2014 november 16.
Az elefánt árvaház után továbbutaztunk Colombo-ba. A vendégek végállomása a repülőtér volt, ahol én is elköszöntem mindenkitől, aztán felpattantam a Colombo belvárosába tartó reptéri buszra.
Volt egy listám olcsóbb panziókról, ezek többsége a Mount Lavinia nevű városrészben volt található. Nem volt egyszerű megtalálni a buszt, ami a belvárosból odavitt, ráadásul zuhogott az eső.
Kértem a kalauzt,hogy majd szóljon a megállómnál, ahol le kell szállnom, de elfelejtette, úgyhogy a busz jóval messzebb tett le. Ki tudja, mennyivel.
Járdák persze sehol, az úttest csupa kátyú, húzni a gurulós bőröndöt inkább bukdácsolásnak tűnt, cipeltem a hátizsákot a hátamon, miközben szakadt az eső és szó szerint bőrig áztam.
Kérdezgettem helyieket, merre van a tengerparti utca, ahol a listám szerint a szállásokat találom. Mindenki egy irányba mutogatott, de a távolsággal kapcsolatban elég eltérő adatokat mondtak. Reméltem, hogy nem lesz messze, és csak gyalogoltam, de úgy 10 perc után már gyanús volt, hogy a 300 méternek mondott távolság inkább 3 km lehet. Közben megálltam, hogy a hátizsákomra ráapplikáljak egy nejlonzsákot, amit trópusi eső esetére hurcolok magammal Ázsia óta, de még sosem volt rá igazán szükség. Most úgy tűnt, debütál a szemeteszsák. Azt csak reméltem, hogy a műanyag, gurulós bőrönd eléggé vízálló.
Mire végre találtam egy hotelt, ami ugyan nem az én pénztárcámhoz volt szabva, már alkonyodott. A recepciós próbált útba igazítani és még azt is felajánlotta, hogy a csomaghordár fiút elengedi velem, hogy megmutassa, hol vannak a tengerparti olcsóbb szállások.
Elindultam a srác után a szakadó esőben. Mentünk lejtőn le, emelkedőn fel, cibáltam magam után a sártól akadozó bőröndömet, kanyarogtunk kis utcákon, egyre sötétebb volt, közvilágítás alig-alig. Kérdezgettem a srácot, hova visz egyáltalán, messze van-e még, mert az útikönyv szerint nem kéne ennyit sétálni. A srác nem nagyon beszélt angolul, csak ismételgette, hogy tengerpart és hotel. Én ilyenkor mindig kihangsúlyoztam, hogy olcsó hotel, erre ő bólogatott. Megérkeztünk a vasúti sínekhez, ahol a srác teljes természetességgel elkezdett a bazaltköveken, a két sínpár között haladni. A gurulós bőrönd kerekei itt funkciójukat vesztették. Bukdácsoltam utána, emelve a csomagomat, amennyire tudtam és egyre türelmetlenebbül kérdezgettem, hogy hova visz már. Negyed óra bokatörő vasúti túra után megérkeztünk egy lenyűgöző méretű, hófehér palotához, ami közvetlenül a tengerparton, egy magasabb sziklára épült. Első pillantásra 5 csillagos luxusszálloda. Ide hozott?! És igen. Elégedett arccal mutatott a szállodára. Kérdeztem tőle, hogy ez szerinte olcsó tengerparti panzió-e. Értetlenül nézett rám és ismételgette: tengerpart, 5 csillag. Nem elég jó?
De, vazzeg. Annyira jó, hogy örömömben mindjárt fel is rúglak.
Elég reménytelen pillanat volt bőrig ázva, sártól mocskosan, bőröndcipeléstől fáradtam ott állni a semmi közepén, teljesen elvesztve az orientációmat egy kifizethetetlen szálloda előtt. Azt sem tudtam, merre induljak. Visszamentem volna Colombo belvárosába, de már fogalmam sem volt, merre volt a busz, amivel jöttem. Egyetlen esélyem az volt, ha találok, egy kifizethető szállást, vagy valakit, aki valóban útbaigazít, bár ez utóbbiban már kételkedtem.
Végül találtam egy nem túl olcsó, nem túl tiszta házat, ahol kivettem egy szobát. A szobában 50 fok volt, az ablak egy konyha fölé nyílt, ahonnan csak még melegebb szállt be, légkondi felejtő, a ventilátor meg semmit nem ért. De legalább nem az esőn álldogáltam. A bőröndöm teljesen átázott, minden csupa víz volt benne. A cipzár mentén szivárgott bele a víz.
Másnap elsétáltam a luxushotelhez, ami meglepetésemre nem is volt messze a hoteltől, ahol útbaigazítást kértem. Rájöttem, hogy a srác kerülő úton vitt oda, hogy még véletlenül se haladjunk el az olcsó szállások utcáján. Valószínűleg azért, hogy a drága szállodát megpillantva a hosszú bőröndcipelés után inkább visszamenjek vele a saját hoteljükhöz. Nem is tudom, mi másra számítottam...
