- Mit csinálsz hétvégén? - kérdezte a vitorlázórepülő-pilóta barátnőm.
- Még nem tudom. Miért?
- Nem jössz ki velem a reptérre?
- De! Mikor indulunk?
Így kezdődött, és szombat reggel indultunk.
Dóri barátnőm majd minden nyári hétvégét a reptéren tölt Dunakeszin. Mindig érdekelt volna, milyenek ezek a hétvégék, de valahogy soha nem került szóba, hogy meglátogassam kint.
Nagyon szép idő volt, ideális légáramlatok a vitorlázórepüléshez. Dóri el is húzott (vagyis repült), hogy teljesítse a következő előirt feladatát: az 5 órás repülést. Ez azt jelenti, hogy 5 órán keresztül kell a levegőben maradni motor és varázslat nélkül. Legalábbis állítják, hogy ez nem varázslat, de nekem mugliként ez akkor is az. Mert a madár az OK, az feküdjön rá a levegőre, aztán ha elnézte a légáramlatot, csapdos kettőt a szárnyával és megint jól van. De ezek a gépek nem csapkodnak. És mégsem esnek le. Nagyon kíváncsi voltam erre közelről...
A dolog úgy zajlik, hogy a csörlő egy kötél segítségével felhúzza a gépet, a megfelelő magasságnál a pilóta leoldja a gépről a húzókötelet, aztán megpróbálja a felfelé szálló légáramlatokat (termikek) levadászni és segítségükkel minél tovább vitorlázni. A leszálló gépet aztán a társaság többi tagja (pilótajelöltek és én) visszatolja a startvonalra. Ez volt a napi munkám. És cserébe az egész napos géptologatásért az egyik oktatópilóta elvitt egy kis sétarepülésre.
Indulás előtt az oktató (Tóni) (nyelvújítóknak OktaTóni) megkérdezte, repültem-e már. Mondom, hogy nem. Na, akkor a kezdő csomagot kapod. Az milyen? Ismerkedünk a repüléssel, vitorlázgatunk. Miért, milyen más opció lenne? Hát zuhanórepülés és egyéb őrültségek. Jaaaaa, hát akkor én inkább a második lehetőséget választom. Kamikázeeee! :D
Beszállás, öv becsatolása, homokzsák a hátam mögé (nem vagyok elég nehéz - ez a másik, amit én nem értek... miért kéne MÉG nehezebbnek lennie annak, ami a semmin fog repülni?!), tető lecsuk, kötél ellenőriz, vontatás indul. Húz a kötél, a gép pedig szépen elemelkedik a földtől. Aztán mikor már elég magason vagyunk (vagy más indok miatt) leoldjuk a kötelet és szabadon szárnyalunk. Teljesen biztonságosnak érzem. Pedig épp a fizika törvényeit cáfoljuk meg. Jó jó, valójában nem. Csak szerintem. Mert nekem ez a "kavarog a levegő és fenntart egy gépet benne 2 emberrel" ez nem fizika. Ennyi erővel kviddicset is játszhatnánk az iskolákban :)
De láthatóan működik, úgyhogy elfogadom tudatlanságom bizonyítékaként és hiszek benne, hogy okkal működik.
Tóni belekezd a kamikáze programba. Csinálunk valamit, ami szerintem a dugóhúzó (szakértők nyugodtan javítsanak ki, ha nem), aztán meredeken elkezdünk zuhanni. Olyan, mintha be akarnánk csapódni a földbe. A gyomrom felnyomul a torkomhoz. Adrenaliiin!!! :D Aztán a föld felett hihetetlenül kevéssel a pilóta felhúzza a gép orrát és újra elemelkedünk (most meg mitől?!?!? - állítólag valami légpárna keletkezik a gép alatt és attól. De szerintem valaki kimondta az Vingardium Leviosa varázsigét....) Száguldozunk egy képzeletbeli hullámvasúton fel, le, aztán tökéletes leszállásal megérkezünk a leszállópályára. Az egész alig volt pár perc, de tombol bennem a vér.
Imádok a levegőben lenni!
Másnap megint kapok lehetőséget egy potyarepülésre, de akkor már a sétarepülést választom. Kíváncsi vagyok, milyen érzés csendben suhanni a levegőben, motorzúgás nélkül, csak a szelet hallgatva. Úgy képzelem, hogy valami könnyed nyugalmat fogok érezni. És nem is tévedek. Siklik a gép 78% nitrogén, 20% oxigén és egyéb gázok keverékén, és olyan biztonságosnak érzem, mintha a földön sétálnék. Egész más ez, mint nagy utasszállítón vagy motoros sétarepülőn repülni. Azokat is teljesen biztonságosnak érzem, de ott megvan az illúzió, hogy a motornak és a gépeknek köszönhetően marad a levegőben. Itt viszont olyan hihetetlen az egész. Tetszik ez a varázslat. Nem is akarom megtudni a fizikai magyarázatot, mert elmúlik az illúzió.
Közben lentről valaki filmez. Ez a meglepetés része a dolognak. Na, akkor hány éves a kapitány? :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése