Az élet csupa döntés. . .

. . . állapitottuk meg Anettával, szlovák kolléganőmmel a jacuzziban heverészve. Nehéz kérdések. Menjünk át vajon a termálmedencébe, ahol pezsgőfürdős éleményelemek vannak, vagy inkább a kültéribe, ahol van lábmasszázs és hátmasszázs, vagy a melegvizes úszómedencébe egy pár hosszt úszni? Csupa döntés :D

Miután augusztusban 1 kolléganőm nyaralni ment, 1 lebetegedett, 1 pedig időnként egyszerűen nem jött dolgozni, kénytelenek voltunk mi, maradék 3-an 12-16 órákat dolgozni. Egymás iránti megértésből. Elvileg nem volt muszáj ilyen sokat gürizni, de ha este 8-kor hazamegyek, a kolléganőm ott marad tök egyedül az egész terasz és a belső rész kiszolgálására. Ami már ketten is durva, de egyedül lehetetlen. Úgyhogy maradtam. Öt napig játszottuk ezt. 

Aztán az egyik főnököm beszólt. Nem azt mondta, hogy kösz, hogy kidolgoztad a beled és leszakadó lábbal itt hajtod nekem a bevételt. Nem. Közölte, hogy miközben ketten végeztük 4 ember munkáját, nem üritettük ki rendszeresen a hamutartókat az asztalokon. Jah. Mert lusták vagyunk. Nem azért, merft kilógott a belünk, hogy minden vendéget kiszolgáljunk...

Egy kissé kiakadtam a megjegyzésén. Kissé. Mondjuk úgy annyira, hogy tündibündi buddha-Orsi hirtelen megszűnt létezni és a hatékony, ám kissé nehéz természetű verzió tért vissza. Hirtelen. Nem sokon múlott, hogy a kezemben tartott üveg hamutartó apró darabokra törjön. A fején.

Ez már a sokadik csepp volt a pohárban. Fejetlenség van az egész üzletvezetésben, és mindig a szerencsétlen igavonó barmok szivnak.
Rosszul tervezik meg a munkabeosztást, aztán az utolsó pillanatban berángatnak dolgozni, vagy épp délre kéne mennem, de óránként kapok egy sms-t, hogy még ne jöjjek és végül este 6-kor kezdek. Ami azt jelenti, hogy napközbenre nem tud az ember programot tervezni, hiszen déltől munka lett volna, de estére sem, mert akkor meg valójában munka van. Elcsesződik egy teljes nap. Meg volt, hogy hirtelen szabit adtak az érkező váltótársamnak, mikor már 9 órája dolgoztam és alig vártam, hogy hazamehessek. És maradhattam még 4-5 órát dolgozni.
Ezen az estén telt be a pohár. Mert mindent elvisel az ember, ha legalább megbecsülik érte, vagy elismerik az erőfeszitéseit. De itt nem. Közöltem, hogy másnap engem ne várjanak.

Sztrájkoltam. Elhúztam egy termálfördőbe pihenni. 36 fokos viz, masszász effektek, jacuzzi, úszkálás. Szegény kihasznált testem újjászületett. (Azóta rendszeresen járok, legutóbb Anetta is velem jött.)

Telefonon szóltak, hogy azért este menjek már dolgozni. Nem mentem. Idő kellett, hogy átgondoljam, akarok-e megbecsülés nélkül is dolgozni. És olyan jól esett protestálni, hogy el is múlt a dühöm.

Bementem, hogy beszéljek a főnökömmel. A három fivérből a legidősebb volt bent. Nagyon érdekes dolgot mondott. Azt mondta, ez nem egy börtön, senki sem kényszeritett arra, hogy 14 órát dolgozzak. Nyugodtan hazamehettem volna, mikor megvolt a 8 órám. Nem az én felelősségem, hogy kevés az ember és meggebed a munkában a kolléganőm, akit egyedül hagyok. Én választottam önként, hogy 14 órát dolgozom, ők nem kényszeritettek.
Hmmm. Tulajdonképpen igaza van. Kicsit furcsa a hozzáállás, de kétségtelenül igaza van. Az már más kérdés, hogy van-e szivem a kolléganőimet szarban hagyni, meg hogy utána milyen szemmel néznének rám.
De amit mondott, az igaz. Az én döntésem volt, hogy kidolgoztam a belem.

Azóta másképp állok a dolgokhoz. Új stilusban dolgozom. Nem csinálom ki magam más üzletének hasznára. Szezonmunka. Nem ér annyit. 

Nem dolgozom 12 órát úgy, hogy közben egyszer eszem, azt is a konyhában állva, 2 felszolgálás közötti rohanásban. Közöltem, hogy nekem szükségem van rendes kajaszünetre. A többiek dohányozni járnak, én meg le fogok ülni szépen enni. Nem volt kifogásuk ellene. Tulajdonképpen már korábban is válthattam volna stilust, akkor nem kellett volna megvárni, hogy kikészitsem a szervezetem. Ezt is megtanultam :)

Főnököm, a zsonglőr
Tényleg tiszta cirkusz a munkahelyem :)

Azóta a beszólogatós főnökömet is osztom. Beszól, visszaszólok. Ugráltat, nem reagálok. Emberi hangon kér, azonnal ugrom. Jól működik. Egy hét klasszikus Orsi után egész másképp értékelik tündibündi Orsit.

Azóta kifejezetten jóban vagyunk az emberrel. Poénra veszem a kötözködését, nem hagyom, hogy fölém kerekedjen, és csodák-csodájára azt érzem, hogy megkedvelt. Pedig nem birta a fejemet korábban, az tuti.

Hihetetlen, hogy az embereknek tényleg az kell, hogy rugdossák őket és az arcukba tapossanak. Egész felnőtt életemben azt az elvet követtem, hogy mutasd a fogad fehérjét, azután lehetsz kedves és barátságos is, akkor tisztelnek az emberek. De tavaly úgy döntöttem, van ennél barátságosabb módja is az érvényesülésnek.
Megpróbáltam.
Itt nem jött be. Finomítanom kell a technikán. Mert azért továbbra is hiszek benne, hogy nem kell félelmetesnek lenni ahhoz, hogy elfogadjanak és emberként tiszteljenek. Csak még nem jöttem rá, hogyan. Az emberi természet hülye. Aki erősebb, azt tisztelem. Aki gyengébb, azt lábtörlőnek használom. És időbe telik, mig észrevesszük, hogy akit lábtörlőnek használnak, az nem feltétlenül gyengébb vagy kevesebb a többieknél. Lehet, hogy csak türelmesebb.

Ezt az idézetet épp aznap tette fel valaki Facebookra,
mikor ezt a bejegyzést irtam. Ugyan nem teljesen arról szól,
amiről  én irok, mégis találónak éreztem.

Kipróbáltam mindkét oldalt. 

Tapostam el embereket, mert gyengébbnek tűntek. (Ezúton is bocsánatot kérek minden korábbi áldozatomtól. :) Kiemelten gondolok itt Évára, akinek leüvöltöttem a fejét a nyomtatás miatt. Kb 3 éve. Ez sokszor eszembe jutott mostanában. Biztos ő is emlékszik.) Harcias voltam a békésebbekkel, odébblöktem a gyengébbnek tűnőket. Annak adtam tiszteletet, aki megkövetelte, nem pedig annak, akinek járt -- vagyis mindenkinek.

Az utóbbi időben pedig hagytam, hogy lábtörlőnek használjanak, mert nem akartam részt venni az erő-harcban. Hagytam, hogy csicskaként ugráltassanak és leüvöltsenek, ha rossz kedvük volt. Lepergett, mert pontosan tudtam, hogy nem személy szerint nekem szólt. Kedvesen és barátságosan reagáltam, ha rámmorogtak. Pontosan olyan voltam, mint amit én sem tudtam korábban tisztelni. Lábtörlő.

Egyik sem jó. Tuti, hogy van egy középút. 

Úgy döntöttem, megkeresem ezt a középutat, ahol békésen, barátságosan lehet egymást tisztelni...

Úgy döntöttem, létezik ilyen út.


És végülis az élet csupa döntés... :-)