2013. május 31., péntek

Bokor

2013 május 27.


A Bokor Mountain Nemzeti Park  pár hegyet foglal magába, vízeséssel, barlanggal, meg még ami egy rendes nemzeti parkhoz illik.

A "Bokor" a nemzeti park kmer neve, nem fordítottam le. Vicces egybeesés. Biztos lesznek bokrok : )



Valaha francia uralom alatt állt az ország, így pár elhagyatott francia épület is megtekinthető a hegyen.

"Itt éjszakázni tilos"
A spórolós turisták bármire  képesek :)


Halad az ember a motoron, jobbról, balról erdő, sziklák, kanyarog az út, majd egyszer csak egy modern épület körvonalazódik.




A semmiből hirtelen felbukkanó, kolosszális kaszinó-komplexumra nem számít az ember. Mögötte 4-5 hotel, lakótömbök, valami stadion-féle. Olyan meglepő, mintha a sivatagban hirtelen erdő bukkanna elő.



A városfejlesztés picit belendült. A nemzeti park lakóparkká alakul. 100 ezer főnyi betelepülőre számítanak.

A jövőbeli város makettje


Itt, a hegyen kicsit hűvösebb van, mint a városokban. Ez vonzerő. De mi a fenét fog csinálni (dolgozni) 100 ezer ember itt?!



2013. május 30., csütörtök

Kampot

2013 május 26.


Az volt a terv, hogy a Nyúlszigetet elhagyva a reggeli busszal átugrunk Sihanoukville-be, ahonnan másnap reggel áthajózunk Koh Rong szigetére. Szintén tengerpart, szintén semmittevés.

Aztán ahogy megérkeztünk a szárazföldre (és leküzdöttem a sokkot), kiderült, hogy az a busz, amivel kalkuláltunk, nincs is. Van helyette drágábban turista minibusz. Brendon kitalálta, hogy jobban járunk, ha inkább átmegyünk a szomszéd városba, Kampotba, ahonnan tuti olcsóbban járnak a buszok, mert a helyiek is ezen az útvonalon jutnak el Sihanoukville-be. Ha meg mégsem lesz olcsóbb, akkor azonos áron láttunk még egy várost. Mivel én is hasonlóan szoktam gondolkodni, nem jelentett problémát útirányt változtatni.

Helyi járattal áthaladtunk Kampotba.

Nem sokat vártunk a helytől, ezért is ugrottuk át idefelé jövet. Kellemesen csalódtunk.



Hangulatos Mekong parti kisváros, tele külföldivel (kezdődik a minden sarkon ismerősre akadunk útvonal) és turistáknak készített, Pesti Est jellegű ingyenes programújsággal, meg parti sétánnyal.

A lakók az utcán élik a közösségi életet. A gyerekeknek ingyen trambulin, a kamasz fiúk meg egy dekázás-féle játékkal szórakoztatják magukat. Egy tollaslabdát passzolgatnak egymásnak mesterfokon. 




A város nem csak a borsültetvények miatt nevezetes. Jelentős a sótermelése is, és Ázsia egyik legmegosztóbb gyümölcse, a durian a város jelképe.



A durian egy emberi fejnél nagyobb, kívülről rücskös gyümölcs, ami furcsa szagot áraszt. Sokak szerint ázott zokni szaga van, de az íze jó, ezért javasolt nem szagolni, csak enni. Valaki vagy szereti, vagy utálja.

A városban minden sarkon kapható durian. Elég drága cucc. Kilója 4-5 dollár és egy gyümölcs legalább 3 kilós. Úgyhogy még nem kóstoltam, pedig hol máshol, ha nem a termesztés központjában?! 


Annyira megtetszett a városka, hogy másnap is maradtunk. Robogót béreltünk és a sokaktól hallott Bokor Nemzeti Parkba látogattunk el.


Nyúlsziget

2013 május 24-26.


Kep a közvetlen átkelőhely egy népszerű szigetre, a Ton Say vagy más néven Rabbit Island-re. A sziget a formájáról kapta a nevét. Nyulak nincsenek rajta.

A sziget másfél óra alatt körbesétálható. Dzsungelben haladó ösvények és tengerparti fövenyek váltják egymást az úton.

Négy strandja van, ebből egy szolgálja a turistákat, a másik 3 strandon egy-egy helyi házikó állt, a halászok lakhelye.




 A turista strandon olcsó bungalók (5-8 dollár) állnak a pihenni vágyók rendelkezésére.



A kaja egyhangú és drágább, mint a kontinensen. Sok kambodzsai jár ide hétvégi piknikre. 

Ottlétünkkor épp egy nagyobb társaság érkezett bulizni. Hamarosan meg is hívtak magukhoz sörözni. Egy bankban dolgoznak és a főnökük szervezte nekik ezt a hétvégi kiruccanást. Vidám társaság volt, meginvitáltak labdázni a tengerben. Elég vicces volt, amikor macska-egér játékot játszottunk 6-6 fős csapatokkal, és meg kellett különböztetnem a vadiúj (ázsiai) arcokat egymástól, hogy ne az ellenfélnek passzoljam a labdát. A fiúk totál ugyanúgy néztek ki a vizes hajukkal (számomra), a lányokon legalább más színű póló volt (mint már említettem, itt ruhában fürdenek a lányok, úgyhogy tiszteletből meg illemből és is pólóban játszottam velük), így a póló színe alapján meg bírtam jegyezni őket.

Este meghívtak minket vacsorára is. Főtt rizst ettek főtt rákkal meg szárított/aszalt hússal. Kicsit későn vettük észre, hogy elkezdtek enni, úgyhogy a vacsora nagy részéről lemaradtunk.

A társaság másnap reggel korán lelépett. Egy délutánt és egy éjszakát töltöttek a szigeten. Kérdeztem, miért nem maradnak estig, hiszen szombat van. Azt mondták, már hiányzik a családjuk és velük akarják tölteni a vasárnapot. Itt a család valami egészen szoros kötelék. Hol vannak ehhez képest a családcentrikusként számon tartott olaszok, spanyolok és svédek?

A víz kellemes volt. Nem túl meleg, még épp frissítő, de közelítette a testhőmérsékletet.

Három napig maradtunk, aztán unalmassá vált a rizs és tészta kombó, meg kártyázás és a függőágyban hintázgatás. Vissza Kep-re.



A visszautat megemlegettem. Olyan csónakkal mentünk, ami a pereméig le volt deszkázva, így nem bele kellett ülni, hanem rá. Csak mi ketten voltunk utasok. Olyan hullámzás volt, hogy a csónak sokszor függőlegesbe fordult, majdnem át is billent lelki szemeim előtt. Kapaszkodó nem volt. Terpesztett lábakkal, foggal-körömmel kellett stabilizálni magunkat. Többször majdnem belerepültem a vízbe. Sokszor egészen a peremig szánkóztam, mikor függőlegesbe álltunk. A 20 perces hajóút alatt olyan stresszes lettem, hogy a végén majdnem sírtam a félelemtől. Borzalmas volt. És persze ott van az embernél mindene. Minden ruha, minden érték, pénz, bankkártyák, laptop. Csomó dolog, ami nem ázhat el és csomó dolog, ami simán lesüllyed, ha borulunk. (És nem ritka a borulás. A turistáknak szóló feliratok jelzik is, hogy mindenki maga felelős azért, hogy a hajó, amire felszállt rendelkezzen a szükséges biztonsági felszereléssel és ne legyen túlterhelve emberekkel.) Brendon próbálta oldani a halálfélelmemet, próbált biztatni, hogy majd milyen jó kalandként gondolok vissza erre a hajókázásra később, de azóta már 3 nap telt el és még mindig nem tartom viccesnek. Életem legfélelmetesebb csónakázása volt. 

A gyilkos jármű és idomárja



2013. május 29., szerda

Rák és bors

2013 május 23.



Kep a rák miatt nevezetes. 






Tömegével halásszák és tenyésztik a rákokat, amit aztán a part menti piacon lehet megvenni kilóra (5 dollár per kiló, plusz 75 centért meg is főzik azon nyomban), vagy a part menti éttermekben lehet 5 dollár per tányér áron hozzájutni. Mi nyilván a kilós verziót választottuk. Az egy kilónyi adagban volt vagy 25 rák. Az étteremben adtak volna kettőt-hármat. Kiültünk a piac melletti parkba és vagy másfél órán át rákot ettünk.

Érkezik az ebéd. Pórázon.

Lehet válogatni


Fő az egészség

Rákvörös
Pedig kék volt

BORS


A környék másik nevezetessége a bors. A borsültetvények Kep és Kampot között terülnek el, és mivel Kampot a nagyobb város, kampoti borsként ismertebb a termék, de Kep felől jobban megközelíthető.

Borsültetvényekről lehet 3-6 dollár per kiló áron fekete, fehér, piros és zöld borsot venni. Az ültetvényeken meg is mutatják a termesztés folyamatát és kóstolni is lehet.

Béreltünk egy robogót és megnéztünk egy ültetvényt.

A tulaj egy idősebb pasi, aki Bácskában született német nemzetiségű családban, és beszél magyarul. Meg szerbül. Élete nagy részét Németországban és Kambodzsában töltötte. Tavaly ment nyugdíjba, de hogy ne unja magát halálra, megvette ezt az ültetvényt és most borsot termeszt.



Eddig nem találkoztam az utam során egyetlen magyarral sem. Volt egy amerikai lány, aki Szegeden tanult és beszélt magyarul, meg egy német srác, aki Miskolcon dolgozott és elég jól ismeri az országot, de magyar vándorral, mint én is vagyok, még nem futottam össze. 

A borstermesztés nem tűnik nehéznek. Hasonlít a szőlőre. (Az sem tűnik nehéznek, oszt mégis mennyi meló van vele.) A növények karókra rögzítve állnak, árnyékolók alatt. Naponta szedik a termést. Mindig csak azokat a fürtöket szedik le, amelyeken a zöld borsok mellett már van pár piros szem is.




A piros bors az érett, de abból csak a piros bors lesz. A többi borsfajtához a zöldet használják. Napon szárítják (sütik) meg, ettől befeketedik a külseje. Ez a fekete bors.


Ha eltávolítják a fekete burkot, az lesz a fehér bors. A piros borsot nem szárítják sötétre. A zöldet meg errefelé frissen fogyasztják, de a nálunk ismert verzióját árnyékban szárítják.



Végigkóstoltam mindet.

A fekete bors igazán karakteres ízű volt. Erősebb, mint az otthon megszokott.
A fehér bors csak az alap bors ízt adja, mert a karakter a héjában van (azt hittem, ott a vitamin van).

A zöld bors meg jó erős volt, de olyan éretlen és jellegtelen ízű.

A piros volt a legfinomabb. Hiába. Nincs is jobb az érett gyümölcsnél! : )




Kép & Kep

2013 május 22.



Reggel még megejtettünk egy utolsó piaclátogatást. Három fő piac van a városban, ma az utolsót néztük meg, ahol kicsit hibás márkás ruhákat lehet kapni. Nem mintha bármit is akartam volna venni (nincs hely a táskámban), de nézelődésre jó.



Aztán elugrottunk fényképezőgépet venni. Újra képes leszek! ; - )

Hosszasan kutattam a neten és végül úgy tűnt, megéri itt megvenni. Olcsó és jó. Igaz, nem vízálló, de mivel a nemzetközi garancia nem tuti, hogy nemzetközi, nem akartam nagy összeget invesztálni a dologba. 50 dollárt meg kibírok, ha mégsem működik a gép pár hónap múlva. Az a jó, hogy itt még a márkaboltban is lehet alkudni. : )  (Kíváncsiaknak: Nikon L27)


Az egész utam alatt nem szerepeltem annyi képen, mint mióta Brendonnal utazom

Délután buszra szálltunk, és pár óra alatt (beleszámítva a fél órás lerobbanást az út mentén) átértünk Kep-be, ami egy tengerparti város. Pontosan fogalmazva "A" tengerparti város, ugyanis Kambodzsa tengerpartjait lenyúlta Vietnam, és ez az egy partszakasz maradt, ahol strandolni lehet. Van még más tengerrel határos része is az országnak, de azok magas hegyek.

Kep strandja nem rossz, de érdemesebb áthajókázni a szemközti szigetre, ami kifejezetten nyaralásra van átalakítva. (Erről még később. . .)

Maga a városka nem is város. Inkább falu. Ami vicces, hogy az ide vezető út nem aszfaltos, kavarog a sárga por a buszban, míg ideér az ember, pattog a busz a kátyúkon, aztán átlépi a városhatárt és kétszer 3 sávos, járdaszigettel elválasztott úttest tárul a szem elé. Mint egy autópálya.




Ember nem magyarázza meg, ennek mi értelme van itt. Az úttest állandóan üres, max a kóbor kutyák hevernek rajta. Meg az a 10-20 jármű, ami naponta áthalad.


2013. május 28., kedd

Vérmező


2013. május 21.


A kmer kommunizmus áldozatainak kivégzőhelyére látogattunk el ma.



A helyszín 20 km-re fekszik a fővárostól. Annak idején mocsár és erdő volt itt. Ide hozták az éj leple alatt a kivégzendő foglyokat. Óriási hangszórókból egész éjjel zenét üvölttettek, hogy elnyomják a halálsikolyokat. A foglyokat cukorpálma megszáradt levelével (olyan, mint egy kard) vagy baltával végezték ki.




Hogy ne kelljen az életben maradt családtagok bosszújától tartani, minden családtagot megöltek. A csecsemőket egy öreg fa törzséhez csapták a lábuknál fogva. 




A parkká alakított vérmezőn sok helyen ma is előbukkannak emberi csontok a földből, pedig több tömegsírt exhumáltak már. A park arra kéri a látogatókat, hogy ha fogakat vagy csontokat találnak a földön, ne gyűjtsék össze. Eszemben nem lenne összeszedni és hazavinni - azt hiszem.

Az exhumált csontokat egy 19 "emeletre" osztott szentélyben őrzik.



Különben meglepően jól szervezett és rendezett a helyszín. Több nyelvű audioguide, térkép, ingyen napernyő. A belépő 5 USD. 


2013. május 27., hétfő

Phnom Penh

2013 május 19.



Irány Kambodzsa fővárosa!

Míg a buszra vártam, megnézegettem a szállásokat is. Látom ám, hogy Facebookon az egyik, Laoszban szerezett ismerősöm épp fél órával korábban posztolt ki valamit, és a helyszínnél megjelent Phnom Penh. Gyorsan írtam neki, hogy ha tud, javasoljon olcsó szállást. Azonnal visszaírt, hogy még csak előző nap érkezett, de elég drágák a panziók, szóval, ha van kedvem, osztozzunk egy szobán. Naná, hogy van kedvem! Így épp féláron lesz a szállás és még társaság is van.

Délután érkeztem meg a fővárosba (nem írom ki állandóan a nevét, mert úgysem találom el a p-k és h-k sorrendjét). Kaotikus forgalom, mosolygós emberek. Mégis élhető méretek. Eddig ez tűnik a legjobb fővárosnak a három közül. Így első blikkre.



Vadiúj útitársam, Brendon amerikai, és két éve van úton. Rutinos utazó, már 8 éves korában körbejárta a földet anyukájával kettesben. Iskolás éveit Kenyában töltötte. Néha komolyan kisebbségi érzésem van itt, hogy én csak másfél éve utazgatok (azt is szünetekkel) és semmilyen extrém országban nem jártam iskolába.

Összevetjük terveinket és úgy tűnik, a következő pár állomást hasonlóan terveztük. Még kompromisszum sem nagyon kell és róhatjuk együtt a kilométereket költségtakarékosan.

Első lendülettel másnap reggel körbe is gyalogoltuk a várost.  PP-ben kevés a látnivaló, viszont annál több a piac.


Hihetetlen piacai vannak! És minden olcsó. Hosszú idő után most először teszem be a lábam egy plázába is. Légkondi, szaküzletek. Micsoda változatosság. Megállapítom, hogy az elektronika is olcsóbb, mint a szomszéd országokban. Pontosan 2 hónapja idétlenkedem az ipod kisfelbontású kamerájával. Nem bántom őt, mert jó szolgálatot tesz, de azért a képstabilizálás, a zoom, meg az éjszakai beállítások hiányzik.

Ideje elgondolkodni egy új fényképező beszerzésén.




A városnézést egy múzeummal kezdtük. Nem nagyon járok múzeumba, mert ugye egy országot a jelen és az utcán zajló élet alapján lehet legjobban megismerni, de erről a múzeumról mindenki beszélt, úgyhogy felkerült a listámra.

Kambodzsa történelmének egyik legfontosabb állomása a kommunista diktatúra 4 éve. 1975-től 1979-ig tartott és a lakosság egy negyedét végezték ki. Minden negyedik embert. Ettől olyan jelentős.

A diktatúra kezdetén az összes nagyvárost evakuálták, a lakosokat falra küldték, ahol földműveléssel kellett életben maradniuk. El lehet képzelni, milyen sanszos egy városban felnőtt hivatalnok a rizstermesztésben. Az volt a teória, ami a Szovjetúnió környezetében is: a kétkezi munka becsülendő, az értelmiséget meg meg kell szüntetni. Itt egy kicsit túlzásba estek, mert mindenkit, akinek a kézbőre nem volt elég érdes, azonnal börtönbe küldtek (ami most múzeum), és embertelen kínzásokkal kényszerítettek annak bevallására, hogy CIA vagy KGB ügynök az illető. A bebörtönzéseket elég akkurátusan végezték. Minden áldozatról készült fénykép. Mindről. Ez számomra felesleges abszurditásnak tűnt, de aztán felvilágosítottak, hogy a kivégzések indoklása az volt, hogy az áldozatok veszélyesek voltak a rendszerre. Tehát nem csak névtelen lakosok, hanem kémek és ügynökök. Államellenes kémekről pedig nyilvántartást kell vezetni.

A bal alsó különösen veszélyes kém lehetett :(


A múzeum a hajdani börtönben kapott helyet. Valójában a korábbi kivégzőhelyiségeket, a rabok szállásait és a fényképeket lehetett itt megnézni. Elég szörnyű volt. Mint valami holokauszt múzeum.



Összesen 8-an kerültek ki élve a a börtönből. Még épp éltek, mikor a vietnami hadsereg felszabadította az országot. A többi 2 millió áldozat tömegsírjának és a kivégzés helyszínének megtekintését másnapra halasztottuk. Ennyit bírt a gyomrom..

Délután a királyi palotát, pár emlékművet meg templomot néztünk meg. A piacokon kívül - természetesen.


2013. május 26., vasárnap

Meditálás

2013 május 19.


A meditálás jó dolog. Annyi okos, bölcs, kiegyensúlyozott ember mondja, hogy tuti igazuk van.

Ezért is akartam megtanulni.

De miután a motivációm gyenge lábakon áll és a meditációs elvonulást inkább emberektől való elvonulásként értelmeztem, olyan helyre volt szükségem, ahol szigorú szabályokkal gyakorlatilag rákényszerítenek a meditáció gyakorlására, és ahol nem szükséges állandóan mosolyogni, meg emberekkel beszélgetni.

A Chiang Mai melleti templom tökéletes volt ehhez. A szigorú napirend, a bejáratnál leadott telefon, laptop és minden egyéb, ami elvonhatja a figyelmet, a rendszeres, kiszámítható étkeztetés, a némasági fogadalmas kitűző, mind mind arra kényszerített volna, hogy kiürítsem a fejemből a gondolatokat és végre meditáljak.

Ehhez képest a zárda, ahova kerültem, meg sem közelíti a terveimet.

Semmi szigor, semmi rendszer, semmi szabály. Ha van kedved, részt veszel a meditáción. Ha nincs, akkor nem. Az apácák és a kiszolgáló személyzet állandóan beszélget és mosolyog, kénytelen vagy nyájaskodni naphosszat. Jó, baromi kedvesek és szívesen mosolygok rájuk, mert olyanok, mint egy csapat kopasz nagymama, de a pillanatnyi célom miatt ez mégsem annyira tölt el örömmel.

A faluba lejárkálás és a helyiekkel ebédelés, meg a ceremóniákon való részvételi páratlan élmény. Egy pillanatig sem bánom, de ez sem az elvonulásról szól. Az meg, hogy naphosszat könyveket olvasok az ipodon, vagy hangoskönyvet hallgatok, ahelyett, hogy a valóságban maradnék és kiüríteném a fejem, a legkevésbé járul hozzá a spirituális fejlődésemhez.

Fentieket végiggondolva és a a napi étrendet figyelembe véve a negyedik napomon megállapítottam, hogy hótt feleslegesen üdülgetek a zárdában, mert szinte már ott tartok, hogy a meditációra szólító kolompolást, meg a magát a meditációval töltött (elpazarolt) 2-2 órát bosszantóan zavarónak érzem az olvasás közben.

Szóval ez nem az, amit akartam. Így viszont csak időhúzás. Inkább keresek egy másik szigorú helyet útközben és letáborozom ott.

Átgondoltam (vagy mondhatnám, jól elmeditáltam rajta), aztán közöltem a szerzetessel, hogy olajra lépek. Befizettem az adományos kasszába 15 dollárt. Nem kötelező fizetni, de illik. Ez egy közepesen bőkezű adománynak számít 3 éjszakányi meditálásért.

Levonultam Kratie-ba, megvettem a buszjegyemet Phnom Penh-be, Kambodzsa fővárosába, ami kb 4 órára van onnan, és amíg a buszra vártam, beültem egy étterembe rizs, tészta és káposzta mentes ebédre.


2013. május 22., szerda

Temetés

2013 május 17.


Temetés volt a faluban. 

Apáca-kolléganőink lent töltötték az egész napot hajnaltól estig, hogy a szeertartásban segédkezzenek.

A temetés az esküvőhöz hasonlóan több napig tart és reggeltől estig ünneplik.
Igen, ünneplik.
Itt a halál nem a világ vége, hanem az aktuális életé. Ennek vége, de jöhet a következő. Szomorkodásra semmi ok. Tiszteletadás kötelező.

A ceremónia úgy zajlott, hogy hajnalban elkezdtek zenét játszani az esküvőn megismert brutál hangfalakból. Aztán a szerzetesek (a fiatalabbak) belefogtak az imádkozásba. Monoton hangon kántálták a szövegeket. Néha kórusban, néha kánonban. De mindig azonos hangszínen. És hangosan. Ez ment délig. Közben néha rövid szünetet tartottak.


Eközben a zárdában, a reggeli meditáció utáni ejtőzés alatt megjelent a fő szerzetes és közölte, hogy lemegyünk a faluba. Fel kellett vennünk a meditálós egyenruhát a lepellel.
Lementünk a temetésre.

A "násznép" (vagy legyen tornép?) hajlongva üdvözölt minket, azonnal asztalhoz ültettek és étellel kínáltak. Kapkodták ki a kezünkből az evőeszközt, hogy szalvétával megtöröljék, egymással versengve próbáltak szedni a tányérunkba, tették elénk a desszerteket, a vizet. Teljesen úgy bántak velünk, mint tiszteletreméltó apácákkal.

Ebéd után bementünk a szertartásra. A ceremónia egy szobában zajlott, csakúgy, mint az esküvő. Valójában a menyasszony és a vőlegény hiányától eltekintve jelentősebb különbséget nem fedeztem fel a két szertartás között. A többi apáca ott ült a földön, együtt mondták az imákat a szerzetesekkel. A monoton kántálás, ami a hangfalakból hallva borzasztóan idegesítő, innen bentről hallgatva kellemes, többszólamú duruzslás volt. Kár, hogy a hangfalakhoz csak egy mikrofon van kötve, nem a teljes szoba.









Úgy egy órán keresztül emeltük jelenlétünkkel a ceremónia fényét, aztán a falusiak visszafuvaroztak minket a zárdába. Teljesen úgy tűnt, hogy megtiszteltetés nekik, hogy felültünk a robogójukra. Pedig nem is igazi apácák vagyunk.

Fura érzés volt. Mégiscsak a ruha teszi az embert?

A temetés szertartása délután is folytatódott, de ezt már csak a hegyről hallottuk. Mert hallani lehetett. A brutál hangfalakat tisztán és - sajnos - hangosan lehetett hallani a zárdában is. Bláááblablablabalablablablablablaaaaaaaaaa. Csupa "fá" hang ritmikusan. Estére már bevetettem minden meditációs gyakorlatot, hogy kizárjam a fejemből a külvilág zajait. Szerencsére a kántálás este 6 körül abbamaradt. Jött a zene. Tánc és karaoke hajnalig. Brutál hangfallal. 
Éjfélig párszor felébredtem és reménykedve néztem az órát. Talán most már abbahagyják. Éjfélkor vált valóra reményem. Elhallgatott a zene.

Hajnali 5:30-kor ébredtem. Énekes ima. Honna jön ez? Hajnali meditációt tartunk? Nem 7-kor kezdünk? Jaaaj. A faluból jön. Képesek voltak hajnalban folytatni a kántálósdit az olimpiai stadion méretre optimalizált hangerősítéssel. Még egy nap tömény kántálás következik. Jujdejó!

Két nap alatt végül sikerült elbúcsúztatni a megboldogultat. Én is megboldogodtam. Végre csend volt.

2013. május 21., kedd

A zárda

2013 május 16-19.


Megvolt az esküvő, jöhet a zárda!


A meditációs elvonulásomat emlegettem úgy, hogy zárdába vonulok.

De csak a szigorú szabályok miatt.

Ahol végül kikötöttem, az viszont egyáltalán nem szigorú. Másrészt viszont valóban zárda.


Nem is tudtam, hogy buddhista szerzetesek között is lehetnek nők. Pedig vannak.

A hely, ahova meditálni jöttem, buddhista apácáknak fenntartott hely.  Itt nincsenek turisták. Én is csak azért jöhettem ide, mert Ana ismeri a vezető szerzetest.

Nincs sok apáca, csak 7, és a hely sem túl nagy. Középen egy szentély a meditáláshoz és imádkozáshoz, mellette egy étkező, körülöttük pedig a kis házikók, amelyekben az apácák laknak. Én is ilyen házikót kaptam szállásnak.




A házikóba belépve rögtön A szobába érkezik az ember.  Hátrébb van még egy helyiség, ez szerintem konyha lehet, mikor rendesen laknak benne. Az én esetemben inkább tárolóhelyiség. Innen nyílik egy picike WC, ahol egy betonvályúban áll rendelkezésre a mosakodáshoz és WC leöntéshez szükséges víz.


A bódé minden oldalán van ablak és a padló sem zár rendesen (helyi szokás szerint), így elég jó a szellőzés és az ember sosincs egyedül. (Mindig akad pár gekkó, pók, csiga, rovarok, egér a szobában.)
Ágy nincs. A padlóra van leterítve a már jól ismert strandgyékény, rajta egy takaró. Körülötte a moszkitóháló.


Az ablakok be vannak rácsozva. Ez nagyon előnyös, ugyanis a majmok így is benyúlkálnak a rácsokon és próbálnak lopni. De legalább bejönni nem tudnak.






Beköltözéskor kaptunk apácaruhát.

Fekete, bokáig érő szoknya, fehér blúz és fehér lepedő. A lepedőt úgy kell magunkra teríteni, mint a szerzetesek szokták (vagy mondhatnék krisnásokat, abból többet látni otthon, vagy ókori görögöket, csak hogy el lehessen képzelni).


Az idős apácák nem fekete szoknyát hordanak, ők teljesen fehérben vannak.. A fejükön nem hordanak semmit. Hajat sem. Teljesen kopaszra borotválják.


A szerzetesek színe a narancs, de rangtól (azt hiszem) függően bordó is lehet a leplük.

A mi vezetőnk bordóban járt. A srác 33 éves, de a viselkedése alapján öreg papnak tűnik. Méltóságteljes, lassú, megfontolt, nyugodt, kiegyensúlyozott, tudja a helyét a világban.

Mondjuk, ha nem tudná, akkor is emlékeztetnék rá, ugyanis a szerzeteseket királyokat megillető tisztelettel kezelik. A jelenlétükben csak lehajolva közlekednek, amikor az italt vagy az ételt átnyújtják neki, guggolva-térdelve kuporodnak a földre és lehajtott fejjel, totál megadó tisztelettel ajánlják fel neki a tálat.

Akármikor megközelítik, figyelnek rá, hogy alacsonyabban legyenek nála. Ha a földön ül, szinte kúsznak hozzá. Tök fura ilyet látni a valóságban. Nyilván nem várják ugyanezt az európaiaktól, de már kezdtem magam kellemetlenül érezni, hogy én nem kúszok és hajlongok előtte. Na de azért mégse. . . Ő is csak rózsaszín, ha kifordítják.

Reggelente, illetve hajnalonta kolompolásra keltünk. 5:30. Kicsit jobb, mint a tervezett zárdában, ahol 4-kor  már meditálni kellett volna. Itt elég családias és rugalmas a hangulat.

7-kor meditáció. Addigra meg kellett reggelizni. Ami nem volt nehéz, ugyanis állandóan ugyanazt etették velünk és már étvágyam sem volt. Kicsit belenyammogtam a rizsbe, meg ittam egy kis vizet, oszt ennyit a reggeliről. Úgyis ebédelünk 3 óra múlva, addig kibírom.




Két órás meditáció után szabadprogram 11:30-ig. Akkor ebéd.
Az ebéd ugyanaz, mint a reggeli, meg a vacsora. Rizs, instant tészta káposztával (olyasmi, mint a kínai büfében a pirított tészta), párolt káposzta vizi spenóttal. Az apácák szerintem esznek mást is, de Ana a tésztát szereti, azt kért magának, és automatikusan én is azt kapom. Hiába próbáltam magyarázni, hogy jó nekem az apácák változatos étrendje is, maradt a rizs, a tészta és a tutira-megeszi-a-külföldi-is káposzta. Hét ez a külföldi már nem ette meg, és ha káposztát látok az elkövetkező héten, tuti lehányom. Ráadásul mindenre ráborítanak egy csípős ketchup-szerű borzalmat, aminek már a szagától is rosszul vagyok (egy ilyennel borított ételtől kaptam az ételmérgezést, úgyhogy teljesen összefonódik a tudatomban a szag és a betegség).

14:00 órakor újabb meditáció. Addig meg semmi. Lehet olvasgatni meg heverészni.
A meditáció 4-ig tart, utána este 7-ig megint semmi. 7-től 9-ig esti meditáció és ima.

Moszkitóháló alatt  -  hogy ne a vakarózáson múljon

A generátor este fél 7-től 9-ig szolgáltat áramot. A lámpák központilag vannak rákötve az áramra. Kapcsoló nincs. Persze ki lehet tekerni az égőt, ha valaki már 9 előtt aludni akar, de miért akarna.

Este 9-től vaksötétség a hegyen. Csak a majmok csapnak zajt a tetőn kergetőzve és a cserepeket csapkodva. Meg a kaparászó egerek (patkányok?). A verekedő macskák. És a szúnyogok a moszkitóháló körül.

A legpofátlanabb


2013. május 20., hétfő

Falusi élet

2013. május 13-15.



Ugyanaz a srác, aki az esküvőre hívta meg Anát, meghívott minket a szülei házába, falura.

Ana járt már ott korábban és nagyon oda volt az egész családért.

Tangsreng értünk jött reggel. Anával vettünk ajándékot a családnak (sört és édességet), felpakoltunk mindent a hátamra meg az ölembe, a saját ruhás táskáinkkal együtt, és felültem Tangsreng mögé a motorra. Még jó, hogy Ana biciklivel akart jönni, mert nélküle is alig fértünk el. Ana haarosan hazautazik és az ittléte alatt használt biciklijét szeretné odaajándékozni Tangsreng unokaöccseinek.

A srác családja nagyon szegény, mint mindenki falun, de nem nagyon tudtam behatárolni, mit jelent pontosan a szegénység az ő esetében. Mert a robogója újnak látszik, a ruházata is normál, mobilja is van.
Aztán megtudtam, mennyit keres és az itteni árakkal összehasonlítva az olyan, mintha valaki 40 ezer forintból akarna otthon megélni. Lehetetlen. Nem mondom, 47-ből már sima ügy, ezt mindenki tudja otthon, meg is mondták az okosok, na de 40. . .  : - S


A faluba komppal kell átmenni, mert egy szigeten fekszik. A táj sokban hasonlít a 4000 sziget térséghez, nincs is messze földrajzilag. Szigetek a Mekongban, falvak a két parton.



A falusi házak cölöpökön állnak, több méter magasan. Fából épülnek és nincsenek üvegezett ablakaik. A padló nem zár teljesen, így a rések között jobban jár a levegő és a koszt sem kell kiseperni, elég leküldeni a rések között. A cigarettahamut és az itt oly népszerű köpködés végtermékét is csak lekotorják a padlódeszkák között.



A szegényebbek háza nem is fából, hanem pálmafonatból és bambuszból készül.



A házak alját is kihasználják. Nappal itt lehet hűsölni a függőágyban, de sokszor itt főznek és itt tárolják a szerszámokat, bicikliket, teheneket is.


  
Bútorok és szobák nincsenek. Az egész ház egy légterű. Az élet a földön zajlik. Földön ülnek, fekszenek. Evéshez is csak a férfiak és a vendégek kapnak egy mobil asztalkát, ami nincs több 20 cm magasnál. A nők a konyhában, a földön esznek, a gyerekek meg ahol akarnak.

Az egész évre elegendő rizst óriási zsákokban tárolják a lakásban. Babzsákfotelnek mondjuk épp jók lennének, ha nem lennének megtömve, de meg vannak.




Mivel áram és víz nincs a házakban, a konyha kicit más rendszerű, mint amit Európában megszoktunk.
Kőasztalon agyagból formázott, nyílt tűzrakóhelyek. Fával tüzelnek és fém és kerámia lábosokat használnak. Leginkább a múzeumokból ismert paleolit konyhára emlékeztet. A paleolit étkezés most úgyis népszerű, lehet, hogy be kéne vezetni a reformistáknál otthon is. Csak kicsit van tőle füst a házban.





Az étrendjük nem túl változatos. Reggelire rizs, ebédre rizs, vacsorára rizs. Általában ragu-féle étellel kombinálják. Időnként levest is esznek, de azt is rizzsel.

Az élet alapjait a Mekong biztosítja. Első ránézésre a folyó vize koszosnak látszik a homokos aljzat miatt, de valójában nagyon tiszta. Annyira, hogy a helyiek simán isznak is belőle. Meg ezt használják főzéshez. Este a folyóra járnak le fürdeni és ebben mossák a ruhákat is. A folyóról felszivattyúzott vizet nagy kőtárolókban gyűjtik és innen hordják fel vödörben a konyhába a mosogatáshoz és főzéshez.



Először fura volt szappannal és samponnal menni a strandra, de meg lehet szokni. Második nap már a mosást is kipróbáltam. Persze a lusta verzióban. Először ruhástul álltam a sodrásban percekig, amíg jól átmosott a víz, aztán magamra kentem a szappant, csak ezután vettem le a cuccokat az öblítéshez. Itt a helyi lányok egyébként is ruhában fürdenek, csak a férfiak vetkőzhetnek le félmeztelenre.

A ruházat is érdekes. Olyan, mint 100 évvel ezelőtt Európában. Mindenkinek van 1 gúnyája, és azt addig hordja, míg nagyon muszáj lesz levenni. De addig abban jár mindenhova, abban alszik és azzal együtt megy a folyóba fürdeni. Napi mosás. : )

Ruhásszekrényt sem nagyon láttam. A családnál volt egy vitrin, ebben őrizték apa katonai egyenruháját meg pár alkalmi öltözetet, de máskülönben magukon hordták a stafírungot.

A családokban sok a gyerek. Átlag 8-9. Tansrengnek 9 testvére van, 3 kivételével mind házasok. Összesen 22 unokaöccse/húga van, ezekből kb 10 állandóan ott is ugrált körülöttünk. 


Vicces volt, mikor a testvéreiről kérdeztem és azt állította, hogy a legkisebb öccse 19 éves, erre az öcs elkezdett protestálni, hogy ő csak 17. Győzködték egymást egy darabig, aztán megkérdezték a szülőket, akik őszinte bizonytalansággal gondolták végig, aztán közölték, hogy 2 évente jöttek a gyerekek, számoljanak utána. Akkor - gondolom - a szülinapokat sem ünneplik tortával.

A családi élet is érdekes. Ki-be járnak egymás házában a rokonok, ha épp étkezési időben vagy valakinél, meg se próbálj evés nélkül lelépni onnan. Udvariasságból illik akkor is enni, ha megpurcansz. Hogy ki kinek a gyereke, nehezen megállapítható, mert - Polinéziához hasonlóan - a járóképes gyerekek szabadon bandáznak, a csecsemőket meg mindenki abajgatja.



A munka többnyire a földeken zajlik. Sok családnak nincs a faluban földje, mert drága a telek, ők távolabb vesznek szántóföldet és oda járnak ki dolgozni. Mivel a közlekedés nem egyszerű és drága is, többségük hetente egyszer jön haza a földről. Addig kint él a pusztában. Függőágyban alszik a szabad ég alatt és nem tudom, mit eszik. Gondolom, rizst.


A földműveléshez hagyományos eszközöket használnak. Ökör, bivaly, eke.




A bivalyok és ökrök jó szolgálatot tesznek a közlekedésben is.





A bivalyok, ezek az ittfelejtett dinoszauruszok a nagy kedvenceim. Első pillantásra úgy néznek ki, mint az orrszarvúak. Vastag páncél, nagy paták, és ha oldalról látja őket az ember, még a tülkeik is orrszarvnak tűnnek. Talán a legnagyobb különbség az, hogy a bivalyok rettenetesen félénkek. Nem volt egyszerű lefényképezkednem velük, mert mindig elmenekültek.




A környék másik jellegzetes állata az Irrawaddy delfin. Folyami delfin. A Mekongban élnek és esténként meg napfelkeltekor lehet látni őket, ahogy ugrálnak. Hát én hiába keltem fel hajnalban és hiába vártam őket este, egyet sem láttam. : - (