2012. július 23., hétfő

Cukormentes mosoly


Az egyik törzsvendégünk, aki a turista hajókon dolgozik, munka után minden este nálunk guritja le a jól megérdemelt sörét. Múltkor beszélgettünk a hajóutakról. Mondtam neki, hogy egyszer majd beütemezek magamnak egy hajókirándulást a Bodenseen. Rögtön felajánlotta, hogy menjek olyankor, amikor szolgálatban van, és majd bevisz a kapitány fülkéjébe, meg megmutat mindent a hajón. Eltekintve attól, hogy az unokabátyám révén (kapitány a Dunán) nem egyszer jártam már a kapitány fülkéjében (meg a hajó bármely részén), vonzó ajánlatnak tűnt. Naná, hogy majd olyankor megyek, mikor épp dolgozik!

Telt múlt az idő, a kirándulás csak nem jött össze, aztán mire összejött, az lett belőle, hogy Michl mégsem volt szolgálatban, viszont a szabadnapját szivesen "áldozta be" egy kirándulás érdekében. 

Úticél: a Virágsziget, Mainau

Reggel fél 10-kor indult a hajó Lindauból. Érintettük az összes fontos kikötőt útközben (Nonnenhorn, Wasserburg, Meersburg, stb). Egész máshogy néznek ki ezek a városok a tó felől, mint a szárazföldről. A hivatalos menetidő 3 óra, tehát épp ebédidőben érkezünk meg Mainaura. Úgy fél 12 körül éreztem, hogy éhen döglök. Javasoltam Michl-nek, hogy együnk egy levest a hajón, aztán az ebédmeghivás ajánlatom a szigeten továbbra is él. Intett a pincérnek, a pincér jelezte, hogy más dolga van, de azonnal jön. Negyed óra múlva még nem jött. Vészesen zuhant a vércukrom, pedig reggeliztem. Finoman vinnyogni kezdtem, hogy rosszul leszek, ha nem kapok enni. Jó, jó, azt mondta, mindjárt jön - nyugtatott meg Michl. Hát nem azért, de ha én nem jönnék a munkahelyemen negyed óráig, biztos leharapnák a fejem. Lassan kikötünk. Egyáltalán elkészül addig a leves és lesz idő megenni? Nem rendelhetnénk a másik pincérnél? Már harmadszor sétál el előttünk. Nem, nem, most egy fontos meglepetése van számomra, majd utána eszünk. Utána. Mikor vazz? Mindjárt kikötünk. Meg különben is: mi ez a meglepetés dolog?! Mire fel? Nehogymá félre értse a kirándulás célját! Na mindegy. Vágjunk jó pofát a dologhoz. Fizikai szükségleteim már egy ideje nem uralkodnak rajtam (leszoktam az alvásról), kibirom az éhséget is mosolyogva.

A (vér)cukormentes mosoly. Már egy hete csak a kajára gondolok... 

Meersburg a kapitány szemszögéből
Szédelegve követelem Michl-t a meglepetés irányába. Bemegyünk a kapitány fülkéjébe. Jujdejó. Lelkem mélyén abban reménykedtem, hogy a meglepetés valami sütiféle. Próbálok lelkesedést szinlelni: jujdeszuperhogyittlehetek, nemmegyünkmárvisszainkábbkajálni? Nem, mert most kötünk ki Meersburgban, ezt meg kell néznünk. Na jó, Meersburg tényleg szép, egy pillantást megér. Már remeg a lábam az éhségtől. 20 perc múlva kikötünk Mainauban. A levesnek lőttek. Remélem, ott majd hamar találunk valami éttermet. Ráakadok egy darabka kekszre a táskámban. Ez most életet ment.


Majd 3 órányi út után végre megérkezünk a szigetre. A szigetre belépődij ellenében lehet belépni. Cserébe viszont utána minden látnivaló ingyen van (lepkeház, pálmaház, stb.). Szerencsére a hajótársaságnak szerződése van a sziget "üzemeltetőjével", igy nem csak a hajójegyet, hanem a szigetbelépőt is megspórolom Michl igazolványának köszönhetően. Az én saram az ebéd a mai kiránduláson. Kérdezem Michl-t, hol szeretne enni, menjünk rögtön oda, mert nem érzem jól magam. 

- Jó, de itt az ajándékbolt, előbb menjünk be oda.
- Minek?! Menjünk enni, majd visszafelé nézelődünk. Mit akarsz venni?

Ő semmit, de én biztos akarok. Én ugyan nem. Max egy adag sült krumplit akarnék venni, de az itt úgysincs, húzzunk már enni, légyszi.
Na végre megérti. Elindulunk. Elhaladunk 4 étterem mellett. Ezek nem jók?
Nem, mert a túloldalon van egy, aminek jól hangzik a neve.
Ez vazzeg szórakozik velem. Mi a francot nem ért azon, hogy szédülök és lezuhant a vércukrom?  Átmászunk a kastélydombon, megállunk fényképezkedni vagy 3-szor. Rezignáltan veszem tudomásul, hogy itt fogok elpatkolni a szigeten. Nem baj, ha mentőt kell hívnia, majd leesik neki. (Akik régről ismernek, most már a véres részleteket várják a történetben. De nem, nem daraboltam fel, nem téptem cafatokra. Fegyelmezett és barátságos maradtam. Mit nem tesz a stresszmentes élet, mi? :D )



A dombtetőn kitalálja, hogy menjünk be a pálmaházba. Na, itt jött el a vég. Határozottan, de kellemesen tájékoztatom róla, hogy nem nézünk se jobbra, se balra, enni megyünk. MOST. Meglepődik, de ez segit.

És végre leülünk az étteremben, ahol zsúfolásig telve minden asztal (csak 2 pasi mellett van hely, oda ülünk le). Én már tudom, hogy itt egyhamar nem lesz ebéd, de továbbmenni már nincs erőm. Életem egyik legszarabb és legdrágább ebédjét fogyasztom el (miután a pincér volt szives 15 perc várakozás után felvenni a rendelést, és a másik pincérrel visszaküldtem az egy darab főételt, amit a leves előtt hoztak. Ha legalább mindkettőt előtte hozták volna....) Soha ne egyetek Mainaun, ha ott jártok! Egyetek a hajón, az olcsőbb és jobb is, vagy vigyetek kaját (kockás abrosz, szalonna, hagyma).





A sziget különben nagyon szép! Csupa virág, csupa zöld, kertészeti remekművek. A pillangóházban tenyérnyi pillangókat lehet testközelből nézegetni. Ha szerencsés az ember, még a kezére is szállnak.

Virágokból kirakott Bodeni-tó térkép, vizesés, teraszok. Kicsit Taorminára emlékeztet (Szicilia).



Mindenképpen érdemes megnézni!!!

Lehetőleg olyan kézenfogva andalgós partnerrel :)

De semmiképpen nem olyannal, akivel SEMMILYEN közös témát nem talál az ember, aki csak önmagáról és a munkájáról akar beszélni. Jaj de nagyon kinlódtam. Már a van-e kutyád, macskád szinvonalú társalgásig süllyedtem, hogy ne a kib... hajókról és a menetrendről kelljen végeláthatatlan sztorikat hallgatnom, de reménytelen volt. Bármilyen témát dobtam fel, vagy a hajóknál kötöttünk ki, vagy ott, hogy mekkora jani is ő, mert fejből tudja a hajók menetrendjét. És soha egyetlen visszakérdezés sem hangzott el. Olyan volt, mintha valami celebbel csinálnék interjút. Én kérdezek, ő elmondja, mekkora ász. Próbáltam kérdés nélkül is mesélni valamit, ne csak ő beszéljen már. A reakció: Hümmögés, és udvarias bólintás, majd újabb hajós teleregény. Egy idő után közöltem, hogy álmos vagyok, és bárgyú mosollyal bámultam ki az ablakon. 3 óra hazaút.  3 óra!  Reménykedve nézem az órámat: már csak 2 óra 40 perc van hátra. Fél óra múlva megint megnézem: még 2 óra 38 perc van hátra. Jajj. Fél óra alatt csak 2 perc telt el. Ez de hosszú lesz. De hosszú lett. 

Végre kikötött a hajó, szinte repültem lefelé. Még majdnem el is felejtettem álmosságot szinlelni :)

Utolsó tőrdöfésként közli velem Michl: hazakisér és igyunk meg egy sört a bárban a lakásom alatt.
Miiii?!?!?!? Alig szóltunk egymáshoz az elmúlt 3 órában (illetve egész nap), mi a fenének menjünk még sörözni?!?!?! Sorry, kihagyom. Nincs miről beszélgetnünk. Vagy ez csak nekem tűnt fel? :--o

Másnap rájövök, hogy igen, ez csak nekem tűnt fel, de ez már egy másik történet.....

De Mainau akkor is csodaszép :-)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése