Zéró meridián

Valahol az időnek is kezdődnie kell. Ha már mérni kezdtük...

És ha már Londonban található a Föld időzónáinak kiindulási pontja (ami még Világörökségi helyszín is), akkor semmi nem tarthat vissza attól, hogy megnézzem személyesen.

Mióta az ókorban először sikerült idő mérésére alkalmas eszközt kreálni (vízóra), sokat fejlődött a technika. A 17. században feltalált órák hamar elterjedtek. Eleinte az órákat minden városban a helyi napkeltéhez és napnyugtához igazították.  Mivel viszont a Nap különböző időpontokban kel és nyugszik a földrajzi helytől függően, ezek a mérések nem voltak egymással összhangban. Ez mondjuk csak akkor tűnt fel, amikor a 19. században a kommunikáció és a közlekedés meggyorsult annyira, hogy észlelni lehessen a különbségeket. Amerikában például a vasútvonalak kiépítésével kifejezetten kaotikussá vált a helyzet, ugyanis minden állomásnak saját időszámítása volt, ami lehetetlenné tette a vonatok menetrendjének megadését és összezavarta az utasokat. Kezdett igény támadni egy egységes időszámításra.

Eközben a tengerészet és csillagászat is fejlődött, csakhogy minden országban a saját földrajzi helyzetükhöz viszonyítva készítették számításaikat. 

Az óra feltalálásával pontosabbá váltak a tengerészeti helyzetmeghatározások, mert a hold járását is figyelembe véve ki tudták számítani a tengerészek a pozíciójukat (azt nem értem, hogyan, de nincs kedvem utánanyomozni). Mindenesetre szükség volt egy kezdőponthoz a számításokhoz. Ez a kezdőpont általában az a pont (valójában vonal) volt, amely az érintett uralkodó székhelyén, esetleg az érintett birodalom legfontosabb csillagászati központján haladt keresztül.

Ezek a mai is használt hosszúsági fokok, más néven meridiánok helyi változatai voltak.

Az ókorban Ptolemaiosz használt először meridiánokat egy térképén. Ő az Atlanti-óceánban fekvő Szerencsés-szigeteken (ma Kanári vagy Zöld-foki szigetek lehet) áthaladó meridiánt használta kezdő hosszúsági foknak.

Kolombusz később szintén errefelé határozta meg a kezdő meridiánt, mivel iránytűi ezen a környéken a földrajzi északi pólusra mutattak, tehát a mágneses elhajlás nulla volt.

A 18. századra az angol tengerészet nagy lendületbe került, fel is találták a tengeri kronométert és az oktánst, ami forradalmasította a hajók helyzetmeghatározását. Az angolok persze a saját uralkodójuk székhelyéhez közeli meridiánt használták kiindulási alapnak, vagyis azt, ami Londonban a Királyi Obszervatóriumon halad át. 

Mivel Greenwichi Királyi Obszervatórium mérései nemzetközileg elismerten pontosak voltak, más országok is elkezdtek ehhez viszonyítani

1884-ben végül összeült egy nemzetközi konferencia, hogy politikai sárdobálások közepette meghatározzák az egységesen használandó nulladik hosszúségi fokot. Franciaország ragszkodott volna hozzá, hogy egy koninenseket elkerülő, semleges helyet határozzanakmeg, valahol a Kanári-szigetek környékén, de végül kisebbségben maradt véleményével. Így lett az elsődleges hosszúsági fok a londoni, és ezzel az időzónák kalkulálásának zérója a Greenwich Mean Time (GMT). (Magyarország a GMT+1, azaz Central European Time (CET) zónába esik.)

Közel 100 évig ez volt a nemzetközileg használt rendszer, ám az atomórák feltalálásával a Föld forgásának egyenletlensége és a kis mértékű lassulása kiküszöbölhető lett, ezért 1972-ben bevezetésre került az egyezményes koordinált világidő (UTC). Ami ugyanaz, mint a GMT (egyszerű földi halandók számára), csak pontosabb.

A Delta mai különkiadása ezzel véget ért.

Szóval Martinnal ellátogattunk London Greenwich nevű városrészébe. Korábban már voltam itt egyszer, de zárásra érkeztem, így csak az utcákat nézhettem meg. Most viszont időben jöttünk.

Greenwich többféleképpen közelíthető meg. Mi a Temze túloldaláról, a folyó alatti gyalogos alagúton jöttünk.

Felsétáltunk a dombra, ahol a Királyi Obszervatórium helyezkedik el. Megnéztük a zéró meridiánt jelölő vonalat és a GMT alapidőt mutató órát, ahol az angol hosszmértékegységek standardjai is láthatóak (1 láb, de kinek a lába és mekkora, ugyebár).

Elmentünk a Tengerészeti Múzeumba is, ahol a legjobban az ragadott meg, hogy egy nagy terem padlójára fel volt festve a kiterített glóbusz, és így újra Tahitin és Új-Zélandon járhattam, és elheverhettem kedvenc óceánomban.

Tahitit persze megint nem volt könnyű megtalálni, mert ugyan Ausztráliához esik közelebb, mégis többnyire a térkép másik felén ábrázolják. De nem szúrtak ki velem, mert Tahiti Nui és Tahiti Iti kapcsolt alakját álmomban is felismerem :)

Kicsit hazalátogattam Magyarországra, meg Martin elvitt Svédországba, aztán ahogy átsétáltam a többi helyen, ahol még nem jártam, hirtelen pazarlásnak éreztem minden pillanatot, amit Angliában töltök. Viszket a talpam... Azt hiszem, hamarosan indulok. Valahová...