöttünk. Varázslatos látvány! Kapok egy marék kenyeret, kitartom a kezem a víz alatt, és a fekete, sárga, neonkék, csíkos, színes halak a kezemből esznek. Korábban azért nem fürödtem a tengerben, mert mi van, ha megharapnak a halak. A ráják után bátor vagyok. Hagyom, hogy belekapjanak az ujjamba. Nem is fáj :) Tök édesek! Van köztük 10-12 cm-es, de 35-40 cm-es is. Egész jól viselem, hogy víz alatt van a fejem, szinte megfeledkezem róla.

Tarzan, a cápaetető, Fred, az útitárs és az ebédünk


Visszamászunk a hajóra, most megyünk a cápákhoz.

Megáll a hajó kb 20 perc múlva. Nyílt tenger, 30 méteres mélység, de lelátni az aljára. És ott úsznak a cápák. Átlag másfél méteresek, de van pár 2 méteres is.

Hogyhogy nem félek?! Cápafóbiás vagyok. Most meg itt lubickolok velük egy vízben. A vezetőnk elkezdi a halakat elővenni a zsákjából. Jönnek a cápák. Legalább 20-an vannak. Tőlem pár méterre. Nem félek. Odaúszom a pasi mellé. Ha már itt vagyok, legyek itt!
Az ijesztő filmekből ismert látvány tőlem karnyújtásnyira: egy hátuszony emelkedik ki a vízből. Gyorsan lebukom a víz alá, hogy jobban lássam. Meg tudnám érinteni a cápát! Kinyújtom a kezem, de elúszik. Hármasával köröznek körülöttünk, alattunk, mellettünk. Itt közeledik egy, de ez nem lassan portyázik. Villámgyorsan csap le egy halacskára. Én meg épp végignézem a támadást. Szürke villám. Vajon milyen lehet a bőrük? Olyan, mint a rája? Meg akarok fogni egyet. De nyúlok feléjük és elkanyarodnak. Nem használok pipát, ezért mindig fel kell jönnöm levegőt venni. Békésen nézelődöm lent, mikor egy cápa elindul felém. Farkasszemet nézünk a víz alatt. Ha megfulladok, se jövök fel most! Kinyújtom a kezem, ő meg elúszik. De ott volt és engem nézett.


Ez mekkora élmény! Lehet, hogy nem is igaz. Lehet, hogy csak álmodom. Álmodom a hihetetlen színeket, álmodom a kalandokat, álmodom, hogy bementem a ráják közé, most meg itt úszik mellettem egy cápa és a kíváncsiság a legfőbb érzésem.



Varázslatos világ Polinézia. Teljesen kivetkőztet magamból. Búvárkodni akarok.

2012. november 23., péntek

Váratlan fordulat

Nincs mit tagadnom, szeretem a luxust. Az meg, hogy nincs rá pénzem, sosem zavart az élvezetében.

Az a jó a luxusszállodákban, hogy tele vannak őrült milliomosokkal. Sosem lehet tudni, hogy a szakadt öltözék kit rejt. Éppen ezért a top kategóriás hotelek személyzete nem engedheti meg magának, hogy bárkit is kevesebb tisztelettel kezeljen. Elég, ha magadra öltöd az "enyém a világ, ti meg azért vagytok, hogy nekem jó legyen" attitűdöt (ami azért - valljuk be - nem esik nehezemre) és otthonosan mozogsz a hotelben. Esetleg lehet kicsit ugráltatni a személyzetet is, hogy tuti bentlakásosnak higgyenek, de enélkül is működik a játék.
Ha elég nagy a szálloda, úgysem emlékeznek minden vendégre, nem fogják megkérdezni, mégis mit csinálsz ott.

Két nagyon drága hotel van Borán, a Four Seasons és a St Regis. Külön szigeten állnak, különhajóval lehet megközelíteni őket és a hajóra sem lehet csak úgy felszállni. Ezért is esett olyan jól a St Regis halljában üldögélni. Ha igazán jól nyomnám a témát, meg is reggeliztem volna ott (ingyé), de még van mit tanulnom.

Tegnap együtt strandoltam egy CS sráccal (Fred), aki a St Regisben dolgozik itt. Említettem neki, hogy 2 napig filóztam, hogy befizessek-e egy cápaetetős programra, ami tuti óriási élmény, de baromi drága (7000 cfp 3 óra). De különben már mindegy, mert másnap repülök Tikehaura. 

Azt mondja erre: Pedig lehet, hogy be tudnálak vinni rá.
- Hát ember, ha beviszel, átteszem a repjegyemet későbbre.

Amúgyis nagyon számolgattam Tikehau miatt. Nagyon drágák a szállások. A legolcsóbb is 7000, de arról nem írnak jókat a Travelporton.  Kinéztem egyet, ami tetszik, de 9500 per éjszaka. Felhívtam. Nem lehet zsúfoltság a szigeten, mert azzal kezdte, hogy 8500-ért kapok egyágyast. Kösz, kérem. Drága, de nincs olcsóbb és tanultam a maupiti esetből.
Viszont ilyen ár mellett a tervezett 6 éjszaka kicsit húzós lenne. Ha bejönne a cápaetetés, simán meghosszabbítom a tartózkodásomat Borán.

Fred utánajárt. Siker! Másnap kirándulás. Ingyen. Repjegy módosít. Mondjuk csak 2 nappal későbbre volt gép, de így is jó. Még egy drága éjszakával kevesebb.  És Márti is hajlandó még egy éjszakára elviselni, de hogy ne éljek vissza a vendégszeretetével, a második estére visszamegyek a hajóra. Már ha befogadnak...

Szóval találkozó reggel 9-kor a St Regisben. Márti kidob a kikötőnél munkába menet. Korán jöttem, de inkább a hotelben várok, mint itt a dokkon. Felsírom magam a korábbi hajóra (a 8.45-re van engedélyem) és kíváncsian várom a rezervátum megpillantását. Pont olyan, mint bármelyik top luxus hotel. Mégiscsak be kéne lógnom a reggire, mert csak úgy itt lenni nem nagy kunszt. :)



De botrányra most nincs idő, 9-kor jön a kirándulóhajó. Éhesek a cápák...