A bárányok halogatnak

2013 szeptember 19.

Ma bárányt heréltünk. Élve.

A fiatal báránykákat kellett megszámolni, és mivel a befogásuk időigényes, egy kalap alatt felfülbevalóztuk őket és megcsináltuk a farkuk rövidítését is. Meg metroszexualizáltuk a fiúkat.

Nem kutya. Bárány.

A dolog azzal indult, hogy fel kellett terelni a nyájat a lenti mezőről a ház melletti karámba. Úgy 60 birka lehet a nyájban. Terelő kutya nincs.

Az ötlet az volt, hogy egyikünk csalogatja a juhokat csemegével, a másik kettő pedig hátulról tereli a nyájat a megfelelő irányba. Egész jól indult a dolog, amíg 2 kisbárány le nem szakadt a csapattól, hogy az elektromos kerítésen át mentse a bőrét (és a golyóit - mintha tudták volna). Hetedhét határon át üldöztük a kis genyákat. Az egyik viszonylag hamar meglett. A másik viszont a szomszéd dombokon túlra rohant. Mi meg a nyomában. Lógó nyelvvel. Dombra fel, völgybe le. Lefutottunk vagy 2 kilométert terepen, mire Lisa (a német lány) valahogy elkapta. Én addigra már a szívrohamomat kúráltam az 5-ik domb alján. Már fel sem másztam. Rohadjon meg a bárány, ahol van. Majd hazajön, ha megunja a kirándulást. Ha egyedül lettem volna, én tuti hagyom a francba. Nem hülye az, csak bárány. Majd hazajön, ha elment. Itt úgysincs se farkas, se nyest, se semmilyen veszélyes állat.

Na mindenesetre megfogtuk a kis csavargót, aki addigra már úgy meg volt rémülve, meg kimerülve a rohanástól, hogy az én szívverésem semmi volt hozzá képest. Ilyenkor a bárányok szó szerint szívrohamot kaphatnak, úgyhogy próbáltuk lenyugtatni, amennyire lehetett. Nehogy most purcanjon ki, mikor ennyit rohantunk utána. Mikor látszott, hogy túléli az akciót, visszaszállítottuk a családjához. Azt a boldog bégetést!!! Ez sem csavarog el egyhamar...

Kicsit hagytuk, hogy a birkák feldolgozzák az eseményt, megbeszéljék, amit kell, aztán jött a dolog neheze. A beterelés. Merthogy kiterelni őket a mezőről, az még hagyján. Nagy területről nagy területre szívesen jönnek. De a karámba?! 

A feladat megkönnyítése végett a karám a domb tetején helyezkedik el, a nyáj meg a domb alján. Meg szanaszét. Lentről kell felfelé kergetni őket oly módon, hogy 60-an egy irányba fussanak, miközben mi négyen (itt már Lara is csatlakozott hozzánk) nyilvánvalóan nem tudjuk elállni az útjukat.

Valami olyasmi a feladat, mint forró tűvel vajat lapátolni egy vadmacska fülébe. Sötétben.

Elkezded terelni a nyájat. Szépen haladnak felfelé. Mászod a dombot, lóg a beled, hogy gyorsabban fuss, mint a birkák, mert ha nem érzik a terelést, megállnak legelni. Haladnak a karám felé. Az eleje be is megy. Mint a birkák. De a forradalmárok, azok nem. Azok meglátják a karámot és megfordulnak. Ezzel pánikot keltenek a nyájban, és a többiek is megfordulnak és rohannak vissza a domb aljára. Próbálod elállni az útjukat, de még a próbálkozás is nevetséges. Simán kicseleznek és elrohannak melletted. 

Szuszogás. Második felvonás.

Feltereljük őket. Az eleje bemegy, már csak páran vannak kint. Szűkítjük a kört, kiabálunk, hogy meneküljenek. Egy barna forradalmár megint megfordul és kitör, erre a többi megzavarodik és szanaszét szalad.

Harmadik felvonás.

Karám bejáratáig már rutinosan eljutunk. Kiabálunk, hadonászunk mögöttük. A nagyja áthalad a kapun, a barna rohadék megint megfordul és visszarohan. Páran követik, de az okosabbak már megunják és csak állnak. Rájöttek, hogy csak halogatják a sorsukat. Rájuk csukhatnánk a kaput, de úgyis kijönnének, amíg a többit betereljük, mert a birkaszellem hajtja őket egymáshoz. Kivéve persze a barna renitenst, amelyiket a szabadságvágy jobban motiválja.

Negyedik felvonás. 

Előjegyezzük magunkat EKG-ra, meg egy oxigénpalack is jól jönne. Feltereljük a rohadványokat a dombra. Hadonászunk, csujjogunk (hol van egy kereplő?), rohanunk, mind átmegy a kapun, már csak be kell csukni. Ekkor a barna megfordul és száguld felénk. Próbálunk elé állni, de cseles. Visszafordul, balra ugrik, jobbra szalad. A focisták tanulhatnának tőle. De tartjuk a frontot! Végül belátja, hogy köztünk nem jut át, ezért végső próbálkozásként lendületből nekiugrik Frankie (a német srác) mellkasának. A jelenet ijesztő, de Franki állja a sarat és a bárányt, így a gyapjúgombóc visszahullik, mi meg rácsukjuk a kaput. Győőőőőzelem! 

Mától mély tisztelettel tekintek a pásztorkutyákra....

Frankie állítása szerint a juhtámadás nem volt különösebben fájdalmas, pedig volt vagy 60 kiló az a birka.

Miután kifújtuk magunkat, jött a műtét. Mármint a birkák számára.

Be kellett terelni pár birkát a kifutóba (kis folyosó a két karám között), hogy onnan emelhessük ki a megmunkálandó kölyköket.

Megjegyzem, ez a feladat megint kicsit túlment az én ízlésem határain, ugyanis a birkák nyakig szarosak és sárosak, és ölelgetni kell őket. Arról nem beszélve, hogy általában szimplán elájulok, ha valakit bántanak előttem, a herélés meg biztos nem lesz szép látvány. Mivel a birkatrutyiban való eszméletvesztés nem tűnt vonzó délelőtti tevékenységnek, gyorsan bevágtam két erős kávét, hogy megelőzzem a bajt.

Részfeladatként a következőkből választhattam:

• Fülbevalók fülbelövése
• Oltás beadása
• Farokgyűrű felhelyezése
• Herezacskó elszorítása

Míg első pillantásra az injekcióstű tűnt a legkevésbé szimpatikus eszköznek, a többi opció megismerése után mégis azt választottam.

Szerencsére kiderült, hogy a herélés nem a herék eltávolítását jelenti, hanem egy aprócska gumigyűrűt kell ráhúzni a zacskóra, ami elszorítja az ereket, így a cucc idővel leszárad. Mint egy szemölcs, amit hajszállal elkötnek. Ugyanez történik a farkukkal is. A bárányoknak eredetileg hosszú, majdnem földig érő farkuk van, de az nem higiénikus. Csak akkora darabot tarthatnak meg, ami épp csak eltakarja a csupasz hátsójukat.

Ezt húztuk a farkukra és a zacsira

Összesen 20 kisbárány kapott fülbevalót (fiúk bal füle, lányok jobb füle) és 10 fiú búcsúzott el a golyóitól. A végére már nagyon rutinosan nyomtam a szurikat, pár fület is belőttem, meg finnyogásomat legyőzve a heregyűrűzésbe is besegítettem.

Mondjuk az érdekelne, hogy mikor a herék elkezdenek lehullani, tele lesz-e a mező ló... izé birkaherével....