2015. április 17., péntek

Forró víz és szánkó, avagy ami elromolhat...

2015 február 21.

Az egy hetes magyarországi villámlátogatás többnyire azzal telt, hogy Hombre dolgozott, én pedig barátokkal töltöttem az időmet. Mivel pár éve már járt Magyarországon és akkor el is könyvelte Budapestet kedvenc (!) városaként, turisztikailag már ki volt képezve, csak pár romkocsma hiányzott a repertoárjából. Azért hétvégi programként mindenképp meg akartam mutatni neki az egyik kedvenc gyógyfürdőmet. Tudom, hogy Magyarország a gyógyvizek nagy országa, és fujfujj, ha nem a sajátunkba viszem, de az a helyzet, hogy hiába a jó vízminőség, ha a fürdők még mindig a szoci "felújítás" dizájnját nyögik, vagy ha 1-2 órára aránytalanul magas áron lehet bejutni, ha meg olcsó és szép is, akkor a tömegnyomor kikerülhetetlen. Szeretek több fürdőt is Budapesten, de a kedvenc gyógyfürdőm nem Magyarországon van.

A szecesszió rajongójaként egyik szívemcsücske Hunderwasser, aki szerint az épületek nem falakból, hanem ablakokból állnak, és épületein ritkán találni a temérdek ablak között egyformát. A magyar határtól nem messze, Bad Blumau fürdőhelyén épített egy mesebeli díszletnek tűnő wellness szállodát, ahol a kültéri vulkanikus tóban lubickolva élvezheti az ember az osztrák hegyekben töltött havas nap után a forró víz izomlazító erejét.



A terv az volt, hogy egy szombaton jó korán reggel elindulunk Semmeringre, ahol egy Zauberberg nevű szánkópályán akartuk tölteni a napot. Szuper izgalmas szánkópálya több kilométer hosszan. Utána átautózunk Blumauba és a délutáni, kedvezményes jeggyel élvezzük a gyógyfürdőt és szaunát 11-ig. Onnan aztán át Körmendre, ahol volt foglalva szállásunk. Ez volt a terv. Aztán, ahogy lenni szokott, ember tervez.... a dolgok meg tök másképp alakulnak.

Kezdődött azzal, hogy öcsémmel, akinek a kocsijával mentünk és aki a sofőr is volt, nem beszéltük meg az indulás részleteit. A kirándulás napját már hetekkel korábban beírtuk a naptárba, de órára pontosan nem tárgyaltunk róla. Nekem egyértelmű volt, hogy egy ilyen túrára kora reggel, esetleg hajnalban indulunk. Ő meg azt gondolta, hogy mivel a fürdőbe este megyünk, majd valamikor dél körül összekészülődünk. Indulás előtti este egyeztettünk. És kiderült, hogy nincs téli gumi a kocsiján (mivel ő sem Magyarországon él és nem használta). A gumis csak 8-kor nyit. Indulás tehát legkorábban 9-kor.

Ez még így is jó lett volna, ha nyílegyenesen odamegyünk. Csakhogy a GPS őszintén hitt a határok nélküli Európában, így amint beállítottuk, hogy autópályán óhajtunk haladni és még fizetnénk is útdíjat, valami rejtélyes okból racionális megoldásnak vélte, ha átvezet minket Rajka felé Szlovákiába, ahol majd kb 30 km-t haladunk, és ezért ki fogjuk fizetni a teljes országra szóló mittudomén hány napos útdíjmatricát. Hegyeshalomnál kicsit gyanús volt, hogy levitt minket a pályáról, de mivel emlékeim szerint Blumauba mindig autópálya nélkül jutottunk el, nem nagyon aggódtam. Csak amikor feltűnt a szlovák határ. Ahol közölte a határőr, hogy matrica nélkül megszívtuk, viszont matricát itt már nem tudunk venni. Kezdhettem volna szidni őket, de nem lett volna fair, mert a magyar határ pont ugyanilyen lehetetlen és a határőr jól beszélt angolul és kedves volt és próbált segíteni. 

Miután nem találtunk benzinkutat, ahol matricát vehettünk volna, a telefon pedig nem talált elérhető hálózatot, valamint öcsém telefonjáról hirtelen valahogy eltűnt vagy 20 fontnyi kredit, ezzel pedig a navigáció is megdöglött, ezen kívül a hagyományos GPS-ben, amit vittünk, minden európai ország benne volt, csak valamiért épp Ausztria és Szlovákia nem, aztán Hombre telefonja nem birkózott meg a hideggel és az aksija állandóan kikapcsolt, így azt sem tudtuk használni, én meg elfelejtettem egyenleget tenni a telefonomra, de az enyém különben sem okos annyira, hogy azzal navigáljunk, és mellesleg mobilhálózat vakumban voltunk amúgy is, szóval ha lett volna egységem, sem segített volna, na tehát mindezek következtében első dolgom az volt, hogy a szlovák határőr kedvessége ellenére azért mégiscsak kaptam egy gyors lefolyású idegbajt, aztán jobb ötlet híján visszafordultunk és elkocsikáztunk Hegyeshalomig, ahogy azt eredetileg is kellett volna. Mivel a GPS továbbra is a benzinlobbi és pályadíj-lobbi által támogatott útvonalakat preferálta, elvitt minket a búsba, fel a bécsi reptérig, ami nyilvánvalóan hülyeség volt, de ekkorra már annyi időt veszítettünk, hogy a vakon bóklászás a rövidebb utakon nem talált nagy támogatottságra három fős bizottságunk előtt, így követtük az elmeháborodott barmot, aki a gugli útvonalválasztó algoritmusait programozta.

A dolog szinte zökkenőmentes volt innentől. Szinte. Mert ugye kaját nem hoztunk, mondván, hogy majd veszünk útközben. Vizünk sem volt hasonló elgondolásból. Viszont az ámokfutam közepette már annyira a megérkezésre fókuszáltunk, hogy meg sem álltunk. Végülis sikeresen befutottunk Semmeringre 15:15 perckor. Gyorsan ettünk-ittunk (ekkor vettük észre, hogy a csomagtartóban volt nekünk meleg tea és némi rágcsálnivaló, amit Anyu pakolt be, csak közben teljesen elfelejtettük, úgyhogy meg is érdemeltük, hogy éheztünk a kaja mellett), aztán rohantunk szánkót bérelni. Jól tettük, hogy rohantunk, mert a pénztárnál közölték velünk, hogy a szánkóbérlés éppen zárni készül, majd este újra kinyit. Na, király. Ennyi akadály után befutunk a célba, az meg bezár. Sikerült meggyőzni a pénztárost, hogy elég lesz nekünk az a háromnegyed óra is, max csak egyszer csúszunk le, de ha már idáig eljöttünk, ki kell próbálnunk. Az esti programra meg nem várhattunk, mert a fürdőbelépőnket 6 előtt át kellett venni, különben elveszik a foglalás.

Kibéreltük a szánkót, megvettük a jegyet a libegőre, fel a hegyre. Nem túl gazdaságos ilyenformán a szánkóbérlés, mert egy csúszás miatt az egész napot kifizettük, de ekkor már nem számított. A pálya - hogy is mondjam csak - élmény volt. Az első 50 méter után már halálfélelmem volt, de még élveztem. Gödrök, bukkanók, alagutak, kanyarok. Ezt hívják élménypályának. Egyik oldalt a hegy, másik oldalt műanyag zsinórkordon, mögötte pedig a végtelen fenyveserdő és a szakadék. Ezt hívják parának. Mert ugyebár mondanom sem kell, hogy halvány elképzelésünk nem volt a szánkózásról. Volt valamennyi emlékem gyerekkoromból, amikor felhúztuk a szánkót a domboldalra (szintkülönbség 5 méter) és 3 mp alatt lecsúsztunk az egyenes útvonalon. Rémlett valami a kenuzás, síelés és egyéb sportbeli tapasztalatokból arról is, hogy hogyan kell kanyarodni, de ez vajmi kevés egy olyan pályán, ahol egy kisebb tévedés a kordonon túlra repíthet. Valahogy levergődtünk egy pár kanyarnyit. Az arcunk tele volt hóval-jéggel, alig láttunk. Kanyarban azt sem tudtuk, azzal járunk-e jobban ha felborulunk és a mögöttünk szánkózók átgázolnak rajtunk, vagy ha vakon siklunk a kitaposott gödrökben azt remélve, hogy mélyebb a gödör, mint a sebesség, és nem repülünk le a hegyoldalról. Egy pár kanyar után Hombre, aki életében először szánkózott (havat is csak mutatóba látott), úgy döntött, hogy átveszi a vezető szerepét a közös szánkónkon. Ez nekem mindenképpen jó volt, mert a háta mögé bújva kevesebb hó repült az arcomba, viszont arról nem voltunk meggyőződve, hogy a vezetőnek elől vagy hátul kéne-e ülnie. Gyerekként ugye az ember a felnőtt előtt ül, hogy lássák, ha leesik, meg akkor a súlya sem oszt-szoroz sokat. A mi esetünkben már számított volna ez a kis információ, de hát nem tudományos felkészültséggel vágtunk neki a kalandnak.



Na valahogy levergődtünk. A jobb könyököm egy borulásnál alám került és kifordult, de ezt leszámítva csak a lila foltok miatt jajgattunk, ugyanis a szánkó keskenyebb volt, mint az ülepünk és minden bukkanónál fél méterről huppantunk vissza a szélső deszkákra. Az én foltjaim 3 hét után múltak el, kicsit hamarabb, mint a könyököm rokkantsága, viszont addigra egészen dekoratív fekete színre váltottak. Nekem ezzel elég is volt a szánkózásból. A fiúk még szívesen mentek volna egy kört, de hát időbe már nem fért bele.

Rohantunk tovább Blumauba. Csak előbb a parkolóban még lecseréltük a jéggé fagyott nadrágunkat és kiszedegettük a jégdarabokat a bakancsunkból. Minden réteg vizes volt rajtam. A hátam közepéig feltüremkedett a hó valamelyik esésnél.

Blumauban újabban előre kell foglalni a belépőt, hogy kontrollálni tudják a tömeget. Le is foglaltam a délutáni kedvezménnyel (napijegy 51 EUR, esti jegy 30 EUR), ami 17 órától jogosít belépésre, viszont lelkemre kötötték, hogy 6-ig vegyük át a jegyet, mert utána már lehet, hogy nem engednek be. A GPS-ről eddigre teljesen lemondtunk, a nálam lévő miniatűr, vázlatos térkép alapján próbáltunk odatalálni, ami csak annyiban jelentett nehézséget, hogy a pályalejárókat nem ábrázolta, így légvonalban ott jártunk valahol, de nem tudtuk, hol.

Na, azért valahogy odataláltunk. Mikor a Bad Blumau település tábla feltűnt, már azt hittem, sínen vagyunk. De nem voltunk. Ez 17:55-kor történt. Követtük a kitáblázott útjelzéseket: Rogner Blumau Gyúgyfürdő parkoló. Beparkoltunk, én kipattantam, hogy előreszaladjak és átvegyem a jegyeket. Rohanok az emlékeimben élő recepció felé. Azaz rohannék felé, ha ott lenne. De nincs. Valami teljesen más helyszínen voltunk, mint amire emlékeztem. Maga a tény, hogy az emlékeimhez nem passzolt, még oké lett volna, de nem láttam a Hundertwasseres épületeket sem. Veszett egérként robogtam körbe a parkolóban a táblákat keresve. Hátha elnéztük és ez nem is az a parkoló. De. De akkor hol a hotel?! És hol a recepció? És hol vagyunk egyáltalán? A parkoló körül egy végeláthatatlan legelő, mellette a főútvonal, ahonnan jöttünk. Hirtelen megpillantottam egy párocskát, akik a legelő szélén álldogáltak. Gyorsan megkérdeztem őket, hogy jó helyen vagyunk-e a fürdőhöz. Azt mondják, igen. És milyen messze van ide a bejárat? Úgy 20 perc séta. MI?!?!? Az nem lehet. Tudom, hogy a fürdő aljában van a parkoló, és ez nem az. A pár próbált megnyugtatni:

- Vagy ingajárat, ami odavisz. Negyed óránként jár.
- Na ne mondják nekem, hogy az 5 csillagos hotel vendégei ingajárattal mennek fel a szállásukra a legelőről!
- Jaaa, ha a hotelbe mennek, akkor annak a parkolója odébb van, tovább kell hajtani az úton.

Vissza a kocsiba, őrjöngve anyázások közepette tovább a semmibe. Mert arra már nem volt kitáblázva semmi. Közben 6 óra lett. Most vagy lesz jegyünk vagy nem. Vagy feleslegesen száguldoztunk vagy nem. Vagy feleslegesen hagytuk ott a szánkópályát egy csúszás után vagy nem. Szerencsére pár száz méter után feltűnt a hotel aranyozott tornya és a parkoló bejárata is. Ez az! Erre emlékszem! A fiúk beparkoltak, én berohantam a recepcióra. elhadartam, mit akarok. A recepciós nézegeti a gépet. Hát ő nem lát ilyen foglalást. Na most kapok idegbajt! Ja nem. Azt már kaptam. Akkor nem tudom. Akkor csak adjon 3 belépőt a fürdőbe. Ja hogy a fürdőbe? Annak máshol van a recepciója, ez itt a hotelé.

Rohanás tovább a másik a recepcióhoz. A recepciós kedves, mosolygós, segítőkész. Elhadarom bánatomat a lehetetlen parkolóról. Tájékoztat, hogy valóban az a fürdővendégek parkolója. Ide, az épület mellé csak a hotelvendégek állhatnak. Akkor most álljunk el innen?! Neeem, most már maradjunk. Na azé! Jó pont nekik. Ha már ilyen bénán táblázták ki a parkolójukat.

Közben feltűnik az öcsém. Egyedül. Hombrét a bejáratnál hagytam, hogy az öcsém is ránk találjon, ha bejött a parkolóból. Elkerülték egymást. Hogy a fenébe?! Visszarohanok. Hombre ott szobrozódik a bejáratnál, ahogy kell. Úgy tűnik, az öcsém másik ajtón jött be. Mindegy. Mindenki megvan, itt vagyunk, hurrá, hurrá.

Kifizetjük a jegyeket, megkapjuk a törölközőinket és a fürdőköpenyünket, átöltözünk és irány a forró víz.



A külső medencébe bentről leehet kiúszni. A víz kellemes. 37-38 fokos. A levegő már lehűlt, a zokninkban megolvadt jég után jól esik a forró víz. Több medence van kint és bent, kellemes zene szól, az este sötétjében csak a medencék alsó világítása szolgáltat némi fényt, a gőzben szinte teljesen el lehet veszni.

Pár óra után lemegyünk a szauna részlegre is. Meztelen szaunák. Engem nem zavar. Sőt, igazából jobban is szeretem, mert nem túl egészséges a fürdőruhákból kipárolgó mosószert belélegezni a melegben. Kapunk szauna lepedőt és pont jókor érkezünk egy ingyenes szauna szeánszra, amihez rögtön csatlakozunk is. Testápolót osztanak szét, azt kell magunkra kenni, mikor már jól megizzadtunk. Öcsém kihagyja a mókát, ő más utakon jár.

Este 11-ig éppen eleget fürdünk. Indulunk tovább Körmendre, a szállásunkra.

Oda is illett volna éjfélig megérkezni, de persze ezen a napon már az lett volna a csoda, ha sikerül. Közben már farkaséhesek voltunk, megálltunk az első utunkba akadó mekiben (még jó, hogy volt egy), aztán jóval éjfél után be is futottunk a panzióba. A személyzet munkaideje már rég lejárt, de neheztelés, és pofavágás nélkül fogadtak minket. Jó fejek voltak és kedvesek. A szoba is teljesen jó volt. Tiszta, új berendezés, ingyen wifi, reggeli az árban. Tranzitszállásnak tökéletes. (Itt a link: Gőzmalom Panzió)

Másnap Keszthely felé indultunk el. Budapestre tartottunk, csak egy kis kirándulással ötvöztük. Megnéztük a Festetich kastélyt, megkerestünk egy geoládát (geocaching), aztán a szemerkélő esőben nekiálltunk lángosra vadászni a Balaton mentén. Lángosra. Februárban. Nem is tudom, mit gondoltunk...





3 megjegyzés:

  1. Nem is te lennél, ha itthon nem történnének veled ilyen kalandok! :D

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó újra olvasni az írásaidat, valamint nézegetni a jó kis fotókat!
    Nem volt semmi ez a kalandozás.)))))

    VálaszTörlés