Smaragd Buddha és Wat Pho

Jól van, jól van, azért alakul ez a hócipő. . . 

(Mint hallom, otthon is, bár az ott most inkább hótaposó.)

Szóval a dolgok a vártnak megfelelően alakulnak. Már ami a tömeget, a turisták lehúzása iránti apadhatatlan vágyat és kaotikus állapotokat illeti.

Ma szentélyeket látogattam. A szállásom a történelmi negyedben található, így minden lényeges látnivaló elérhető gyalog is.

10 perces sétával jutottam el reggel a Királyi Palotához. Távol-Keleten a palota és szentély többnyire nem egy darab épület, hanem kerítéssel körülvett épületcsoport, ahol a különböző épületek más-más célt (vagy adott esetben istent) szolgálnak.

A Királyi Palota óriási terület. 3 órát bóklásztam benne. Méreteit a belépőjegy ára is mutatja: 500 Baht-ba kerül, ami épp a tízszerese egy átlag szentélynek (majdnem 5000 Ft). A palotában tartják a koronázási szertartásokat, meg királyi ünnepségeket, de itt található a híres smaragd Buddha szobor is (ami valójában jáde, de felfedezésekor elnézték). Csupa arany pagodák, szobrok, gyöngyházberakások, csilli-villi kerámiaborítások. A beléptetés kicsit szigorú volt: az alap, hogy ilyen helyeken nem illik ujjatlan pólóban meg miniszoknyában megjelenni, de itt egész táblázat volt a "miben ne" ruházatról. Se a váll, se a has nem látszódhat, férfiak térd alatti nadrágot, nők minimum térdig érő szoknyát viseljenek, szűk hosszúnadrág tilos, rövidnadrág meg pláne. A szentélyekbe belépve le kell venni a cipőket, van ahol vizet sem lehet bevinni, de ezt leszámítva békén hagyják a látogatókat. Olyannyira, hogy sehol semmi információ és térkép. Persze lehet privát idegenvezetőt vagy audioguide-ot bérelni, de a két véglet között nincs más opció. Végül beszereztem egy "jobb a semminél" színvonalú térképet. 

Az még külön vicces, hogy a thai nevek angolra nem egységesen vannak átírva, így a térképen és az épületeken szereplő neveket bonyolult matematikai algoritmus segítségével kell párosítani. Mondjuk legalább ki van írva latin betűkkel. Ha csak thai felirat lett volna, még mindig ott bénáznék valahol.

Miután 3 órán keresztül hömpölyögtem az orosz és japán turisták áradatában, és kibosszankodtam magam azon, hogy valamelyik félvak állandóan belesétált az automata fényképezésre beállított kamerám elé, valamint szomjan haltam és kisebb napszúrás is esélyes lett, elérkezettnek láttam az időt arra, hogy továbbálljak. Még a rend kedvéért áthaladtam a kerten, ahol fegyverkiállítások és pagodák sorakoznak, aztán elindultam a Wat Pho felé.

A Wat Pho leginkább a masszázsairól híres. Eredetileg egy buddhista szentély (amiből kb minden sarkon van egy), de mivel itt kezdtek először nyilvánosan oktatni, ezt nevezik Thaiföld első egyetemének is. Manapság világszerte elismertek az itt tanult masszőrök. Miután lejártam a lábamat, alig vártam, hogy beüljek egy jó kis masszázsra a suliban.

Az épület sarkához érve megszólított az őr és tájékoztatott, hogy rossz irányba haladok a bejárat felé. De kedves. Persze ennyivel nem úsztam meg, elkezdett kérdezősködni, honnan jövök, hova megyek. Közölte, hogy rosszkor jöttem, mert a Wat Pho-ban épp szertartás megy, csak 2 óra múlva lesz nyitva, de menjek addig ebédelni, van itt nem messze pár kajálda. Nem éltem a lehetőséggel. Sőt. Voltam annyira bizalmatlan, hogy csakazértis odamentem a bejárathoz (pedig jó messze volt). Kérdeztem, mikor van a szertartás, azok meg néztek rám hülyén. Aztán felvilágosítottak, hogy az utcán senkinek nem szabad hinni, biztos azért mondta, hogy rávegyen egy ebédre valami ismerőse éttermében. Na, ezt is megtanultam. Pedig tök ártalmatlannak tűnt az ember a javaslatával. Nem is mondott konkrét helyet.

Szóval csak bejutottam a Wat Pho-ba. Irány a masszázs.

Arra nem számítottam, hogy több, mint duplája lesz az ára az átlag masszázsoknak. Más helyeken 200 Baht 1 óra és 100-120 Baht fél óra. Itt 280 volt fél óra. Kicsit durva. Szóval kihagytam.

Cserébe kutyagoltam még 2 órát, amíg bejártam a templomot (mindenféle szentélyek arannyal bevonva). Ez a hely annyiban különbözik a többi szentélytől, hogy itt található a Fekvő Buddha, ami 46 méter hosszú és 15 méter magas. És ezért nem is fért bele rendesen egy fényképbe. 

Valami emberfeletti energia is lehetett a szentélynél, mert tönkrement a kamerám. Az egyik pillanatban még jó volt, a következő pillanattól meg már csak nagy fehér fényt fényképezett. Ezt a sors kezének tekintem, mert Tahiti óta terveztem, hogy veszek egy új fényképezőgépet, és erre felé még olcsó is. Szóval holnapra megvan a feladat.

Aztán a szentélyből kilépve arra gondoltam, hog taxival vagy tuc-tuc-kal (helyi háromkerekű taxi) megyek haza. Távolság alapján 50 Baht. Kérdezem a tuc-tucot: 250 Baht. Hülye vagy, ember?!
Kérdezem a következőt: 120 Baht. Megyek a taxihoz, a taxaméterrel nem lesz több 50-nél. Árat nem mond, de felhúzza az ablakot, mikor megemlítem, hogy órával szeretnék utazni. Szééép. . .
Úgy a 6-ik visszautasítás után döntöttem a gyaloglás mellett. Tikkasztó hőség, szétjárt lábak, pénzéhes taxisok, tömeg. Bangkok vesztett a fényéből. Aztán végül távolabb találtam egy tuctucot, amelyik 50-ért elvitt. Ezek szerint a szentély mellett nem érdemes próbálkozni.

Ma este különben megint ugyanott alszom. Olyan jó a szállás, hogy maradtam. Lett 2 szobatársam (angolok), el is mentünk együtt vacsorázni meg sétálni. Az egyikük 4 hónaja kóricál a környéken, kaptam is hasznos tanácsokat Kambodzsáról, Laoszról és Vietnámról. A másik Malajzia, Szingapúr irányban mászkált, tőle majd holnap szerzek hasznos infókat. 

Máris beigazolódott, hogy nem érdemes otthon időt tölteni a tervezéssel, mert itt majd úgyis akad valaki, aki mindent elmond első kézből.