2012. október 3., szerda

Újra itthon



Majdnem napra pontosan 1 év telt el azóta, hogy kiléptem dohány utcai lakásom ajtaján és elhúztam New Yorkba.
Három nap hiján egy év elteltével visszaköltözöm. Mármint a saját lakásomba. Átmenetileg. (Korábbi itthoni hédereléseim során nem a saját lakásomban laktam, mert az foglalt volt.)



Mi is volt az eredeti terv?
2011.10.07
  • 2011 októbertől 2012 januárig New York
  • 2012 januártól márciusig Tahiti
  • Áprilistól júniusig Csángóföld
  • Júniustól szeptemberig munka valahol (Svájc)
  • Októberben vissza Budapestre.


Hmm. Ebből New York megvolt. És az októberi hazaérkezés is : - )

Tahiti mostanra tolódott. Ami késik, nem múlik, 3 hét múlva indulok.

Csángóföld elhalasztódott (De nem törlődött. 2013-ra ütemezve).

Svájc helyett Németországban dolgoztam. De az legalább az ütemterv szerinti időpontra esett.

Honduras meg tervben sem volt, és mégis jártam ott.

Jó dolog a tervezés, csak változékony.
A legfőbb változás az egy év alatt az volt, hogy rájöttem, nem akarom magam tervekkel korlátozni. Miért kellene rohannom és minden tervemet 1 év alatt véghezvinnem? Miért kellene egy év után visszatérnem ahhoz az életformához, ami korábban sem tett boldoggá? Ki mondta, hogy egyáltalán bármikor vissza kell hozzá térnem?
Életem egyik legjobb döntése volt, mikor kiléptem a bankból és kalandornak álltam. Jobban érzem magam, kiegyensúlyozottabb vagyok, javult az életszinvonalam. Hülye lennék visszaszállni a csöbörbe.

Szóval eltelt a tervezett egy év. Itt vagyok újra a régi lakásomban. A terv szerinti időpontban.
Csak én nem vagyok már a terv szerinti. És ennek örülök.
Mostantól az a terv, hogy nincs terv.
Addig folytatom ezt az életformát, amig úgy érzem, helye van az életemben. Három hónap, egy hét, egy év? Nem tudom.
Kezdhettem volna 20 évesen, akkor nem ketyegne a biológiai óra, de nem kezdtem. Most kezdtem. Ez van. Most van. Carpe Diem.


A ma a kedvenc napom

Oktoberfest



Épp most van. Épp útba esik. Nincs kérdés.

Még sosem voltam a Müncheni Sörfesztiválon. Épp itt volt az ideje, hogy megnézzem.
Couchsurfingen találtam egy magyar srácot, aki amellett, hogy eljött velem sörözni, még a kanapéját is felajánlotta szállás céljára.

Délelőtt elindultam Svájcból, Lindauba még beugrottam ezt-azt elintézni, aztán az autópálya lőtti utolsó benzinkútnál megálltam, hogy beadjam Gyuri müncheni cimét a GPS-be. Egyszercsak kopognak az autó ablakán. Egy 18 év körüli lány az. 

Letekerem:
- Elnézést, München felé megy? - kérdezi.
- Igen. Miért? - esélytelen palástolni a meglepődésemet.
- Stoppos vagyok. Nem vinne el?
- Ööö. Huhh. Hát ez nem egy megszokott kérdés itt Németországaban.
- Hát igen, nem sokan stoppolnak.
- Nincs sok helyem, de megoldjuk. Szállj be.

Kiderült, hogy a csajszi is Svájcból jön. Azért furcsa, hogy stoppol, mert a vonatjegy Lindauból csak 22 EUR. Az meg egy német pénztárcának nem sok. (Vagy irjam, hogy német bukszának? Hahaha) Azt mondja, szeret ismerkedni és igy sokkal érdekesebb, mint órákat ülni a vonaton egyedül. Meg hisz az emberi jóságban. Meg különben is van egy internetes közösség és ott is annyi olyan ember van, aki szeret barátkozni. Couchsurfingnek hivják, biztos nem ismerem. Biztos nem : ) LOL

Szóval hasonszőrűek vagyunk. Innentől aztán olyan jól elbeszélgetünk, hogy repül az idő Münchenig. Még sosem vettem fel stoppost, ezután sem valószinű, hogy fogok, de ez "mindent ki kell próbálni egyszer" alapon kellemes tapasztalat volt.

Megérkezünk Münchenbe. Leparkolom az autót Gyuri lakásánál és indulok a sörfesztiválra. Gyurival majd ott találkozunk este.

Bénázgatok a metrojegy vásárlással az automatánál. Kb olyan kretén a rendszer, mint a magyar. Annyi különbséggel, hogy itt nincs szétverve az automata. Ilyen-olyan szakaszok meg kombinált jegyek, az egyik 4 megállóra érvényes (pont annyit megyek metroval, ez jó lenne), de a 4-ből csak 2 lehet metromegálló. Mi van?! A többi akkor mi?

Odajön egy idősebb házaspár, gyorsan megveszik a jegyüket, aztán próbálnak segiteni. Elmagyarázzák a rendszert. Látszik a fejemen a véleményem. Ha Párizsban és New Yorkban a temérdek metrovonal mellett meg lehet oldani a jegyrendszert egyszerűen, akkor az ilyen pár metrovonalas városokban miért kell túlkomplikálni?!

Aztán egyszer csak azt mondja egyikük:
- Tudja mit? Ha úgyis csak egy szimpla jegyet venne, jöjjön velünk. Nekünk családi jegyünk van, ez max 5 főig érvényes.

Hmm, hát ez sem a sztereotipiák szerinti német viselkedés : - )

Szóval eljutok a fesztiválra.

Nem tudom, mit várok. Talán sörsátrakat és kajasátrakat. Na ez meg is van. Annyi különbséggel, hogy a sörsátrak nem sátrak, hanem kétszintes épületek, és a helyszin egy kisebb városrésznyi területet tesz ki. Plusz kombinálva van egy közepes méretű vidámparkkal.  

Bőrnadrág, kockás ing kötelező


Nagyjából 1 órát birok ki a tömegben lökdösődve, aztán herótom lesz. Még hogy New York zsúfolt! A Time Square elbújhat emellett.




Elsétálok a zsibvásár szegélyére, ahol messziről lászik Bavaria emlékműve egy szimpatikus, üldögélésre alkalmas  lépcsősor tetején.





Nem én vagyok az egyetlen, aki ide menekült a tömeg elől, vagy csak itt pihent meg. 


Úgy tűnik, a lépcső oldala detoxként funkcionál. Délután 5 van, de aki reggel óta lelkiismeretesen végzi a különböző sörsátrak italainak összehasonlitó vizsgálatát, az mostanra jogosan pihen meg a domboldalon.







Még 2 óra van a találkozóig sörbarátommal, a tömeget már unom, inkább elmegyek vidámparkozni. A pesti úgyis hamarosan bezár. 
Kinézem magamnak az Olimpia nevű hullámvasutat. Öt karika. Ezeken száguld végig a kisvonat. Fejjel lefelé, brutál sebességgel. Legjobb! Imádom!

A sárga karikában épp halad a vonat


Este aztán megjött Gyuri. Jó fej a srác. Nekiindultunk sörsátrat keresni. Már ahova még beférünk. Másnap nemzeti ünnep Németországban (Újraegyesités Ünnepe), senki nem dolgozik, tehát ma este ráérnek besörözni. Minden sörház dugig volt. Kordonokkal lezárták a bejáratokat, kint tolongott a sor, várták, hogy egyszer majd beengedik őket. Körbejártunk vagy 10 kerthelyiséget (a sörházak mellett van külső iddogáló is, itt nincs zene, de legalább adnak sört), de ezek is tele voltak. Úgy egy óra elteltével feladtuk. Húzzunk akkor máshova sörözni. Kifelé menet az utolsó noname sörkertnél még bekukkantottunk. És. . .  épp felszabadult 2 hely egy asztalnál. Heuréka! 

Megrendeltük a sört. Nincs sok opció. Vagy egy literes korsó sört kérsz, vagy egy literes korsó sört kérsz. Úgyhogy kértünk egy-egy egy literes korsó sört. 10 EUR. Nem adják olcsón. Lindauban ugyanez 6 EUR lenne. 

Hiába, a tömegélményt meg kell fizetni. 

Összehaverkodtunk az asztaltársakkal, de Gyuri végig azt hangoztatta, hogy ez itt kint nem az igazi, bent a sátrakban van a jó hangulat. Nem értettem, mi lehet ott bent jobb vagy másabb, csak a zaj nagyobb, mert szól a zene. Aztán zárás előtt nem sokkal bejutottunk. 

Tényleg összehasonlithatatlan! 

Emberek állnak a padokon és asztalokon, mindenki együtt énekel a zenekarral, mindenki haverja mindenkinek, az emberek közvetlenek és barátkozóak. Minden asztal tömve, de kb 30 mp alatt meginvitál minket egy társaság az asztalukhoz. Együtt állunk a padokon és énekeljünk, hogy mi vagyunk a világ. 




Tényleg nem ugyanaz, mint a sörtkertben!

2012. október 1., hétfő

Százvíz



Mielőtt hazautazom, még beugrom látogatóba magyar barátaimhoz Svájcba, a tó túloldalára.

Augusztus elején ismerkedtünk meg Endrével és Mariannal.

Koncert volt a Marmorsaal-ban. Láttam, hogy a gitáros neve magyar, kaptam is az alkalmon és beszédbe elegyedtünk. A srác jó fej volt, kellemesen elbeszélgettünk, aztán meghivott a másnapi koncertjükre is Ausztriába (tiszta nemzetközi turné, pedig csak a Bodensee partjairól beszélünk).

Ott aztán megismertem Endre barátnőjét, Mariannt is. Mindketten tündéri kedves emberek és hasonló az értékrendünk. Alig vártam, hogy újra találkozhassunk, de a munka miatt erre csak most, hazaúton került sor. 

Annyi közös témánk van/volt! Meglepő véletlen (véletlenek pedig nincsenek), hogy Endre is épp azokba a témákban merült el részletesen, amelyekben én is (magyar nyelv története, magyar őstörténet, származás, történelmi hazugságok, stb). Nem fogytunk ki a szóból. És még nem értünk a végére. 

Időközben kiderült, hogy Endre itthon elismert zenész, és ő irta kamaszkorom egyik legkedvesebb számának zenéjét, amire a 80-as évek óta generációk szerettek (hozzád bújok tiszta égő, forró testtel) és sirtak (te nem érzed ezt a kint), azt a számot, amit máig mindenki ismer Magyarországon, aki néha éjjel érkezik.  Endre is nyughatatlan ember, aki nem egy országban élt már, elismert gitáros volt/van és a "Kétrészes Fürdőruhásokkal" máig is együtt dolgozik. 




Útközben megálltam kedvenc épitészem egyetlen/egyik svájci alkotását megtekinteni. Hundertwasser mottója az volt, hogy a házak nem falakból állnak, hanem ablakokból. Igyekezett a természetes vonalvezetést alkalmazni az épületeiben, ennek következtében nincsenek derékszögű sarkok, a padló göröngyös, semmi sem szabályos és szimmetrikus. Fák a háztetőn, lakrészek a föld alatt, tetejükön gyep, szines csempék erre-arra, arany, hullámvonalak, kacskaringók. 


Na, egy ilyen stílusú vásárcsarnokot épitett a tó partján.
Sajnos nem vásárcsarnok üzemel benne, hanem belépő ellenében műemlékként lehet belülről megnézni. 

V V A K Á C I Ó



Szeptember 30. Vasárnap. Utolsó munkanapom.

Este 6 körül odajön a főnököm:
- Te, mikor utazol el?
- Holnap. Miért?
- Nem tudnál még egy hétig maradni? (Mennyire tipikus : - D )
- Ezt most találtad ki?! Nem tudok, már van programom. Várnak Svájcban és Münchenben.
- Jó, de akkor legalább holnap ugorj még be 2-től 4-ig.

Hát mondjuk ezer elintéznivalóm lenne a távozásom napján, de végülis 2 órányi munka még poénnak is jó. Bejövök kicsit dumálgatni, elvégzem a melót azzal a tudattal, hogy minden capuccino és minden kitöltött ital az utolsó lesz. Ez jó poén. Jövök szivesen!


Persze szinte semmit sem sikerül elintéznem délelőtt, a lakásból való kiköltözést is munka utánra hagyom.
Rohanás a nap! A Városházára is el kellett volna mennem kijelentkezni a lakcimemről. De mostanra persze bezártak.

Összedobálom a cuccaimat. Nehéz szivvel hagyom el a szobámat, pedig nem is szerettem. Vagy talán mégis. A végére az életem részévé vált. Utoljára zárom az ajtómat, utoljára megyek le a lépcsőn, ahol annyit ültem a laptopommal (a szobában gyenge volt a lopott wifi), utoljára lépek ki a kis utcára. Egy utolsó fotó a házról.

Hiányozni fog az itteni életem. Szerettem.


Minden cuccom befér a kocsi csomagtartójába. Meglepő. Most vagy az autóm ilyen kis szuper (kisnagy) vagy ennyire kevés csomaggal jöttem.


Még legeslegeslegutoljára beugrom a Marmorsaalba. Leadom a kulcsot, utolsó ölelések, utolsó fotók. Ennyi volt.



Nehéz a búcsúzás. Nagyon szép időszak volt itt lakni. Hiányozni fog Lindau, a mindennapok, a barátok, kollégák.

Hiányozni fogtooook!