Mehikói csokis csirke és tortilla

2014 augusztus 9.

Utolsó heteim Londonban, utolsó lehetőség az elhanyagolt barátok meglátogatására.

Mexikói barátom, Beto, aki Stonhenge-hez jött velünk, meghívott magához még jó régen egy mexikói főzőcskézésre. Szokás szerint utolsó pillanatra maradt ez is. De lényeg, hogy összehoztuk.

Szombat délután átugrottam hozzá. Beto London nyugati részében lakik, nem messze Notting Hill-től, ami kanyargós kis utcácskáival a turisták egyik kedvenc kerülete. Népszerűségét a Szárom a párom című filmnek köszönheti, amely itt játszódott. Micsoda szerencse, hogy a buszom épp ezen a kerületen vitt keresztül, különben magamtól nem jöttem volna el ide!

Beto már tettre készen várt, mikor megérkeztem. Hozzávalók előkészítve, a gázon rotyogott a húsleves. Hűha!

A MENÜ: csokis csirkemell mexikói rizzsel és tortillával. És persze guacamoléval. Minden SK, házilag gyártva. Még a húsleves is, amivel felöntjük majd a szószt. Beto komolyan gondolta ezt a főzést...

Azzal kezdtük, hogy a megfőtt csirkemellet kiszedtük a levesből és apró darabokra tépkedtük. 

Közben a rizst megpirítottuk olajon, majd felöntöttük vízzel. Majdnem, mint a magyar módszer, csak fedő nélkül. Mikor kicsit fortyogott már, tettünk bele egy kis paradicsom szószt és apróra vágott pritamin paprikát. Ettől lesz mexikói.

Egy másik edényben egy speciális mexikói szószt, a Mole-t kevertük el a húslével és forralni kezdtük. Ez a szósz gyakorlatilag egy sós étcsoki kivonat, kevés chillivel ízesítve. Egyenesen Mexikóból hozta Beto anyukája nemrég. Nehéz volt elképzelni, milyen íze lesz majd tőle a csirkének... Nem rémlett, hogy ettem volna ilyet Mexikóban...

Mikor a szósz elég szószos állagú volt már, beleszórtuk a csirkedarabokat, félrehúztuk a rizst és nekiálltunk a tortilla gyúrásának.

A tortillához finomra őrölt kukorica lisztet kell használni. A legjobb a hántolatlan, mert az adja a tortilla jellegzetes sárga színét. Londonban csak fehér kukoricalisztet lehet kapni, úgyhogy hiába készült mexikói hagyományok szerint, mexikói eszközökkel és mexikói keze által, mégsem lett 100%-ban eredeti. De még így is elrepített gondolatban Mexikóba, úgyhogy panaszra semmi ok. 

A tortilla úgy készül, hogy a kukoricalisztet egy kis szódabikarbónával elkeverjük, és összegyúrjuk annyi vízzel, hogy lágy, de formázható tésztát kapjunk. Ebből vizes kézzel kis gombócokat készítünk. Egy speckó lapító készülékkel kis palacsintákat nyújtunk belőlük, majd mindkét oldalukat megsütjük egy száraz serpenyőben. Ha nincs ilyen lapítógép (és miért is lenne), akkor két fólia közé téve sodrófával is kinyújtható, de lehet, hogy jobb egy lábos aljával lelapítani egy mozdulattal, különben ovális lesz, nem kerek.

Sütésnél addig kell sütni az első oldalt, amíg már nem ragad a serpenyőhöz. Meg kell fordítani. A tészta elkezd felhólyagosodni. Ilyenkor már kész is van. 

Az elkészült lepénykéket egy konyharuha alatt tartottuk melegen és puhán.

A gucamole-hez egy avokádót kis tejjel és chillivel összeturmixoltunk, ment bele egy marék friss koriander zöld is.

Aztán végre ehettünk!

Miért L a font jele?

Más is gondolkodott már rajta, hogy mi a logika abban, hogy L betűvel jelölik az angol Fontot, ami angolul Pound? Sehogy nem stimmel a rövidítés.

A dollár, mint S is jó kérdés lenne mondjuk... de az egy másik történet lesz...

A Bank of England, az angol nemzeti bank épületében ingyenesen látogatható múzeum található, ahol az ember ilyenekről okosodhat, sőt még egy valódi, standard aranyrudat is megemelgethet.

Gondoltam, ezt a látnivalót sem kéne kihagynom...

A múzeum bemutatja a pénz és azon belül az angol font történetét, az évszázadok során használt érméket és bankjegyeket, megismertet a Bank épületével és hasznos fogalmakkal, mint például az infláció. Az arannyal kapcsolatos ismeretanyagnál egy lopásbiztos dobozba zárt aranyrúd is ki van állítva, amit meg is szabad tapogatni. A dobozba benyúlva meg is emelheti az ember. Elég meglepő volt a súlya. Amilyen kicsinek látszik, 2-3 kilósra tippeltem. De nem. 12 és fél kiló. Alig tudtam megemelni...

A kiállításon szó esik az angol fizetőeszköz korábbi változatairól is. E szerint korábban 240 penny volt egy sterling, 12 penny az egy shilling, 20 shilling tett ki egy fontot. Tehát 42 penny nem több és nem kevesebb, mint 3 shilling és 6 penny. 

Az angolok jól ismert logikájának megfelelően ez biztosan egy könnyen követhető rendszer volt. És akkor a hárompennyseket (threepence), amikből 4 tett ki egy shillinget, még meg sem említettem... 

De aztán 1971-ben átálltak a 100-as rendszerre. Azóta 100 penny egy font. Milyen unalmas...



Ugyanitt olvastam azt is, hogy mit is jelent valójában az L, amivel a fontot jelölik.

Az ókori rómában a mérleget "libra" néven emlegették. Latin. Ez később mint mértékegység is megjelent. Libra pondo. Pound weight. Ami kb mért súly vagy adott mérték lehet lefordítva. Valami ilyesmi. 

A £ jel pedig a libra rövidítése díszes betűvel.

Ez majdnem olyan logikus, mint "e.g"-nek rövidíteni a "for example"-t. Még jó, hogy anno Kazinczyék úgy szanaszét magyarosították a nyelvünket... Különben lehet, hogy mi meg mindent németül rövidítenénk...

9 és 3/4

Rég éreztem magam annyira felszabadultnak, mit azon a reggeleg, amikor már nem mentem hagymát pucolni.  A boldog munkanélküliség! :)

És ha már ennyire ráérek, és ha már utolsó 2 hetemet töltöm Angliában, elmegyek és megnézek pár dolgot, ami eddig kimaradt. Most nem próbáltam a turistás látnivalókat erőltetni. Azokból már volt elég. Viszont még nem tettem tiszteletemet egy regény/film egyik vicces helyszínén.

A 9 és 3/4-ik vágánynál...

Harry Potter rajongók tudják miről beszélek. A többieknek annyit, hogy a történetben a varázslógyerekek a londoni Kings Cross pályaudvarról indulnak a különvonattal a varázslóiskolába, bár az iskolai meghívón szereplő vonatindulás helye enyhén zavarba ejtő: 9 és 3/4 vágány. Aztán kiderül, hogy ez egy különleges vágány, ami a 9. és 10. vágány közötti falban található. Csak neki kell futni és a fal hirtelen átjárhatóvá válik.

A valódi Kings Cross pályaudvaron zarándokutat járó filmrajongók miatt a pályaudvar létrehozott egy 9 és 3/4-ik vágányt, ahol ráadásul egy bőröndös kocsi félig be van építve a falba, és ingyen lehet fényképezkedni mellette. Még bagoly is van rajta. 

Nappal vasutasnak öltözött önkéntesek segítik az érdeklődőket a minél tökéletesebb fénykép elkészítésében azzal, hogy Harry Potter sálat és szemüveget adnak a fotóalanyokra.

 

Nyilván rettenet sor állt a fal előtt. Nyilván nem álltam be. Inkább oldalról csináltam képet az üres falról. Nekem ennyi is elég.

Magamat meg majd odaképzelem, ha nagyon akarom...

Kiköltözés. Beköltözés. Elköltözés.

Időközben megint költöztem. Öcsémhez ugye csak átmenetileg mentem, amíg költözhető lesz az új lakás. Az új lakásban a szobám akkora, mint az öcsém ágya. Kétszer két méter. Elfér benne egy ágy és egy szekrény. Én már alig.

Ebben a lakásban két magyar srác és egy magyar lány lakott az angol barátjával. Az egyik srác hamarosan elköltözött, így a szoba szabaddá vált a német lányok (volt lakótársaim) számára is, akik a köztes időben szintén erre-arra lakva várták a költözést.

A lakás szép volt és tiszta, de a szobám nem épp az a méret, amiben hosszabb távon el tudtam volna képzelni az életemet. Ráadásul ekkoriban kezdtem el besokallni a török étteremben is, így se lakás, se munka címszóval egyre töbet foglalkoztatott (megint) a gondolat, hogy lelépjek ebből az országból.

Otthonról meg közben kaptam egy hírlevelet egy borász képző iskolából, ahová még évekkel ezelőtt jelentkeztem, mikkor épp somelier akartam lenni, hogy kiscsoportos, intenzív tanfolyamot indítanak kedvező áron. A kis létszám miatt gyorsan kellett dönteni, érdekel-e. Érdekel. Legalább van indokom itthagyni Londont. És ha már hazamegyek, nem is nagyon kéne Londonba visszajönni. Angliába még érdemes lenne, ha másért nem, a jogsim angolra cserélése miatt (mert akor nem kell 5 évente újítgatni), de akkor már biztosan nem Londonba jönnék, hanem valami szép kisvárosba, esetleg Skóciába. Hacsak nem találok valami sokkal érdekesebb lehetőséget más országan, lehetőleg másik kontinensen...

A budapesti repjegyeket megnézve kicsit csökkent a magabiztosságom. Másfél millió magyar lakik Londonban, állandóan jön-megy valaki Magyarországra, alig lehet repjegyet találni, ami van, az meg sokkal többe került, mint amennyit ér.

Viszont Franciaország és Belgium itt van a sarkon és onnan biztos kevesebben utaznak Budapestre. Megnéztem a repjegyeket onnan is. Belgium nyert. Brüsszelbe ezer éve el akartam menni, mert a hiányzó pipa az Európa térképen elcsúfította a bejárt országaim listáját. Ráadásul tudom, hogy olcsó buszjáratok mennek naponta többször és csak pár óra az út. Így végülis megvettem a repjegyemet augusztus 19-re Brüsszel-Budapest viszonylatban és a buszjegyemet augusztus 17-re a London-Brüsszel távra. A brüsszeli reptéri transzferrel (ami majdnem annyiba kerül, mint a repjegy illetve a buszjegy) együtt is kevesebbe kerül a hazautam, mintha Londonból vettem volna meg a közvetlen járatot.

Csak egy pár kilós hátizsák lesz nálam, a többi cuccot meg hazaküldöm futárral. 

Szóval érkezem...

 

Sherlock Holmes és a Baker Street

Gyerekkorom óra odavoltam Sherlock Holmes történeteiért. A következtetés művészete, a logika mindig is lenyűgözött. Sherlocktól sokat lehetett tanulni. Főleg arról, hogy nyitott szemmel járva és gondolkodva sokkal jobban átlátja az ember a világot maga körül. Hiába öltözik valaki milliomosnak, ha a keze kertészkedésről árulkodik.

Nyilvánvaló volt, hogy látogatást fogok tenni Londonban a Baker Street 221/B-nél, még ha tudom is, hogy az cím csak fiktív volt a regényekben.

Az író, Sir Arthur Conan Doyle életében egyszer járt Londonban, még gyerekkorában. A Baker Street-i címet az első regény írásakor valószínűleg hasraütés szerűen választotta ki. Doyle Edinburgh-ban lakott, és a Holmes történetek minden utcaleírása, minden épülete és helyszíne Edinburgh-i helyek alapján íródott.

Sherlock Holmes karaktere szintén Skóciából származik. Doyle egyetemi professzora (Dr Joseph Bell), aki egy híres nyomozó unokája volt, sokat beszélt nekik a dedukció, azaz a következtetés művészetéről. Ez óriási hatással volt a fiatal orvostanhallgatóra. 

Bell is, mint Sherlock Holmes, magas, szikár és szögletes járású volt, sportember, költői alkat. De legfontosabb közös tulajdonságuk persze az elemző gondokodásmód. Bell is képes volt egy vadidegen emberről első pillantásra megmondani, mit dolgozik, milyenek az éretkörülményei.

Egy dokumentumfilmben (magyarul van és nem unalmas) hallottam, hogy Doyle családja a házukban található egyik szobát éveken át albérletként adta ki egy orvosnak, aki magának való természetével szintén hozzájárulhatott Sherlock karakterének kialakításához. Ez az orvos akaratos és öntelt volt, mindenre tudta a megoldást, villámgyorsan döntött, de lekicsinylően beszélt másokról.. Tőle származnak Holmes kellemetlen tulajdonságai. És ő volt az, aki "tanácsadó orvosnak" nevezte magát. Innen ered Holmes "tanácsadó detektív" foglalkozása.

Az író a történetekben is saját életéből vett epizódokat. Néha egészen sokat elárult magáról a regényekben. A találgatások szerint ez lehetett később az egyik oka annak, hogy megutálta az általa teremtett közkedvelt nyomozót és be akarta fejezni a történeteket. Túlságosan kitárulkozott.

Az első történetek egy magazinban jelentek meg és váratlanul nagy népszerűségre tettek szert. Az olvasók követelték a folytatásokat. Doyle viszont igazi író akart lenni, komoly regényeket írni. A Holmes történetek miatt - úgy érezte - nem tud érvényesülni. Pénzt keresett a nyomozós történetekkel, ezért folytatta őket, de egyre jobban unta a figurát. Holmes hírnevet szerzett Doyle-nak, de beárnyékolta életét. Doyle spiritualizmussal és történelemmel akart foglalkozni.

Ezért döntött úgy pár év elteltével, hogy véget vett Sherlock Holmes életének... az olvasók nagy bánatára.

Doyle és Holmes neve teljesen összekapcsolódott a köztudatban. Doyle halála után Edinburgh-ban egy szobrot állíjtottak az író tiszteletére.  A sors és a társadalom tréfája, hogy a szobor Sherlock Holmes-ot formázza meg... 

 

Sós joghurt és birkalép

Munkát kerestem. Egy grill étterem meg épp felszolgálót.

Micsoda véletlenek ;)

Elkezdtem dolgozni náluk. Rajtam kívül egy török menedzser és egy magyar lány volt még a felszolgáló. Jópofa helynek tűnt, elég nagy forgalommal. Az étterem profilja a frissen grillezett anatóliai ételek (Törökország déli része). A látványkonyhaként kialakított faszenes grillasztalon csirkemellet, csirkeszarnyat, birkahúsos nyársat, darált birkahúsos nyársakat, birkabordát, combot, vesét és birkamájat készítettek rendelésre. Lehetett birkaherét is kérni. Ott sült minden a vendégek orra előtt nem kis illatot árasztva. És megérte a várakozást. A húsok mellé ingyen járt a rizs és a frissen grillezett török lepénykenyér is, valamint két féle hagymasaláta és egy vegyes zöld saláta. És ehhez képest az árak nem is voltak magasak (londoni viszonylatban persze...).

 

Az étterem nagyon színvonalas volt. Nem egy tipikus török étterem. Az asztalokon puha szalvéta, az evőeszközöket milliméter pontosan kellett elhelyezni a szalvétán, amikor terítettünk, a vendégeket az ajtóban fogadtuk és távozáskor kikísértük őket, az előétel után, mikor leszedtük a tányérokat, nedves ronggyal tisztára kellett törölni az asztalt, nehogy egy szem rizs éktelenkedjen ott, mikor a főétel érkezik.

 

Délután 4-kor kezdődött a munkaidőm. Amint beértem, leült az egész személyzet együtt enni. Munkaidőben. Külön főztek személyzeti kaját, de ha valaki nem tudta megenni (például épp böjtölt és hús volt), akkor kérhetett valamit a grillből. Elég jó ételeket főztek. Volt gulyás (birkából persze), meg lecsó (birkahússal), paradicsomos tészta, padlizsános rakott zöldségek birkahúsos gombócokkal, birkaleves, birkapörkölt. Mellé mindig raktunk magunknak egy nagy tál salátát, humuszt, friss lepényt. A törökök minden étkezéshez ayrant ittak, ami egy híg, sós joghurt, és miután megkóstoltam, én is rászoktam. Segíti az emésztést.

Délutánonként a konyhán dolgozó román lány csinált néha juhtúróval töltött lángost. A baklavát (török édesség) is helyben sütötték, és mindig levámoltunk a tepsit. Korlátlanul lehetett enni és inni bármit. Esti zárás előtt még rendelhettünk magunknak bármit a grillkonyháról. Egyéni recept alapján én grillezett halumi sajtot és grillezett csirkemellet kértem joghurtos-fokhagymás szósszal és salátával török lepénybe csavarva. Már csak humusszal kellett megkenni, hogy tökéletes legyen :) Istenieket ettem!

Az ígért fizetés nem hangzott túl jól, de úgy voltam vele, hogy felszolgálni szeretek, az otthon ülésnél több bevételem lesz így, a társaság jó, és rámfér a rendes kajálás is.

Persze a nehezen emészthető birkás ételek után alig bírtam ébren maradni. Úgy kóvályogtam, mint egy alvajáró. A tulaj párszor tett is megjegyzést arra, hogy lassú vagyok, de mivel nem beszélt angolul, sosem voltam biztos benne, hogy valóban azt mondja, amire a testbeszédéből következtettem. Az angoltudás egyébként is vicces volt az étteremben. A 3 pincéren kívül (engem is beleértve) senki nem beszélt elfogadható szinten angolul. A grilles fiúk annyit tudtak, amennyi az ételrendelésnél feltétlenül szükséges, a konyhán volt 2 török szakács, akik a köszönés és tearendelés szintjéig fejlesztetteék az angoltudásukat, a román mosogatólány csak románul és spanyolul tudott (legalább valahogy tudtam vele beszélni), a bolgár konyhai asszisztens meg bolgárul és törökül beszélt, angolul zéró. Ha csöngött az étterem telefonja, eleinte még ugrottam felvenni, de mivel a hívók nagy része török volt és törökül kezdett rendelni, én meg még nem tudtam az ételeink török neveit, hamar leszoktam a telefonkapkodásról.

 

Az étterem tisztasága is kiváló volt, ugyanis velünk, felszolgálókkal takaríttaták ki. Zárás után fertőtlenítő sprével végig kellett takarítani és felmosni a WC-ket, kiporszívózni az éttermet. Naponta többször kellett a bejárati ajtó üvegét ujjlenyomat-mentesíteni. A másik magyar lány nagyon családtagnak érezte már magát a helyen, ezért teljesen önszántából nekiállt a mellékhelyiségek járólapját dörzsis szivaccsal, térden csúszva felsúrolni. Ez még az első napjaimon történt, ekkor még - ebből kiindulva - azt hittem, hogy itt valami óriási bónusz borravaló osztás lesz a hétvégi fizetéskor.

 

Mert a fizetést úgy ígérték, hogy heti 50-60 óra munka lesz, a fizetés heti 300-400 font. A pontos óradíjat nem voltak hajlandóak megmondani, de végülis ez nem hangzott rosszul. Meg a vendégek által adott borravalót egy nagy perselyben gyűjtöttük, és azt is szét szokták osztani a fizetéskor. Mivel láttam, hogy egy-egy asztalról 15-25 font borravaló is bejön, úgy számoltam, hogy szétosztva a személyzet tagjai között, minimum napi 40 font extrához jutunk majd. Az meg aztán szép fizu lesz!

 

Ehhez képest a első hét végén olyan nevetséges összeget kaptam, hoy nem is értettem, mit számoltak. Még a hivatalos minimál órabér sem jött ki belőle. Talán nem fizették ki a próbanapot és nem kaptm a borravalóból. Próbahét volt, végülis ez megmagyarázná... Azért rékérdeztem, de a másik magyar lány szerint ez normális összeg, mert csak kevés órát dolgoztam. Én nem tudom, ő milyen világban él, de a minimál órabért azért meg kéne kapni, tök mindegy, hány órát dolgozunk.

Kérdeztem a managert is. Azt mondta, rossz volt a forgalmunk és olyankor kevesebbet szoktunk kapni. Gondolom, ha jobb a forgalom, akkor viszont nem kapunk többet...

 

A borravalós perselyt a főnök nyitotta ki, ő osztotta el a pénzt. Az alapján, amit kaptunk, kiderült számomra, hogy itt nincs alapfizetés. Azt kapjuk, amit a vendégek borravalóként fizetnek. Semmi többet. Sőt! Még ennek is lenyúlja egy részét, mert ahogy láttam, legalább napi 200 font bejött. (Micsoda zsidó! - mondhatnám, ha nem muszlim lenne, és ha nem tartanám ezt a magyar szólást illetlenül diszkriminatívnak és sértőnek zsidó vallású barátaimmal szemben.)

 

Normál esetben itt szedtem volna a sátorfámat és odébbálltam volna, de mivel már csak pár hetet terveztem Londonban maradni, nem volt értelme másik munka után futkosni (azért a háttérben elindítottam pár szálat, de gyári munkához nem nagyon volt kedvem). Szóval maradtam. Max leeszem a hiányzó órabéremet :-D

 

Amint elkezdtem többet enni, rohamosan csökkent a mozgássebességem is. Egyre nehezebben maradtam ébren. Főként azért is, mert hajnali 2-re értem haza, de a fényviszonyok és az utcai zajok miatt legkésőbb 8-kor mindig felébredtem. Plusz a két szupertapasztalt kollégám hamarabb is látta meg rutinból a tennivalókat, így mindig egy lépéssel előttem vitték ki a kész ételt, szedték le a tányérokat, nyitották az ajtót. Hogy hasznos legyek és ne érezzem magam totál alkalmatlannak, egy idő után arra korlátoztam tevékenységemet, hogy amint leszedték az asztalt, szaladtam asztalt törölni és többnyire önszántamból beálltam a bárba italokat készíteni vagy poharat törölgetni. 

 

Egyik vasárnap, fizetéskor odajött a manager és azt mondta:

 

- Holnaptól egy másik grill étteremben fogsz dolgozni. A főnök öccséé, nincs messze, ugyanez az étlap és a berendezés, csak ott kisebb a forgalom és nem kell ennyire pörögni.

 

Mivel nem kérdés volt, és mivel tudtam, hogy a két profi mellett itt tök esetlennek tűntem, amitől nem is éreztem jól magam a bőrömben, mosolyogva megköszöntem a lehetőséget és látványosan örültem annak, hogy kevesebb forgalom lesz az új helyen. Végülis ki is rúghattak volna, de mint tudjuk, Angliában, aki szorgalmas és kedves, azt sose rúgják ki. Utólag kiderült, hogy nem is azért tettek át a másik helyre, mert itt nem kellettem, hanem azért, mert ott egyetlen pincérnő sem volt és kölcsönkértek valakit, és nyilván az újat adták, nem a régi motorosokat.

 

Az új hely tényleg tök ugyanilyen volt. Szinte ugyanez volt az étlap, a berendezés. Otthonosan mozogtam az első pillanattól, ráadásul tényleg alig volt forgalom, így még megszakadni sem kellett.

 

Első nap este dolgoztam, de már második nap megkértek, hogy jöjjek délelőttre. Aznap már nem is jött a tulaj unokahúga besegíteni. Tök egyedül nyomtam le az egész napot. És az egész estét. Nyitástól zárásig. Hát ez nem épp a kényelmes lazítgatás, amiben reménykedtem, mikor átjöttem.

 

Szerencsére itt zárásnál nem kellett takarítani, viszont segíteni kellett kimosni a fagyott birkazsírt a grillhűtőből. A felszolgáláshoz viselt ruhában. Ez azért érdekes elgondolás...

Nyitáskor ki kellett porszívózni és felmosni az egész éttermet, takarítani a klotyókat, aztán kábé déltől este 6-ig nem történt semmi. Egy árva vendég be nem tette a lábát. Halálra untam magam. Volt wifi, de 6 órán keresztül fészbúkozni sem lehet. Írhattam volna a blogot. Kiváló lett volna. De persze épp nincs laptopom.

 

Este aztán lett forgalom, lett borravaló, és itt a főnök meg sem nézte, mennyi hullik a közös perselybe, nemhogy lenyúlta volna. Úgy tűnt, itt sokkal kevesebb a munka és jobb a fizetés. De jól jártam, hogy áthelyeztek!

 

Lelkesedésem addig tartott, míg egyik délután, nagy unalmunkban a séf ki nem találta, hogy hámozzak már meg egy zsák hagymát. Egy zsák az 20 kg. Hát végülis dolgom nem volt, max olvasgattam volna, belefért. Az, hogy utána hagymaszagom lesz és feketék lesznek az ujjaim, és úgy kell majd kiszolgálni a vendégeket, mellékesnek tűnt - nekik. Valószínűleg tiltakoznom kellett volna, mert a jól végzett hagymapucolásom jutalmaként másnap 40 kilót tettek elém. Na ne már! Ezt tuti nem mosom le az ujjaimról citrommal sem. Ráadásul velem hordatták ki a csöpögő, koszos zsemeteszsákokat is aznap. Erre már nagyon húztam a számat. Nem zavarja őket, hogy a vendégeket büdös és koszos pincérnő szolgálja ki? Milyen üzletpolitika ez? Meg felszolgálni jöttem ide, nem takarítani. Mikor a frissen leszállított zöldségeket is nekem kellett becipelnem a hűtőkamrába, már tudtam, hogy a következő fizetésig maradok csak. Pedig itt aztán volt borravaló. A fizu szánalmas volt, óránként 4 fontot adott, de összességében többre jött ki a pénz, ha este dolgozott az ember. Csak ez a nappali műszak volt időpazarlás, unalom és hagymapucolás.

 

A kaja itt is jó volt. Ugyanúgy bármit ehettem és ihattam. A séf napközben sütött magának kaját, olyankor terülj-terülj asztalkámat játszottunk, és a konyhán dolgozó egyetlen személyzettel, egy román lánnyal együtt csatlakoztunk hozzá. Egyik ilyen alkalommal birkanyársat sütött. A sült húsdarabkák némelyike furcsa állagú volt és az ízük is más volt, mint az addigra már jól megismert és megszokott birkaíz. Ránézésre alig lehetett megkülönböztetni őket egymástól, de világosan éreztem, nem húsra haraptam. Ázsiai élményeim alapján (ahol tudtom nélkül pirított csirkebelet etettek velem) megismertem a belsőség jellegzetes utóízét. Majdnem visszaköptem, úgy felfordult a gyomrom. Mi a fenét adott ez ide elénk?! Megkérdeztem, mit sütött.

 

- Birkát.

- De melyik részét?

- Nem tudom angolul. Törökül ujguru. -Legalábbis én ezt értettem. Megnéztem gyorsan az étlapot, de egyik ételnév sem hasonlított a szóra, amit mondott. Kinyitottam egy online török szótárat, beírogattam belső szerveket, de egyik sem talált. Végül megint megkérdeztem. Tudjam már, mit ettem.

 

- Hol van ez a szerv és hogy néz ki?

- A máj mellett, azt hiszem.

 

Na, király. Epe tuti nem volt, de mi van még a máj mellett, ami ehető? Kisebb anatómiai tanulmányt kellett végeznem szótárazással egybekötve, míg végül a lép lett a megoldás. Az törökül giri, ami hasonlít a szóra, amit mondott, és nincs messze a májtól. De az egyáltalán ehető?!

 

Beírtam a keresőbe, hogy "lép recept", és bakker volt találat. Milyen undorító dolgokat eszik az emberiség!

 

Ha tudtam volna, hogy az van a tányéron, a közelébe sem megyek. Na de sebaj! Így a birkaléppel bővült az életem során megkóstolt undormányok listája a levélrágó hangya, termeszhangya, nyers tengeri sün nemi szerv, vízicsiga, nyers rák, csirkebél, és ki emlékszik már még mi mellett.

 

 

 

Zéró meridián

Valahol az időnek is kezdődnie kell. Ha már mérni kezdtük...

És ha már Londonban található a Föld időzónáinak kiindulási pontja (ami még Világörökségi helyszín is), akkor semmi nem tarthat vissza attól, hogy megnézzem személyesen.

Mióta az ókorban először sikerült idő mérésére alkalmas eszközt kreálni (vízóra), sokat fejlődött a technika. A 17. században feltalált órák hamar elterjedtek. Eleinte az órákat minden városban a helyi napkeltéhez és napnyugtához igazították.  Mivel viszont a Nap különböző időpontokban kel és nyugszik a földrajzi helytől függően, ezek a mérések nem voltak egymással összhangban. Ez mondjuk csak akkor tűnt fel, amikor a 19. században a kommunikáció és a közlekedés meggyorsult annyira, hogy észlelni lehessen a különbségeket. Amerikában például a vasútvonalak kiépítésével kifejezetten kaotikussá vált a helyzet, ugyanis minden állomásnak saját időszámítása volt, ami lehetetlenné tette a vonatok menetrendjének megadését és összezavarta az utasokat. Kezdett igény támadni egy egységes időszámításra.

Eközben a tengerészet és csillagászat is fejlődött, csakhogy minden országban a saját földrajzi helyzetükhöz viszonyítva készítették számításaikat. 

Az óra feltalálásával pontosabbá váltak a tengerészeti helyzetmeghatározások, mert a hold járását is figyelembe véve ki tudták számítani a tengerészek a pozíciójukat (azt nem értem, hogyan, de nincs kedvem utánanyomozni). Mindenesetre szükség volt egy kezdőponthoz a számításokhoz. Ez a kezdőpont általában az a pont (valójában vonal) volt, amely az érintett uralkodó székhelyén, esetleg az érintett birodalom legfontosabb csillagászati központján haladt keresztül.

Ezek a mai is használt hosszúsági fokok, más néven meridiánok helyi változatai voltak.

Az ókorban Ptolemaiosz használt először meridiánokat egy térképén. Ő az Atlanti-óceánban fekvő Szerencsés-szigeteken (ma Kanári vagy Zöld-foki szigetek lehet) áthaladó meridiánt használta kezdő hosszúsági foknak.

Kolombusz később szintén errefelé határozta meg a kezdő meridiánt, mivel iránytűi ezen a környéken a földrajzi északi pólusra mutattak, tehát a mágneses elhajlás nulla volt.

A 18. századra az angol tengerészet nagy lendületbe került, fel is találták a tengeri kronométert és az oktánst, ami forradalmasította a hajók helyzetmeghatározását. Az angolok persze a saját uralkodójuk székhelyéhez közeli meridiánt használták kiindulási alapnak, vagyis azt, ami Londonban a Királyi Obszervatóriumon halad át. 

Mivel Greenwichi Királyi Obszervatórium mérései nemzetközileg elismerten pontosak voltak, más országok is elkezdtek ehhez viszonyítani

1884-ben végül összeült egy nemzetközi konferencia, hogy politikai sárdobálások közepette meghatározzák az egységesen használandó nulladik hosszúségi fokot. Franciaország ragszkodott volna hozzá, hogy egy koninenseket elkerülő, semleges helyet határozzanakmeg, valahol a Kanári-szigetek környékén, de végül kisebbségben maradt véleményével. Így lett az elsődleges hosszúsági fok a londoni, és ezzel az időzónák kalkulálásának zérója a Greenwich Mean Time (GMT). (Magyarország a GMT+1, azaz Central European Time (CET) zónába esik.)

Közel 100 évig ez volt a nemzetközileg használt rendszer, ám az atomórák feltalálásával a Föld forgásának egyenletlensége és a kis mértékű lassulása kiküszöbölhető lett, ezért 1972-ben bevezetésre került az egyezményes koordinált világidő (UTC). Ami ugyanaz, mint a GMT (egyszerű földi halandók számára), csak pontosabb.

A Delta mai különkiadása ezzel véget ért.

Szóval Martinnal ellátogattunk London Greenwich nevű városrészébe. Korábban már voltam itt egyszer, de zárásra érkeztem, így csak az utcákat nézhettem meg. Most viszont időben jöttünk.

Greenwich többféleképpen közelíthető meg. Mi a Temze túloldaláról, a folyó alatti gyalogos alagúton jöttünk.

Felsétáltunk a dombra, ahol a Királyi Obszervatórium helyezkedik el. Megnéztük a zéró meridiánt jelölő vonalat és a GMT alapidőt mutató órát, ahol az angol hosszmértékegységek standardjai is láthatóak (1 láb, de kinek a lába és mekkora, ugyebár).

Elmentünk a Tengerészeti Múzeumba is, ahol a legjobban az ragadott meg, hogy egy nagy terem padlójára fel volt festve a kiterített glóbusz, és így újra Tahitin és Új-Zélandon járhattam, és elheverhettem kedvenc óceánomban.

Tahitit persze megint nem volt könnyű megtalálni, mert ugyan Ausztráliához esik közelebb, mégis többnyire a térkép másik felén ábrázolják. De nem szúrtak ki velem, mert Tahiti Nui és Tahiti Iti kapcsolt alakját álmomban is felismerem :)

Kicsit hazalátogattam Magyarországra, meg Martin elvitt Svédországba, aztán ahogy átsétáltam a többi helyen, ahol még nem jártam, hirtelen pazarlásnak éreztem minden pillanatot, amit Angliában töltök. Viszket a talpam... Azt hiszem, hamarosan indulok. Valahová... 

 

Oroszlánkirály

2014 július 15.


Már márciusi érkezésem után kitaláltam, hogy megnézek majd egy híres londoni musicalt. Imádom a musicaleket, meg ezer éve nem voltam színházban, pedig otthon azért elég gyakran jártam színházba és operába is. Vannak jó helyek, ahová olcsó a jegy, és ha az ember jól helyezkedik, nem is korlátozott a színpad láthatósága. Ilyen jeggyel meg olcsóbb az opera, mint egy mozi.

Szóval jól elterveztem, de nem nagyon akadt érdeklődő partner a környezetemben. Egészen addig, míg Martin képbe nem került.

Elég volt csak megemlíteteni neki a musical ötletét, és máris sorban álltunk az egyik last minute jegyes pénztárnál, ahol aznap estére lehet belépőket venni. Kiderült, hogy az Oroszlánkirály, ami díjnyertes, nemzetközileg is elismert darabja Londonnak, elég drága. Még kedvezményesen is 35 font (14ezer ft) a legolcsóbb jegy. Ez kicsit elvette a kedvünket, úgyhogy első nekifutásra nem is vettünk jegyet.

Azért ahogy teltek a napok és erre-arra kirándultunk, mindig filóztunk a musicalen. Menjünk akkor másik darabra, ami olcsóbb? A Wicked, ami az Óz, a nagy varűzsló boszorkányainak életéről szól, szintén népszerű darab, és oda már 25 fontért van jegy. Na de 10 font különbségért nézzünk mást?! Osztottunk-szoroztunk, végül úgy döntöttünk, megéri az árát. Ez pénteki nap volt. És gondolhattunk volna, hogy teltház lesz. Egyáltalán nem voltak szabad jegyek. Nyilván szombaton sem lesz akkor. Ne is volt. Három darab jegyet mondtak vissza közvetlenül az előadás előtt. Darabja 164 font (65 ezer ft). Szééép ára van! Akkor vegyünk állójegyet! Az állójegy csak 20 font, és 3 órát ki lehet bírni. Na de persze hétvégére már az is mind elfogyott. Hétfő meg szünnap. Végül kedden jutottunk el az előadásra. És már csak állójegy volt.

A musical szenzációs volt! Nem hiába nyert nemzetközi díjakat.

A díszletek látványosak voltak, az állatszereplőket élethűen jelenítették meg a jelmezek. A zsiráf például egy ember volt, a gólyalábbal meghosszabbított karjai voltak a mellső lábai, a hiénák szája külön mozgott, ha röhögtek, a szökkenő antilopcsordákat a gyalogbéka mintájára úgy csinálták meg, hogy a húzható állvány kerekei mozgatták a több sorban elrendezett antilopokat.

Jó volt a zene is, és a két gyerek, akik a kisoroszlánokat játszották, nagyon tehetségesek voltak.

Másfél óra után volt egy szünet. Ilyenkor szokás felállni és sétálgatni, nyújtózni egyet. Az állósor, ahol rajtunk kívül csak ázsiaiak voltak (ez érdekes, hogy vajon miért), most kapott az alkalmon és leült pihenni. Nem volt olyan vészes végigállni az egész darabot, főleg, mert lekötött a látvány, és mert lehetett kényelmesen könyökölni a korláton, meg a láthatóság is jó volt, épp szemben voltunk a színpaddal és ha az előttünk ülő feje zavart, csak odébb kellett állni fél lépéssel.

Egy hordozható bárszék viszont nem lett volna rossz ötlet...