Vasárnap reggel templom. Illetve nem is templom. Elhatárolódnak ettől a kifejezéstől. Szentély.
A szentély egy normál lakóház, ahol a Mormon Egyház rendezkedett be.
Mindenki szépen felöltözik (még jó, hogy a luxushotelbe belógáshoz hoztam magammal csinci ruhát), a fiúk fekete nadrág, fehér ing, a lányok fehér ruha. Lehetőleg csipke. Legalábbis a többségük.
 |
| Az első misére virágfüzér jár |
Erani, az 5 éves kislány a családban, Tavasztündér jelmezt ölt, rózsaszín ruhán fehér tüll, televarrva kis selyemrózsácskákkal. Melyik 5 éves gyerek ne szeretne ilyen ruhában pompázni az utcán? És a mi "civilizált" világunkban hülyének néznek, ha ilyet adsz a gyerekre az utcán. Pedig ragyog benne, nagyon élvezi.
A mise borzasztó. Számomra. Két órán át franciául szidják a vétkezőket. Ez rosszabb, mint a szimpla keresztény egyház. Ráadásul itt, a mosoly földjén, ahol mindenki jó és kedves, ahol a lopás nem a kultúra része (minden közös, ha elveszed, azzal nem lopsz és kérésre visszaadod), ahol a család tradicionálisan fontos, ahol megelégszenek a kevéssel és mosolyognak akkor is, nincs semmijük, mert övék a napfény, a tenger, a halak és a kókusz, itt magyaráznak arról, hogy szenvedj a Földön, meg hogy szégyelld magad több generációra előre-hátra?! Őszintén mondom, nem értem, hogy tudták a mormonok (vagy bármilyen egyház) bepalizni őket.
(Nem videó, csak hangfelvétel)
Mindenesetre a mise unalmas, alig énekelnek, akkor is szomorúan, bár nagyon szépen. Kezembe nyomnak egy zsoltáros könyvet, hogy énekeljek velük. Próbálok jó fej lenni, tátogok valamit, de inkább hagyjuk. A szék kényelmetlen, meleg és levegőtlenség van, pedig megy a ventillátor és nyitva az ablakok. Számolom a perceket visszafelé. Végtelennek tűnő évezredek után eljön a pillanat: VÉGE.
Iszkolnék kifelé, gyorsan leadom az énekkönyvet, de megállít az egyik misemondó (több volt), hogy én ugye új báránykája vagyok a nyájnak.
Mondom neki, hogy csak turiszt, és nem beszélni francia.
Ó, hát a kollégája nagyon jól tud angolul, és ezzel odainti.
A kolléga meg félreérti a jelenlétemet és azt gondolja, csatlakozni akarok az egyházukhoz, ezért mindent megtesz, hogy biztosítson döntésem helyességéről. Igyekszem türelmes és udvarias lenni, de vonz a szabad levegő, éhes is vagyok és két órányi hegyibeszéd után hagyjon engem békén.
De nem hagy. És annyira kedves, hogy a kedvemért túlórázni is hajlandó. Visszaülteti a népet (a szerencsésebbek leléptek) és kiegészítő misét tart. Angolul. Nekem. Csak nekem. Az egyház kialakulásáról, Kovács Jóskáról (Joseph Smith), aki megvilágosodott és prófétává lett, meg hasonlókról. EGY ÓRÁN KERESZTÜL. Próbálom moderálni magam, hogy a szememből barátságos érdeklődés, ne pedig gyűlölet sugározzon, de nem könnyű. Ne dumáljon itt nekem az eredendő bűneimről, mikor éhes vagyok, melegem van és kényelmetlen a szék. Hol nem tojom le Jóskát, aki 14 évesen a választ kereste?! Ki nem?! Hova jutna a világ, ha mindenki egyházat alapítana, aki válaszokat keres?
A privát mise csúcsa az, amikor nyilvánosan meg akarja ígértetni velem, hogy Magyarországon elmegyek a Mormon Egyházhoz. Mondom neki, perszepersze (bármit, csak mehessek már). De ígérjem meg itt mindenki előtt. Na, azt már nem. Megígérem? Nem. És mosolygok (barátságos arckifejezés rulez). Ennyiben maradunk. Bezzeg Antoine-t nem csesztette, pedig ő is friss bárányka. Úgy tűnik, az angol pöccentette be őket.
Na valahogy eljutunk a sztori végére (bevallom, erre már nem is emlékszem, annyira lefoglalta a gondolataimat a barátságos arckifejezés megtartása), még közli az ember, hogy személyesen mindenkit végig akar smárolni a kijáratnál. Meg a kollégái is. Jujdejó! Még egy kicsit szóval tartanak az ajtóban (nyissam ki a szívem, stb.), kiderül, hogy ugyanazzal a géppel repülünk délután. Jajnekem. Ezek hárman vannak, pont lesz egy szabad hely mellettük. Csak ezt ússzam meg!
Elbúcsúzom a családtól, Manihitől, a nyers halaktól, kicsónakázunk a reptérre és indulok Rangiroára.
Hálátlannak érzem magam. A család igazán szíves vendéglátó volt, csak ez itt nem az én életstílusom. Hiába a természet káprázatos szépsége, az emberek kedvessége, a felbecsülhetetlen élmények, korgó gyomorral mindent másképp lát az ember (én legalábbis). És így, öt napnyi fizikai és szellemi táplálék megvonás után éhezem egy tisztességes reggelire és egy normál beszélgetésre. Persze örülök, hogy valamennyire tudtak angolul, mert legalább megértettük egymást, de nagyon frusztráló volt állandóan koncentrálni a mondanivalóm egyszerűsítésére és még akkor sem biztos, hogy értették a tartalmat. Olyanokat mondtam, hogy "Nem hal ma reggel?" a "Nocsak, látom, nem fogtatok halat. Nem voltatok halászni ma reggel?" helyett. A csillagok állásáról meg a világ különböző kultúráinak kapcsolatáról, valamint a vadállatok háziasításának szabályairól nem társalogtunk.
Kezdek leépülni szókincsileg. Még jó, hogy a blog írása mozgásban tartja az agysejtjeimet : )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése