Az út vége

Szóval eldöntöttem, hogy szüneteltetem a blogírást egy időre. Vagy legalábbis lecsökkentem annyira, hogy csak akkor írok, ha valami közlendőm van. Az utazásos időszak úgyis véget ért. Nem akarok hátizsákkal bóklászni tovább. Nem lesz annyi történet és esemény. Gondoltam decemberben...

Aztán megérkeztem Londonba. Abba városba, amit boldogan hagytam magam mögött augusztusban. Azzal a gondolattal, hogy többet nem jövök vissza. Nem újdonság: nem szerettem Londont. Most sem szeretem. De a körülmények úgy hozták, hogy el kell viselnünk egymást...

Az történt ugyanis, hogy itt kötöttem ki. Hosszú út vezetett idáig. A szakács keze is benne volt a dologban.

Úgy kezdődött, hogy egy kanapészörfös ismerősömmel még augusztusban összejöttünk egy baráti főzőcskézésre. Vacsora után jót beszélgettünk, és megállapítottuk, hogy addigi felületes társalgásaink során nem volt alkalmunk érdekesnek találni a másik személyiségét, míg ez alkalommal olyan mélységekig merültünk a témákba, hogy egész sok hasonlóságot fedeztünk fel egymásban. Hasonló tulajdonságként bukkant fel többek között az a tény, hogy mindketten előszeretettel bonyolódunk nem bonyolult kapcsolatokba, és ha választani lehet, olyannal kavarunk, aki úgyis elutazik, úgyis elérhetetlen, úgyis reménytelen, így a fellángoló érdeklődés elmúlásával nem kell a kihátrálás terhét magunkra vennünk. Ezen a szabadságot sugalló érzésen felbuzdulva sokkal nyitottabban álltunk egymáshoz. Hiszen nincs macera, mindketten komplikációmentes életet akarunk.

Annyira jól sikerült a vacsora, hogy következő hétvégén is átugrottam hozzá.

Másnap pedig elutaztam Angliából. Good bye. Ennyi volt.

Aztán napokkal később valahogy jött egy e-mail, ment egy válasz, újabb e-mail, újabb válasz. Lett belőle csetelés, meg skype-olás. Egyre gyakrabban, egyre hosszabban, egyre meghittebben. Más időzóna, összehangolás, virrasztás. Mivel a ferromonok nem tudták elterelni a figyelmünket, kénytelenek voltunk egymás személyiségére figyelni. Kötetlen virtuális barátság alakult ki köztünk. Beszélgettünk, mert jól esett. Semmi több, mert hát racionálisak vagyunk, és racionális ember nem bonyolódik távkapcsolatba. Főleg olyannal nem, akivel előtte négyszer találkozott. És főleg úgy nem, hogy az egyiket Londonba, a másikat meg Sri Lankára köti a munkája. Többször megbeszéltük, hogy ennek a csetelgetésnek nincs értelme és abba kéne hagyni, de nem hagytuk.

Ahogy múltak a hetek, képbe került egy repjegy Sri Lankára, meg egy közös karácsonyozás. Hogy utána mi lesz, az nagy kérdőjel maradt. Mert, ha szerencsénk van, akkor kiderül, hogy ami a cseten működött, az személyesen nem fog, és akkor nincs gond. Ha viszont minden legalább úgy működik, vagy még jobban, akkor gáz van, mert akkor lépni kell. És ki lépjen és mit?

Aztán jött a szakács és a pofon. Hajléktalanná váltam. Plusz a munkának is annyi. És most ilyen körülmények közé jöjjön hozzám valaki karácsonyozni? Hova? Panzióból panzióba szenteste?

Ennél persze nem sokkal jobb az az opció sem, hogy töltsem a Karácsonyt Londonban. Londonban. Pont ott!

Áthidaló megoldásként az maradt, hogy eljövök Sri Lankáról, ahol az ott tartózkodásom egyébként is céltalanná és költségessé vált, meglátogatom Őt Londonban, de karácsonyra elhúzunk valami más helyre.

Így kötöttem ki Londonban. Az út vége.

Három évnyi utazás a Föld legszebb helyein, és kikötök a patkányokkal, ágyi poloskákkal teli, logikátlan Londonban, ahol a perspektívátlan kelet-európai emigránsok keresik a kolbászkerítést. Hát hadd ne mondjam, hogy éreztem magam emiatt.

De emellett valami olyat találtam, amiben már nem is hittem. Úgyhogy nincs mese: London, el kell viselnünk egymást! Legalább egy darabig...

Miről szól az életem

Még mindig a meditáció. 

A mozdulatlanul üldögélés órái alatt a bizarrtól az őrültig sokféle gondolat nyüzsgött a fejemben. Minden meditáció után lejegyzeteltem a közben megfogalmazott agymenéseket.

Eleinte csak élveztem a sokféle gondolatot, követtem a pillangókként száguldozó képzeletemet. Nem erőltettem semmit. Majd lecsillapodik az agyam, ha eljön az ideje. Időm pedig volt.
Néha kellemesen bealudtam meditáció címén. Tökéletes volt. Leszámítva, hogy első nap éhen döglöttem.

Aztán második napon elmentem az észosztásra, amit a guru tartott. Nagyon érdekeseket mondott. Többek között olyanokat, hogy az egónkat ki kell iktatni, hogy nem szabad sem boldognak, sem boldogtalannak érezni magunkat, meg hogy alapvetően boldogtalanul születünk, és az egó megszüntetése tesz majd boldoggá. Ennél a pontnál bátortalanul felvetettem, hogy szerintem a csecsemő nem azért sír, mikor megszületik, mert boldogtalan, hanem azért, hogy kitisztuljon a tüdeje, de elnéző mosolyt kaptam a bölcs embertől, úgyhogy nem erőltettem. Hát fene tudja, lehet, hogy neki van igaza.

Itt kábé már elkönyveltem a meditáció egész háttértudományát bizonytalan lábakon állónak, de miután ez már a második alkalom, hogy meditáció közelébe sodor az élet, érdemes lenne túlesnem a leckén és megtanulni, amit megtanulhatok. Hátha ez valami életfeladat. És ha nem járom ki az iskolát, esetleg nagyobb pofonnal próbál majd az élet a jó útra téríteni. És hát Sampath - mint a Sors kirendelt kezének - pofonja már elég nagy volt. Nem kell még egy. Megpróbáltam meditálni.

Aminek az lett az eredménye, hogy tiszta agresszió lettem belül. Nem akarom kiiktatni az egómat! Én szeretem az egómat. És nem akarom megszüntetni a boldog és boldogtalan érzéseimet. És szeretem őket. Huszonéves korom óta hedonista életet éltem. És jó volt. Minek indulnék el most a nihilizmus felé. Ezt a hülyeséget! De azért csináltam. Próbálkoztam. Hátha majd közben rájövök, miért is jó ez nekem.

Visszaolvasva a meditáció után írt jegyzeteimet, minden meditáció alatt teljesen más megvilágításban láttam a dolgokat. Óránként más hangulatban íródtak a feljegyzéseim. Néha régi sérelmek törtek elő a múltból, néha racionális ötleteim támadtak a jövőmmel kapcsolatban, néha békét akartam teremteni minden hajdani ismerősöm emlékében, néha néha megbocsájtottam azoknak, akik bántottak, néha én kértem bocsánatot, néha hálát rebegtem jóakaróimnak, néha meg áldást kértem mindenkire.

Mindenféle technikával próbáltam magam rávenni a nyugtonmaradásra és a légzésem figyelésére. Pozitív motiváció, büntetés, bizonyítási vágy felébresztése, szelíd győzködés, volt minden. Hiába.

Viszont arra jó volt, hogy sok dolog feljött mélyről, és volt időm feldolgozni.


Egyszer éppen a guru javaslata alapján boldogságot kértem Buddhától a meditáció előtt, amikor váratlanul megvilágosodtam.

- Mi a fenének kérek én boldogságot valakitől, aki nem én vagyok?! Én vagyok az egyetlen, aki boldoggá tudom tenni magam. A boldogság belülről fakad. Ha én boldog akarok lenni, akkor a körülményektől függetlenül boldognak érezhetem magam. Nem kell ehhez senki külső segítsége. Ezt eddig is tudtam. Mit bohóckodom akkor most azzal, hogy bármi jót várok egy lótuszülésbe merevedett szobortól, akinek semmi köze hozzám? Buddha tuti nem úgy értette a tanításait, hogy a követői életük végéig a légzésüket figyeljék. Szerintem arra gondolt, hogy a légzésfigyelés segít eljutni egy olyan állapotba, amikor világmegváltó gondolatok támadhatnak az ember fejében.

Innentől visszatértem a normál kerékvágásba, a saját életfilozófiámhoz.

És világmegváltó gondolataim támadtak :-D

Ezek rövid összefoglalója:

1. Isten bennünk van, csak mi adhatunk boldogságot és áldást magunknak. Senki más nem felelős érte. Bennünk van a teremtő erő. Csak használni kell.
2. Hiányzik a kreatív alkotás. Csinálnom kell valamit. Vissza kell térnem a kézműves dolgokhoz.
3. Elterelhetem a figyelmemet a fontos dolgokról, de attól még léteznek. Gyereket akarok. Jövőre.
4. Már nem élvezem a történetírást. Már nem magamért csinálom. Inkább  kötelességérzet azokkal szemben, akik várják az új történeteket. És ez így nem jó. A történetek laposodnak, hiányzik belőlük a régi lendület és humor. Szüneteltetem a blogírást 2015-ben.

Filozofikus válaszok

Nemrégiben (vagy másfél hónapja) filozofikus kérdéseket tett fel nekem valaki a blogon megjegyzésként.

Alaposan elgondolkodtam a kérdéseken. Volt időm a meditáció alatt. Rá is jöttem pár fontos dologra, más témákban is, de először is megválaszolom a kérdéseket.

Milyen érzés, hogy nincs igazi otthonom?

Jó kérdés. Nagyon jó.
De először is definiáljuk, mi az igazi otthon.

Szerintem mindenkinek mást jelent.

Az a ház, ahova hazajársz?

Vagy az a hely, ahol otthon érzed magad?

Vagy az a hely, ahol a családod él?

Egyáltalán szükséges, hogy az otthon földrajzi hely legyen?

Az igazi otthon számomra azt a helyet jelenti, ahol elfogadnak, támogatnak és ahol önmagam lehetek, ahol azért szeretnek, aki vagyok. Úgy, ahogy vagyok. Alanyi jogon. Ahova szeret az ember hazamenni. Ahol szeretek ott lenni és kellemesen, biztonságban érzem magam olyanok társaságában, akik szintén így éreznek. Az igazi otthon az, ahol a család egy csapat. A földrajzi hely másodlagos. Lehet állandóan változó, mobil otthon is, átmeneti lakóhely is, ha a szívem otthonnak nevezi.

Lehet, hogy ilyen nem is létezik a valóságban, csak én gondolom, hogy ez lenne az ideális, mindenesetre szeretném hinni, hogy ha eddig nem is létezett ilyen, én majd megteremtem egyszer a prototípust :-D

A kérdésre visszatérve: Nem tudom megmondani, milyen érzés, hogy nincs igazi otthonom. Nem rossz. Nem hiányzik. De örülni fogok, ha majd lesz egy. És akkor majd fogok tudni válaszolni arra kérdésre, hogy milyen JÓ érzés, ha VAN egy igazi otthonom ;-) Addig meg van egy otthon, ahol felnőttem, van egy otthon, ahol a cuccaimat tárolom, és közben bárhol otthon érzem magam a világban.

Szekrény

Bőröndből élni megszokható. Néha nem kényelmes, de alapvetően sokkal kevesebb dologra van szüksége az embernek, mint gondolná.

Az utam elején, mikor New Yorkba költöztem, még 2 nagy bőröndöm volt. Nem emlékszem a súlyukra, de biztos, hogy több volt, mint 30 kg.

Tahitire már csak kábé 15 kg-val mentem. Ázsiába meg 10 kg-val indultam, de útközben valahogy mindig 15 lett belőle és ilyenkor muszáj volt kipakolni valamit, hogy cipelni tudjam a súlyt.

Persze, amikor kicsit hosszabb időt töltöttem valahol, azonnal elkezdtem az ösztönös felhalmozást, és néha nem tetszett, hogy limitált mennyiségű cuccal kell boldogulnom. Sokszor hiányzott egy polc, ahova kipakoljak. ezért is igyekeztem hosszabb időket eltölteni a helyszíneken. Eleinte ment is. USA 5 hónap, Lindau 4 hónap, Tahiti 2 hónap. Az ázsiai körúttal kezdődött a vándorcirkusz, amiben aztán benne ragadtam. De Új-Zélandon is próbálkoztam hosszabb időre egy helyben maradni.

Túl sokáig nem akarok sehol maradni, de pár hónap jól esik.

Ez is a célom. Úgy élni, hogy 1-2 évente lehessen költözni. Nagy bánatom volt, hogy a családalapítással ennek az életmódnak lőttek, és választanom kell a kettő közül, mert lehetetlennek tűnt olyan társat találni, aki szintén pár évente új országba akarna költözni, és gyerekekkel együtt is elképzelhetőnek tartja. Közben kiderült, hogy az életben semmi sem lehetetlen, de ez egy másik sztori ;-)

Barátok

Az igazi barátok nem attól barátok, hogy mindig jelen vannak, hanem attól, hogy mindig barátnak érezzük őket, akármennyi idő telik is el egy-egy találkozás között, és mindig ugyanonnan folytatjuk, ahol abbahagytuk. Az érzések és a kötödés marad, akármilyen elfoglaltak vagyunk.

Mióta úton vagyok, sok barátomról kiderült, hogy nem annyira igazi, mint hittem, de aki megmaradt, az igazi. Tudom, hogy számíthatok rájuk, ha szükségem van valamire, és bármikor melléjük állok én is.

Lettek utazás közben új barátságok is. Némelyik mélyebb, némelyik csak felületes, de az a jó bennük, hogy a hasonló életstílus és élettapasztalat miatt lelkileg nagyon közel tudtunk egymáshoz kerülni. Csak győzzük megtalálni egymást a világban! :-D

24 órás városnézés?

Hát vannak időszakok, mikor 24 órás turizmus az életem, de többnyire olyanok a napjaim, mint egy átlagos hétvége bárki más életében. Lustálkodás, bevásárlás, főzés, barátokkal trécselés, internetezés, délutáni séta. Csak épp mindig más városban, más emberekkel.

Amikor "nem csinálok semmit", akkor többnyire nem csinálok semmit :-) 

Ülök a gép előtt és ostoba videókat nézegetek, vagy filmet nézek, vagy olvasok, vagy a Facebookon bogarászom, vagy híreket olvasok vagy csetelek. Ugyanazt csinálom, mint bárki más, aki hagyományos életstílusban él, csak kényelmesebben és ráérősebben, mert nekem az egész napom ott van rá, másnak meg csak az este, munka után.

És vannak időszakok, amikor bankszámlafeltöltőset játszom és napi 16 órát dolgozom és létminimumon élek, hogy minél több pénzt tudjak félretenni a következő henyélés idejére.

Pasik

Hát igen. Pasik voltak, vannak, lesznek. Ez az élet rendje :-) Csak erről nem írok a blogban. Mikor elkezdtem a blogot írni 3 éve, amikor Amerikába mentem, az első pár bejegyzés után jöttek a levelek a barátnőktől: Ez mind szép és érdekes, de hol vannak a szaftos sztorik, amiket a publikus blogban nem írsz le?

Na, azóta érik a gondolat, hogy kéne írni egy "Ami a blogból kimaradt" blogot is. ;-)

De valahogy mindig úgy vagyok vele, hogy amikor az aktuális "nagy Ő" jelölt még aktuális, akkor nem akarom kiteregetni a részleteket. Mikor meg aktualitását veszti, már nincs kedvem írni róla.

Meg különben is: A nagy Ő keresése fáradtságos feladat, sok próbálkozást igényel. Ha nyilvánosságra hoznám, hogy milyen szorgalmasan próbálkozom, csak más "nagy Ő" keresők értenék meg a hátteret, miszerint én valójában minden érdeklődőben a lehetséges Egyetlent látom, és hogy ezek a lehetséges jelöltek akaratom ellenére cserélődnek olyan gyakorisággal, amely fluktuáció felületes szemlélő számára erényeim gyengeségére engedhet következtetni ;-)

Az állandó pasi...na, az hiányzott. De most az sem hiányzik ;-D

Remélem, sikerült kielégítően válaszolnom ;)

Negombo

2014 november 27-30.

Szóval a kanapészörfölés sem jött be Ceylonban. Már csak 4 nap és elhúzhatok erről a szar szigetről!

Szerencsére a szálláshelyen, ahova tartottam, volt hely.

Egy idősebb nő üzemelteti. Van 3 szobája, mindegyikben 3-5 emeletes ágy. Az ajtók nem zárhatók, közös fürdőszoba a teraszon, meleg víz van, de csak forró vagy csak hideg, nem keverhető és a zuhanyból csak szivárog a víz. Valószínűleg ezek miatt kapott negatív értékeléseket a Tripadvisor-on és a Hostelworld-on. 

Nekem viszont tökéletesen megfelelt, ugyanis harmadannyiba került, mint a korábbi szállásom ugyanebben az utcában (ahol a zuhany miatt volt konfliktus), és nő volt a tulaj és a vendégek is szinte csak hátzsákos lányok voltak.

A nő érdekes vendéglátó volt. Járt reggeli az ágyhoz (Ennyi pénzért?!). Mikor felkeltem, megkérdezte, kérek-e enni. Mondtam, hogy egyelőre csak egy teát szeretnék, a reggelivel picit várnék. Megcsinálta a teát, letette elém és megkérdezte: Akkor most már akarsz enni?

Mondtam, hogy úgy 15 perc múlva szeretnék, ha nem gond. Vágott egy pofát, de elvonult. Öt perc múlva megjelent és közölte, hogy most akkor reggelizni fogok. Eddigre én már edzett voltam, úgyhogy mosolyogva megköszöntem a lehetőséget és mentem reggelizni. Legalább ő ne kezdjen üvöltözni velem :-)

Kellemes 4 napot töltöttem a szálláson. Volt éjjel-nappal internet (Ennyi pénzért?!), senki nem piszkált, adtak reggelit és már első nap kezembe nyomott a néni valami vouchert, amivel egy másik hostel BBQ partiján vehettem részt ingyen. A parti mondjuk nyomesz volt, 4-en voltunk és a kaja egy darab halból állt fejenként, köret nélkül, szóval a vacsora után még közösen beültünk egy étterembe enni.

Az idő mondjuk elég béna volt, szinte állandóan borult volt az ég, és orkán erejű szél fújt, de ez engem a szobában nem nagyon zavart. Egyszer elmentem egy kötelező jellegű városnézésre, megnéztem a központot (semmi extra, viszont nincs egy rohadt utcai szemetes sem, másfél órán hurcoltam magammal a kókuszdió héját, amiből ittam) meg a holland gyarmatosítók idejéből ránk maradt halpiacot. 

Sri Lanka Venecéje. Különben tök hangulatos hely.

Halászok nagy munkában a piac mellett

Részt vettem ayurvedikus masszázson is, mert sokkal olcsóbb volt, mint eddig bárhol és mert igazán megérdemeltem egy kis kényeztetést és mert a szálláson sikerült pénzt spórolnom. Egyébként nem nagyon mozdultam ki a hostelből, mert amikor megtettem, idegbajt kaptam a tuktukot, ékszert, teát, pénzváltást, éttermet, szállást, masszázst, idegenvezetést és barátságot ajánlgató helyiektől, akik 3 méterenként szólítottak le és bárhogyan is reagáltam, én voltam a köcsög a végére.

Indulásom reggelére a tulaj intézett nekem reptéri transzfert. Olyan áron, mint a tuktuk, de ez autó volt. Tehát gyorsabb. A gyorsaság meg fontos volt, mert már utolsó előtti napomon is percekben számoltam a távozásig hátralévő időt. Sri Lanka két és fél hónap alatt felkerült az "ide többet soha" listám élére, megelőzve Thaiföldet. Ami azért nagy szó.

Ég veled Sri Lanka!!!!!!!!!!

Még a kanapé sem

2014 november 27.


Sri Lanka nem lett a szívem csücske végül.

De hogy még a kanapészörfing sem jött be, az már azért durva!

Még októberben írt nekem egy CS pasi, hogy ha véletlenül Colombo-ban járnék, szívesen vendégül látna. Annak idején nem tűnt érdekesnek a dolog, de most, hogy még mindig volt pár napom a hazaútig, gondoltam, találkozom vele. Telefonon beszéltünk és egészen szimpatikus volt. Megbeszéltük, hogy a meditáció után elmegyünk kajálni és nála kanapészörfölök egy éjszakát.

Nem volt elég referenciája az embernek, de a meglévők megfelelőek voltak, ellenőriztem őket.

Amikor beértem a busszal Colombo-ba, fel is hívtam, hogy a megbeszéltek szerint összefussunk. Nem árulta el, melyik negyedben lakik, csak megadta a helyet, ahol találkozzunk. Ez egy kicsit bosszantó volt, mert 2 táskával átbumlizni a városon, hogy aztán jöhessek vissza pár óra múlva, nem túl hasznos időtöltés. A találkozó helyszínén időben megjelent az ember. Kocsival jött, amit előtte nem említett.

Elmentünk kocsival pár utcányit. Közben elmesélte korábbi CS élményeit, elárulta, hogy a húgával lakik,és hogy néhány kanapészörfös tiszteletlen volt korábban a húgával és ezért nem fogad már hímnemű vendégeket. Ez úgy mind rendben volt, egy rendes embernek tűnt.

Mondta, hogy elmegyünk most hozzá, letehetem a cuccaimat, aztán városnézés után, este jöjjek vissza és elmegyünk kajálni, neki addig dolgoznia kell. Ez is tök normális CS dolog.

Leparkoltunk egy épület előtt az utcán. Tiszta feszült volt az ember és folyamatosan próbált hívni valakit telefonon, aki nem vette fel. Nálam ilyenkor a receptorok azonnal jeleznek és elkezdtem figyelni, mi a hézag az emberrel. Meg is kérdeztem tök barátságosan, hogy kit hajszol ennyire. Azt mondta, a húgával kell mindenképp beszélnie. Gondoltam, azért, hogy szóljon, hogy most érkezünk. Tök OK.

Nem érte el telefonon, továbbmentünk a kocsival. Megint leálltunk, körülnézett, aztán kiállt a parkolóból és előrébb parkolt vagy 20 méterrel. Na, ez már nagyon fura volt, de mivel az ember különben ártalmatlan kisugárzással rendelkezett, nem paráztam, csak furcsállottam a viselkedését. Kiszállt a kocsiból, azt mondta, hogy meg kell néznie, rendben van-e a lakása, addig maradjak a kocsiban, ne szálljak ki. Na, ez már nagyon fura volt, de nem akartam paranoiás lenni, mert nyilvánvaló okom nem volt arra, hogy aggódjak.

Percek múlva visszajött, beszállt a kocsiba és hátratolatott vagy 30 métert, aztán elkezdett betolatni egy udvarba, aminek a kapuja felett nagy tábla hirdette, hogy egy hotel bejárata. Itt már konkrétan rákérdeztem, hogy mégis mi a terve és hova hozott.

Mondta, hogy ez az ő saját hotelje és itt fog nekem szobát adni. Kérdeztem, hogy miért nem a saját lakásában. Mert itt kényelmesebb és nincs teltház. És azért ment ő előre, hogy megkérdezze, van-e szabad szoba.

Namármost, ha a saját hotelje, akkor egyrészt tudnia kéne, hogy van-e szabad szoba, másrészt meg simán mondhatta volna, hogy várjak a hallban, amíg beszél a recepcióval. Harmadrészt pedig megemlíthette volna már korábban is, hogy hotelbe jövünk és nem a lakására, ami pedig a CS lényege. Az ugyanis nem a szállásadásról szól, hanem egymás életének megismeréséről.

Receptoraim azt jelezték, hogy simlis a csávó. Nyilván azért ment előre, hogy megbeszélje a személyzettel némi kis borravalóért cserébe, hogy játsszák el, hogy ő itt a tulaj. Mikor beléptünk, jelen volt 5 hímnemű szingaléz alkalmazott, akik fülig érő szájjal vigyorogtak, meg volt egy lány is, aki lesütötte a szemét. Paranoia ide vagy oda, itt világossá vált számomra, hogy az van, amire gondoltam. A pasik arcára volt írva a hátba veregetés ("Derék csávó vagy, hogy ilyen trükkel csajozol"), a lány meg szégyellte magát, hogy részt vesz benne.

Úgy tettem, mintha nem jöttem volna rá (ez mindig a legjobb trükk a lelépés előtt). Szépen letettem a táskámat oda, ahova mondták, elköszöntem a vendéglátómtól, és abban maradtunk, hogy este hívom, ha visszaértem.

Azonnal bementem Colombo központjába és próbáltam internetet és szállást találni. Az egyetlen kulturált és olcsó hely, amit ismertem, teltházas volt, úgyhogy úgy döntöttem, kimegyek inkább Negombo-ba, ahol legalább tudom, hogy van egy szép és olcsó hostel, mert legutóbb személyesen megnéztem.

Visszabuszoztam a hátizsákomért. Szóltam a recepciósnak, hogy ne aggódjon, a tulajjal mindent lebeszéltem (nehogy felhívja itt nekem), aztán visszabumliztam a belvárosba, megkerestem a Negombo-ba menő buszt és reméltem, hogy lesz hely a szálláson, amit kinéztem.

Nem akartam teljesen leírni a pasast, mert alapvetően nem tűnt rossz embernek, csak ez a szar Sri Lanka-i szemlélet, hogy az európai nőkkel bármit lehet, ez rondít bele a jellemébe. Nyilván úgy tervezte, hogy este majd hazavisz a szobámba és majd hirtelen fáradt lesz hazamenni, én meg nyilván nem rakhatom ki, hiszen ő állja a szobát, és majd ha eléggé lekötelezve érzem magam, akkor az ágyamból sem rakom ki.

Másnap megírtam a neki, hogy szerintem nem mondott igazat és nem az ő hotelje volt a hely, és ha igen, akkor ezt meg kellene említenie a profiljában, mert ez így fura, és mivel nem bíztam benne, ezért jöttem el szó nélkül.

Csak annyit válaszolt, hogy aggódott értem, de nem mondott semmit a vádakra. Magyarázkodott valamit arról is, hogy neki sokkal több referenciája van, de azok technikai hiba miatt nem jelennek meg az oldalon. Hát persze. Micsoda véletlenek :-)

Az arrogáns ribanc cikke

Meditációs élményeimet összefoglaltam egy cikkben, ami megjelent az Origón.

A cikknek a szerkesztő adott címet, és ő írta a felvezető szöveget is. Ez más esetekben jól szokott működni, most viszont egy kicsit erősre sikerült a figyelemfelkeltő szándéka.

A cikk arról szól, hogy milyenek a hétköznapok a meditációs központban, és futólag megemlítettem az okot is, amiért odamentem.

A cikk viszont így jelent meg az Origón:

Én csak a megjelenés után észleltem, hogy a nevem alatt ilyen szöveg jelent meg.

Már a cím alapján egy arrogáns libának tűnök, aki annyira el van szállva, hogy mindenki nevében megfejti a meditáció titkát, de a felvezető szöveg aztán még rátesz egy lapáttal. A "férfiak zaklatása elől menekültem" akkor is kötözködésre ad okot az olvasónak, ha különben a meditációt még érdekesnek is tartja. Úgy hangzik, mintha egy öntelt ribanc lennék, aki azt hiszi, hogy minden férfi őt akarja. Arrogáns, beképzelt picsa benyomását kelti a cikk és a cikket még meg sem nyitottuk.

Ehhez mérten érkeztek az olvasói vélemények is. Nem állítom, hogy nem tartottam tőle, hogy a meditációs központ egy kissé unalmas iromány lesz majd az utazási rovatban, de arra azért nem számítottam, hogy az írás tartalmával egyáltalán nem is foglalkozva, mindenki a férfiak zaklatása témán akad fent. Mondanám, hogy kaptam hideget-meleget, de nem lenne igaz, mert csak hideget kaptam :-D

Itt a cikk, ha valaki szeretné megnézni.

Elmerengve

2014 november 19-27.

Bevonultam a Kanduboda meditációs központba. Érdekes élmény volt. 

Nem meditálni mentem, csak nyugton lenni. Úgyhogy az első napokban nem is erőltettem a gondolataim megzabolázását. Leültem szépen a többiekkel együtt a meditálós teremben, és álmodoztam. Álmodoztam a decemberről, milyen lesz újra Európában, álmodoztam a jövőmről, gondolkodtam a múltamon. Mindennel foglalkoztam, csak épp a jelennel nem - ami a meditáció egyik alapvető lényege. De jó volt így. Élveztem. Normál esetben a jelen és a realitás úgy el tud téríteni az álomvilágtól, hogy sosincs időm a végére érni egy kellemesebb gondolatsornak. Most adtam időt magamnak. Idő meg bőven jutott a dologra, ugyanis reggel 4-kor volt az ébresztő a zárdában és a hivatalos napirend szerint lefekvésig 12 órányi meditációt kellett a napba illeszteni.

Ki próbált már egy teljes órán át csendben és mozdulatlanul ülni? TELJESEN mozdulatlanul!

Aki nem próbálta, az próbálja ki, mielőtt tovább olvassa a cikket. ;-)

Ugyanis, aki nem próbálta, az azt fogja gondolni, hogy fegyelmezetlen vagyok, meg nem elég kitartó, meg demagóg megjegyzéseket fog tenni gondolatban, hogy ott volt a szuper lehetőségem meditálni, én meg nem vettem komolyan, stb. 

Aki már vett részt lazító meditáción jóga óra végén, amikor lágy zene szól és a jógaoktató elsorolja, melyik testrészünket lazítsuk el a kényelmes pozícióban, amelyben heverészünk, aztán a társaság fele már a bal könyöknél mélyen alszik, az most azt gondolja, hogy tudja, miről beszélek. De nem. Az a fajta meditáció kellemes és lazító. Azt nagyon szeretem.

Csak aki próbálta már a Vipassa meditációt, az tudja, milyen. Nehéz tök mozdulatlanul ülni. És nehéz emellett a gondolatokat is beszabályozni. Nem kellemes képet kell magunk elé képzelni, mint más meditációs technikáknál. Hanem a semmit. A légzésünket szabad csak figyelni. Áramlik a levegő. Ki. Be. Ki. Be. Gyakorlatilag le kell csökkenteni az aktivitásunkat az agyhalál állapotára. Se mozgás, se gondolkodás, semmi. Csak légzés. Hát borzasztó. És mindezt nem csak egyszer egy órán át, hanem egy nap 12 órán át. Napokig.

Akkor sem bírtam volna szerintem, ha nagyon elhivatottan álltam volna hozzá, de így, hogy valójában csak a menedék miatt vonultam be jóginak, borítékolható volt, hogy elmarad a megvilágosulás.

Azért második nap után kicsit megerőltettem magam, ugyanis a guru (tanár), aki a központot vezető szerzetes, tartott egy konzultációt és olyan okosakat mondott, hogy egész belelkesültem és nekiálltam meditálni. 

Persze, amíg az álmodozással teltek a meditációs óráim, addig kiválóan tudtam mozdulatlanul ülni. Amint nekiálltam a légzésemet figyelni és elkezdtem szellemileg unatkozni, azonnal viszketni kezdett mindenem, amit feltétlenül meg kellett vakarni, pedig nem lett volna szabad, és azonnal zsibbadni kezdett minden végtagom, ami az álmodozással töltött esetekben teljesen megfelelő vérellátással rendelkezett. A légzés figyelése helyett gyakorlatilag a testem fegyelmezésével töltöttem az időt. Ami meg közben megállt. Mikor már vagy 50 perce ültem mozdulatlanul, de az óra végét jelző csengőt már nem volt lelkierőm kivárni, csendben megfordultam és megnéztem a terem végében függő órát. Még csak 10 perc telt el. Nem 50. Tuti megállt az óra.

Szóval nem igazán élveztem a dolgot, de próbálkoztam. Mert mi az, hogy valami nem megy?! Minden megy, csak akarni kell, nem? Majd én megmutatom magamnak, hogy képes vagyok erre is, csak össze kell szednem magam.

Hát nem pont így lett.

A testem ugyanis keményen ellenállt. Mikor már ott tartottam, hogy befegyelmeztem a mozdulatlanságomat, és csak a légzésemre kellett figyelnem, elkezdett légszomjam lenni. Eleinte csak egy kicsit. Biztos azért, mert nagyon figyeltem a légzésemet, és túlszabályoztam. Amit egyénként nem is lenne szabad. Csak megfigyelni szabad a légzést, irányítani nem. Hát nem ment. Ha figyeltem, szabályoztam. Ha nem szabályoztam, nem tudtam figyelni. A dolog odáig fajult, hogy elvesztettem a szabad légzés képességét és ha nem számoltam a lélegzetvételeimet, légszomjam lett. Rendszeresen fulladás jött rám, amint megpróbáltam meditálni. Volt, hogy ki kellett rohannom a teremből, mert annyira nem kaptam levegőt, hogy már szédültem. De nem adtam fel. Újra és újra próbáltam legyőzni a légszomjat. Ugye idő volt rá, mert mást sem csináltunk egész nap. Nem akartam elfogadni, hogy egy ilyen egyszerűnek tűnő dolog kifog rajtam.

Az agy irányít, a test végrehajt - gondolta az agyam. Dugulj el! - válaszolta a testem. És így is tett. Eldugult az orrom. De úgy, hogy semmi nem segített. Ez kábé a harmadik napon volt, ami másfél hétnek tetszett. Rettenetesen lassan ment az idő az üres semmittevéssel. Olvasni sem szabadott, a telefont elvették a bejelentkezésnél, egymással beszélgetni is tilos volt. 

A többi jógi általában 3 napig maradt. Nekem is érett a gondolat, hogy mennem kéne. De mivel nem volt hova és anyagilag sem álltam túl jól és egyáltalán nem vágytam a kinti arcokra, inkább átgondoltam a dolgot. Amíg nem csesztem el a kellemes álmodozásaimat ezzel az hülye légzésszámolással, addig tök jól éreztem magam. Ki kellene bírnom itt egy hetet. Nem meditálni jöttem, hanem itt maradni. Ez a cél. Fenébe a meditációval!

Visszatértem az eredeti utamra, de a légzésem nem jött rendbe, úgyhogy már csak jelképesen jártam be a meditációs terembe. Csak annyira, hogy lássák az igyekezetet és ne rakják ki a szűrömet. Többnyire az udvaron "meditáltam", egyedül, hanyatt fekve. Mondhatnám úgy is, hogy szundiztam. 

Úgy napi 16 óra pihengetés után már nem álmos az ember, úgyhogy ez is borzasztóan unalmassá vált. Ekkor került elő a titokban becsempészett ebook olvasóm, amit innentől titokban olvasgattam a szobámban. Máris jobban telt az idő.

Kibírtam 8 napot a meditációs központban. Nyolc nap semmi. Ha az ember nyaral, úgy elrepül, hogy még észre se veszi, hogy odaért, már menni kell haza. Nyolc nap semmi, ha dolgozik az ember és a hétvégét várja. Nyolc nap semmi, ha autóstoppal kóvályog az ember és új helyeket lát. Nyolc nap semmi, ha társaságban van az ember, ha a kedvenc időtöltését végzi, ha el van foglalva, ha van értelme a napjainak, ha van különbség a reggel és este között.

De ha a napok ugyanolyanok, ha egész nap csak ugyanazt csinálja az ember, ha órákon át csak némán kell ülni, ha nem történik semmi, ha nincs kihez szólni, ha a délelőtt pont olyan, mint a délután, ha a nap hajnali 4-kor kezdődik és 11-kor már olyan érzés, mintha eltelt volna egy teljes nap, na akkor a nyolc nap nagyon sok. Nekem úgy tűnik, legalább egy hónapot voltam bent.

De azért jó volt. Jókat ettem, aludtam, álmodoztam. És pár gondolat nagyon a helyére került. Rájöttem, mi a fontos az életemben és mit kell csinálnom 2015-ben.

Jött a hideg zuhany

2014 november 17.

Kellemes szálláskereső kalandom után biztosabb vizekre akartam evezni, ezért célba vettem Negombo-t, ami egy népszerű turistaközpont a fővárostól északra. Gondoltam, ott, ahol csak turisták mozognak, igazán semmi atrocitás nem érhet.

Vonattal mentem, a pályaudvaron azonnal lecsapott rám egy tuktukos. Volt egy tippem, hogy melyik szállásra megyek, de mivel arról a hostelről több volt a negatív komment a neten, mint a pozitív, nem voltam annyira biztos, hogy tényleg az a legjobb választás. A taxis rögtön ajánlott szállást is a fuvar mellé, és mivel az ár nem volt vészes (annyi volt, mint az előző esti szállás az ablaktalan, forró szobában, de ez wifivel és meleg vízzel), ezért elfogadtam. Odavitt a hotelhez, ahol a tulaj barátságosan fogadott, megmutatta a szobát, ami a legfelső emeleten helyezkedett el. Szép kilátás, tiszta szoba, saját fürdő. Külön rákérdetem a wifire: Tuti működik? Mert nagyon fontos, hogy működjön, muszáj beszélnem emberekkel és intéznem szállást és jegyeket.

A tulaj megmutatta a wifi jelszót, kipróbáltuk, működött, megkérdeztem, adna-e kedvezményt, ha több éjszakát maradnék, azt mondta, igen, megegyeztünk és kivettem a szobát.

Este hajat akartam mosni. A meleg víz csak nem jött a csapból, pedig ott volt mellette a vízmelegítő. Próbáltam áram alá helyezni, de nem volt kapcsoló. Leszaladtam a csávóhoz, hogy megkérdezzem, mi a titok. Erre közölte velem, hogy a meleg víz nem volt benne az alkuban. A hotel bejárata mellett óriási betűkkel ki van írva,hogy wifi és meleg víz jár a szobákhoz. Egy szóval nem említtette, mikor megalkudtunk, hogy a kiírással ellentétben nem lesz meleg víz a szobában. Minden apróságra rákérdeztem, mielőtt igent mondtam a szobára: lesz-e WC papír (nem szokott lenni, mert a helyiek nem használják), van-e törülköző, fürdőszoba, ventilátor. Minden OK volt. Eszembe nem jutott külön megkérdezni a meleg vizet, hiszen az már a kapuban hirdetve van.

Ezt el is mondtam neki, mert az egész kicsit lehúzósnak tűnt. Erre az ember elkezdett üvölteni velem, hogy neki milyen drága itt az áram. Az ominózus szakács-pofon után valahogy nem volt már meg bennem az Európában megszokott magabiztosságom, és eléggé beszartam, hogy megver az ürge a beszélgetés hevében. Mondtam neki, hogy felejtse el, hogy szóltam, jó lesz nekem a hideg víz is. Erre viszont elkezdett erőlködni, hogy fizessek többet és akkor ad meleg vizet. Ok, mennyit akar? Olyan árat árat mondott, ami több volt, mint a szoba árának a fele. És mivel a hotelben láttam villanyszámlát, tudtam, hogy egy zuhanyozás ennek az összegnek a századrészéből kijönne. Mondtam, hogy nem kérem, hagyjuk az egészet, inkább kiköltözöm másnap. Olyan elkeserítő volt, hogy ennyi rosszindulattal találkozom ebben az országban, hogy alig tudtam visszatartani a sírást a tulajjal szemben állva. Felmentem a szobámba és baromira elveszettnek éreztem magam. Alig vártam, hogy visszatérjek Európába, ami őszintén szólva váratlan fordulat az életemben, ugyanis Európa lenne normál esetben az utolsó hely, ahova menni akarnék. Sri Lanka kicsit kiverte a biztosítékot (és ekkor még háta volt pár érdekesség).

Egy perc sem telt el, a tulaj kopogott a szobám ajtaján. Totál agresszívan folytatta az előző vitát. Én mindent ráhagytam, csendesen és kedvesen válaszoltam, teljes alázattal. Frankón féltem, hogy bántani fog. Megalázó volt az egész helyzet. Fizetsz egy szolgáltatásért és nem kapod meg, aztán ha rákérdezel, megfélemlítenek. 

A beszélgetés azzal végződött, hogy bekapcsolta nekem a bojlert, azzal a feltétellel, hogy maradok 2 éjszakát, én meg szelíden megköszöntem, pedig akkor már inkább lettem volna a világ másik végén zuhany nélkül.

Este próbáltam netezni, de 9 óra körül váratlanul megszűnt a kapcsolat. Lemenetem érdeklődni (vakmerőségem nem ismer határokat, ha internetről van szó :D ), és kiderült, hogy a wifi csak nappal működik. Éjszakára kikapcsolják, mert túl drága. Nem baj, hogy nekem épp éjszaka kellett volna, mert akkor van Európában nappal és akkor tudtam volna beszélni azokkal, akikkel akartam volna. Másnap ki kéne költöznöm. De nem mertem. Amilyen mérges lett a pacák, mikor azt mondtam, hogy én inkább kiköltözöm másnap, tuti valami konfliktusba keverednék vele, ha próbálnék elmenni. Hogy hova menjek, az is jó kérdés lett volna, mert ugye net nélkül másik szállást sem tudok keresni. Szívás. A wifit reggel 10-ig nem kapcsolták vissza. Úgyhogy maradtam és meghúztam magam.

Elsétáltam a főutca végéig és minden olcsóbbnak tűnő szálláshelyet megnéztem. Mocsok, tömeges szobák, közös fürdők szinte ugyanilyen árért. Végül is a helyzethez képest akkor nem olyan rossz a szállásom. Útközben folyamatosan zaklattak az út szélén üldögélő tuktukosok, bolti árusok, turistakísérgetők, éttermi behívogatók. A legjobb az volt, mikor egy lepukkant, öregedő biciklis pacák, aki vallási alapon szoknyát viselt, elkezdett az ujjával és a nyelvével olyan dolgokat mutogatni nekem, amin Európában röhögtem volna, hogy milyen szánalmas szatír-tanonc, de itt nem tartottam viccesnek. Inkább ijesztőnek. Különösen azért, mert ez nem az első ilyen eset volt a napokban.

Érett a gondolat. Érett a gondolat, hogy elhúzzak ebből a környezetből. A repjegyem 2 hét múlvára szólt. Addig hova?

Már legszívesebben zárdába vonultam volna. Igen! Ez az!

A meditációs központok ideálisak az ilyen elvonulásra. Biztonságos, zárt hely, nem zaklatnak a tuktukosok, nem mutogatnak mosdatlan, lepukkan disznók, biztos szállást és étkezést kínálnak.

Megnéztem a neten, milyen lehetőségeim vannak. Találtam egy pár meditációs központot, ahol külföldieket is fogadnak (tud valaki angolul), és nem kell előre bejelentkezni. Az egyik Colombo mellett volt. Felhívtam őket és megkérdeztem, jöhetek-e. Igen. Szuper. Nem vagyok ráhangolva a meditációra, de el akarok vonulni Sri Lankától. 

Elég volt ebből az országból. Megyek meditálni.