Tánc az esőben

Minden év utolsó hétvégéjén ünnepséget rendeznek Tahiti legszebb Marae-jében, a Marae Arahurahu-ban.

Erről a szentélyről már írtam. A házunktól 5 percre, egy dzsungel-szerű kertben, pálmák és virágzó fák között bújik meg.

A másfél órás ünnepségre több százan jönnek (ami itt már létszám). Tradicionális táncok, kórus, zene kis előadással keverve.

Egész nap gyönyörű idő volt, erős napsütéssel. Az előadás 4-kor kezdődött, de még égetett a nap.

Elhelyezkedtünk a szabadtéri nézőtéren. Megjelentek az első szereplők meg az első felhők. Reméljük, vár az eső a show végéig. Díszes jelmezben megjelennek a hagyományőrzők. Egyikük valamiért felszalad egy kókuszpálmára.  Megjelenik az énekkar és leül a zenészek előtt. Folyamatosan szól a dob.

A díszruhások (sztem vmi sámán) elvonulnak, majd belibbennek a fűszoknyás, pálmaruhás táncosok. Elkezd cseperegni az eső.

A tánc után megjelenik az uralkodó. Mivel a király nem érinthette a földet (bármihez hozzáért, az tabu lett, és gáz lett volna, ha a lába nyomán mindenhova szentélyeket kellett volna telepíteni), szolgái a nyakukban vitték. 

Mozgolódik a közönség, keresik az esőkabátokat. Esik az eső. Nem baj. Víz. Maradunk.

A sámán köszönti az uralkodót. Az eső szakad. A közönség rutintalanabb tagjai távoznak. A helyi erők a szék alá teszik a nem vízálló cuccaikat. A fán kuksoló szereplő visszatér a földre. Önszántából és balesetmentesen. De feltételezhető, hogy csak a csúszásveszély miatt mászott le ilyen hamar.

A konferancié megkérdezi a közönséget, akarjuk-e az előadást. Éljenzés, kiabálás. The show must go on. Folytatják.

Az uralkodó és a sámán valami szertartásba kezd. Szomorúan csüngenek a virágkoszorúk a szereplők fején, csapzottan lógnak a tolldíszek. Az eső trópusi stílusra vált és függönyt von a szemünk elé. Áznak a dobok, a jelmezek. Kár értük. Abba kéne hagyni. A rutinos helyi erőknél is előkerülnek az esőkabátok, esernyők. Csurom vizesek vagyunk. A kórus énekel. Az eső bedurvul. Már nem hallani a kórust sem. A félmeztelen táncosok enyhén vacogni kezdenek. A dob hangja a megnedvesedett bőrtől eltompul. A közönség egyre fogy. Mi még kitartunk. De nem sok értelme van.

A konferancié végül kérdőn a közönségre néz. Bólogatás. Széttárt karok. Az előadás véget ér.

Hazacsúszkálunk. Térdig áll a víz az úton.

Háromnegyed 5. Eláll az eső.

17.00 kisüt a nap.

Naaa neeeeee!

Tahiti Iti

Véget ért a nagy esőzés. (Mármint átmenetileg.) Lehet kirándulgatni.

Még nem jártam Kis-Tahitin, a félszigeten. Itt az idő megnézni.

Tahiti Iti Taravaonál csatkakozik Tahiti Nuihoz. A félsziget egy kisebb hegy, és abban különbözik Tahiti Nui-tól, hogy teljesen más.

Madarak szörföznek a tehén hátán

Először is nem trópusi. Nincsenek pálmák. 

Viszont vannak tehenek. 

És kontinentális növényzet. 

Fák. 

Fű. 

Bokrok. 

Mező. 

Madarak. Igazi hanggal. Mert - eddig nem írtam, de - a tahiti madarak hangja fura.

Én csak békamadárnak hívom őket. 

Ülsz a tengerparton, nézed az ezer színű naplementét, lágyan fújdogál a szellő, csobbannak a hullámok, morajlik a tenger, melletted meg-meglebben a kókuszpálma levele. 

Béke van, szépség, nyugalom. 

És akkor valami brekegve elrepül a fejed felett. A földi paradicsom madara. Mint valami varjú. 

Az egyetlen jel Polinéziában, ami arra utal, hogy ez az álom még mindig a valóság. Feldolgozhatatlan lenne a hely tökéletessége, ha még madárcsicsergés is jutna ide. 

Igaz, nem panaszkodhatunk, mert csicsergésnek ott vannak a gekkók.

Szóval Tahiti Itin igazi madárhangon énekelnek a madarak. Épp olyan a hely hangulata, mint bármely európai nyári tájé. 

Az ember elhever a magas fűben, élvezi, hogy nincsenek kullancsok és kígyók, hallgatja a madarakat és sütteti a hasát. 

Gyerekkorom nyári pillanatai köszönnek vissza.

Az albi

Utoljára 20-as éveim elején laktam lakóközösségben.

Meg most. Beköltöztem Paeában kedvenc társaságomhoz. Maradok január végéig.

Nem unatkozunk. Tiszta nyári tábor hangulat. Esténként grillezés, kártyázás, közös zenélés, közös főzés, közös takarítás, közös fogmosás. : D

Hétvégi nagy reggelizések (úgy délig), heverészés a teraszon, úszkálás, halászat.

Nagy közös reggeli
Mézes disznósült és kolbász. Erjesztett kókusztejben nyers hal. Mangó és ananász.
Szilvás süti. Aszalt gyümölcskockák kókusztejben. Firifiri (fánk).

Megjött a vacsora. Még pislog.

Készül a karácsonyi  estebéd
Libamájas, lazacos és kaviáros toast. Szamosza (zöldséggel töltött tészta)

5 éves lettem

Karácsonyfa

Bagett lobbi

Vaj van a pékek füle mögött. Valami nem stimmel a bagett körül.

Ha az ember rendel egy adag sült krumplit egy büfében, 500 Frankot fizet.
Egy tojásrántotta 1000 Frank.
Húspogácsa, sült halszelet szintén 1000 Frank körettel.

DE

Egy tojásrántottás, sültkrumplis bagett csak 400 Frank. És majdnem teljes adag krumplit tesznek mellé.
Ha ugyanezt paninivel vagy kenyérrel kéri az ember, máris 600 Frankba kerül.

Valamit tud a bagett. Annyira olcsó, hogy negatív az ára.
Bármihez hozzáadod, az olcsóbb lesz tőle.

Valakinek érdekében áll Polinéziát bagettel etetni. . .

Polinéziában különben nincsenek háztáji jószágok. Van tömérdek kóbor kutya, meg tyúkok, de kecske csak a Marquesas szigeteken (meg elvétve egy-egy hobbikecske máshol), marha csak Tahaa-án a húsa miatt (talán fejik, de nem jellemző) és disznót is csak Maupitin láttam. Kettőt.

Minden húsfélét Új-Zélandról hoznak be. Az új-zélandi marha meg híresen jó. Annyit meséltek róla itt nekem, hogy muszáj volt megkóstolnom. És tényleg baromi finom! Úgyhogy most félredobtam vegetáriánus szokásaimat és húspogácsás bagettet eszem ebédre.

A tejet is Új-Zélandról hozzák, ezért friss tejet ritkán látni. A tartósat használják, és azt is csak kávéba, mértékkel. Leginkább a tejport nyomják. Kávéba, kakaóba.

A sajtokat Franciaországból importálják (látok piaci rést a helyi sajtgyártáshoz : - D ).

Nagyon sok élelmiszer érkezik Kínából. Nagyon sok. Miután sok a kínai is (200 éve települtek be), a kínai konyha a polinéz konyha részévé vált.

Helyi termékek leginkább a gyümölcsök, a bagett, halak, néhány zöldségféle.

A legjobban ellátott sziget Tahiti, a többi szigetre Tahitiről érkeznek a termékek. Bora Borán például a tojás és a citrom hiánycikk. Nem tudnak annyit szállítani, a mennyit a szállodák mellett a lakók is igényelnének.

Tuamotun minden hiánycikk és minden még drágább. Kivéve a varázslatos bagettet. Az még a Tuamotun is olcsó.

Apokalipszis aperitiv

A világvégéhez igazodva eljött az esős világ vége.  Három napja nem esik. Hip-hip-hurrá!

Én közben előre nem látható időtartamra berendezkedtem Paeában Lioneléknél. Suzanne és Romain elköltözött, jött egy új lakótárs, Lionel meg állandóan gitározik. Szóval még mindig buli az élet : )

A világvége előestéjére barátok barátai kisebb partit rendeztek, ahol a bizonytalan jövőre való tekintettel kizárólag lazacot és libamájat fogyasztott a társaság. Tulajdonképpen jó buli ez a világvége tömeghisztéria. Van indok a féltve őrzött borokat, pezsgőket kibontani, összes pénzünket utazásra költeni, stb : D

Meg gyorsan pótolni, ami eddig elmaradt.

A napokban szóba került, hogy még nem kóstoltam a kenyérfa gyümölcsét. Igazából nem is tudtam, hogy ehető. Csodálkoztam, hogy miért kenyérfának hívják, ha a gyümölcsét mindenki csak odébb rugdossa, aztán pár napja jártam a Tahiti Múzeumban és láttam, hogy ez volt az egyik legfontosabb élelmiszer itt, a Marquesas szigeteken meg még ma is a napi étkezés része. Akkor hogy-hogy nem találkoztam még vele?!

Lionel, aki fél évet élt a Marquesas szigeteken és teljesen beépült a helyi közösségbe, ismeri az elkészítés módját, úgyhogy az apokalipszis partyra beszerzett két gyümölcsöt.

Eredetileg tábortűzben sütik, de gázon is elkészíthető.

A gyümölcsök majdnem fej nagyságúak. El nem tudom képzelni, milyen állagú vagy ízű étel kerekedik ki ebből, főleg nem a neve alapján. 

A kenyérgyümölcs szárát ki kell vágni. Itt fog távozni belőle a gőz a sütés közben. Mikor az alja már feketedik, kicsit fogatni kell, hogy egyenletesen átsüljön. Akkor jó, ha az egész vastagon szenes és néhol a fekete szén fehér hamuvá égett. Ha elkészült, kanál nyelével le lehet feszegetni róla a héját. Egy sült gesztenye állagú és illatú, fehér valamit kapunk, amit kenyér-szerűen fel lehet szeletelni.

Melegen nagyon finom. Olyan, mint egy óriási sült gesztenye. A szeleteket elvittük a bulira és természetesen libamájjal ettük. Isteni finom volt! Libamájjal együtt, picit kihűlve olyasmi lesz az íze, mint a krumplipürének.

Polinéz Frank

A bankjegyek nagyobbak az Eurónál és a Forintnál is.  A standard pénztárcába bele sem férnek hajtogatás nélkül.

Biztonsági eszközökkel kevésbé vannak felszerelve, nincs fémszál, cserébe viszont festmény-szerű a kép rajtuk.

A fémpénzek egyik oldalán egy fej vagy két alak, a másikon egy sziget (talán Moorea) látképe található. Mind ezüst színű, kivéve a 100-ast, ami bronz.

Címletek: 1, 2, 5, 10, 20, 50, 100

A papírpénzeken polinéz életformára utaló képek (halak, kunyhók, virágok, hajók, népművészet) meg híres(?) emberek portréi.

Címletek: 500, 1000, 5000, 10000

Moorea motoron

Én ennyi esőt még életemben nem láttam. Ez már nem normális mennyiség. A helyiek is azt mondják, nem ilyen szokott lenni az esős évszak. Már az is fura volt, hogy novemberben egy csepp sem esett, de az, hogy most meg napokig el sem áll, szintén szokatlan. Általában naponta esik egy órácskát, többnyire este vagy éjjel, de nappal szép az idő. Vagy, ha véletlenül 1-2 napig esik, akkor utána egy hétig napsütés van.

Hát most nem. December 5-e óta esik. Két hete. Van, hogy folyamatosan hullik valami, de előfordul, hogy eláll pár órára. Jó, jó, volt, hogy még a nap kisütött nemrég. De azért akkor is totál szívás.

Még jó, hogy van társaságom, különben nem is tudom, mit kezdenék magammal naphosszat.

A paeai társaság (Lionelék) nagyon bejött. Eléggé egy hullámhosszon voltunk, mindegyikük jól beszél angolul és jó a humoruk. Miután elköltöztem tőlük, alig vártam, hogy újra találkozzam velük. Nem kellett sokáig várni (másfél napot, épp csak annyit, hogy megszerezzem a napszúrásomat), mert elhívtak egy motoros túrára Mooreára.

Úgy tűnt, az időjárás meghazudtolja az előrejelzéseket és minden várakozás ellenére sütni fog a nap. Mázli. Úgyhogy irány Moorea.

Összesen 6-an voltunk annyira optimisták, hogy hittünk a napsütésben. Lionel, Romain és Suzanne (L. lakótársai, ők egy hónapja érkeztek Tahitire, előtte Guadaluope-on laktak, Suzanne gyógyszerész, Romain asztalos), Vivien (férfinév, másik lakótárs, szintén egy hónapja érkezett, ő is francia és megújuló energiaforrásokkal foglalkozó mérnök, barátnője januárban követi őt ide), Elodie (Lionel egyik kolléganője, tehát ápolónő, de ő később jött és korábban lelépett).

Három motorral utaztunk. Első állomás Papeete, a kikötő. Komppal lehet átjutni a szomszéd szigetre (kb 1000 CFP). Az út úgy fél óra.

Megérkezvén Moorára, azonnal a szállás felé vettük az irányt, ami számomra különösen kedvező lépés volt, tekintve, hogy hurcoltam magammal az összes cuccomat. A hátamon.

Motel Albert

Öt fős (2 szobás) bungalló terasszal nappalival 10600 CFP

Nem haladtunk sokat Mooreán, mikor Lionel motorja rendetlenkedni kezdett. Majd leállt. Félrehúzódtunk. Kiderült, hogy a blablabla (talán generátor magyarul) nem tölti vissza az aksit, mikor a motor működésben van.

Suzanne és a leukoplaszt precíz felhelyezése

Talpraesett fiúkkal jó utazni (és aki a szigetvilágban él, muszáj, hogy az legyen), úgyhogy rendelkezésre álló eszközök nélkül, valami kis drótdarabbal és leukoplaszttal (gyógyszerész és ápoló is jó, ha van kéznél) próbálták megoldani a problémát. Persze csak miután szereztünk(tek) szerszámokat, hogy kinyissák a motorházat. Sikerült a motort feléleszteni, de nem tűnt hosszútávú megoldásnak. Miután vagy 3 órát eltöltöttünk az javítgatással, de csak nem akart 300 méternél tovább kitartani, Lionel inkább vett egy új aksit. 

Mehettünk tovább. 

Az eredeti terv az volt, hogy a Laoonariumban töltjük a délutánt, ami egy pici motu pár száz méterre Moorea keleti partjától és különleges vízi állatok élőhelye. Mikor odaértünk, kiderült, hogy csak 4-ig van nyitva. Az idő pedig fél kettő volt. Na, ennek már nem sok értelme lenne így. Akkor halasszuk másnapra és menjünk csak simán a fehér homokos strandra. Azért az sem rossz.

Kártyázás (az elmaradhatatlan), sör (szintén elmaradhatatlan) és poénok (ELMARADHATATLAN) társaságában repült az idő.

Guru a vízben cigivel avagy fújd már ki, béka, fújd ki

Este elmentünk vacsorázni, majd táncolni.

Másnap meg zuhogó esőre ébredtünk. Szívás. Ebből sem lesz Lagúnárium. . .

Ha már úszkálni nem megyünk, akkor menjünk körbe a szigeten. Még úgysem jártam a másik oldalán. 

Esőkabát elő, hátizsák bezsákol, indulás. Pár perc múlva már szakad az eső. Meleg vízcseppek csapódnak az arcunkba. Én fel sem veszem az esőkabátomat. Minek. Nincs hideg és csak kellemetlen érzés lenne a kabát ujján becsorgó víz. Akkor már inkább legyen olyan, mintha most fürödtem volna.

Két óra alatt körbejártuk a szigetet. A jókedv nem múlt el, az egész kirándulás élmény volt. A hátizsákom védőpalástját csak egyszer hagytam el. És benne őrzött ruháim szárazak maradtak. A társaság kiváló. Mit kjvánhat még az ember egy ilyen esős napon? : )

Azt terveztem, hogy meglátogatom Domot (akinél az első héten laktam, mikor kiérkeztem), de végül az esőre és Dom időbeosztására való tekintettel lemondtam a tervről és visszautaztam barátaimmal Tahitire.

Nincs is jobb ilyen időben egy kellemes társaságban eltöltött száraz délutánnál.

Napszúrás

Az időjárást elnézve nem hittem volna, hogy napszúrásom is lesz még idén.

De lett.

Merthogy kisütött a nap.

Csakhogy nem számítottam rá.

És mivel az egész napot a szabadban töltöttem, volt részem a napsütés minden pillanatában.

Többnyire csak ültem az árnyékban és élveztem a napos tengerpart látványát.

Háttérben Moorea hegycsúcsai

Aztán elmentem ebédelni. És 20 perc séta alatt eper-vanília (ahogy barátaim jellemeztek) színűre sültem. Égtem. Estére még hólyagjaim is lettek.

Ez azután történt, hogy Lioneléktől elköltöztem.

CS-gel nem illik 2-3 napnál tovább időzni senkinél, úgyhogy továbbálltam Paeából. Új házigazdám, Carole 34 éves, bejárta a világot egyedül, most pedig szellemileg sérült gyerekeket tanít. Lakótársa, Leslie, hasonló múlttal és munkakörrel rendelkezik. És egyikük sem szereti, ha a kanapészörföseik a lakásban időznek, amíg ők dolgoznak. Ezért voltam egész nap a tengerparton.

Mázlimra épp a náluk töltött két éjszakám alatt szerveztek Raclette-partyt barátaikkal, így részt vehettem életem első raclette vacsoráján.

A raclette egy francia sajtféle, amit olvasztva fogyasztanak. A hagyományok szerint télen, mikor a hegyekben az embereknek már kevés volt az élelmük, a régi sajtot úgy tették élvezhetővé, hogy a tűz mellett megolvasztották és kolbászra, főtt krumplira csorgatták az olvadt sajtot. A modern változat úgy néz ki, hogy mindenféle szalámik és sonkafélék, meg főtt krumpli kerül az asztalra a raclette sütő társaságában. A sütő egy kerek grill, amibe teflon lapátkákon lehet behelyezni a sajtszeleteket. Mindenki magának süti a sajtját és mivel az olvadás nem túl gyors, van idő beszélgetni. Igazi társasági étel. És még finom is.

Vacsora előtt még beugrottunk a Meridien Hotelbe, ahol épp tahiti táncelőadás volt. Elvileg a hotel vendégeinek, meg a vacsorázóknak tartják, de nem mi voltunk az egyetlenek, akik csak a show-t élvezték.

A show végén lehetett fényképezkedni a táncosokkal.
Közöm nem volt hozzájuk, de nehogymá kihagyjak egy ilyen fotót :)

Éjjel Carole-ék táncos mulatságba (vagy nevezzük diszkónak) mentek, amit én napszúrásom előrehaladott állapotára való tekintettel skippeltem. Másnap úgyis korán kellett kelnem, mert motoros túrára indultam Mooreára.

Fjú

Van egy polinéz kifejezés, ami az utóbbi időben (na jó, már korábban is) egyre jellemzőbb rám: FJÚ.

Jelentése punnyadós, lusta, motiválatlan. Nem negatív értelemben. Csak olyan tahitisen. Süt a nap, kék a tenger, minek sietni. Minden ráér holnap is. Holnap is kék lesz a tenger és süt a nap (már ha épp nem szívat az időjárás).Ha meg esik, akkor főleg minek pattogni.

Ezt a mentalitást nem nehéz elsajátítani (otthon vasárnap a TV előtt lehet gyakorolni : D ) - már akinek gyakorlás nélkül nem megy.

Szóval az eső meg-megered, az ég felhős, a levegő is hűvöskés. Mehetnénk kirándulni és megint elázhatnánk. Vagy mehetünk múzeumba, de oda akkor is mehetünk, mikor szakad az eső. Mehetünk sznorkelezni. De kinek van kedve ilyenkor a vízben lubickolni. Vagy maradhatunk otthon és üldögélhetünk a teraszon. Nézhetjük a tengert, hallgathatjuk a hullámokat, gitározgathatunk (én nem, csak Lionel) vagy kártyázhatunk. Hát nem hangzik nagyszerűen? : D

Meg is szavazzuk ezt a programot. Egy végtelen hosszú reggelizés és dumálgatás után Lionel gitározik, én meg hallgatom. Felmerül a gondolat, hogy csatlakozzak be és énekeljek vele, de az emberi jóérzés sugallatára inkább megkímélem a kert madarait ettől az élménytől. Lionel úgy játszik, mint egy angyal. Hihetetlen tehetsége van. És a hangja. . . Ezt hetekig tudnám hallgatni. És az a szép, hogy nem tudja magáról. Ő csak játszik. Mikor áradozom a tehetségéről, azt hiszi, szívatom.

Pár óra zenélgetés után lejátszunk néhány kártyapartit, aztán megállapítva, hogy hogy elszaladt a nap (d.u. 4) és szinte semmi feljegyezhetőt nem tettünk, Lionel nekiáll sütit sütni. Komolyan mondom, néha már nem hiszem, hogy még fokozható a jódolgom, de aztán mindig kiderül, hogy de.

Lionel

Míg a süti hűl, elmegyünk sznorkelezni. Mégiscsakmégiscsak. És milyen jól tesszük. Megpillantom életem első Leopárd Rájáját. Most már csak Manta ráját és teknőst kell látnom, hogy elégedett legyek a listával.

Épp jól bent járunk a korallerdőben, mikor beér minket az északról közeledő vihar. Akkorákat hullámzik a tenger, hogy víz folyik a pipámba. Régi parám most bekövetkezik. De én már nem a régi vagyok, úgyhogy viszonylag nyugodtan reagálom le, de azért jobbnak látom tempózni a part felé. Nehogy egy kis hullámzás újra kialakítsa a vízzel kapcsolatos félelmeimet.

Az úszkálással teljesítettük az egy napra jutó aktív tevékenységekkel kapcsolatos elvárást, úgyhogy az estét akár döglődéssel is tölthetjük. Előző este úgyis szülinapi buli volt a lakásban (az egyik lakótárs, Romain 30-ik születésnapja), voltunk vagy 20-an, megvolt a heti buli adag is.

Kiderül, hogy Lionel is nagy Big Bang Theory rajongó és véletlenül épp azokkal az epizódokkal van elmaradva, mint én, szóval semmi okunk nincs nem TBBT-t nézni hajnalig. Másnapra majdnem a teljes évaddal vegzünk.

Azért mégiscsak véghez vittünk egy nagyobb teljesítményt : D

Paea

Mázlink van. Délelőtt eláll az eső. Kis időre a Nap is kibukkan. Kirándulni megyünk.

Paea Tahiti nyugati partján, a 20-as és 25-ös kilométerkő között helyezkedik el. Itt a távolságokat és a lakcímeket KM kövekkel jelzik. Nincsenek utcák és igazi városhatárok. Tahiti Nui (Nagy-Tahiti) 120 km kerületű, autóval, motorral 1-2 óra alatt körbejárható. Papeete a nullás KM kő, Tahiti-Iti (a kis félsziget) becsatlakozása a 60-as km, utána a sziget másik oldalán csökkennek a KM kövek vissza Papeeteig, a nulláig.

Lionellel reggel motorra ülünk és elindulunk déli irányba. Nem megyünk messzire, majdnem a lakással szemben található Tahiti (és talán egész Polinézia) legszebb Marae-je (szentély). A hegyek lábánál, fák árnyékában, virágok és gondozott gyep veszi körül a szent köveket és szobrokat.

 Marae Arahuraru

Déli irányba továbbhaladva pár km után a Maraa Barlangokhoz érkezünk. A barlangok dzsungel-szerű növényzet között rejtőznek, bennük azúrkék édesvíz gyűlt össze, a bejárat körül futónövények esernyő méretű leveleiről csepereg a víz.

Az egyik barlangban még tavirózsák is nőnek. Tiszta Tündérország.

Tavirózsák

Továbbmotorozva délre, a 49-es KM-nél a Vizek Kertjéhez érkezünk. Édes vízű patak, tele tavirózsákkal, tavacska, pálmák, dzsungelnövényzet, exotikus virágok. Mindez legendával fűszerezve.

Jardin Vaipehi

A legendák szerint a kert szent vizeiben tisztultak meg a holtak lelkei mielőtt a Belső Világ Istensége elé kerültek. To'ahiti aztán segjtett az erkölcsi megtisztulásban és feltöltötte a lelket bátorsággal, akarattal.

A Vizek Kertjétől kirándulóút vezet a hegyekbe. Mivel az idő még mindig szép, elindulunk felfelé. A felhők mögött megbújó Napot nem is látjuk, de az ereje akkora, hogy sűrű párát fakaszt az aljnövényzetből. A pára lecsapódik a bőrünkön, nehezíti a légzést. Olyan, mintha egy Hammamban sétálnánk. A hegy magasabban fekvő területein már fenyőerdőben haladunk, aztán ahogy az út újra lejteni kezd, visszatérünk a dzsungelbe.

Egy kisebb vízesés megtekintése végett letérünk az útról, aztán Lionel vezényletével árkon-bokron át haladunk. Besűrűsödnek a felhők, egyre összefüggőbb a szürke takaró az égen, gyaloglunk lefelé. Úttalan utakon. Még félúton sem lehetünk (ha a rendes úton mentünk volna, már lent lennénk), mikor nyakunkba ömlik a reggel óta párolgó víztömeg. A fák sűrűjében alig érezzük, csak halljuk az esőt, de közeledik a pillanat, amikor ritkásabb lesz a dzsungel. Szakad az eső. És véget ér az "út", amit eddig követtünk. Majdnem 90 fokos meredekségű, sáros lejtőn bukdácsolunk, csúszkálunk lefelé, nyakunkba ömlik a langyos zuhany, fákba kapaszkodva igyekszünk talpon maradni, de persze a hempergés elkerülhetetlen. Megússzuk sérülés nélkül, de nyakig sárosak vagyunk.

Mire leérünk, megint eláll az eső. Valahol jó messze kötöttünk ki a kiindulási helyünktől. Útközben megmosakszunk a tengerben. Mire visszaballagunk a motorhoz, majdnem meg is száradunk.

I love BKV

Költözöm a következő szállásadómhoz. Cecile-től a "buszpályaudvaron" búcsúzom el.

A pályaudvar egy hivatalosan kijelölt szakasz a járdán, ahol a hagyományok szerint megállnak a buszok. 

Menetrend nincs. Kérdezősködöm. Állítólag jön egy busz 3-kor és arra megy, amerre nekem kell. Akkor várok. Ezt teszi a másik 30 utas is. Várunk. Időnként kicsit mozgolódik a tömeg, helyezkednek a az érkezendő busz ajtajának vélhető pozíciója irányába. Még nem értem, mi a pontos cél, de az sosem baj, ha az ember együtt mozog a leleményesebbekkel. Mindjárt 3 óra. Kicsit összébb húzódik a nép. Itt valami készül. 

15.00. A busz sehol. Meg is lepődtem volna, ha időben jön. 

15.10. Néhányan leülnek a járdára, páran átmennek az úttest túloldalára és lepihennek a virágágyás szélén. Várunk. Nem jön. Lassan egy órája álldogálok itt. Jöhetne már. Remélem, lesz majd ülőhelyem. Majd fúrok magamnak. 

15.20. Semmi. Az üldögélők felállnak, mások leülnek. Én nem mozdulok.

15.22. A virágágyás szélén pihengetők felpattannak és átsietnek a buszmegálló oldalára. Jön a busz. Valahol. Mert én még nem látom. De azért készültségbe állok a csomagommal. Startra ugrunk. Befut a busz. A vezető humoros kedvében lehet, mert a megálló mögött áll meg. A hátsók szerencsések. A régóta várakozók meg elkeseredettem küzdenek a korábbi pozíciójukért. Közelharc-szerű tolakodás alakul ki. Bent vagyok a sűrűjében, bár nem veszek részt a nyomulásban. Max nem lesz ülőhelyem. Nincs kedvem ezért tolakodni.

De azért igyekszem tartani a poziciómat. Úgy magyarosan.  De úgy tűnik, esélyem sincs a tahitiakkal szemben.

Elképesztő tetű lassúsággal halad a "sor". Percenként két ember száll fel. Jegyet kell venni a sofőrnél és ez valami miatt nehézséget okoz. Mondjuk, ha nálunk neveznénk a 80-at négyszerhúsznak (quatre-vingts), a 97-et meg négyszerhúsztizenhétnek (quatre-vingt-dix-sept), lehet nálunk is problémát okozna százból visszaadni.

Miután 8 ember feljutott a buszra, közli a sofőr, hogy megtelt. Mi?! A busz? Mert a hócipőm az igen, de ha ez a busz tele van, akkor ez nem látott még piros 173-ast csúcsidőben. És tényleg nem látott, de a közlekedés szervezői se nagyon. Ugyanis csak a rendelkezésre álló ülőhelyek erejéig szállíthatnak utasokat. Állva nem lehet utazni. De a busz az a fajta, ami tömegnyomorra lett gyártva és több az állóhely, mint az ülőhely. Ez olyan, mint a Combino. Tudjuk, hogy több utas van, mint villamos, de azért olyat közbeszerzünk, amin alig van állóhely, viszont az ülőhelyek legalább irreálisan szélesek, így a jármű ideális esetben totálisan alkalmatlan a közlekedés lebonyolítására.

Szóval nem férünk fel. Háborgás. Érdeklődés. A következő mikor jön? Sofőr vállat von. Honnan is tudná. Ő sem menetrend szerint jár. Vélhetően egy óra múlva jön a következő. Úgy 60-an lehetünk a megállóban. Valószínűségszámítok. Ha feltételezzük, hogy óránként jár a busz, és egy buszra 8-10 utas szállhat fel, és mostantól egyetlen új utas sem érkezik a megállóba, akkor, de csak akkor esélyem van ma éjfélig eljutni úticélomhoz.

Na elmentek ti a. . . .

Előveszem a mobilt. Felhívom Lionelt, a szállásadómat. Fizetem a benzint, bármit, de jöjjön értem. Lionel fél óra múlva megjelenik, addig a közben megeredő eső elől a Katedrálisba menekülök és fényképezkedéssel szórakoztatom magam.

Lionel a nyugati parton lakik 3 lakótársával.  Közvetlenül a tengerparton. Óriási terasz, pici kert, 3 szoba, nappali. Mindegyikük jól beszél angolul. Eljött a megváltás! Igazi beszélgetés, viccelődés, poénok, tartalmas témák.

De hiányzott!

Jól esik

Megjöttem Tahitire. Itt nem esik az eső. Ömlik. Szakad. Mozdulni nem lehet a lakásból. Esős évszak, tudom én. De attól még elállhatna.

Első éjszakámat a reptérrel szemben, egy kis családi panzióban töltöttem (Chez Fifi - Faa). Egy 7 ágyas szobába költöztem be. Nem volt szobatársam. Rajtam kívül még 2 pacák lakott a panzióban, de másik szobákban. Hosszú távú vendégnek látszottak, szerintem albérlő-szerűek. A szállás egyszerű volt, de tiszta és olcsó (2300 Frank). A szobán nem volt ajtó, csak függöny. A tulaj meg éjfélig TV-t nézett (valószínűleg hallássérült), úgyhogy nem volt könnyű elaludni, cserébe viszont a felesége már hajnali 4-kor elkezdett takarítani. A zörgő kókuszpálma utáni éjszakámon már nem lett volna rossz rendesen pihenni, de ez van. Bírtam már ki hosszabb időszakot is alvás nélkül.

Reggel fél 9-kor találkozóm van Cecile-lel (akivel Raiateán nyaraltam). Este már nála alszom.

A reptéren találkozunk, aztán elkísérem egy kis karácsonyi shoppingolásra a városközpontba. 

Meglepetésemre Tahiti fővárosában már készülnek a Karácsonyra. Karácsonyi kirakatok, fenyődíszek, dekoráció az utcán, az üzletekben a télapócsokitól a színek szerint csoportosított üveggömbökön át a mikulássapkáig minden kapható. Nahát.
Az utcán még egy megélhetési mikulással is összefutunk. Pénzért fényképezkedik a gyerekekkel. Én is lefotózom, de takarékossági okokból hátulról. Titokban.

Elég szerencsések vagyunk, mert szolidra vált az eső. Esik, de lehet közlekedni. Néha még el is áll egy fél órára.

Ennek azért is örülünk, mert este szülinapi buliba megyünk, és nem baj, ha a vendégek a szakadó esőn kívül egymás hangját is hallják majd.

A buli Cecile egyik barátnőjénél, Marjorie-nál lesz. Volt.

Kertes ház a hegytetőn, kilátással Mooreára. Ilyen izéket eszünk, mint lazacos meg kaviáros szendvics, meg libamáj meg sushi. A társaság beszél angolul. És még jó fejek is. Az egyik srác csatlakozni akar hozzám, mikor a Cook-szigetekre megyek. Lehet, hogy lesz útitársam?

Jól indul a Tahiti társasági életem. Csak az eső ne lenne. . .

Papeete

Tahiti (és egyben Polinézia) fővárosát Papeete-nek hívják.

Papeete nem az a látvány és feeling, amit az ember elképzel, amikor Tahitire gondol.

Autók, szmog, üzletek, éttermek, parkolóhely hiány, emberek kerülgetése. Múzeumok, piac, bárok, diszkók. Mint egy átlagos európai városban. Csak itt kisebben és kaotikusabban.

A város óriási kikötőjében pihennek az óceánjáró luxushajók, itt rakják ki a turistáikat, akik a nekik szervezett zenekar dalolása mellett elhaladva azt az illúziót kergethetik, hogy a polinéz szigetvilág varázslatos partjain kötöttek ki. Nem tudják, amit én. Nem jártak sem Tikehaun, sem Tahaa'an.

Így, Tuamotu után elég nehéz lesz nekem itt szépet mutatni.

Ami nagyon jó ebben a nagyvárosban, az az, hogy van választék. Mint egy rendes városban.

Még Superman is kapható : D

Kicsit már elég volt a 80-as évek vidéki kisboltjait (és azok árukínálatát) idéző bevásárlásokból. Ahol minden drága, megkérdőjelezhető frissességű és termékenként egy féle árucikket választhatsz.

Nem hittem volna, hogy épp ez fog hiányozni a civilizációból, de amikor betértem a Carrefour-ba (Madaras Teszkó méretű bevásárlóközpont), 3 órán keresztül csak sétálgattam és élveztem, hogy van. Van minden. Van választék. Tisztaság. A hűtőpultban hideg. A jégkrém fagyott. A joghurtból (ha már 1800 Ft egy 4 db-os) legalább nem csak natúr van. A csoki szilárd. Van gyorskaja. Ehetek, amit akarok. Nem csak azt, ami van. Illetve de, de itt annyi féle van, hogy mégiscsak azt választok, amit akarok. 

Ezt most onnan, a "bevásárlóközpontok és plázák városából" nehéz elképzelni. Én sem hittem volna. 

Fakarava

A repülő szürkés-sárga felhők között érkezett Fakarava légterébe. Esőben szálltunk le. Azóta is esik.

Szerintem nem lehettem elég jó mostanában, mert a Télapó a rangiroai karácsonyi díszeken kívül csak ezt az esőt hozta. De abból jó sokat. Három napja tart. Ki sem mozdulok.

Pedig Fakaraván bioszféra rezervátum van (UNESCO) és azt meg akartam nézni. Meg itt is van rózsaszín homok és nagyon terveztem, hogy viszek belőle haza. Az eső miatt viszont nincsenek kirándulások a pink sand beach-re.

Lehetne búvárkodni, de azt nem akarok. Mást nem lehet.

Úgyhogy ülök a szálláson és hallgatom a szakadó esőt. 

Még jó, hogy wifi van. Frissíthetem a blogot.

Aludni nem nagyon tudok éjszaka, mert a viharban a bungallóm tetejére hajló pálmaág folyamatosan kaparászik és dübörög. A szállás különben jó (Relais Marama). Helyi viszonylatban az egyik legolcsóbb.  Bár így is 6000 per éj reggelivel. Ha ilyen marad az idő, kicsit drága internetezés lesz ez itt.

Relais Marama
Ingyen van a bicikli meg az internet, de közös a fürdőszoba. Viszont minden tiszta és illatos. 

Második át nem aludt éjszakám után hirtelen elhatározásra jutok. Még ma lepattanok innen. Felhívom az Air Tahitit. Van hely a délutáni gépen. Hurrá.

Air Tahiti Irodája
Csoda, hogy nem találtam...?

Azért, ha már itt voltam 2 napot, legalább egy picit körbebiciklizek a környéken. Van valahol egy fehér homokos strand. Csinálok róla pár képet. Fürdés esélytelen, mert hűvös is van.

Szerencsémre eláll az eső és még a nap is kibukkan fél órára. Ami pont arra elég, hogy felnyomja a levegő páratartalmát 80 %-ra.

Elindulok a biciklivel. Szemerkél az eső. Hat km-re van a strand. Mire odaérek, már nagyon lóg az eső lába. 

Azért továbbmegyek. Megnézem az utolsó házat is. Az utolsó házikó a 10-es kilométerkőnél van.  Szaporábban szemerkél az eső. De kit zavar?! Ez csak víz.

A 10-ik kilométertől préri van. Elindulok visszafelé. A 7-ik kőnél szakad ki a felhő. De úgy, hogy esélytelen menekülni. Na nem is lenne hova itt. Úgyhogy kerekezem tovább. Igazából csak az első pár pillanat kellemetlen. Aztán, ha már nedves az ember bőre és haja, olyan az egész, mint egy langyos zuhany. Ruhában.

Az esőkabátom átázik (Lehet, nem kellett volna mosószerrel kimosnom legutóbb.). Nem is tudom, minek vettem fel, hiszen látszott, hogy felesleges. De az emberben ott van a tanult reakció: védd magad az esőtől.

Sorstársam bicajozik a szemközti biciklisávban (mert itt olyan is van ám). Egymásra köszönünk és tekerek tovább. Az egyetlen bajom az arcomba folyó víz. Folyik a szemembe, nem látok semmit, törölgetem hasztalan. Ha autóban lennék, ez lenne az a fajta eső, amikor az ablaktörlő legnagyobb fokozata sem segít és félre kell állni az autóval. Mintha slaggal öntöznének. De nincs hova félreállni, meg minek is. Semmi sem garantálja, hogy eláll az eső még ma. Vagy ezen a héten. Tekerek és közben az egyik tenyeremet napellenző szerűen tartom a homlokomhoz. Legalább ne a szemembe folyjon.

Sikerül úgy eláznom, hogy meg sem száradnak a ruhák indulásig. Meg elázott a táskám is, benne a strandtörölközővel. Cipelek vagy 2 kg fakaravai esővizet. Hát nem olyan tartós emlék, mint a rózsaszín homok lett volna : )

Este már Tahiti.

Télapó

December 5 délután. Rangiroa reptere. Készülök Fakaravára.

Otthon ezekben a pillanatokban rejti el a Mikulás az ajándákokat, hogy a 3-4 óra múlva felébredő gyerekek megtalálják a meglepetéseket.

Itt persze nyilván semmi télies hangulat, se karácsonyi dömping (és milyen jó!), se Télapó, se piros sapkák, fenyőágak.

De meglepetésemre mégis csak gondoltak a Karácsonyi előkészületekre itt.

A reptéren karácsonyi dekoráció.

Pálmalevél fehérre festve, rajta műfenyő ágak, és üveggömbök. Wow! Közeledik a Karácsony!!! :D

Ká Kiscsirke

Emlékeztek a Comodor 64-es számítógépes játékok időszakából az UFÓkat lövöldözős játékokra? Éles, vékony hangon pittyegve lőttük a Földről a betolakodókat. Pijj-pijj-pij-pijj.

Most képzeljétek el ezt a hangot keringeni magatok körül. Pijj-pijj-pijj-pijj. A hang kibocsátója megkerül jobbról, átszalad a széked alatt, megkerül balról, oda-vissza pijjeg mögötted. Felugrik melléd a székre, rászáll a válladra, sosem tudhatod, merről támad. Próbálnál ebédelni. Pijj-pijj-pijj-pijj, támadják a tányérodat. Beveted a páncélöklöt, hessegetsz, másik oldalról támadnak. És közben folyamatos pijj-pijj-pijj. Éles, fülbántó hangon.

Az, hogy az udvaron szabadon bóklásznak a tyúkok, nem meglepetés. Itt mindenhol így van. Az, hogy a tyúk a teraszra is felmászkál, nevelés kérdése. De az, hogy egy kézben nevelt, elkényeztetett kiscsirke felugrál az asztalra, már túlmegy a tűréshatáromon. Különösen, mert a csirkénél kevés undorítóbb állatot ismerek. Utálom őket élve, halva.

Ez az egy túltesz itt mindenen. Anyám tyúkja a ládára is felszáll?! Pff. Az semmi : )

Ez a Ká itt ahhoz szokott, hogy a nevelője vállán üldögél, az asztalon kap enni (gazdi tányérjából), és amíg gazdi Európában nyaral (izé... telel), addig Kiscsirke fent kívánja tartani jogait nem túl megnyerő szokásaihoz. Igaz, hogy Pótmama - akinél lakom - szintén ölben tartja és simogatja, és még azt is engedi, hogy a fejére ugráljon (szó szerint).

A Kiscsirke nem egyszerű. A kerti asztalnál próbálunk ebédelni. Ká Kiscsirke felugrik az asztalra. A "hess" meg a kézzel zavargatás nem hatja meg. Lökdösöd, csak néz bambán és pijjeg. Lerakod a földre, visszaugrik. Lerakod a földre, visszaugrik. Lerakod a földre, visszaugrik (pijj-pijj-pijj). Lerakod a földre, visszaugrik. Lerakod a földre, visszaugrik. Közben megeszed a kajád felét (tiszta csirke a kezed, de Tuamotun vagyunk, belefér), szemeddel követed a szárnyas köcsögöt. Kiscsirke felreppen az asztalra. Lerakod a földre, visszaugrik. Lerakod a földre, visszaugrik. Lerakod a földre, visszaugrik. Lerakod a földre, visszaugrik. Lerakod a földre, visszaugrik. Nekifutásból belerepül a salátástálba (kitekerem a nyakát, esküszöm). Míg egyik kézzel próbálod elhajtani a tál mellől, a másikból kikapja a kenyeret. Lerakod a földre, felreppen a székre. Pijj-pijj. Ha nem lenne itt a védőszentje, odacsapnék neki. Bár így is sejtette egy idő után, hogy az én tányéromról nem kap semmit. Sőt, már arra is rájött, hogy karnyújtásnál távolabb keringhet csak körülöttem. Hessegetem, legyezek, Kiscsirke felugrik az asztalra és rohan a tányérhoz. Pótmama rettenetes türelemmel, simogatva magához ölelgeti, fél kézzel öleli a csirkét, másik kézzel eszik. Gyengéden lerakja a földre, megsimogatja, Ká Kiscsirke pijjeg, majd elrugaszkodik és elegáns ívben landol a serpenyőben.

De azért egyél ám tovább jóízűen!

Ká Pijj Kiscsirke már hajnalban elkezdi Pótmamát keresni. Az ablak alatt. Meg a terasz ajtónál. De inkább az ablak alatt. Napközben is fél óránként eljön pijjegni a bejárathoz. Támadnak az űrhajók minden felől. Pijj-pijj-pijj-pijj. Egy igazi "durr" hiányzik már csak. Lassan megérik és leosztom neki.

Az utolsó csepp az volt Ká Kiscsirke és Orsi kapcsolatában, mikor reptérre indulás előtt, szépen felöltözve, frissen mosott hajjal ültem a teraszon és elmélyülten írtam a blogomat. Ká Kiscsirke pijjegést mellőzve néma csendben érkezett a tett helyszínére (persze nem vettem észre), majd váratlan mozdulattal hátulról a fejemre ugrott. Nem tudom, honnan, nem tudom, hogy nem vettem észre a jelenlétét, de egyszer csak ott landolt a fejemen, nem kis meglepetést okozva ezzel. Ijedtemben próbáltam ledobni magamról, erre persze a rohadék karommal kapaszkodott és sipákolt (én úgyszintén, amitől ő még jobban kiabált). Tépte a hajamat, én ráztam a fejemet, aztán végre leesett. Még jó, hogy ijedtében nem szart össze.

Majdnem szívrohamot kaptam, úgy megijesztett a hülyéje. Pedig azt hittem, feltűnt neki, hogy ÉN nem dédelgetem. De nem.

Eggyel több bizonyíték arra, hogy a csirke a leghülyébb állat a világon.

Igazgyöngy

A Tahiti Igazgyöngy valójában nem is Tahitiről, hanem más polinéz szigetekről származik.

Az első kagylófarmot Polinéziában Manihin alapították. Azóta ott bezártak a farmok és áttelepültek Rangiroára. Ott van a legnagyobb gyöngytermelés. A bébikagylókat viszont továbbra is Manihin nevelik, mert csak ott kedvezőek a körülmények.

A legnagyobb forgalmú kagylófarm a Gauguin's Pearl. Nekik Rangiroán van a központjuk. Épp 100 méterre a háztól, ahol lakom. Meg van ingyen tárlatvezetés. Miért is ne látogassam akkor meg őket? Ismétlés a tudás anyja.

És tényleg. Másodszor hallva sokkal több infó megragad a fejemben.

Például, hogy a fekete gyöngyöt nem azért hívják feketének, mert fekete, hanem mert a kagyló színtermelő lebernyegei feketék. És ettől a kagyló héja is sötétebb. A kagyló héja pedig a gyöngy színét befolyásolja. De nem teszi feketévé. A japán arany gyöngy sem arany, csak arany lebernyeges az anyakagyló (azt hiszem, ezt  hívjuk magyarul gyöngyháznak). Na ezt jó tudni :)

Egy osztriga 2 órán át képes életben maradni a szárazföldön. Kiemelés után ennyi idejük van a munkásoknak megtisztítani a külsejét (baktériumfertőzés megelőzése végett), felnyitni, kiszedni a kész gyöngyöt, beleműteni az új gyöngyöt és visszaszállítani a farmra.

Ha egy kagylóból nem tökéletes gyöngyöt szednek ki, a kagyló megy az éttermi szállítmányba. Csak a hibátlan terméket gyártó kagylóanyákat tartják meg további beültetésre.

A kagyló 3 éves korában érett az első beültetésre. A beültetett gyöngy 2 év alatt "érik meg". Első alkalommal 8 mm-es fehér gyöngyöt ültetnek be. A második év végén elvileg 9-10 mm-es gyöngyöt nyernek. Az új beültetett fehér gyöngy mindig akkora, mint amekkorát kiműtöttek a kagylóból. Tehát az 5 éves kagylóba 9-10 mm kerül. Ezúttal 5 évet kell várni az elkészülésre. A kinyert gyöngy 12-14 mm. Most ekkorát ültetnek be. Viszont már 7 évet kell várni a 16 mm-es kincsekre.

A kiszedett gyöngyöket szigorúan osztályozzák. Először méret szerint válogatják. A legkisebbek 8-9 mm-esek. A legnagyobbak 18 mm.

Aztán megnézik forma szerint. A teljesen szabályosan kerek gyöngy a legértékesebb. Ez az A kategória. Van a kerekded (semi barrocque), ami a B és a szabálytalan (barrocque), ami a C és D.

Ezután a felszínt vizsgálják. Ha kevesebb, mint 10 %-nyi felületen van hibácska (pici pötty), akkor A+ kategóriába kerül a gyöngy. A 10-30 % A, 30-60 % B, 60 felett C és D.

Csak szín szerint nem osztályoznak. A szín egyéni ízlés kérdése. Van, aki a kékesért adna többet, más a zöldesért.

Az osztályozásnak köszönhetően több árkategóriából lehet választani. A legolcsóbb (amit máshol még nem is láttam) 10 EUR, a legdrágább 6000 EUR. Per darab!

Lehet, hogy valami baj van az ízlésemmel, de nekem a túl szabályos gyöngyök nem annyira tetszenek. Legjobban a barokk kategória jött be. 

Úgyhogy másfél órányi válogatás után vettem is egyet 13 Euróért. Ezüst akasztóval együtt épp annyiba került, mint 2 koktél egy átlagos helyen.

A mai nap megint hasznos volt. Nem csak ezért.

A farmon sétálva értettem meg igazán, mit is jelent, hogy büdös a munka : - D