Az angol meló

Én ezidőtájt lelkesen munkát kerestem. Mindegy mi, csak fizessen. Voltam is egy interjún egy bankban (nem én pályáztam, ők hívtak), aztán persze soha többet nem hallottam róluk, de közvetítő irodáról sem, pedig mondtam nekik, hogy én alapvetően agymentes munkát akarnék, arra meg nem értem, miért nem alkalmas bárki.

Mindent megpályáztam. Semmi. Kinyomtattam az önéletrajzomat és beadtam mindenhová a környéken. Semmi. Feszolgálónak nem kellettem, mert "hány éves vagy, my dear?". Adatrögzítőnek nem voltam elég jó, de nem tudom, miért. A végén egy pékségben találtam egy rendkívül színvonalas munkát, amire a saját bevallásuk szerint azért vettek fel, mert beírtam, hogy Új-Zélandon dolgoztam pékségben. A feladatkör igen komplex: szeletelt kenyeret kellett megkenni tonhalkrémmel, rétenni 4 szelet uborkát és ráhajtani a kenyér másik felét. Ehhez kell gyakorlat. Mert ezt nem lehet megtanulni 10 perces betanítással. Mániájuk a több éves gyakorlat. Mindenhol. Mintha nem lehetne bármit, még egy kenyérkenésnél intellektuálisabb feladatot is megtanulni pár hét alatt. Ja, hogy ők nem képesek rá. De mondjuk a Föld lakosságának maradék 90 % talán igen. Elkeserítő. Miközben az irodákban félkegyelmű ügyintézők bénáznak. A pékségben is a hajamat téptem néha. A hatékonyság ördögtől való. Meg ne próbálj gyorsabban vagy jobban dolgozni, mert az új és más, mint az elavult, és mi, angolok büszkén őrizzük a hagyományokat akár veszteségek árán is. Volt egy német srác is, aki velem együtt kezdett. Együtt téptük a hajunkat az ostobaság és önteltség fellegvárában.

Kedvenc esetem volt, mikor kitalálták, hogy új ízű krémet kenünk a szendvicsekre. Napokig harangozták a nagy hírt. Huhú, hamarosan új kenőkrém lesz. Az év szenzációja. Aztán végre lett új kenőkrém. Igen ám, de nem volt hozzá összetevőket felsoroló matrica. A matricákat nekünk kellett ráragasztgatnunk a zacskókra, amibe a szendvicset tettük. Mindig ígérgették, hogy hamarosan lesz új matrica, de 2 hétig nem lett. Addig összetevős matrica nélkül árultuk a terméket. Egy idő után elkezdtem faggatni a csoportvezetőt, hogy vajon mi az oka annak, hogy a szabályokat különben mániákusan betartó pékség (asztalfertőtlenítés 10 percenként, nejlonkötény és gumikesztyű cseréje minden új szendvicstípus előtt) hetek óta szabálytalanul, az összetevők felsorolása nélkül árulja a szendvicseket. A válasz világbajnok: Nyugdíjba ment az, aki tudja kezelni a nyomtatót és nincs, aki átírja a cimke szövegét és kinyomtassa.

Agyhalál!!!!! Komolyan nincs senki, aki rászánna 15 percet, hogy megfejtse a nagy rejtélyt?!?!?!?

Menjek fel és csináljam meg nekik? Az a baj, hogy megalázó helyzetbe hoztam volna csak magam, ha felajánlom és visszautasítanak. Hiszen én külföldi vagyok és nyilván butább, mint egy AAANNGGGOOOL!

Józan paraszti ésszel vajon milyen megoldásokat lehetett volna kitalálni erre a szorult helyzetre -  természetesen a buta, ámbár informatikai végzettségű külföldiek kihagyásával? Lássuk csak... lehetett volna nyomtatószerelőt hívni, aki talán megtanítja valamelyik fogyatékosnak, hogyan kell nyomtatni. Vagy lehetett volna titkárnőt bérelni 3 napra (szigorúan angolt!!), aki talán képes használni a google-t és megoldja a problémát 3 nap alatt. Vagy fel lehetett volna hívni a nyugalmazott ex kollégát és megkérni, hogy árulja el a titkot. Csak, hogy 3 példát említsek a korlátlan lehetőségek közül.

De nem. Mit tett a pékség? Levette a tervlistáról az új terméket és inkább viszatértünk a régire....

Aztán volt egy angol kolléganőm, aki nem szeretett, és ezt azzal fejezte ki, hogy rendszeresen nekem tolta a súlyos állványokat, igyekezett rácsapni a kezemre az ajtókat és véletlenül mindig épp akkor ejtett le valamit, amikor a lábam fölött ténykedett. Beleértve a nagykést... Egy idő után már nem mertem hátatfordítani neki. És mivel a csoprtezetővel is úgy bánt, mint egy csótánnyal, hiú ábránd lett volna azt remélni, hogy érdemes bepanaszolnom.

Na, 2 hónapot bírtam itt, aztán elhatároztam, hogy inkább leszek szervdonor a megélhetésért, minthogy még egy angol cégnek dolgozzak Angliában.

És ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden angol szemét vagy ostoba. Ismerek kedves, normális angolokat is, sőt még okosakat is. Meg a buszmegállóban bárkivel el lehet csevegni, mert kifogástalanul kedvesek és udvariasak. Hombre főnöke például humoros, jó fej, nagyon okos és kedves pasi, pedig angol. De ettől a többség még olyan amilyen. Főleg munkatémában. És az sem baj, ha más nem ért egyet a véleményemmel. Nekem ezek voltak a tapasztalataim velük, ezért én csak erről írhatok. Úgyhogy aki ellenállhatatlan késztetést érez a vitaindításra, az nyugodtan tegye, csak ne itt.

Bristol

2015 május

Bristol jó választásnak bizonyult.

Nem túl kicsi, nem túl nagy. nem túl forgalmas, de nem is túl békés. A lakáskeresés nem ment egyszerűen. Ugyan sokkal de sokkal olcsóbb, mint London (vagy lehet, hogy talán pont ezért), egy hónapig nem sikerült lakást találnunk. Ami belefért a büdzsénkbe, az túl kicsi volt, ami elég nagy lett volna, az meg vagy nem jó helyen volt, vagy túl drága volt. Ami meg tetszett is és jó is volt, azt meg a hirdetés megjelenése előtt már lefoglalták. Volt, hogy a hírdetés megjelenése után 2 perccel telefonáltam, de már nem adtak időpontot több metekintésre. Persze lehettünk volna rugalmasabbak is és akkor hamarabb találunk hajlékot, de a szerződést minimum fél évre előre alá kellett írni, és ha nem jót választunk, fél év azért hosszú idő egy olyan helyen, amit nem szeretünk. Főleg mert esélyes, hogy ennél tovább nem is maradunk....

Első sétánk Bristolban

A lakáskeresés azért is érdekes, mert az ingatlanosok el vannak kényeztetve (hisyen kapkodják a lakásokat és sorbanálás van a jó kecókért), emiatt minősíthetetlen a stílusunk, szarnak az ügyfélre, rosszul rögzítik az adatokat, aztán fenyegetőznek, hogy elveszted a foglalót, ha nem írod alá a szerződést határidőre. miközben egy hete várod, hogy szíveskedjenek kijavítani, amit kell. Emellett lekezelőek és pofákat vágnak. Gyakorlatilag hálásnak kell lenned, hogy hajlandóak átvenni tőled az egy havi bérleti díjnak megfelelő jutalékukat.

Másfél hónapig keresgéltünk. Közben persze kiköltöztünk az airbnb-s vendéglátóktól, mert az durva anyagi csőd lett volna. Különben kedves emberek voltak, a csaj angol, a férj mexikói, és később is össze-összejártunk velük taco partykra. Itt közben akadt egy hajléktalan éjszakánk, mivel a következő egy hónapra kibérelt szobába még nem tudtunk beköltözni, de az előzőbe már másnak volt foglalása, a városban meg épp valami fesztivál zajlott, így az összes (de ez szó szerint) hostel, hotel és magánszálláshely foglalt volt. Pedig már a 4 csillagos hotelt is kifizettük volna, de azok is teltházasak voltak.

Végül találtunk júliustól egy olyan lakást, ami megfelelt a méretbeli igényeinknek, épp belefért a büdzsébe is (annyiba került a 2 hálószobás lakás, mint a szobabérlés Londonban), csak épp egy kicsit kívül esett a belvároson. De még így is csak 3 mérföldre volt a város központjától. Bristol tömegközlekedése mondjuk külön misét is megér. Csak buszok vannak és valamiért a teherforgalom is áthalad a városon. Hamar kiderült, hogy biciklivel érdemes közlekedni. Ami gyalog 40 perc, az busszal 30-50 perc, biciklivel meg 10-15 p.


2015 május 18.

Jubilálunk. Épp ma van 1 éve, hogy elmentünk Londonban a városnézésre, ahol megismerkedtünk. Ennek alkalmából ellátogattunk Bath-ba (közeli kisváros Világörökségi helyszínnel) és részt vettünk egy szervezett - ezúttal meg is tartott - városnézésen. És még ingyen is volt a város lelkes önkénteseinek köszönhetően.

Bath katedrálisa

Bristol környékén van pár kirándulásra alkalmas kisváros, van reptere a városnak (Budapestre közvetlen járattal) és Londonba is gyakran járnak a buszok, vonatok. És fele annyit esik az eső, mint az ország más részein!!

Szóval sok szempontból jó választás volt.

Ihók és Mihók

Ezt a bejegyzést anno elkezdtem írni. Ne menjen kárba,megosztom, bár nem összefoglaló.

Van az a mese Ihókról és Mihókról... 

A történetre nem emlékszem, de az most mindegy is.

Mexikóban nagy a család és tele van Ihókkal és Mihókkal. De tényleg nagy. Képzelj el egy nagy családot. Vedd bele az unokatestvéreket is. Most szorozd meg kettővel. Adj hozzá még 4-et. Szorozd meg 3-mal. Adj hozzá 10-et. Na, most már lehet, hogy közel jársz Hombre családjának létszámához.

Kezdjük azzal, hogy Hombre szülei hagyományos nagy családból származnak. Fejenként 13 testvér. Ezek a testvérek mind megházasodtak és lett 2-5 gyerekük. Az eddig 26 nagynéni, 26 nagybácsi és nagyságrendileg 100-150 unokatestvér. Mivel 14 gyereknél a legidősebb és legfiatalabb között akár 30 év is lehet, kalkulálnunk kell az idősebb unokatestvérek gyerekeivel is. Nem legyünk túlzóak, számoljunk csak 25 unokatestvérrel, akinek fejenként 2 gyereke van. Na meg házastársa! Az plusz 75 családtag. Összesen nagyságrendileg 250 főnél tartunk..... És ebben nem az a poén, hogy ennyien vannak, hanem, hogy én is megismertem legalább a 70%-ukat.... :D

Mivel ennyi ember nevét és apját-anyját megjegyezni képtelenség, többeknek még Hombre is bemutatkozott a családi találkozókon. Ilyen szitura én is emlékszem gyerekkoromból, falusi esküvőkről, ahol ha megkérdezték, ki vagyok, teljesen felesleges volt a nevemet mondanom, azt kellett mondani, hogy kinek a lánya és unokája vagyok, akkor rögtön tudták, hova tegyenek.

Mivel Mexikóban mindennaposak a teltházas családi összejövetelek, és mivel a családban született gyerekek születésüktől kézről-kézre járnak, mindenkinek nagyon közvetlen a kapcsolata egymással. Állandóan jó kedvük van, megy a nagy röhögés és képesek a semmiből pillanatok alatt házibuli hangulatot teremteni, ahol valaki rövid időn belül tuti elkezd karaokézni is. Az ilyen bulikon többször felkaptam a fejem arra, hogy Ihónak meg Mihónak szólítanak valakit. Mindig mást... De csak nem hívnak mindenkit ugyanúgy... Aztán hamarosan leesett, hogy spanyolul a fiú (fia vkinek értelemben) IJO, amit ihónak ejtünk. A "fiam" pedig MI IJO, amit mihónak ejtenek.

A családi összejövetelek különben elég spontánok. Egyszercsak felbukkan egy kiscsalád a nagymamánál, hoz 20 főre elegendő kaját (annál többen csak nincsenek épp ott), aztán eszünk. Épp csak befejezzük, mikor betoppan egy másik Ihó a családjával, hoznak kaját és eszünk. Aztán hazajön az, aki ott is lakik a házban és főz vacsorát 20 főre és eszünk.

Mindezt két helyszínen, mivel az egyik nagymama Texasban él.

A szűkebb család is nagyon összejárós. Hiába laktunk Hombre lakásában, amint kinyitotta a szemét reggel, az volt az első gondolata, hogy menjünk át a szüleihez reggelizni. Aztán ott maradtunk ebédig. Meg vacsoráig. Meg hajnalig. Minden nap. Én meg próbáltam jól állni a dolgokhoz, de azért - valljuk be - a magyar kulturális hátteret figyelembe véve ekkora adag család már inkább méreg, mint gyógyszer.... Úgyhogy, amikor hajnali 2-kor megkértem Hombrét, hogy menjünk már haza, ő meg közölte, hogy van az emeleten üres ágy, dőljek le, ha álmos vagyok, kezdett kicsit hiányozni a régi jó szingliség. :D Végülis kompromisszumként úgy oldottuk meg a helyzetet, hogy Hombre hazavitt engem esténként a lakásába, ő meg visszament a szüleihez. Reggel meg értem jött és együtt reggeliztünk anyukájánál. Így én is kipihenhettem a családtúladagolást, meg ő is kihasználhatta az évi egyszeri látogatás minden pillanatát.

A szűk családja egyébként nagyon kedves, vidám és imádják egymást. Állandóan nevetnek valamin. Muszáj lesz felturbóznom a spanyoltudásomat, mert a viccek nagy részéről le fogok maradni...

Hova tovább Mexikóból?

2015 májusi összefoglaló

2015 május 2.

Megtartottuk Hombrével első igazi, randinak szánt randinkat. Ugyebár megismerkedésünktől az összeköltözésig ilyesmikre nem volt alkalmunk... :)

Elvitt egy étterembe, ahol kukoricaüszög levest ettem. Jó, ez ott akkor nem hangzott ilyen gusztustalanul :D 

Utólag tudtam meg, hogy az a fekete gombaféle, amiből a huitlacoche leves készül, valójában egy élősködő, amit Magyarországon fertőzésként tartanak számon.

Még jó, hogy ezt akkor nem tudtam, mert tuti hánytam volna, míg megkóstolom. Mert nyilván még így is megkóstoltam volna, hiszen aki annyi gusztustalan dolgot összeevett már kíváncsiságból, mint én, nem hártál meg csupán azért, mert valami undorító. :)

Hombre nem evett levest. Pedig különben finom volt.

A vacsorához ittunk bort is, bár az Mexikóban annyira nem népszerű, és valójában nem is illik a mexikói ételekhez. Na de hát mégiscsak az első randink. Hívtuk a pincért. 

- Szeretnénk bort rendelni. Milyen boraik vannak?

- Piros és fehér.

Öööö... köszönjük a pontos információt..... a piros jobban megy az aznap esti ruhámhoz, akkor olyat kérek :)

- Úgy értem, hogy milyen fajta borok vannak.

- ??? - csodálkozó arc.

- Akkor legyen szíves hozni a borlapot.

- Á, borlapunk nincs, de el tudom mondani, milyen borok vannak.

Nem tudta :) Úgyhogy végül kértünk valamit, ő meg hozott valamit.

2015 május 5.

Jelentem, mexikói hagyományok alapján házasulásra alkalmas vagyok. Ezt anyukája mondta.

Az úgy volt, hogy anyukája tortillát sütött, ahogy minden reggel. Rántotta tortilla és bab nélkül olyan, mint..... olyan nincs is. Szóval megcsinálta a kukorica tortillákat, aztán valaki megkívánta a búzalisztből készült tortillát, úgyhogy anyukája annak is nekiállt. Magyar szemmel már-már úgy tűnt néha, hogy Hombre anyukája a végtelenségis ki van használva, de aztán ahogy jobban beleláttam a családi dinamikába, megértettem, hogy ő attól boldog, ha körülugrálhatja a családját. Mivel én kényelmetlenül éreztem magam, ha kiszolgált, eleinte még megcsináltam magamnak ezt-azt a konyhában, de hamar rájöttem, hogy ő az akcióimat nem úgy éli meg, hogy őt kímélem és a tiszteletem jele, hogy nem ugráltatom, hanem úgy, hogy nekem nem elég jó, amit ő csinál. Szóval beálltam én is a sorba és tőle rendeltem meg a rántottámat.

Szóval búza tortilla. A kukorica tortilla készítéséről hajdanán már írtam. A búza tortilla egészen másképp készül. Itt a tésztát sodrófával kell laposra nyújtani. Mivel ezt a fajtát csinálják ritkábban és mivel ezt leszámítva nem nyújtanak tésztát, különlegesnek számít, ha valaki tudja, hogyan kell egyenletesre és vékonyra nyújtani a tortillát. A hagyományok szerint egy lány akkor áll készen a házasságra, ha már képes búzatortillát csinálni.

Mivel Magyarországon az éghajlatra való tekintettel gyakrabban sütünk otthon, nem meglepő. hogy nekem is volt alkalmam találkozni már a sodrófával párszor. Nagymamámnak köszönhetően én már kábé 5 évesen készen álltam a mexikói hagyományok szerint a házasságra. :) Ezt persze sem Hombre, sem anyukája nem tudta. Én meg erről a hagyományról nem tudtam.

Ahogy figyelgettem, hogyan csinálja anyukája a tortillát, egyszer csak odanyújtotta nekem a sodrófát, hogy próbáljam meg én is. Én meg mit sem sejtve, gyakorlott mozdulatokkal kinyújtottam a tésztát.

Aztán tájékoztattak, hogy épp kvalifikáltam. :D

2015 május 10.

Elbúcsúztunk a családtól és repültünk Cancúnba.

A Maya Riviéra jó hely. Már voltam egyszer, még a nagy utazás előtt. Akkor egy utazási irodával mentem (még rutintalanul, de az az út nagyban hozzájárult a későbbi magányos vándor megszületéséhez, ugyanis az úton az idegenvezető számára a napi egyszeri étkezés és WC-zés teljesen okénak tűnt, és ebben nem értettem vele egyet) és akkor Mexikó mellett Guatemalát és Belizt is bejártuk. 

Ez alkalommal Hombréval csak Coba és Tulum piramisát néztük meg, meg hajókáztunk és sznorkeleztünk az Isla de las mujeres szigeten, aztán persze ki nem hagztuk volna Xel-Ha szórakoztató parkját, ahol a belépődíj áráért egész nap korlátlanul lehet enni-inni a többféle étteremben, grillezében és mellette még szuper a vízi vidámpark is. 

Utolsó napunkon Cancúnban már nagyon szorított az idő, hogy kitaláljuk, hova is megyünk másnap Mexikó után. A repjegyünk Londonba szólt. De onnan semmi ötletünk nem volt.

Abban megegyeztünk, hogy a munkája és vízuma miatt Angliában kell maradnunk fél évet. Abban is egyetértettünk, hogy Londonba nem megyünk. Na de hova máshova?

Napsütést akartam, esőt nem. Megnéztem az időjárási statisztikákat és megállapítottam, hogy 3 terület van Angliában, ahol az átlagnál több a nasütéses órák száma: Canterbury térsége, Bristol és a déli tengerpart egy része. Mivel Canterburyben már korábban próbáltam lakást találni és drágábbnak bizonyult még Londonnál is, ezt azonnal kizártuk. A déli tengerpart sem tűnt túl vonzónak, nem tetszett, mikor arra jártam. Bristolról csak annyit tudtam, hogy statisztikák szerint Aberdeen után ez a legélhetőbb város a bevándorlók számára. Nincs kérdés. Megyünk Bristolba.

Gyorsan megvettük a buszjegyet Londonból Bristolba, foglaltunk szállást 2 hétre Airbnb-n, aztán már csak remélni kellett, hogy tetszik a hely és találunk albérletet 2 hét alatt...

A szürke szamár...

Eltűntem, mint szürke szamár a ködben. Most meg felbukkanok, amikor már senki sem várná. Illetve, de. Lehetett rá számítani. Ez teljesen beleillik a profilomba ;) :D

Akkor először is tartozom egy magyarázattal. Hova tűntem és miért nem nyitottam meg a blogomat még annyira sem, hogy legalább a "Hova tűntél?" típusú megjegyzéseket olvassam és megválaszoljam?

Leginkább úgy tudnám megfogalmazni - és ez adja a legkörültekintőbb választ-, hogy nem tudom.

Csomó minden történt, ami távol tartott az írástól. És még attól is, hogy egyáltalán megnyissam a blogot.

Első és legfontosabb akadály az ihletem elvesztése volt. Nem bírtam írni. Ez már ugyebár érett egy ideje... Többször bejelentettem, hogy abbahagyom a blogot, de aztán valahogy mégis lett újabb bejegyzés. Aztán egyszer csak végleg kimerült a forrás.

Második ok, hogy Anglia (hogy hogy kerültem oda már megint, arról írok az összefoglalóban), kikészített. Testileg és lelkileg lebetegített. Depresszió, életuntság, motiválatlanság, reménytelenség, önértékelési zavarok, pajzsmirigy. Még a reményhal is megdöglött. Beleolvastam a saját blogomba, és nem hittem el, hogy az az ember, aki írta, én vagyok. Vagyis voltam. Teljesen idegen volt tőlem és ismeretlen volt az a végtelen optimizmus és lendület, amivel éltem az életemet és amivel a dolgokhoz álltam. Úgyhogy inkább meg sem nyitottam többé.

Harmadik ok, hogy megszűnőben volt a blog létjogosultsága. Annó azért kezdtem el írni, hogy az utazásomról és a kalandjaimról beszámoljak. Utazni pedig azért kezdtem el, hogy megtaláljam a helyet, ahol hajlandó lennék lenyugodni. Mivel az utazásos korszak elmúlt, kalandok nem voltak, a lenyugvás pedig túl jól sikerült, a blog is közeledett a nyugdíjazásához.

Jó, persze, ezt igazán megemlíthettem volna egy búcsúbejegyzésben, de itt jön képbe újra az első és második ok....

Na, szóval ezért tűntem el.

Most pedig azért kerültem elő, mert eloszlott a köd és ideje a blogot ünnepi beszéddel nyugdíjba bocsátani...