Monomonomonomonomonoton

2014 május 2.

PÉNTEK

Reggel 6:30-kor elrobogtam a munkaközvetítőhöz és átvettem leendő munkahelyem címét. Gyalogos távolságra van, még buszra sem kell költenem. Jajdejó!

Teljesen fel voltam dobva. Azt még nem tudtam, mi lesz a munka és milyen cég ez, de majd idővel minden kiderül. Úgy elképzeltem, hogy valami irodában kell szerződéseket nyomtati vagy ilyesmi.

Aztán odaértem a nyomdához.

A hallban vagy 50 kelet-európai tolongott. Mikor meghallottam a magyarokat, barátságosan odaléptem hozzájuk és mosolyogva köszöntem.

- Jó reggelt!

Hárman voltak. Az egyik meglepett arccal rám nézett, végigmért, kissé felemelte az orrát, majd kieresztett a száján - a kapanyél mellett fennmaradó kis résen - egy kelletlen hellót. A másik kettő tüntetőleg elfordult, jelezvén, hogy nem óhajtanak beszélni velem. Hú. Ez jól indul. Miért ilyen bunkók?

Jött valami ügyintéző, beírogatta mindenki neve mellé a listáján az előző napi távozási időpontokat, majd a tömeg eloszlott a nyomdagépek kattogásának irányába. Vártam, hogy megmondják, mi lesz a dolgom.

Jött egy őszes pasas. Az ügyintéző nő odaszól neki:

- Kettőt kértél. Ez a kettő jó lesz?

EZ?! Darabáru lettem, remélem, a fogsorunkat nem vizsgálják meg. 

A pacák intett, mi, egy másik lánnyal követtük.

- Ott vannak a zsákok. Tudod, hogy kell? - kérdezi a pacák tőlem. Itt mindenki milyen segítőkész és kedves. Jó munkahely lesz, már látom.

- Sajnos nem tudom. Ma vagyok itt először. Lenne szíves elmondani, mi lesz a dolgom?

- Lina, tanítsd meg zsákolni! - int oda egy nagyon szőke nőnek, és azzal távozik is.

Mázlimra Lina nagyon aranyos volt. Az első kedves ember ma. A nő litván és azt állítja, hogy 50 éves, de az arcbőre alapján fele ennyinek sem néz ki. Nagyon kellemesen telt mellette a nap. Mindent megmutatott és tanácsokat adott a munkahellyel kapcsolatban. 

A feladat az volt, hogy a nyomdagépből kiáramló számlaleveleket (villanyszáma és társai) kellett az egyik munkásnak sorozatszám alapján leválogatnia, húszasával összegumiznia, majd a zsákolónak megye alapján postazsákba tenni és bilétával ellátni. Ez lehet az a munkakör, amit hajdanán a posták csináltak. Leszámítva azt, hogy a durva nejlonból szőtt zsákok lereszelték a bőrt az ujjaimról, egész kellemes kis munka volt.

Lina javaslatára délután, mikor a futószalagos műszak véget ért, átmentem a borítékolós részleghez és felajánlottam szolgálataimat. Egy pár órát még maradhattam és cimkematricákat ragasztgattam levelekre. Itt az egész részleg magyar volt. Nem vagyok én ehhez hozzászokva. Meg ahhoz sem, hogy ismeretlenül bunkók legyenek az emberek velem. Volt pár normális, de azok csendben meghúzták magukat. A primitívebbek meg arcoskodtak. Kár, hogy ilyenek, mert ez a ragasztgatós munkakör nagyon tetszik.

Hogy garantáljam a folyamatos pénzbevételemet, később odamentem a menedzserhez is (az őszes pacák) és megkérdeztem, jöhetek-e másnap is dolgozni. Elvileg az ügynökség hív be alkalmanként, de ha kikerülöm őket, biztosíthatok magamnak folyamatos munkát. Hát én biztosítottam.

SZOMBAT

Reggel nagy lelkesedéssel érkeztem. Azt a hibát nem követtem el még egyszer, hogy köszönjek a magyaroknak. Szépen távol maradtam tőlük (pedig voltak vagy 20-an) és úgy tettem, mintha nem magyar lennék. Engem ne attrocitáljanak csak azért, mert értek az egyetlen nyelven, amin a suttyóságukat ki tudják fejezni.

Megkaptam a matricacsomagomat, vidáman láttam munkához. Alig 5 perc telik el, megjelenik az őszes menedzser és int, hogy menjek vele. Ó, de kár! Ragasztgatni szerettem volna.

Elvitt a futószalagokhoz. Megmutatták, mit kell csinálnom. A nyomdagépből kiözönlő áramszámlákat kell sorszám alapján szelektálni, egységenként legumizni, aztán majd jön valaki és bezsákolja. Hűha! Tekinthetjük előléptetésnek :) Ma nekem zsákolnak és én végzem az olvasós melót :)

A lelkesedésem úgy ebéd környékére kezdett elmúlni. Nem tudom, hány ezer darab számlát rendezgettem el, de 20 darabonként 2 db befőttesgumit kellett rájuk applikálni, ami azt jelenti, hogy úgy nagyjából 30 ezer alakalommal feszítettem szét a gumit a jobb kezem hüvelyk- és mutatóujjával. Ennek folyományaként estére bemondta az unalmast a hüvelykujjam. Másnapra meg feldagadt. De jó! Ínhüvelygyulladásom még úgysem volt!

VASÁRNAP

Reggel odamentem a menedzserhez, és közöltem vele, hogy megerőltettem az ujjamat, most nagyon fáj, és nem tudom rendesen használni, legyen szíves megengedni, hogy matricát ragasszak. Megértően bólogatott, majd elvezetett egy futószalaghoz és közölte, hogy akkor ezeket a leveleket kell itt rendezgetni. 

- Úgy érti, átpakolni őket a raklapról?

- Nem. Gumival kell összerendezni őket...

Királyul megértette, mi a baj. Márpedig én nem vagyok sem képes, sem hajlandó gumizni. A hüvelykujjamra még 40 év múlva is szükségem lesz, ez a cég meg max fél évre kell. Kissé sírós hangon elismételtem panaszomat, hangoztatva, hogy ígérem, nagyon szorgalmasan fogok matricázni, csak engedje, hogy pár napig pihentessem az ujjam. Úgy tűnt, ez hatott. Leadott a matricások főnökénél. Futólag benyögte, hogy sérült vagyok, erre a leendő főnök fejet vágott. Na király. Most majd nyomoréknak néznek, pedig csak gumizni nem tudok.

Azért megkaptam a feladatot: színes szórólapokat és leveleket kellett egy nagy mérető borítékba csomagolni, meg egy karton szórólaptartót kellett összehajtogatni és ugyanebbe a borítékba beerőszakolni. 

Úgy döntöttem, megmutatom, hogy jó munkaerő vagyok a borítékolós csoportban, nehogy visszaküldjenek véletlenül a futószalag mellé. Az volt az elgondolás, hogy ha csak simán jól végzem a munkát, ahogy mások is, akkor nem fognak rám emlékezni. De ha extrém teljesítményt nyújtok, akkor már felfigyelhetnek rám és érdekükben áll majd itt tartani a könnyű melónál.

Megszállottan csomagoltam a borítékokat, közben kellemesen elálmodoztam, és igyekeztem kizárni a fejemből a velem szemben álló közönséges liba folyamatos gágogását hajfestékekről meg horoszkópokról. Meg arról, hogy ő mekkora ászkirály. A csaj még ott leírta magát nálam, hogy ordenáré stílusban rámripakodott egy olyan dologért, amiért átlag intelligenciájú ember szót sem emel. Innentől inkább elvoltam magamban és borítékoltam.

A vége az lett, hogy úgy belejöttem a monoton munkába, hogy "véletlenül" túlteljesítettem az óránkénti előírást.

Úgy 80%-kal.

Na, ez azért majd feltűnik. Remélem.


KEDD

Reggel nagyon pedáloztam, hogy minél hamarabb belevethessem magam a munkába, mert akkor kisebb az esély rá, hogy a menedzser megint engem rabol el futószalagozni. Nyilván nem jött be. Túl sokan voltunk, nem jutott hely az asztalnál. Már 7:15 volt, de még nem dőlt el, mit fogok csinálni aznap. Tiszta para. Mindjárt jön a pacák és elvisz. Mint valami mumus. A kezem még mindig fájt, de nem akartam kockáztatni, hogy leírnak, mint állandó nyomorékot. Viszont, ha elvisz futószalagozni, akkor másnaptól nem jövök. Ami kár lenne, de hát fő az egészség.

Végre megkaptam az asztalomat, meg egy halom tasakot. Ezekbe kell beleilleszteni egy űrlapot.
Óránként 360 darabot kell abszolválni. Nekiálltam. Ma meg kell mutatnom, hogy én leszek itt a csúcs munkaerő. Nem akarom ezt a futószalag-mumus-parát minden reggel átélni.

Tasakoltam, mint állat. Közben kiderült, hogy a mellettem ülő lány is magyar és geológus. Intelligens, kedves, barátságos. És ő sem csípi a sutyerákokat a másik asztalnál. Már társaságom is van. Jó lesz ez, na!

Hajtottam, mint barom, közben trécseltünk. Sikerült a tasakolás folyamatát optimalizálnom, lecsökkentettem a szükséges mozdulatok és forgatások, áthelyezések számát, így elértem az óránkénti 360 darab helyett a 400 darabos teljesítményt. 50 percenként.

Ideje volt virítani vele :)

Épp jókor jött oda a részlegvezető indiai nő is ránk szólni, hogy ne beszélgessünk annyit, dolgozzunk is. Eljött a pillanatom:

- Már az ötödik rekesznél tartok. 50 perc alatt végzek a 400 darabbal. Nem hiszem, hogy tudnám ennél gyorsabban csinálni.
- 50 perc? Az nagyon gyors! - csodálkozott rá, majd távozott.

Nah! Jól állunk. Most már megjegyzett magának. Én leszek a hivatásos villámkezű stréber itt :)

Dumálgatunk, tasakolunk, álmodozunk, egyszer csak szól mellettem Niki:

- Te, ezek szerintem rólad beszélnek.
- Kik? - nézek körül és látom, hogy a részlegvezető meg még pár más fejes ott áll mögöttünk. Kár, hogy nem figyeltem oda rájuk. - És mit beszéltek rólam?
- Nem értettem, de szerintem jót. Olyasmit, hogy "ez itt jó".

Hmm, lehet, hogy ilyen hamar célt értem?! :-o

Jó lenne, mert ekkorra már minden bajom volt a monoton munkától és 10 percenként biztattam magam, hogy ki fogom bírni, sőt még minimum 2 hétig itt is fogok maradni, mert kell a pénz. Nagy megkönnyebbülés lett volna, ha legalább egy órán át más mozdulatsort végezhetek, csak egy kis matricázás vagy másfajta boríték, bármi, mert már kezdett beállni a vállam is a monotonitástól. Nem nekem való ez. A 16 órányi pincérkedés fele ennyire nem merített ki.

Közben délután 2 óra lett, én pedig végeztem az aznapra szánt, reálisan elvégezhető munkaadaggal (amit fél 6-ig kellett volna megcsinálni). Váltani akartam! Illik, nem illik zöldfülűként reklamálni, én nem bírok még egy rekeszt megcsinálni, inkább kérek más munkát. Néma gyereknek anyja sem érti a szavát. És nem is arról vagyok híres, hogy csendben szenvedek, mikor javíthatok is a helyzetemen.

Meglepődtek, de jól reagáltak. Végülis megcsináltam egy napi munkát már, innentől csak bónusz, amivel végzek. Adtak egy másfajta borítékolást. De jó! Azzal jön oda a kisebbik menedzser, hogy "itt van ez a 300 darab, 10 perc alatt meg kell lennie, de nem gond, ugye?". És vigyorog. Hihihi. Akkor tényleg híre ment a villámtempómnak.


Sikerült kivirítanom a tömegből, tudják, hogy hasznos munkaerő vagyok, innentől van tárgyalási alapom :)
A futószalagra már tuti nem megyek vissza. Sőt....

Két hetet adok nekik, hogy előléptessenek. Aztán, ha nem, akkor odébb állok innen. :-D