Decemberben megkíséreltük, de esőbe fulladt.
Most újrajátszottuk. Csak 6 helyett ketten mentünk.
Az idő verőfényes volt. A Tahiti és Moorea közötti komp-úton tömegével repkedtek a repülő halak (csináltam pár képet is, de egyiken sem látszik semmi). A repülő halak úgy néznek ki, mint a madarak, csak gyanúsan alacsonyan repülnek, és gyanúsan sokáig nem bukkannak fel a víz alól, miután alábuktak.
A Lagoonarium egy kis motun található, ahova pici csónak viszi át az ügyfeleket. A belépő nem olcsó buli, de helyi viszonylatban csak egy normálisabb ebéd ára, szóval nem is drága (3200 CFP plusz komp 1500 CFP). Lehet ebédet is rendelni, ha valaki meleg ételt akar enni délben (2000 CFP). Büfé vagy egyéb nincs a motun.
Épp csak megérkeztünk a Laggonáriumba és átvettük a házikónkat (bungalló jár a belépőjegy mellé - így már nem is drága), mehettünk is a vízbe, mert kezdődött a ráják etetése.
Naponta kétszer etetik itt a rájákat és itt teljesen más, mint Bora Borán volt. Nem a nyílt tengeren adják elő, hanem közvetlenül a part mellett, így akár a szárazról is nézhető. Mondjuk hülye lenne az ember a partról nézelődni, mikor a vízben más élmények is várják.
A ráják hozzá vannak szokva az ember közelségéhez és úgy viselkednek, mint a macskák. Dörgölőznek, hogy kaját kunyeráljanak. Érdekes élmény. A rája az egész testét hozzásimítja az emberhez és ez a finom, selymes bőrbe burkolt kocsonya körbefolyik a derekadon. Az érzés valahol a határon mozog a viszolygás és a kellemes között.
Az még csak hagyján, mikor a hátukat dörgölik az emberhez. De mikor a hasukkal (szájukkal) tapogatnak le, hogy van-e nálad hal. . . na az már kicsit para is, mert nem tudom, fáj-e ha megkóstolnak, de ránézésre ijesztő a szájszervük.
Az etetés hírére megjelent pár cápa is. Meg ragadozóhalak ezrei. Ha nem a harmadik polinéz hónapom végén jártunk volna, biztos teljesen elájulok a látványtól. Így csak szimplán konstatáltam, hogy lenyűgöző.
A frissen érkezett turisták kedvéért egy erős kötél volt végigvezetve a víz alatt, hogy kapaszkodva nézelődhessenek a korallkertben. A hülyegyerekeknek meg arra volt jó, hogy kötéltáncost játszanak a víz alatt. Ez ugyan némi rosszallást vált ki a túlsúlyos amerikaiakból, akik 3 kézzel csimpaszkodva, a többi úszótársat alkalmanként pofánrúgva próbálnak életben maradni a cudar körülmények között, de hát ha egyszer olyan szórakoztató volt talpon egyensúlyozni a víz alatt himbálózó kötélen.
A kötélbe kapaszkodva a vicceskedő ráják is okoztak pár flasht. Mászik az ember hason: kéz a kötélen, arc a víz alatt, csak a hát és fenék lóg ki a vízből (ez az a rész, ami majd vörösre fog égni, de ekkor ez még nem érződik), teljes figyelem a kötél alatti vízi világon. Majd egyszercsak árnyék vetül az emberre. . . . Épp az úszkáló teste és a vízfelszín közötti 3 cm-en kell a rájának átsiklania! De úgy ám, hogy az arcon és a fejen is végighasal. Enyhe szívroham első alkalommal. Mert bárhonnan érkezhet meglepetés a víz alatt és készülsz is rá, de arra a 3 cm-re nem számítasz. Először biztos kíváncsiságból játszották ezt a ráják (végülis mi is felülről bámuljuk őket - igazuk van), de sokadszorra már tuti a poén és a hatás kedvéért ijesztgetik az embert.
A fürdőzés után az ember megebédel, majd leheveredik a házikóban egy kis sziesztára. Vagy lehet a motu és a szomszéd motu közötti kis tengerszorosban ejtőzni. A víz 38 fokos és 50 cm mély. Pont mint egy nagyobb fürdőkád. Már csak a habfürdő hiányzik.
Az élet még mindig nehéz : D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése