Hiba a tervben

Érdekes dolgok történtek itt velem január elseje óta.

Elkezdtem dolgozni a pékségben, visszatértem átmenetileg egy stabilabb életstílushoz, fejlesztettem macskanyelv-tudásomat. Ed az első perctől kellemes lakótársnak bizonyult, bár szinte alig találkoztunk itthon.

Layla, a lánya csak a hétvégéket tölti nála. Azt terveztem, hogy hétvégéken majd lelépek és kanapészörfölök, ismerkedem, társasági életet élek, nem pofátlankodom be Ed és Layla közös programjaiba. Meg ugye a hétvége pihenésre is van, és egy ugráló, kiabáló 7 éves gyerek jelenlétében sok mindent lehet csinálni, de például blogot írni vagy pihengetni nem nagyon.

A megérkezésemet követő első hétvégén nem sikerült időben programot szerveznem. Oamaruban ragadtam.

Ed jó fej volt, meginvitált közös időtöltésre.

Layla már az elején nagyon kedves kislánynak látszott, csak a szereplési vágya annyira erős, hogy állandóan a figyelem középpontjában akart lenni és ha épp nem figyeltek rá, folyamatosan az ember arcába üvöltött. Meg imád táncolni és énekelni és állandóan azt akarta, hogy nézzük és tapsoljunk. És ez még a jobbik eset volt. A fárasztóbb az, amikor tánc- és énekpartnerként akart bevonni a buliba.

Már az első szombaton láttam, hogy ha ez az állapot így marad, a január végéig rám váró 4 hétvége alatt a falra fogok mászni.

Legjobb lesz, ha már időben rendezem a helyzetet. A lelkem mélyén rejtőző hobbiidomár elő is tört és eléggé tetszett neki a kihívás.

Külső szemlélőként az volt a benyomásom, Layla azért üvölt, hogy észrevegyék. Tehát tudományos-fantasztikus elméletem alapján első körben el kell szeparálni a "figyelmet kapok" érzést a hangoskodástól. Második körben találni kell olyan (csendes) tevékenységet, amiben ő a középpont, és én sem hibbanok meg közben. Ha gyakorló szülő lennék saját gyerekkel felszerelve, biztos tudnám, hogy az ilyen elméletek nem működnek, de így, kívülről nézve egész logikusan hangzott az ötlet.

De persze, ha a tömött 7-es buszon egy randalírozó óvodást lát az ember, akkor is mindig baromi logikusnak tűnik, mit kéne (a szülőnek) csinálni a gyerekkel, hogy lehiggadjon, és nyilván mindig azok a legbiztosabbak a megoldás egyszerűségében, akiknek nincs saját gyerekük... :-) Az élet már csak ilyen.

Szóval mivel rajzolni meg kézműveskedni szeretek, és emlékszem is az óvodás/kisiskolás játékokra, errefelé tereltem Laylát. 

Rajzoltunk, origamiztunk, beszélgettünk. A figyelem-adás jegyében bármit csináltam az róla szólt. Ha rajzoltam, azt neki rajzoltam, ha hajtogattam, az neki volt meglepi. Azt próbáltam jelezni neki, hogy akkor is lehet a középpontban, ha nem bámulom őt. Állandóan hozzászóltam és baromi sok figyelmet kapott anélkül, hogy kérte volna. Nagyon jól elvoltunk. Mondjuk elég energia- és időigényes a dolog, de ha hosszú távú befektetésként tekintek rá, megéri :-)

Az üvöltéses periódusokat meg "Jesszus, Ed, beszorult a gyerek lába valahova. Ja, vagy nem azért kiabálsz?" típusú nagypapás humorral igyekeztem redukálni. Elröhögcséltünk ilyenkor, de meglepetésemre idővel egyre kevesebbszer szenvedtem halláskárosodást. Azt is lehet ám, hogy csak immunissá váltam, de meghagyom magam abban a hitben, hogy tényleg kevesebbet üvölt.

Pár hétvége alatt sikerült nagyon jó kapcsolatot kialakítanom a kislánnyal. Jókat játszunk együtt és tökre megszerettük egymást.

Csak egy kis bibi van...

Miközben arra koncentráltam, hogy átneveljem, nem vettem észre, hogy ő idomított be engem...

Simán dróton rángat. Én meg nem tudok nemet mondani. Hiba van a gépezetben. A mellékhatásokkal nem számoltam. :-)

Szóval következő lépésben azt hiszem, ki kell dolgoznom a tudományos-fantasztikus elméletemet arra vonatkozóan, hogy hogyan ÁLLJAK ELLEN az idomításnak :-D