Házibuli dán palacsintával

2015 március 7.

Ismét a kanapészörf dobta fel a napunkat. Egy dán srác hirdette meg, hogy szombat este dán jellegű palacsintát fog sütni és mindenkit szívesen lát. A címet csak privát üzenetben lehetett megtudni, mert a létszám limitált volt. Maximum 30 főt akart meghívni. Szerencsére mi épp belefértünk a keretbe.

Szombat este meg is jelentünk a helyszínen.

Nem kicsit lepődtünk meg, mikor a lakásba belépve egy nagyjából 100 fős tömegnyomorba toppantunk. Ennyit a korlátozott létszámról? Kiderült, hogy a dán srác csak vendégeskedik a helybeli lakos ázsiai lánynál, és a lány felajánlotta a lakást a party céljára, de a szomszédokra és a lakás épségére való tekintettel 30 főnél többet nem akart vendégül látni. Úgy tűnt viszont, hogy a cím korlátozott megosztása ellenére az ingyen palacsinta ígérete olyan hatással volt a nizzai kanapészörfösök tömegére, mint sárga póló a muslicákra. 

A csoportképre is csak kisebb csapatokban fértünk fel

Alig lehetett megmozdulni a lakásban. Minden vendég hozott valami italt vagy rágcsálnivalót, így nem jelentett nagy problémát, hogy a palacsinta lassan készült és nem is volt garantált, hogy mindenkinek jut majd. Csomó étel és ital volt, viszont poharat szerezni csak nagy leleményességgel és pofátlansággal tudott az ember. Amint valaki felügyelet nélkül hagyott egy poharat vagy bögrét, valaki más máris lecsapott rá.

Palacsintához jutni is leleménnyel lehetett csak. A lelemény ebben az esetben azt jelentette, hogy önkéntes kuktának állt az ember. Közel a tűzhöz. Mire észbe kaptam, Hombre már a serpenyő mellett állt és a háziakkal nagy összhangban sütötte a palacsintákat. Beálltam én is a palacsintakenők csapatába. Gyártottuk a palacsintát nagy üzemben, kentük nutellával és spekulaas krémmel, küldtük tányéron a tömegbe. Persze csak miután alaposan levámoltuk.

A dán srác ekkor már magunkra hagyott minket és elment, hogy élvezze az általa szervezett partyt. Egy idő után én is lepattantam és mentem ismerkedni.

Valamikor 11 táján elérkezett a távozás ideje, ugyanis a szomszéd akkor már harmadszor jött át fenyegetőzve a zaj miatt. Mielőtt nagyobb botrány adódott volna, mi le is léptünk, kihagyva ezzel a beharangozott csapatos bárlátogatást. 

Minden a futással indul

2015 március 3.

Hombre felfedezett egy közös tengerparti futásra invitáló eseményt Couchsurfingen és mivel egyébként is készült leváltani a konditermet tengerparti futásra, csatlakozott a társasághoz. Az eseményt egy kanadai srác szervezte, aki a barátnőjével tölt Nizzában egy hónapot. Azt találták ki, hogy minden országban laknak egy-egy hónapot, aztán továbbállnak. Nahát! Ezek szerint nem csak mi... A srác informatikus, a lány meg művészet oktató.

A kiscsoportos futáson 5-en voltak. A másik két résztvevő egy francia lány és olasz barátja, akik Milánóban éltek eddig, és fél éve költöztek Nizzába. Mindketten gyógyszerészek és Monacóban dolgoznak. Monaco innen csak 1 óra busszal, vagy még kevesebb vonattal és sokan ingáznak naponta.

A futás után Hombre azzal a hírrel jött haza, hogy este vacsorára vagyunk hivatalosak. A gyógyszerész pár meghívta a társaságot az új lakásukba.


A vacsora jópofa volt. Olaszos ételeket ettünk, francia borokat ittunk.

Másnap a kanadai lány egy tengerparti festegetős programot hirdetett meg. Elsőre nem hangzott túl érdekesnek, de a társasági életem fejlesztése céljából csatlakoztam az eseményhez.

A lány utazás közben festeget és rajzolgat, ezért van nála mindenféle felszerelés, ami ehhez szükséges: vízfesték, ecsetek, pasztellek, ceruzák, papírok. Felajánlotta őket közös használatra. Még jó, mert nekem semmi ilyesmim nem volt.

Először azt sem tudtam, mit kezdjek a kiosztott aquarelle-papírommal. Nézegettem a színeket, a tájat, vártam az ihletet. Utoljára kábé 10 éve festegettem. Ha nem több...

A Nizzára annyira jellemző íves tengerpartot bámulva végülis elkezdem lefesteni, amit láttam.

Mikor legközelebb vettem részt a rajzszakkörön, már a saját ötletemmel érkeztem: kavicsokra fogok festeni. Ha az alkotás jól sikerül, akár még hűtőmágnesként is felhasználhatom szuvenyír címszóval.

Öt kavics, öt különböző technika: vízfesték, pasztell, filctoll, színes ceruza

A kis társasággal eléggé egy hullámhosszra kerültünk, úgyhogy onnantól gyakran csináltunk együtt programokat.

Még csak pár napja vagyunk Nizzában, de már vannak helyi ismerőseink. Jó dolog ez a Couchsurfing. :-)

Lö Menü

Nizzában mindenki az utcán ül. Minden étteremnek van terasza és az emberek előszeretettel napozgatnak egy kávé mellett - akár órákon át.

Rögtön második napunkon mi is csatlakoztunk a helyi hagyományőrzőkhöz és az egyik közeli kávézó teraszán kezdtük a napot. Kávé, croissant, napsütés. A legjobb reggeli!

Arra mondjuk még hetekig nem jöttem rá, milyen titkos kód alatt szerepel itt a tejeskávé, mert bármit mondtam, állandóan eszpresszót kaptam kis tejjel, pedig már szegényes franciatudásomat is bevetettem, hátha az angollal van a gond. Kafé o lé. Pöti kafé, boku lé. Ui ui. Aztán megint eszpresszót kaptam. A legközelebbi kimenet a café creme volt, ami kissé vizes eszpresszó kevéske tejel. Ennél közelebb nem jutottam a jumbó bögrés tejeskávéhoz. És még a latte macchiato-t sem ismerték, pedig az aztán alap. Nem? Pár hetes kitartó próbálkozás és több infarktusközeli kávémérgezés után aztán megkérdeztem egy francia ismerősünket, hogy mégis mit rontok el, ő pedig tájékoztatott,hogy errefelé nem szeretik a tejet a kávéban, és nem is tudják elképzelni, hogy én több tejre vágyom, mint kávéra. Hát ennyi. Legközelebb majd akkor iszom egy látványosan réteges, habos lattét, ha olyan helyen leszek, ahol benne van a menüben.

Már első napokban, ahogy az éttermek mellett elhaladtunk, mindig láttam az asztalokon az előételeket: színes salátaleveleken különböző sajtok, szalámik, sonkák, olívabogyók, egyebek. Na, persze rögtön nekünk is ilyet kellett ennünk. Néha egészen festőire sikeredtek a vacsora-összeállításaink, Hombre meg elkezdte lefényképezgetni őket. Ennek köszönhetően van egy kisebb fotóalbumom a kajáinkról.

A teljesség igénye nélkül....

Állandóan salátákat ettünk, egy időben rákattantunk a lazacra, én meg felfedeztem magamnak egy szárazkolbászt, ami sonkából készül és fokhagymás. Napi szinten betoltam fél rúddal. Egyszer elmentünk francia palacsintát (crepe) enni, na, onnantól otthon is mindig volt a hűtőben palacsinta. Előre elkészítettem egy liternyit és egy kiürült tejesüvegben pár napig simán elállt, így pillanatok alatt az asztalon volt a desszert, ha megkívántuk.

Mivel a borok fillérekbe kerülnek Franciaországban, szinte minden nap kipróbáltunk egy újabbat. Már 2 EUR alatt (600 Ft) is lehet jó bort kapni. Na persze az igazán jók ennél drágábbak, de a francia borok esetében nem feltétlenül igaz, hogy olcsó bornak híg a leve.

Nizza és tűzijáték

2015 március 1.

Első napunkon rögtön egy reggelivel indítottunk az erkélyen, aztán nekivágtunk a város feltérképezésének.

Végigsétáltunk a tengerpart menti promenádon, összefutottunk pár karneváli járgánnyal, ami a délutáni felvonulásra készült, láttunk parkban piknikező társaságokat, tengerparton napozó emberkéket és még a hideg tengerben megmártózó vakmerőket is.

Kora délután kipróbáltuk az egyik helyi éttermet, amely egy régi, árkádos épületben, épp a tengerparton kapott helyet, és aprócska emeleti erkélyén egy keskeny asztalon, a hátunk mögül nyúlkálva szolgált ki minket a pincér. Majdnem olyan volt, mint az "otthoni" erkélyünk, csak még annál is kisebb.

Este a város ünnepséget rendezett ideköltözésünk tiszteletére. Igaz, ők úgy tudták, hogy a karnevál záróakkordjaként beharangozott tűzijátékot nézik a tengerparton heverészve, de mi átláttunk a szitán.

A franciák egyébként imádják a tűzijátékot (ki nem), nyáron (azt hiszem, júliusban) egy egész hónapon át minden hétvégén szórják a csillagokat a "tűzijáték hónapja" címen.

Az első látványosság ezúttal a "király elégetése" volt, ami úgy nézett ki, hogy a tengeren megjelent egy csónak, rajta egy király figurája, ami lassan lángba borult, majd porrá égett. Ezután kezdődött a fél órás tűzijáték.

Jó, hát ebből nem sok látszik, de a lángoló képek még ennél is több fantáziát igényelnének

Kicsit hűvös volt az éjszakai levegő, de ahhoz képest, hogy a naptár épp csak átfordult a februárból, szavunk nem lehetett.

Hazafelé még megcsodáltuk a híres Negresco Hotelt, amit már Rejtő Jenő is emlegetett egyik regényében.

Most, hogy megvolt az első városnézésünk, az első napozásunk és a tűzijáték is, úgy tekintem, hogy nizzai lakosokká váltunk. Átmenetileg...

Nizzai karnevál

2015 február 28.

Nizzai érkezésünket úgy időzjtettük, hogy még éppen elcsípjük a karnevál zárónapját. Ez idén február 28 és március 1.

Február 28-án délután érkeztünk meg. Ragyogó napsütés fogadott. A reptérről tömegközlekedéssel (23-as busz, 1,5 EUR) jutottunk be az alig 5 km-re fekvő belvárosba. Mivel a tengerparti sétány az egész várost átöleli az egyik végétől a másikig, gyakorlatilag gyalog is ki lehet sétálni a reptérre, a bőröndöt magunk után húzva.

A lakásunk az óvárostól úgy 10 percnyi sétára van egy csendes utcában, a tengerparttól alig pár percre. Hangulatos nappali, tökéletesen elsötétíthető hálószoba, aprócska erkély. Tökéletes lesz!

Gyorsan leszaladtunk a legközelebbi boltba sajtot, bagettet és sonkát venni, aztán már indultunk is megnézni a karnevált.

A karneváli felvonulás olyan, mint általában a karneváli felvonulások. Óriási autók feldíszítve, maskarába öltözött emberek, óriás léggömbök, zene, táncoló csoportok, zenekarok hömpölyögnek az utcán.

A levegőben röpködő konfettik és ragacsos, színes habszalagok mindent beborítottak.

Erről nincs is mondani többet. Karnevál, ünneplés, vidámság.

Ugorgyunk!

Forró víz és szánkó, avagy ami elromolhat...

2015 február 21.

Az egy hetes magyarországi villámlátogatás többnyire azzal telt, hogy Hombre dolgozott, én pedig barátokkal töltöttem az időmet. Mivel pár éve már járt Magyarországon és akkor el is könyvelte Budapestet kedvenc (!) városaként, turisztikailag már ki volt képezve, csak pár romkocsma hiányzott a repertoárjából. Azért hétvégi programként mindenképp meg akartam mutatni neki az egyik kedvenc gyógyfürdőmet. Tudom, hogy Magyarország a gyógyvizek nagy országa, és fujfujj, ha nem a sajátunkba viszem, de az a helyzet, hogy hiába a jó vízminőség, ha a fürdők még mindig a szoci "felújítás" dizájnját nyögik, vagy ha 1-2 órára aránytalanul magas áron lehet bejutni, ha meg olcsó és szép is, akkor a tömegnyomor kikerülhetetlen. Szeretek több fürdőt is Budapesten, de a kedvenc gyógyfürdőm nem Magyarországon van.

A szecesszió rajongójaként egyik szívemcsücske Hunderwasser, aki szerint az épületek nem falakból, hanem ablakokból állnak, és épületein ritkán találni a temérdek ablak között egyformát. A magyar határtól nem messze, Bad Blumau fürdőhelyén épített egy mesebeli díszletnek tűnő wellness szállodát, ahol a kültéri vulkanikus tóban lubickolva élvezheti az ember az osztrák hegyekben töltött havas nap után a forró víz izomlazító erejét.

A terv az volt, hogy egy szombaton jó korán reggel elindulunk Semmeringre, ahol egy Zauberberg nevű szánkópályán akartuk tölteni a napot. Szuper izgalmas szánkópálya több kilométer hosszan. Utána átautózunk Blumauba és a délutáni, kedvezményes jeggyel élvezzük a gyógyfürdőt és szaunát 11-ig. Onnan aztán át Körmendre, ahol volt foglalva szállásunk. Ez volt a terv. Aztán, ahogy lenni szokott, ember tervez.... a dolgok meg tök másképp alakulnak.

Kezdődött azzal, hogy öcsémmel, akinek a kocsijával mentünk és aki a sofőr is volt, nem beszéltük meg az indulás részleteit. A kirándulás napját már hetekkel korábban beírtuk a naptárba, de órára pontosan nem tárgyaltunk róla. Nekem egyértelmű volt, hogy egy ilyen túrára kora reggel, esetleg hajnalban indulunk. Ő meg azt gondolta, hogy mivel a fürdőbe este megyünk, majd valamikor dél körül összekészülődünk. Indulás előtti este egyeztettünk. És kiderült, hogy nincs téli gumi a kocsiján (mivel ő sem Magyarországon él és nem használta). A gumis csak 8-kor nyit. Indulás tehát legkorábban 9-kor.

Ez még így is jó lett volna, ha nyílegyenesen odamegyünk. Csakhogy a GPS őszintén hitt a határok nélküli Európában, így amint beállítottuk, hogy autópályán óhajtunk haladni és még fizetnénk is útdíjat, valami rejtélyes okból racionális megoldásnak vélte, ha átvezet minket Rajka felé Szlovákiába, ahol majd kb 30 km-t haladunk, és ezért ki fogjuk fizetni a teljes országra szóló mittudomén hány napos útdíjmatricát. Hegyeshalomnál kicsit gyanús volt, hogy levitt minket a pályáról, de mivel emlékeim szerint Blumauba mindig autópálya nélkül jutottunk el, nem nagyon aggódtam. Csak amikor feltűnt a szlovák határ. Ahol közölte a határőr, hogy matrica nélkül megszívtuk, viszont matricát itt már nem tudunk venni. Kezdhettem volna szidni őket, de nem lett volna fair, mert a magyar határ pont ugyanilyen lehetetlen és a határőr jól beszélt angolul és kedves volt és próbált segíteni. 

Miután nem találtunk benzinkutat, ahol matricát vehettünk volna, a telefon pedig nem talált elérhető hálózatot, valamint öcsém telefonjáról hirtelen valahogy eltűnt vagy 20 fontnyi kredit, ezzel pedig a navigáció is megdöglött, ezen kívül a hagyományos GPS-ben, amit vittünk, minden európai ország benne volt, csak valamiért épp Ausztria és Szlovákia nem, aztán Hombre telefonja nem birkózott meg a hideggel és az aksija állandóan kikapcsolt, így azt sem tudtuk használni, én meg elfelejtettem egyenleget tenni a telefonomra, de az enyém különben sem okos annyira, hogy azzal navigáljunk, és mellesleg mobilhálózat vakumban voltunk amúgy is, szóval ha lett volna egységem, sem segített volna, na tehát mindezek következtében első dolgom az volt, hogy a szlovák határőr kedvessége ellenére azért mégiscsak kaptam egy gyors lefolyású idegbajt, aztán jobb ötlet híján visszafordultunk és elkocsikáztunk Hegyeshalomig, ahogy azt eredetileg is kellett volna. Mivel a GPS továbbra is a benzinlobbi és pályadíj-lobbi által támogatott útvonalakat preferálta, elvitt minket a búsba, fel a bécsi reptérig, ami nyilvánvalóan hülyeség volt, de ekkorra már annyi időt veszítettünk, hogy a vakon bóklászás a rövidebb utakon nem talált nagy támogatottságra három fős bizottságunk előtt, így követtük az elmeháborodott barmot, aki a gugli útvonalválasztó algoritmusait programozta.

A dolog szinte zökkenőmentes volt innentől. Szinte. Mert ugye kaját nem hoztunk, mondván, hogy majd veszünk útközben. Vizünk sem volt hasonló elgondolásból. Viszont az ámokfutam közepette már annyira a megérkezésre fókuszáltunk, hogy meg sem álltunk. Végülis sikeresen befutottunk Semmeringre 15:15 perckor. Gyorsan ettünk-ittunk (ekkor vettük észre, hogy a csomagtartóban volt nekünk meleg tea és némi rágcsálnivaló, amit Anyu pakolt be, csak közben teljesen elfelejtettük, úgyhogy meg is érdemeltük, hogy éheztünk a kaja mellett), aztán rohantunk szánkót bérelni. Jól tettük, hogy rohantunk, mert a pénztárnál közölték velünk, hogy a szánkóbérlés éppen zárni készül, majd este újra kinyit. Na, király. Ennyi akadály után befutunk a célba, az meg bezár. Sikerült meggyőzni a pénztárost, hogy elég lesz nekünk az a háromnegyed óra is, max csak egyszer csúszunk le, de ha már idáig eljöttünk, ki kell próbálnunk. Az esti programra meg nem várhattunk, mert a fürdőbelépőnket 6 előtt át kellett venni, különben elveszik a foglalás.

Kibéreltük a szánkót, megvettük a jegyet a libegőre, fel a hegyre. Nem túl gazdaságos ilyenformán a szánkóbérlés, mert egy csúszás miatt az egész napot kifizettük, de ekkor már nem számított. A pálya - hogy is mondjam csak - élmény volt. Az első 50 méter után már halálfélelmem volt, de még élveztem. Gödrök, bukkanók, alagutak, kanyarok. Ezt hívják élménypályának. Egyik oldalt a hegy, másik oldalt műanyag zsinórkordon, mögötte pedig a végtelen fenyveserdő és a szakadék. Ezt hívják parának. Mert ugyebár mondanom sem kell, hogy halvány elképzelésünk nem volt a szánkózásról. Volt valamennyi emlékem gyerekkoromból, amikor felhúztuk a szánkót a domboldalra (szintkülönbség 5 méter) és 3 mp alatt lecsúsztunk az egyenes útvonalon. Rémlett valami a kenuzás, síelés és egyéb sportbeli tapasztalatokból arról is, hogy hogyan kell kanyarodni, de ez vajmi kevés egy olyan pályán, ahol egy kisebb tévedés a kordonon túlra repíthet. Valahogy levergődtünk egy pár kanyarnyit. Az arcunk tele volt hóval-jéggel, alig láttunk. Kanyarban azt sem tudtuk, azzal járunk-e jobban ha felborulunk és a mögöttünk szánkózók átgázolnak rajtunk, vagy ha vakon siklunk a kitaposott gödrökben azt remélve, hogy mélyebb a gödör, mint a sebesség, és nem repülünk le a hegyoldalról. Egy pár kanyar után Hombre, aki életében először szánkózott (havat is csak mutatóba látott), úgy döntött, hogy átveszi a vezető szerepét a közös szánkónkon. Ez nekem mindenképpen jó volt, mert a háta mögé bújva kevesebb hó repült az arcomba, viszont arról nem voltunk meggyőződve, hogy a vezetőnek elől vagy hátul kéne-e ülnie. Gyerekként ugye az ember a felnőtt előtt ül, hogy lássák, ha leesik, meg akkor a súlya sem oszt-szoroz sokat. A mi esetünkben már számított volna ez a kis információ, de hát nem tudományos felkészültséggel vágtunk neki a kalandnak.

Na valahogy levergődtünk. A jobb könyököm egy borulásnál alám került és kifordult, de ezt leszámítva csak a lila foltok miatt jajgattunk, ugyanis a szánkó keskenyebb volt, mint az ülepünk és minden bukkanónál fél méterről huppantunk vissza a szélső deszkákra. Az én foltjaim 3 hét után múltak el, kicsit hamarabb, mint a könyököm rokkantsága, viszont addigra egészen dekoratív fekete színre váltottak. Nekem ezzel elég is volt a szánkózásból. A fiúk még szívesen mentek volna egy kört, de hát időbe már nem fért bele.

Rohantunk tovább Blumauba. Csak előbb a parkolóban még lecseréltük a jéggé fagyott nadrágunkat és kiszedegettük a jégdarabokat a bakancsunkból. Minden réteg vizes volt rajtam. A hátam közepéig feltüremkedett a hó valamelyik esésnél.

Blumauban újabban előre kell foglalni a belépőt, hogy kontrollálni tudják a tömeget. Le is foglaltam a délutáni kedvezménnyel (napijegy 51 EUR, esti jegy 30 EUR), ami 17 órától jogosít belépésre, viszont lelkemre kötötték, hogy 6-ig vegyük át a jegyet, mert utána már lehet, hogy nem engednek be. A GPS-ről eddigre teljesen lemondtunk, a nálam lévő miniatűr, vázlatos térkép alapján próbáltunk odatalálni, ami csak annyiban jelentett nehézséget, hogy a pályalejárókat nem ábrázolta, így légvonalban ott jártunk valahol, de nem tudtuk, hol.

Na, azért valahogy odataláltunk. Mikor a Bad Blumau település tábla feltűnt, már azt hittem, sínen vagyunk. De nem voltunk. Ez 17:55-kor történt. Követtük a kitáblázott útjelzéseket: Rogner Blumau Gyúgyfürdő parkoló. Beparkoltunk, én kipattantam, hogy előreszaladjak és átvegyem a jegyeket. Rohanok az emlékeimben élő recepció felé. Azaz rohannék felé, ha ott lenne. De nincs. Valami teljesen más helyszínen voltunk, mint amire emlékeztem. Maga a tény, hogy az emlékeimhez nem passzolt, még oké lett volna, de nem láttam a Hundertwasseres épületeket sem. Veszett egérként robogtam körbe a parkolóban a táblákat keresve. Hátha elnéztük és ez nem is az a parkoló. De. De akkor hol a hotel?! És hol a recepció? És hol vagyunk egyáltalán? A parkoló körül egy végeláthatatlan legelő, mellette a főútvonal, ahonnan jöttünk. Hirtelen megpillantottam egy párocskát, akik a legelő szélén álldogáltak. Gyorsan megkérdeztem őket, hogy jó helyen vagyunk-e a fürdőhöz. Azt mondják, igen. És milyen messze van ide a bejárat? Úgy 20 perc séta. MI?!?!? Az nem lehet. Tudom, hogy a fürdő aljában van a parkoló, és ez nem az. A pár próbált megnyugtatni:

- Vagy ingajárat, ami odavisz. Negyed óránként jár.

- Na ne mondják nekem, hogy az 5 csillagos hotel vendégei ingajárattal mennek fel a szállásukra a legelőről!

- Jaaa, ha a hotelbe mennek, akkor annak a parkolója odébb van, tovább kell hajtani az úton.

Vissza a kocsiba, őrjöngve anyázások közepette tovább a semmibe. Mert arra már nem volt kitáblázva semmi. Közben 6 óra lett. Most vagy lesz jegyünk vagy nem. Vagy feleslegesen száguldoztunk vagy nem. Vagy feleslegesen hagytuk ott a szánkópályát egy csúszás után vagy nem. Szerencsére pár száz méter után feltűnt a hotel aranyozott tornya és a parkoló bejárata is. Ez az! Erre emlékszem! A fiúk beparkoltak, én berohantam a recepcióra. elhadartam, mit akarok. A recepciós nézegeti a gépet. Hát ő nem lát ilyen foglalást. Na most kapok idegbajt! Ja nem. Azt már kaptam. Akkor nem tudom. Akkor csak adjon 3 belépőt a fürdőbe. Ja hogy a fürdőbe? Annak máshol van a recepciója, ez itt a hotelé.

Rohanás tovább a másik a recepcióhoz. A recepciós kedves, mosolygós, segítőkész. Elhadarom bánatomat a lehetetlen parkolóról. Tájékoztat, hogy valóban az a fürdővendégek parkolója. Ide, az épület mellé csak a hotelvendégek állhatnak. Akkor most álljunk el innen?! Neeem, most már maradjunk. Na azé! Jó pont nekik. Ha már ilyen bénán táblázták ki a parkolójukat.

Közben feltűnik az öcsém. Egyedül. Hombrét a bejáratnál hagytam, hogy az öcsém is ránk találjon, ha bejött a parkolóból. Elkerülték egymást. Hogy a fenébe?! Visszarohanok. Hombre ott szobrozódik a bejáratnál, ahogy kell. Úgy tűnik, az öcsém másik ajtón jött be. Mindegy. Mindenki megvan, itt vagyunk, hurrá, hurrá.

Kifizetjük a jegyeket, megkapjuk a törölközőinket és a fürdőköpenyünket, átöltözünk és irány a forró víz.

A külső medencébe bentről leehet kiúszni. A víz kellemes. 37-38 fokos. A levegő már lehűlt, a zokninkban megolvadt jég után jól esik a forró víz. Több medence van kint és bent, kellemes zene szól, az este sötétjében csak a medencék alsó világítása szolgáltat némi fényt, a gőzben szinte teljesen el lehet veszni.

Pár óra után lemegyünk a szauna részlegre is. Meztelen szaunák. Engem nem zavar. Sőt, igazából jobban is szeretem, mert nem túl egészséges a fürdőruhákból kipárolgó mosószert belélegezni a melegben. Kapunk szauna lepedőt és pont jókor érkezünk egy ingyenes szauna szeánszra, amihez rögtön csatlakozunk is. Testápolót osztanak szét, azt kell magunkra kenni, mikor már jól megizzadtunk. Öcsém kihagyja a mókát, ő más utakon jár.

Este 11-ig éppen eleget fürdünk. Indulunk tovább Körmendre, a szállásunkra.

Oda is illett volna éjfélig megérkezni, de persze ezen a napon már az lett volna a csoda, ha sikerül. Közben már farkaséhesek voltunk, megálltunk az első utunkba akadó mekiben (még jó, hogy volt egy), aztán jóval éjfél után be is futottunk a panzióba. A személyzet munkaideje már rég lejárt, de neheztelés, és pofavágás nélkül fogadtak minket. Jó fejek voltak és kedvesek. A szoba is teljesen jó volt. Tiszta, új berendezés, ingyen wifi, reggeli az árban. Tranzitszállásnak tökéletes. (Itt a link: Gőzmalom Panzió)

Másnap Keszthely felé indultunk el. Budapestre tartottunk, csak egy kis kirándulással ötvöztük. Megnéztük a Festetich kastélyt, megkerestünk egy geoládát (geocaching), aztán a szemerkélő esőben nekiálltunk lángosra vadászni a Balaton mentén. Lángosra. Februárban. Nem is tudom, mit gondoltunk...

Költözés

Egy átlagos költözés is elég komplikált tud lenni néha. Hát még az egyik országból a másikba költözés két harmadik helyszín, mint lerakat közbeiktatásával.

Mivel Franciaországban csak másfél hónapot fogunk tölteni, ki kellett találni, mi legyen a cuccainkkal. Home office íróasztal, forgószék, konyhai eszközök, hangfalak - ezek nem utaznak velünk. Hosszas filózás után kitaláltuk, hogy ezeket a dolgokat Angliában, Hombre egy ismerősénél helyezzük el, a saját cuccaimat pedig egy budapesti kanyar beiktatásával hazadeportálom még a Nizzába érkezés előtt.

Szerencsére London és Budapest között számtalan futárszolgálat közlekedik heti rendszerességgel, így a Budapestre szánt holmit kényelmesen célba tudtuk juttatni. És még olcsóbb is volt, mint a repülőn magunkkal vinni. A szervezésnek az volt az egyik neccesebb része, hogy a csomagot személyesen tudtuk csak átadni a futárszolgálatnak, tehát olyan időpont kellett, ami lehetővé tette, hogy még Londonban legyünk, mikor a futár összegyűjti a küldeményeket, de már Magyarországon, amikor leszállítják. Végül az időpont miatt a Csomagfutár nevű céget választottuk (nem reklám, mert nem fizetnek érte, de jó szívvel ajánlom őket).

A másik nehézséget a számítógép és monitor problémája jelentette. Hombre biztosra akart menni, hogy akadálymentesen tud majd dolgozni, ezért a laptop mellett a PC-t is magával akarta vinni. Ez viszont nem olyan egyszerű. Ha magunkkal visszük a repülőn, kézipoggyászként túl nehéz és a mérete sem OK. Feladott csomagként meg ugyan ráteszik a "törékeny" címkét, de kérdés, hogy az alkatrészeknek ez már elég biztonságos-e. Ráadásul biztos van valami felár ilyenkor, de ez a légitársaság honlapjáról nem derült ki.

A futárszolgálatok nem vállalnak felelősséget a sérülésért. Minden honlapon azt láttuk, hogy csomagold be alaposan a küldeményedet, mert ők nem pátyolgatják. Kifejezetten törékenyként országok közötti szállításnál nem találtunk ajánlatot.

Plusz felmerült a kérdés, hova küldjük. A futárszolgálatok pár nap alatt kézbesítik a csomagokat. Ha MI adjuk fel Londonban, akkor csak Pestre küldhetjük, mert a kézbesítés idején ott leszünk. Nekünk viszont Nizzában lesz szükségünk a gépre. Akkor küldjük el Pestről egy újabb fuvarral megint, mielőtt továbbutazunk Nizzába? Vagy küldjük egyenesen Nizzába és kérjük meg a bérelt lakás karbantartóját, hogy vegye át? Vagy keressünk valakit Londonban, aki feladja helyettünk, mikor már Nizzában át tudjuk venni?

Egyik megoldás sem tűnt megnyugtatóan biztonságosnak, úgyhogy Hombre végül nehéz szívvel lemondott a dupla biztonságról és energiáit inkább arra fordította, hogy bízzon a laptopja kifogástalan működésében.

A keresgélés közben viszont ráakadtam egy oldalra, ami hasznos lehet nemzetközi csomagküldésnél. Több futárszolgálat ajánlatait hasonlítja össze és sokkal olcsóbb ajánlatokat dob ki, mint az általam eddig ismert honlapok.

Végülis 45 kilónyi cuccot küldtünk Magyarországra, mi pedig kézipoggyásszal utaztunk. Pesten aztán kipakoltam-bepakoltam és február utolsó napján egy 20 kilós bőrönddel indultam neki a következő 3 hónap kalandjainak: a mediterrán tavasznak, a mexikói nyárnak és az angliai nyárelőnek.

Ó, a Riviéra

Január végére megérett a költözéssel kapcsolat gondolat. Elkezdtünk tervezni és szervezni. Költözünk Dél-Franciaországba.

Az alap elképzelés az volt, hogy mivel London veszettül drága, szinte bárhol máshol olcsóbban kijövünk havi szinten. A büdzsé tehát a londoni bérelt szoba ára. Ha ennyi pénzért picit nagyobb szobát kapunk valami naposabb helyen, akkor már beljebb vagyunk. Az európai lakásárakat tekintve pedig valószínűleg nem kicsit leszünk beljebb...

Eleinte Marseille környékét nézegettük. Valami kisebb város kéne, ahol minden megvan, de mégis gyalogosan bejárható. Hát Marseille nem ilyen. Akkor Avignon, Aix-en-Provance, Montpellier! Nézegettem a városokról szóló fórumokat, turisztikai leírásokat, közben Hombre a magánszállásos oldalakat (Airbnb, Homeaway) bogarászta. Végre találtunk is egy megfelelőnek tűnő lakást. Dél-Franciaország. Ez OK. Csak kicsit keletebbre. Francia Riviéra. Én nem bántam, mert többször jártam ott és tetszett, de eredetileg nem szerepelt tervben. De hát a tervek azért vannak, hogy irányt adjanak, aztán megváltozzanak, ha kell.

Amikor először jártam Nizzában kb 11 éve, annyira megtetszett a város, hogy még ott helyben elkezdtem kiadó albérleteket nézegetni és arról álmodoztam, hogy majd odaköltözöm. Közben az évek alatt jelentőségét veszítette ez az elképzelés, de most, hogy szóba került, rögtön úgy éreztem, hogy jó döntés lesz.

Hombréra az gyakorolt nagyon mély benyomást, hogy a lakás felszereltségének leírásában szerepelt a playstation. Egy darabig próbáltam még más, hasonlóan kellemesnek látszó lakásokat is látószögébe vonni, de holmi tengerre néző erkélyek nem bizonyultak elég nagy meggyőző erőnek a videojátékkal szemben. 

Így tehát kiválasztottunk egy barátságos, modern berendezésű, másfél szobás lakást a tengerparttól nem messze. Playstationnel felszerelve. Ki is béreltük 6 hétre. 6 hét elég lesz arra, hogy kipróbáljuk, milyen ez az életmód. 

Meg hosszabb ideig nem is érünk rá, mert április közepétől már máshova van repjegyünk...

Időtöltés

Decemberben kifejezetten nyaralási céllal érkeztem Londonba, januárra viszont már fájdalmasan leapadt a bankszámlám, úgyhogy munka után kellett nézni. A gond csak az volt, hogy még decemberben igényeltem angol jogsit a magyar helyett (erről még írok külön), és január elején még nem érkezett meg. Ez csak annyiban jelentett nehézséget, hogy az igénylés mellé el kellett küldenem az eredeti magyar jogsimat, amit majd bevonnak, és az eredeti útlevelet személyazonosítás céljából. Mivel magyar személyim már rég nincs, teljesen okiratok nélkül maradtam. Így viszont egyetlen állásközvetítő sem óhajtott regisztrálni. Hurrá.

Hogy mégse sorvadjak el nagyon, amíg megjönnek a dokumentumok, elkezdtem Duolingoval franciául tanulgatni. Majd jól jön ez még hamarosan.

Meg baromira ráértem a kuponos-akciós oldalak ajánlatait is nézegetni, így volt esély minimális költséggel emelni a szórakozásaink színvonalát. Sikerült is kifognom egy 6 koktél 10 fontért akciót, meg egy görkoris diszkó belépőt koribérléssel 2 főre 5 fontért. Ettől ugyan nem lett több pénz a bankszámlámon, de jelentősen csökkentette volna az életszínvonalammal kapcsolatos elégedettségemet, ha anyagi okokra hivatkozva kihagyom a remek ajánlatokat.

Közben beszereztem 2 pakli kártyát is és megtanítottam Hombrét kártyázni, úgyhogy teljesen rákattantunk a rabló römire. Már amikor épp nem dolgozott.

Ez persze nem töltötte ki a napjaimat, és ugyan unatkozni én sosem szoktam, azért mégis kicsit haszontalannak éreztem a semmittevést és a szimpla háziasszonykodást.

Már nem is tudom, hogyan, de valahogy rákeveredtem egy oldalra, ahol programnyelveket oktatnak, és véletlenül kaptam is egy 3 napig tartó ingyenes felhasználói fiókot. Ez idő alatt bármely online tanfolyamukon ingyen részt vehettem. Nyilván azonnal fel is jelentkeztem és nekiálltam 0-24-ig megszállottan HTML-t és CSS-t tanulni. Használjuk ki, ha már ingyen van. Miután másfél nap alatt eljutottam a középhaladó tanfolyamig és minden vizsgám sikerült, nagy lendülettel folytattam tanulmányaimat JAVA témában. Azt ne kérdezze senki, hogy pontosan minek, mert nem tudom. Használni nem fogom, de jól esett. :-D

Még az is felmerült, hogy szakmai profilt váltok, mert ugye az ilyen programozósdi otthonról is végezhető munka, és az nekem nagyon nagyon jól jönne az utazgatás mellett.

Általában amikor szélsőséges irányba indulok el valami új hobbi miatt, szoktam figyelni arra, hogy fenntartsam az egyensúlyt. Mikor például lovasíjászkodtam, mellette heti kétszer balettozni jártam. Most is úgy éreztem, hogy a programozást ellensúlyoznom kellene és szerencsére az egyik kuponos oldalon rá is akadtam a nekem való szórakozásra: Rúdtánc-fittness.

Már régóta vonzott a téma. Konkrétan óvodás korom óta légtornász akartam lenni (és még nem adtam fel), és úgy véltem, a rúdtánc és a hozzá közel álló arial hoop (lengő karika talán magyarul) már csak egy aprócska lépésre van a légtornászságtól. Egyszer még sor kerül rá. Csakazértis. ;-)

Azért kicsit aggódtam az első óra előtt, mert nem voltam biztos benne, hogy valóban fittness lesz, nem pedig szexi fehérneműben vonagló cicababák heti találkozója, de szerencsére már a tanár megpillantásakor megnyugodtam. Nagyjából velem egyidős csajszi, de láthatóan van legalább egy gyereke. Attól sem kellett tartanom, hogy a táncikálásra vágyó lányok elnyomó többséget alkotnak majd, ugyanis már az első gyakorlatoknál világossá vált, hogy ide komoly izomzat kell.

Szerencsére a hajdani tesiórákon sosem jelentett problémát nekem a rúdmászás, kézen állás, gyűrűn lengés és egyebek, és szerencsére az elmúlt évek sportos hobbijai is jó hatással voltak az izomzatomra, úgyhogy kifejezetten élveztem, hogy bármely gyakorlatot meg tudom csinálni a tanár után, miközben néhány lány már az alap pörgésnél izomtalanul hullott alá. Na persze a látvány és előadásmód, amit én produkáltam, nyilván csak erős fantáziával közelítette meg a tanár produkcióját, de szerencsére pörgés közben az ember csak szakaszokban látja önmagát a tükörben, így a hiányzó részek kissé felturbózott vizualizációjával meg tudtam őrizni az önmagam ösztönzéséhez szükséges sikerélmény illúzióját.

Heti egyszer jártam órára és ez elég is volt. Különösen, mert a közbeeső napokon a járás, mint hétköznapi tevékenység is nehézséget jelentett. Fektemből felkelni is csak hasra fordulva bírtam, annyira kikészültek a hasizmaim. Meg idő kellett a véraláfutásoknak is a gyógyulásra. Az egész lábszáram rendszeresen tele volt lila és fekete foltokkal. De kicsire nem adunk, minden áldozatokkal jár, stb. 

Baromira bejött a rúdon pörgés-mászás, és ha időközben nem költözünk el Londonból, talán még mindig ott kúsznék a rúdon valahol. Azért csak "talán", mert a programozás lendülete is olyan hirtelen múlt el, amilyen hirtelen jött. Pont mint a franciatanulás. És a többi.