Miről szól az életem

Még mindig a meditáció. 

A mozdulatlanul üldögélés órái alatt a bizarrtól az őrültig sokféle gondolat nyüzsgött a fejemben. Minden meditáció után lejegyzeteltem a közben megfogalmazott agymenéseket.

Eleinte csak élveztem a sokféle gondolatot, követtem a pillangókként száguldozó képzeletemet. Nem erőltettem semmit. Majd lecsillapodik az agyam, ha eljön az ideje. Időm pedig volt.
Néha kellemesen bealudtam meditáció címén. Tökéletes volt. Leszámítva, hogy első nap éhen döglöttem.

Aztán második napon elmentem az észosztásra, amit a guru tartott. Nagyon érdekeseket mondott. Többek között olyanokat, hogy az egónkat ki kell iktatni, hogy nem szabad sem boldognak, sem boldogtalannak érezni magunkat, meg hogy alapvetően boldogtalanul születünk, és az egó megszüntetése tesz majd boldoggá. Ennél a pontnál bátortalanul felvetettem, hogy szerintem a csecsemő nem azért sír, mikor megszületik, mert boldogtalan, hanem azért, hogy kitisztuljon a tüdeje, de elnéző mosolyt kaptam a bölcs embertől, úgyhogy nem erőltettem. Hát fene tudja, lehet, hogy neki van igaza.

Itt kábé már elkönyveltem a meditáció egész háttértudományát bizonytalan lábakon állónak, de miután ez már a második alkalom, hogy meditáció közelébe sodor az élet, érdemes lenne túlesnem a leckén és megtanulni, amit megtanulhatok. Hátha ez valami életfeladat. És ha nem járom ki az iskolát, esetleg nagyobb pofonnal próbál majd az élet a jó útra téríteni. És hát Sampath - mint a Sors kirendelt kezének - pofonja már elég nagy volt. Nem kell még egy. Megpróbáltam meditálni.

Aminek az lett az eredménye, hogy tiszta agresszió lettem belül. Nem akarom kiiktatni az egómat! Én szeretem az egómat. És nem akarom megszüntetni a boldog és boldogtalan érzéseimet. És szeretem őket. Huszonéves korom óta hedonista életet éltem. És jó volt. Minek indulnék el most a nihilizmus felé. Ezt a hülyeséget! De azért csináltam. Próbálkoztam. Hátha majd közben rájövök, miért is jó ez nekem.

Visszaolvasva a meditáció után írt jegyzeteimet, minden meditáció alatt teljesen más megvilágításban láttam a dolgokat. Óránként más hangulatban íródtak a feljegyzéseim. Néha régi sérelmek törtek elő a múltból, néha racionális ötleteim támadtak a jövőmmel kapcsolatban, néha békét akartam teremteni minden hajdani ismerősöm emlékében, néha néha megbocsájtottam azoknak, akik bántottak, néha én kértem bocsánatot, néha hálát rebegtem jóakaróimnak, néha meg áldást kértem mindenkire.

Mindenféle technikával próbáltam magam rávenni a nyugtonmaradásra és a légzésem figyelésére. Pozitív motiváció, büntetés, bizonyítási vágy felébresztése, szelíd győzködés, volt minden. Hiába.

Viszont arra jó volt, hogy sok dolog feljött mélyről, és volt időm feldolgozni.


Egyszer éppen a guru javaslata alapján boldogságot kértem Buddhától a meditáció előtt, amikor váratlanul megvilágosodtam.

- Mi a fenének kérek én boldogságot valakitől, aki nem én vagyok?! Én vagyok az egyetlen, aki boldoggá tudom tenni magam. A boldogság belülről fakad. Ha én boldog akarok lenni, akkor a körülményektől függetlenül boldognak érezhetem magam. Nem kell ehhez senki külső segítsége. Ezt eddig is tudtam. Mit bohóckodom akkor most azzal, hogy bármi jót várok egy lótuszülésbe merevedett szobortól, akinek semmi köze hozzám? Buddha tuti nem úgy értette a tanításait, hogy a követői életük végéig a légzésüket figyeljék. Szerintem arra gondolt, hogy a légzésfigyelés segít eljutni egy olyan állapotba, amikor világmegváltó gondolatok támadhatnak az ember fejében.

Innentől visszatértem a normál kerékvágásba, a saját életfilozófiámhoz.

És világmegváltó gondolataim támadtak :-D

Ezek rövid összefoglalója:

1. Isten bennünk van, csak mi adhatunk boldogságot és áldást magunknak. Senki más nem felelős érte. Bennünk van a teremtő erő. Csak használni kell.
2. Hiányzik a kreatív alkotás. Csinálnom kell valamit. Vissza kell térnem a kézműves dolgokhoz.
3. Elterelhetem a figyelmemet a fontos dolgokról, de attól még léteznek. Gyereket akarok. Jövőre.
4. Már nem élvezem a történetírást. Már nem magamért csinálom. Inkább  kötelességérzet azokkal szemben, akik várják az új történeteket. És ez így nem jó. A történetek laposodnak, hiányzik belőlük a régi lendület és humor. Szüneteltetem a blogírást 2015-ben.