Sós joghurt és birkalép

Munkát kerestem. Egy grill étterem meg épp felszolgálót.

Micsoda véletlenek ;)

Elkezdtem dolgozni náluk. Rajtam kívül egy török menedzser és egy magyar lány volt még a felszolgáló. Jópofa helynek tűnt, elég nagy forgalommal. Az étterem profilja a frissen grillezett anatóliai ételek (Törökország déli része). A látványkonyhaként kialakított faszenes grillasztalon csirkemellet, csirkeszarnyat, birkahúsos nyársat, darált birkahúsos nyársakat, birkabordát, combot, vesét és birkamájat készítettek rendelésre. Lehetett birkaherét is kérni. Ott sült minden a vendégek orra előtt nem kis illatot árasztva. És megérte a várakozást. A húsok mellé ingyen járt a rizs és a frissen grillezett török lepénykenyér is, valamint két féle hagymasaláta és egy vegyes zöld saláta. És ehhez képest az árak nem is voltak magasak (londoni viszonylatban persze...).

 

Az étterem nagyon színvonalas volt. Nem egy tipikus török étterem. Az asztalokon puha szalvéta, az evőeszközöket milliméter pontosan kellett elhelyezni a szalvétán, amikor terítettünk, a vendégeket az ajtóban fogadtuk és távozáskor kikísértük őket, az előétel után, mikor leszedtük a tányérokat, nedves ronggyal tisztára kellett törölni az asztalt, nehogy egy szem rizs éktelenkedjen ott, mikor a főétel érkezik.

 

Délután 4-kor kezdődött a munkaidőm. Amint beértem, leült az egész személyzet együtt enni. Munkaidőben. Külön főztek személyzeti kaját, de ha valaki nem tudta megenni (például épp böjtölt és hús volt), akkor kérhetett valamit a grillből. Elég jó ételeket főztek. Volt gulyás (birkából persze), meg lecsó (birkahússal), paradicsomos tészta, padlizsános rakott zöldségek birkahúsos gombócokkal, birkaleves, birkapörkölt. Mellé mindig raktunk magunknak egy nagy tál salátát, humuszt, friss lepényt. A törökök minden étkezéshez ayrant ittak, ami egy híg, sós joghurt, és miután megkóstoltam, én is rászoktam. Segíti az emésztést.

Délutánonként a konyhán dolgozó román lány csinált néha juhtúróval töltött lángost. A baklavát (török édesség) is helyben sütötték, és mindig levámoltunk a tepsit. Korlátlanul lehetett enni és inni bármit. Esti zárás előtt még rendelhettünk magunknak bármit a grillkonyháról. Egyéni recept alapján én grillezett halumi sajtot és grillezett csirkemellet kértem joghurtos-fokhagymás szósszal és salátával török lepénybe csavarva. Már csak humusszal kellett megkenni, hogy tökéletes legyen :) Istenieket ettem!

Az ígért fizetés nem hangzott túl jól, de úgy voltam vele, hogy felszolgálni szeretek, az otthon ülésnél több bevételem lesz így, a társaság jó, és rámfér a rendes kajálás is.

Persze a nehezen emészthető birkás ételek után alig bírtam ébren maradni. Úgy kóvályogtam, mint egy alvajáró. A tulaj párszor tett is megjegyzést arra, hogy lassú vagyok, de mivel nem beszélt angolul, sosem voltam biztos benne, hogy valóban azt mondja, amire a testbeszédéből következtettem. Az angoltudás egyébként is vicces volt az étteremben. A 3 pincéren kívül (engem is beleértve) senki nem beszélt elfogadható szinten angolul. A grilles fiúk annyit tudtak, amennyi az ételrendelésnél feltétlenül szükséges, a konyhán volt 2 török szakács, akik a köszönés és tearendelés szintjéig fejlesztetteék az angoltudásukat, a román mosogatólány csak románul és spanyolul tudott (legalább valahogy tudtam vele beszélni), a bolgár konyhai asszisztens meg bolgárul és törökül beszélt, angolul zéró. Ha csöngött az étterem telefonja, eleinte még ugrottam felvenni, de mivel a hívók nagy része török volt és törökül kezdett rendelni, én meg még nem tudtam az ételeink török neveit, hamar leszoktam a telefonkapkodásról.

 

Az étterem tisztasága is kiváló volt, ugyanis velünk, felszolgálókkal takaríttaták ki. Zárás után fertőtlenítő sprével végig kellett takarítani és felmosni a WC-ket, kiporszívózni az éttermet. Naponta többször kellett a bejárati ajtó üvegét ujjlenyomat-mentesíteni. A másik magyar lány nagyon családtagnak érezte már magát a helyen, ezért teljesen önszántából nekiállt a mellékhelyiségek járólapját dörzsis szivaccsal, térden csúszva felsúrolni. Ez még az első napjaimon történt, ekkor még - ebből kiindulva - azt hittem, hogy itt valami óriási bónusz borravaló osztás lesz a hétvégi fizetéskor.

 

Mert a fizetést úgy ígérték, hogy heti 50-60 óra munka lesz, a fizetés heti 300-400 font. A pontos óradíjat nem voltak hajlandóak megmondani, de végülis ez nem hangzott rosszul. Meg a vendégek által adott borravalót egy nagy perselyben gyűjtöttük, és azt is szét szokták osztani a fizetéskor. Mivel láttam, hogy egy-egy asztalról 15-25 font borravaló is bejön, úgy számoltam, hogy szétosztva a személyzet tagjai között, minimum napi 40 font extrához jutunk majd. Az meg aztán szép fizu lesz!

 

Ehhez képest a első hét végén olyan nevetséges összeget kaptam, hoy nem is értettem, mit számoltak. Még a hivatalos minimál órabér sem jött ki belőle. Talán nem fizették ki a próbanapot és nem kaptm a borravalóból. Próbahét volt, végülis ez megmagyarázná... Azért rékérdeztem, de a másik magyar lány szerint ez normális összeg, mert csak kevés órát dolgoztam. Én nem tudom, ő milyen világban él, de a minimál órabért azért meg kéne kapni, tök mindegy, hány órát dolgozunk.

Kérdeztem a managert is. Azt mondta, rossz volt a forgalmunk és olyankor kevesebbet szoktunk kapni. Gondolom, ha jobb a forgalom, akkor viszont nem kapunk többet...

 

A borravalós perselyt a főnök nyitotta ki, ő osztotta el a pénzt. Az alapján, amit kaptunk, kiderült számomra, hogy itt nincs alapfizetés. Azt kapjuk, amit a vendégek borravalóként fizetnek. Semmi többet. Sőt! Még ennek is lenyúlja egy részét, mert ahogy láttam, legalább napi 200 font bejött. (Micsoda zsidó! - mondhatnám, ha nem muszlim lenne, és ha nem tartanám ezt a magyar szólást illetlenül diszkriminatívnak és sértőnek zsidó vallású barátaimmal szemben.)

 

Normál esetben itt szedtem volna a sátorfámat és odébbálltam volna, de mivel már csak pár hetet terveztem Londonban maradni, nem volt értelme másik munka után futkosni (azért a háttérben elindítottam pár szálat, de gyári munkához nem nagyon volt kedvem). Szóval maradtam. Max leeszem a hiányzó órabéremet :-D

 

Amint elkezdtem többet enni, rohamosan csökkent a mozgássebességem is. Egyre nehezebben maradtam ébren. Főként azért is, mert hajnali 2-re értem haza, de a fényviszonyok és az utcai zajok miatt legkésőbb 8-kor mindig felébredtem. Plusz a két szupertapasztalt kollégám hamarabb is látta meg rutinból a tennivalókat, így mindig egy lépéssel előttem vitték ki a kész ételt, szedték le a tányérokat, nyitották az ajtót. Hogy hasznos legyek és ne érezzem magam totál alkalmatlannak, egy idő után arra korlátoztam tevékenységemet, hogy amint leszedték az asztalt, szaladtam asztalt törölni és többnyire önszántamból beálltam a bárba italokat készíteni vagy poharat törölgetni. 

 

Egyik vasárnap, fizetéskor odajött a manager és azt mondta:

 

- Holnaptól egy másik grill étteremben fogsz dolgozni. A főnök öccséé, nincs messze, ugyanez az étlap és a berendezés, csak ott kisebb a forgalom és nem kell ennyire pörögni.

 

Mivel nem kérdés volt, és mivel tudtam, hogy a két profi mellett itt tök esetlennek tűntem, amitől nem is éreztem jól magam a bőrömben, mosolyogva megköszöntem a lehetőséget és látványosan örültem annak, hogy kevesebb forgalom lesz az új helyen. Végülis ki is rúghattak volna, de mint tudjuk, Angliában, aki szorgalmas és kedves, azt sose rúgják ki. Utólag kiderült, hogy nem is azért tettek át a másik helyre, mert itt nem kellettem, hanem azért, mert ott egyetlen pincérnő sem volt és kölcsönkértek valakit, és nyilván az újat adták, nem a régi motorosokat.

 

Az új hely tényleg tök ugyanilyen volt. Szinte ugyanez volt az étlap, a berendezés. Otthonosan mozogtam az első pillanattól, ráadásul tényleg alig volt forgalom, így még megszakadni sem kellett.

 

Első nap este dolgoztam, de már második nap megkértek, hogy jöjjek délelőttre. Aznap már nem is jött a tulaj unokahúga besegíteni. Tök egyedül nyomtam le az egész napot. És az egész estét. Nyitástól zárásig. Hát ez nem épp a kényelmes lazítgatás, amiben reménykedtem, mikor átjöttem.

 

Szerencsére itt zárásnál nem kellett takarítani, viszont segíteni kellett kimosni a fagyott birkazsírt a grillhűtőből. A felszolgáláshoz viselt ruhában. Ez azért érdekes elgondolás...

Nyitáskor ki kellett porszívózni és felmosni az egész éttermet, takarítani a klotyókat, aztán kábé déltől este 6-ig nem történt semmi. Egy árva vendég be nem tette a lábát. Halálra untam magam. Volt wifi, de 6 órán keresztül fészbúkozni sem lehet. Írhattam volna a blogot. Kiváló lett volna. De persze épp nincs laptopom.

 

Este aztán lett forgalom, lett borravaló, és itt a főnök meg sem nézte, mennyi hullik a közös perselybe, nemhogy lenyúlta volna. Úgy tűnt, itt sokkal kevesebb a munka és jobb a fizetés. De jól jártam, hogy áthelyeztek!

 

Lelkesedésem addig tartott, míg egyik délután, nagy unalmunkban a séf ki nem találta, hogy hámozzak már meg egy zsák hagymát. Egy zsák az 20 kg. Hát végülis dolgom nem volt, max olvasgattam volna, belefért. Az, hogy utána hagymaszagom lesz és feketék lesznek az ujjaim, és úgy kell majd kiszolgálni a vendégeket, mellékesnek tűnt - nekik. Valószínűleg tiltakoznom kellett volna, mert a jól végzett hagymapucolásom jutalmaként másnap 40 kilót tettek elém. Na ne már! Ezt tuti nem mosom le az ujjaimról citrommal sem. Ráadásul velem hordatták ki a csöpögő, koszos zsemeteszsákokat is aznap. Erre már nagyon húztam a számat. Nem zavarja őket, hogy a vendégeket büdös és koszos pincérnő szolgálja ki? Milyen üzletpolitika ez? Meg felszolgálni jöttem ide, nem takarítani. Mikor a frissen leszállított zöldségeket is nekem kellett becipelnem a hűtőkamrába, már tudtam, hogy a következő fizetésig maradok csak. Pedig itt aztán volt borravaló. A fizu szánalmas volt, óránként 4 fontot adott, de összességében többre jött ki a pénz, ha este dolgozott az ember. Csak ez a nappali műszak volt időpazarlás, unalom és hagymapucolás.

 

A kaja itt is jó volt. Ugyanúgy bármit ehettem és ihattam. A séf napközben sütött magának kaját, olyankor terülj-terülj asztalkámat játszottunk, és a konyhán dolgozó egyetlen személyzettel, egy román lánnyal együtt csatlakoztunk hozzá. Egyik ilyen alkalommal birkanyársat sütött. A sült húsdarabkák némelyike furcsa állagú volt és az ízük is más volt, mint az addigra már jól megismert és megszokott birkaíz. Ránézésre alig lehetett megkülönböztetni őket egymástól, de világosan éreztem, nem húsra haraptam. Ázsiai élményeim alapján (ahol tudtom nélkül pirított csirkebelet etettek velem) megismertem a belsőség jellegzetes utóízét. Majdnem visszaköptem, úgy felfordult a gyomrom. Mi a fenét adott ez ide elénk?! Megkérdeztem, mit sütött.

 

- Birkát.

- De melyik részét?

- Nem tudom angolul. Törökül ujguru. -Legalábbis én ezt értettem. Megnéztem gyorsan az étlapot, de egyik ételnév sem hasonlított a szóra, amit mondott. Kinyitottam egy online török szótárat, beírogattam belső szerveket, de egyik sem talált. Végül megint megkérdeztem. Tudjam már, mit ettem.

 

- Hol van ez a szerv és hogy néz ki?

- A máj mellett, azt hiszem.

 

Na, király. Epe tuti nem volt, de mi van még a máj mellett, ami ehető? Kisebb anatómiai tanulmányt kellett végeznem szótárazással egybekötve, míg végül a lép lett a megoldás. Az törökül giri, ami hasonlít a szóra, amit mondott, és nincs messze a májtól. De az egyáltalán ehető?!

 

Beírtam a keresőbe, hogy "lép recept", és bakker volt találat. Milyen undorító dolgokat eszik az emberiség!

 

Ha tudtam volna, hogy az van a tányéron, a közelébe sem megyek. Na de sebaj! Így a birkaléppel bővült az életem során megkóstolt undormányok listája a levélrágó hangya, termeszhangya, nyers tengeri sün nemi szerv, vízicsiga, nyers rák, csirkebél, és ki emlékszik már még mi mellett.