2013. március 17., vasárnap

Török átok


Kiraboltak.

Pontosabban nem is engem, hanem a kis tárolókamrámat, ami a lakásommal egy folyosón, pár méterre az ajtómtól található.

És az érdekesség nem is önmagában a rablás. Mert az naponta megtörténik másokkal is.
A vicces az, hogy tudom, ki volt.

A történet is elég cifra.

Mikor a lakást vettem 7 éve, úgy tudtam, hogy tartozik hozzá egy kis tárolókamra a folyosó végén, melynek a kulcsát át is adta az előző tulaj. Én pedig jól megpakoltam a tárolót kacatokkal.

Mikor legutóbb lepattantam az országból (4 hónapja), kihordtam a tárolóba mindent, ami a lakásban lakó barátnőmnek útban lett volna: szinte új görkori, jégkori, szerszámok, egyéb sporteszközök, általános iskola első osztály óta gyűjtögetett ceruzák és barkácsholmik, stb.

Az elmúlt 7 évben jól elvolt a tároló a folyosó végén. A kutya rá se nézett.

Nem úgy most. . . 

Az történt ugyanis, hogy a folyosón az egyik lakást egy magánszemély megvette az önkormányzattól. Elkezdte felújítani. Ami mozgolódással jár. Ezzel aktiválta a házban lakó mitugrász, mindenlébenkanál, titkosügynöknekhiszemmagam, énvagyokittajani ex-gondnok fontoskodásra érzékeny receptorait, aki azonnal meg is jelent a felújításnál és engedélyeket meg adás-vételi szerződést követelt a munkásoktól.

Miután sikerült a munkálatokat 1 napra felfüggesztenie (amíg megjött a tulaj a papírokkal), átváltott bratyizósra és előzékenyen tájékoztatta a munkásokat és a tulajt, hogy van ám egy kis kamra is ehhez a lakáshoz. Futólag meg is kérdezte a szomszédokat, hogy tudják-e kinél van a kamra kulcsa, a szomszédok pedig mondták neki, hogy az bizony az Orsinál van, mivel az az ő kamrája. Ez az ex-gondnoknak (nevezzük Müllernek) nem volt elég világos válasz, ezért megnézte a Társasház Alapító Okiratában és leleplezett egy óriási horderejű csalást: a lakásomhoz hivatalosan nem tartozik tároló. Konkrétan egyáltalán semmi infót nem talált erről a helyiségről az iratban, de ez már elég volt neki ahhoz, hogy intézkedni kezdjen. Mert ugye, ha a kamra nem az enyém, akkor nem is tárolhatnám benne a cuccaimat jogosan. És míg ez kulturált környezetben annyi következménnyel járna, hogy felszólítanának, hogy távolítsam el a holmimat, esetleg felszólítanának, hogy bizonyítsam tulajdonjogaimat, addig Müller-Kém (müllerkém, haha) világában ez feljogosítja őt ara, hogy benézzen a kamrába. Ami egy giga lakattal van lezárva. Vaspántokkal. Még az előző tulaj tette rá vagy 60 éve. Szóval az még anyagból volt. 
Ez nem rettentette el müllerkémet. Felszólította a felújításon dolgozó munkásokat, hogy fűrészeljék le a lakatot. Mikor a kamrát kinyitották, látták, hogy ott van benne a görkorcsolya eredeti dobozában. Az egyik munkás meg is jegyezte, hogy ő ezt elvinné, ha a helyiség tényleg az elhunyt önkormányzati bérlőé. Hogy valóban elvitte-e akkor vagy később, arról nincs infóm, mindenesetre a korcsolya eltűnt. 
Szóval müller látta, hogy a kamrában görkori, hulahopp karika, fittness labda és IKEA bútorok vannak. És ezek alapján azt a megállapítást hozta, hogy ez a kamra bizony Károly bácsié volt, aki élete utolsó 10 évében mozgásképtelen volt, a legutolsó kettőben pedig már önellátásra is képtelen (pelenka). Miután ezt ilyen intelligensen kikövetkeztette, elégedetten távozott. Nem, nem záratta vissza a helyiséget. Viszont kihirdette, hogy ő milyen fontos és hasznos dolgot tett, mert felfedezett egy plusz 1 nm-t, amit a ház bérbe adhat, eladhat, stb. és hamarosan ki is lesz lomtalanítva a tároló.

Na ezek után nem csoda, hogy valaki, aki erről hallott (a munkások vagy a lakók közül) úgy gondolta, megmenti a még használható dolgokat a kidobástól. Így kelt lába a görkorcsolyámnak, a jégkorcsolyámnak, a szerszámaimnak, a fúrógépemnek, több száz írószernek, barkácskészletnek, olajfesték készletnek (ecsetekkel), lakásfelújításhoz szükséges eszközöknek (plusz festékek, gipsz, stb), virágkaspóknak.

Mikor felfedeztem a betörést és megtudtam, hogy müller nyittatta ki, azonnal mentem és rákérdeztem nála. Persze nem számonkérve, hanem csak érdeklődőként, hogy mit tud arról az állítólag gazdátlan helyiségről. Büszkén közölte az állatja, hogy azt ő feltörette és nemsokára kihordatja a cuccokat belőle.
Mondom neki, hogy az az enyém. Az nem lehet, mert ő nem látta az alapító okiratban. Ezen egy darabig szépen elvitatkoztunk, majd amikor tájékoztattam, hogy gyakorlatilag betört a kamrámba, és azzal, hogy nem záratta vissza, az övé a felelősség minden utólag eltűnt tárgy miatt, rámripakodott, hogy jelentsem fel, ha nem tetszik a rendszer. Ezen a ponton egy "elnézést, nagyon sajnálom, hogy ostobaságommal kárt okoztam" szerintem helytállóbb lett volna, de ehhez nyilván a rendelkezésre álló 50-es IQ-nál magasabb hányadosra lett volna szükség. 
Azzal már az első pillanattól tisztában voltam, hogy feljelentéssel nem megyek semmire, max engem hívogatnak be tanúskodni, amivel keresztbe tesznek további utazásaimnak, szóval próbáltam máshogy dűlőre jutni. Halvány esélyt láttam rá, hogy ha megtalálom a "tettest", és szólok neki, hogy tévedés történt, talán visszaadja a maradék dolgaimat (amit még nem adott el). Igen, optimista vagyok. És igen, hiszek abban, hogy alkalom szüli a tolvajt. Nem is tekintettem lopásnak. Tévedésből elvitt, a kidobástól megmentett cuccok. Na persze nem jutottam semmire. A munkások, akiket müller a betörésre felszólított, tök mást mondtak, mint a vén fószer. Még az időpontot sem sikerült behatárolnom. Januárban történt, vagy februárban, mikor már itthon voltam? Nem tudom. Végül elfáradtam és feljelentést tettem.

A rendőrség meglepő módon kijött a helyszínre. Wow! Persze müller épp nem volt otthon, pedig megnéztem volna, hogyan győzködi a rendőröket is, hogy "de ő csak benézett, nem vitt el semmit". Nem bírta belátni, hogy egy lakattal lezárt helyiségbe nem nézünk be csak azért, mert nem tudjuk, kié. 
A rendőrség távozott. Majd biztos behívják tanúnak, ő meg mindent letagad. Ennyi. A cuccaim ettől nem kerülnek elő.

Közben meg azért a kamra tulajdonviszonyait sem ártott tisztázni. Igaz ugyan, hogy akkor sem lett volna joga betörni, ha a kamra valóban nem az enyém, mert akkor is max felszólíthatott volna, hogy pakoljam ki, de az a tuti, ha tiszta a kép, szóval járhattam utána, miért nem szerepel az alapító okiratban.

Aztán a szomszédom (akivel első pillanattól nagyon jóban vagyunk) tájékoztatott, hogy az a kamra az ő előtte itt lakott nénié volt, aki átadta a használat jogát az én előttem itt lakott néninek. Megnéztem az alapító okiratban és lám lám, tényleg. Az én lakásomnál nem szerepel, de a szomszédnál igen. Müllerke csúnyán benézte. Hogy az átadásról/ajándékozásról bármiféle szerződés készült-e, azt még nem derítettem ki, de bárhogy is lesz, mi egymás között a szomszédommal meg fogunk tudni állapodni erről. 

A görkorim persze ettől sem kerül vissza hozzám, de jó eséllyel még egyszer nem töreti fel a zárat a seggfej.

És igen, tehetetlen vagyok. Még egy pofont sem adhatok neki, mert akkor önbíráskodom és engem állítanak elő. Gondoltam, hogy leírom a sztorit és bedobom minden postaládába a házban, hogy legalább tudják a lakók, mekkora köcsöggel lakunk itt, de akkor meg még ő jelenthetne fel rágalmazás és becsületsértés miatt. Amit nyilván meg is tenne.

Szóval ennyi. Rossz szomszédság török átok.



1 megjegyzés:

  1. Fasza...:) Okos ember saját hibából tanul, a még okosabb másokéból...Bár ettől nem lesz meg egyik cuccod sem, azért a történteket olvasva odafigyelek majd ilyesmi helyzetekre.

    VálaszTörlés