Kösz, koszt ne!

2014 január 15-17.

Juraj barátom ismét feltűnt a színen. Mikor legutóbb elbúcsúztunk, azzal váltunk el, hogy hamarosan beugrik hozzám Oamaruba. Be is jelentkezett. Szerdán érkezik. Felajánlottam, hogy vendégül látom, csak még meg kellett kérdeznem Edet. Meg a vendégágyon én alszom, szóval földön alvásos rulez lenne.

Persze Murphy törvénye, hogy Ed épp aznapra tervezett egy pihenőnapot magának. Mivel a hajnali 3 órás ébresztők miatt alig alszik, időnként kiválaszt egy-egy napot, amikor már este 7 körül takarodót rendel el magának. Ilyenkor általában én is lábujjhegyen közlekedem. 

Figyelembe véve minden körülményt, Juraj jobban járna, ha egy másik CSernél vendégeskedne. Még jó, hogy Oamaruban csomó CSer van! Ed egyik ismerőse, egy német pék is az. Rögtön fel is ajánlotta, hogy fogadja Jurajt. Szuper!

Megékezett Juraj, update-eltük egymást az eltelt pár hét eseményeiről, aztán találkoztunk Ian-nal, a német pékkel.

A srác 28 éves, egyedül él és boltoknak süt kenyeret megrendelésre. Állítása szerint 20 perc sétányira lakik a belvárostól. Ed felajánlotta, hogy eldob minket kocsival, de épp szép idő volt, inkább a sétát választottuk.

Úgy 20 perc gyaloglás után (fel a hegyre, le a hegyről, fel a másik dombra a város szélén) már nem bántuk volna, ha odaérünk. Az útközbeni beszélgetés alatt az is látszott, hogy Ian nem lesz a legszórakoztatóbb társaság. Egy nagyon jó lelkű, kedves srác, de tíz percen keresztül valami "fergetegesen vicces" történetet mesélt arról, hogy beceneveket szokott adni az ismerőseinek. Sophiát például Wisdom-nak (Bölcsesség) szólítja. Milyen eredeti. És milyen vicces. Hahaha. Csak ne felejtsünk el néha mosolyogni a történetei végén, nehogy megbántsuk.

Egy idő után én is le is maradtam mögöttük sms írást mímelve. Nem bírtam feldolgozni a sok humort :D Meg valami furcsa birkaszag terjengett Ian körül. Munkából jön, biztos majd lezuhanyzik, ha hazaér - gondoltam. (Nem tette.) 

Ahogy sétáltunk felfelé már 35 perce (melyik dimenzióban 20 perc ez?!), Ian bizarr történeteket mesélt szellemekről meg hullákról. Aztán megkérdezte Jurajt:

- Ugye nem félsz a temetőktől?

- Nem félek.

- Akkor jó, mert a temető mellett van a ház. De legalább csendesek a szomszédok...

- És remélem, babonás sem vagy...

- Nem nagyon. Miért?

- Mert a házszám 13-as...

- Meg ugye a pókoktól sem félsz? 

- Neeeem, de miért? Új-Zélandon nincsenek veszélyes pókok, nem? 

- Hát elvileg nincsenek, de van valami fehér pók, ami mérgező és megharapott - mutat a homlokára Ian.

Bakker láttam a sebet a fején, de azt hittem lefejelte a forró sütőt, úgy nézett ki.

Jaaaj, Juraj, hova hoztalak?! :-D

A környék, ahol Ian él, egy csendes, kertesházas övezet pasztell színekkel, fákkal, virágokkal. Kivéve egy házat. Ami rikító vérvörös. Emberismeretünket igazolja, hogy amikor az utca elejére értünk és Ian megkérdezte, mit gondolunk, melyik az ő háza, mindketten tétovázás nélkül azonnal a vörös házra mutattunk. És persze az volt...

Ahogy a bejárathoz közeledtünk, óvatosan körbekémleltem a kertet. Sehol semmi emberméretű friss ágyás... Hullaszag sincs. Jurajnak jó esélye van túlélni az éjszakát.

Beléptünk a lakásba és... Ó, te jó féllábú mária az égi hegedűn! Mi ez itt?!?!?!? Az a kosz! És az a szag! Mióta nem takarítottak itt?! Jurajjal lopva egymásra sandítottunk. Most mi legyen? Hogy lehet innen visszakozni és mégsem itt aludni? A srác csupa jóindulat, megbántani nem kéne, de ez itt elég gáz. Na, mondjuk a vendégszoba még lehet jobb állapotú. 

Ian megmutatja a konyhát. A szekrényfoggantyúkon függő, teli szemeteszacskók művészi összevisszasága szemkápráztató. Ki sem lehet nyitni az ajtókat. Biztos csupán ennek köszönhető a mosogatóban magasodó, méretében és képződésének idejét tekintve is lánchegységet idéző edény-himalája kialakulása. És úgy látszik, a padló és a seprű első randevújára sem került még sor. Uhh!

Lássuk a vendégszobát.

- Hova tehetem a hátizsákomat? - kérdezi Juraj.

- Ja, igen. A vendégszoba. Kicsit rendetlen, de majd együtt kipakoljuk. - mondja Ian és résnyire kinyit egy szobaajtót. Jobban nem lehet. Behajolunk a nyíláson. Dobozok tömkelege embermagasságú halomban. Még leülni, sőt belépni sincs hely, nemhogy lefeküdni. Ezt kipakolni?! Legalább 3 órányi meló lenne.

- Nem bánnád, ha inkább a konyhában aludnék? - kérdezi Juraj szintén realizálva a vendégszoba lehetetlen állapotát, én meg győzöm palástolni az elborzadást az arcomon. Abban a konyhában?! Én lehet, inkább sátrat vernék a kertben...

Amint lehetőségem lesz, mondom is Jurajnak, hogy nálunk alszik. Majd lábujjhegyen beszélgetünk, míg Ed alszik, de nem hagyom az egyik legkedvesebb útitársamat és barátomat ilyen helyen éjszakázni.

Juraj bátor gyerek. Egy éjszakát bevállal. Nem akar rossz érzést okozni a srácnak. Bár bennem ilyenkor mindig felmerül, hogy vajon nem segít-e az ember jobban azzal, ha elmondja az illetőnek, hogy testszaga és lakóterének körülményei nem érik el a civilizáltság alsó határát. Arra nem is gondolok, hogy milyen tisztaságú kenyereket árulhat a pékségében. Még jó, hogy én megbízható helyről vásárolok, hehe. 

Mindegy, beszélek Eddel és Juraj másnap átköltözik hozzánk. Addig meg bízom benne, hogy Juraj túléli az éjszakát....