Mesés India Londonban

Szerencsésnek mondhatom magam, mert megérkezésem utáni első hétvégémen már dolgoztam. Ugyan nem állandó munka, de pénz. Ráadásul rendezvényeken, ami még szórakoztató is.

Emigráns indiai családok szerény kis háziünnepei fehér szolgákkal és pincérekkel megtámogatva. A jelenséggel már Sydney-ben is találkoztam, ott is magyarok dolgoznak az ilyen rendezvényeken.

Első alkalommal egy indiai lány 18-ik szülinapján voltam felszolgáló. A zártkörű rendezvényen 280 vendég volt jelen. Valamint egy zenekar, egy tánckar, egy bűvész és egy DJ. A vendégek 10 fős asztaloknál ültek, egy pincérre 2-2 asztal jutott. Feladatunk az volt, hogy a vacsora kezdetén a vendégek ölébe terítsük a damaszt szalvétát, kitöltsük nekik az asztalra odakészített kancsóból a vizet, majd felszolgáljuk az előételeket. Az egész vacsora alatt lesni kellett a vendégek minden kívánságát. Alapszabály: semmire nem lehet nemet mondani! Ha a vendég olyat kér, ami nincs, arra is igent kell mondani és majd a szervező megoldja a lehetetlent is.

Hmmm. Ezt a fajta "mindenre igent mondást" tapasztaltam Ázsiában. Egyszer ételt rendeltünk egy étteremben és nem szóltak, hogy amit kértünk, épp nem volt készleten, hanem hagyták, hogy várjunk másfél órát és 20 percenként érdeklődjünk, hogy mi van már a vacsorával. Mindig udvariasan megnyugtattak, hogy utánanéznek a késedelemnek, aztán nem történt semmi. Mert a vendégnek nem illik nemet mondani a kultúrájukban. Halál idegesítő az ilyen, de ha nekik ez kell, akkor leszek én ilyen pincér, nekem aztán mindegy.

A szülinap buli része arról szólt, hogy az aranyba-ezüstbe-flitterbe burkolt színpadon elhelyezett dizájn-kanapén pózolt az ünnepelt a rokonság tagjaival különböző kombinációkban és ezekről fényképeket készítettek. A vendégek tradicionális indiai ruhákba voltak öltözve. Színes sarongok, aranyszállal kivarrt blúzok, flitteres fátylak, muszlin, damaszt, selyem. Pazar látványt nyújtottak. 

A színpadon később a zenekar és a tánckar is fellépett, majd megették a desszertet és táncoltak egy kicsit, míg mi leszedtük az asztalokat.

A következő vasárnapi rendezvény egy tamal-hindi esküvő volt. A reptér mellett, egy 5 csillagos hotel rendezvényközpontjában tartották. Még poénkodtunk is vele, hogy biztos azért ide szervezték, mert annyira elfoglalt a rokonság, hogy épp csak leszáll a gépük a ceremónia előtt, utána meg már repülnek is tovább, aztán kiderült, hogy nem is jártunk messze az igazságtól. A násznép egy része Sri Lankáról érkezett, a menyasszony Ausztráliából, sokan Indiából vagy Amerikából.

Mázlimra épp olyan feladatot kaptam, ahol a szertartás alatt  is bent lehettem a teremben, így szépen végignéztem a ceremónia első felvonását. 600 vendég volt jelen. Onnan tudom, hogy a köszöntőben elmondták. A szertartás azzal kezdődött, hogy a magas rangú vőlegény (turbán jellegű fejfedője volt) bevonult egy kisebb zenekar felvezetésével. Helyet foglalt az indiai palotának berendezett színpadon az elmaradhatatlan dizájn-kanapén, és várt. Hamarosan bevonult az első pár koszorús lány. Aztán a következő néhány. Valahol a menet végén jött a menyasszony mesebeli aranyban-gyémántban, selyemben-bársonyban.

Ő is felvonult a színpadra és leült a vőlegény mellé. Lábuk előtt térdelt (hason csúszott) két sötét bőrű, félmeztelen indiai szolga, akik díszes tálakra rakott kencéket állítottak össze és nyújtották fel az ifjú párnak, ők meg a homlokukra kenték. Közben a 600 vendég, mint a színházban, nézte az eseményt.

A ceremónia hindi nyelven zajlott és vagy másfél órán át tartott. Utána jött az ebéd, ahol ezúttal svédasztal volt, de a teljes szolgálat jegyében mi szedtük a vendégek tányérjára az ételt a svédasztal mögött sorakozva.

A vendégsereg ruházata most is nagyon érdekes volt. A férfiak egy része arany szegélyű fehér szoknyát (mundu) viselt fehér inggel, mások normál öltönyt, néhányan viszont színes selyemnadrágot még színesebb selyemkaftánnal (sherwani) és selyempapuccsal. Kíváncsi lennék, hogy az öltözékük különbözősége minek köszönhető. Rangjuknak-e vagy lakóhelyüknek. A nők most is pazar színekben pompáztak, csupa selyem, muszlin, hímzés és aranyozás.

Ebéd után a vendégek áldást mondtak az ifjú párra. Mind a 600-an. Hát ha ettől nem lesz szerencsés egy házasság, akkor a rizsdobálástól mit várunk?!

A legjobb poén az ebéd előtti előkészületek közben esett meg. Tálaltunk a svédasztalra. A személyzet nagy része bolgár, voltunk hárman magyarok, meg volt 2 néger lány is nemtudomhonnan. Az egyenruhánk esti rendezvényeken fekete nadrág, fekete ing, nyakkendő. Nappali rendezvényeken ugyanez fehér inggel. Mivel a szervezettség magas fokú, a fél társasághoz nem jutott el ez az infó, így volt, akin fehér ing volt, volt, akin fekete. A rendezvényszervező pasi indiai és meleg. Az a klasszikus, kisujjeltartós viselkedésű. Nagyon jó fej, nagyon bírom, de muszáj mosolyognom, ha belelendül a magyarázásba. A másik szervezőnk egy jamaikai néger srác. Nem vagyok előítéletes, csak ezek az adatok lényegesek a sztori szempontjából.

Szóval meleg főnökük beosztotta a személyzetet a svédasztalok mögé. Közvetlenül ebéd előtt aztán odajön, végigmér minket. Húzza a száját. 

- Micsoda káosz ez, gyerekeeeek! - csukló lazán fittyed a levegőben, kisujj ferdén eláll, én már mosolygok. - Nem harmonikus a színelosztáááás.

Nézünk rá, várjuk, hogy mi baja velünk. Néz ide-oda a két svédasztal között, aztán megszólal.

- Ez a fekete menjen át a másik asztalhoz - mutat rá a mellettem álló néger lányra. A lány megdöbben, mindenki más is megdermed. 2014-ben Londonban ilyet nem lehet mondani. Mi baja van ennek?!

- Te, Aranyom, menj át a másik asztalhoz - ismétli meg a hihetetlen utasítást. A fekete lány bizonytalanul elindul, de arcára van írva, hogy nem hiszi, amit hall. Közben az indiai főnök rámutat a másik asztalnál egy szőke bolgár lányra, és átküldi az előző asztalhoz.

- Az a fehér pedig akkor menjen át a fekete helyére.

Nekem itt esett le, hogy ő nem a bőrszínről beszélt, hanem az ingekről. A néger lány fekete ingben volt, mi viszont hárman mellette fehérben. A másik asztalnál viszont többnyire fekete ingesek álltak, kivéve a szőke lányt a fehér ingével. Az egyenruhákat akarta színharmonizálni. Leesett a dolog a közben színre lépő néger főnökünknek is. De ki nem hagyna egy lehetőséget a kollégája szívatására. Odament hozzá és diszkréten, de jól hallhatóan odaszól neki:

-Te, ne legyél már ilyen rasszista!

Erre a pasi teljes döbbenettel a hangjában, őszintén meglepődve a feltételezésen, szinte női sivítással:

- Én nem is vagyok rasszistaaaaa!

Szegény annyira jó lelkű, hogy le sem esett neki, hogy a feketék és fehérek sakkfiguraként rakosgatása félreérthető volt. Ő csak az ingekre gondolt. A fekete főnök meg milyen genyán jó fej.

Még vagy 10 percig ezen a jeleneten röhögtem. Micsoda szórakoztató társaság!

Imádom ezeket a rendezvényeket és még pénzt is keresek velük!