A jelszó: "I am"

2014 augusztus 12.

Szóval Oxfordban forgatták a Harry Potter néhány jelenetét.

A kollégiumokba csak engedéllyel illetve látogatói jeggyel lehet belépni. A bentlakók persze enélkül is bemehetnek, de nekik egyenruhájuk és beléptető kártyájuk van. Ezt a portás minden esetben ellenőrzi. Belógni esélytelen. Vagy mégsem?

Egyenruha keménykalappal

A Christ Church College házi kápolnája valaha kis kápolna volt, de a kollégium felemelkedésével a kápolna katedrálissá avanzsált, ám továbbra is a kollégium sajátja és a belső udvaron át megközelíthető. A látogatóknak szóló belépőjeggyel a kollégium néhány része és a katedrális látogatható. A templomi részbe viszont - természetesen - istentiszteletre is be lehet menni. Látogatási időn kívül.

Az idegenvezetőnk elmondta, hogy minden nap este 6-kor van szertartás a templomban. Ha ide bejutottunk, akkor nemes egyszerűséggel "bent vagyunk". Lehet menni megnézni az ebédlőt. Elképzelhető, hogy összefutunk bent valakivel, aki megkérdezi, bennfentesek vagyunk-e, esetleg jelszót is kér. Ha megkérdezik tőlünk: Are you a member of the house?, csak nézzünk vissza magabiztosan és mondjuk a jelszót: "I am".

Ilyen információs csomaggal felpakolva visszamentem este 6-ra. Többen álldogáltunk a kapuban beeresztésre várva. Tuti nem én voltam az egyetlen étkezdelátogatásra vágyó turista.

Kicsit rákészültem a belógásra, megnéztem az épület alaprajzát, hogy bent minél magabiztosabban haladjak majd valódi úticélom felé, és ne nézelődés miatt bukjak le. Az étterem feljárata, amely egyben a filmből ismert főlépcső is (Féligfejnélküli Nick portréjával), a katedrális előtti belső udvarból jobbra nyílik. Befelé menet felmértem a terepet. Természetesen őr állt a lépcsőnél. Akkor majd kifelé.

A misén nem voltunk sokan. Valódi érdeklődők meg szinte alig. Anglikán szertartás volt. A papnak megfelelő tisztségű illető felolvasott mondatokat egy bibliai tárgyú párbeszédből, a felekezet meg válaszolgatott rá. A hozzá nem értő érdeklődőkre való tekintettel a "szövegkönyvet" kinyomtatva kezünkbe adták. A gyakori látogatók minden éneket teljes átéléssel, gyönyörű hangon énekeltek. Nyilván korábbi kollégiumi lakók és kórustagok lehettek. Érdekes volt a szertartás és nem volt benne túl sok "szégyelljétek magatokat, mert éltek" duma.

A végén direkt szöszörögtem egy kicsit, hogy utoljára menjek ki a templomból, és addigra a lépcső őre azt higgye, mindenki távozott már. Utolsó előttiként egy 3 gyerekes család hagyta el a terepet. Ahogy haladtam a lépcsőfeljáró felé, láttam, hogy valóban nincs ott az őr. Hurrá. Megszaporáztam a lépteimet és már majdnem ott voltam, amikor az egyik kiskölök a családból felkiáltott: Anyuuuu, fel lehet menni a lépcsőn!!!

És persze el is kezdett a 3 gyerek rohanni arrafelé. Ezt meghallva az őr is előkerült és barátságosan közölte, hogy sajnos a lépcső csak másnap, nyitvatartási időben lesz megközelíthető. Erről ennyit. Azt hiszem, jövendőbeli gyerekeimet majd idejekorán kiképzem a megfelelő időben történő hallgatás áldásos képességének alkalmazására.

Eléggé bántott a dolog, hogy így elbénázódott a kalandom. Hol vannak már a fényes húszas éveim, amikor Budapest összes felső kategóriás szállodájában ingyen ebédeltem és a zártkörű rendezvényekre való bejutást hobbiként gyakoroltam...

Miután másnap kora délután ment a buszom vissza Londonba, még egy esti nekifutásra már nem volt lehetőség. Nem vagyok elvakult Harry Potter rajongó. Inkább az elbénázott lehetőség piszkált. Kifelé menet menet megálltam a misebeosztás táblája előtt. Hátha van még valami megoldás. Ugye a reményhal... És a verhetetlen optimizmusom megint engem igazolt. Minden szerdán kölönleges összejövetelt tartanak a katedrálisban 13 órakor. Nahát. Épp szerda van másnap!

Szerda ebéd után visszamentem tehát a kollégiumhoz. Úgy tűnt, erről a lehetőségről a többi turista nem tudott, mert tök egyedül voltam a bejáratnál. Szóltam a portásnak, hova megyek, beengedett. Ahogy sétáltam át a nagy belső kerten, láttam, hogy mindenfelé turisták kószálnak az épületben. Ez meg hogy? Ilyenkor, délben nem engedik be őket. Úgy van a honlapon is a nyitvatartás, hogy a déli időszak kivételével. Kifilóztam, hogy az lehet, hogy beengedés nincs ilyenkor, de aki már bejött, azt nem rakják ki. Hmmm. Ez nekem jó. Szépen beolvadhatok közéjük. A lépcső persze zárva volt, előtte a tábla, hogy 14:30-kor nyit. Kicsit beszélgettem az őrrel, mint gyanútlan turista, aki most szembesül a balszerencséjével, miszerint túl korán vagy túl későn ért ide. Mondta az őr, hogy menjek el nyugodtan ebédelni, aztán majd ugyanezzel a belépőjeggyel visszajöhetek fél 3 után és megnézhetem a termet fent.

Mivel az én esetemben ez a megoldás nem jöhetett szóba, kicsit kószáltam még a kerengő körül a lehetőségeken gondolkodva. Másfél óra még. És ha közben minden turista elhúz, itt fogok ülni egyedül és tuti lebukom. Visszasündörögtem a lépcsőhöz. Hoppáhoppá. Nem volt ott az őr. Nagy lendülettel, magabiztosan elindultam felfelé. A lépcsőfordulóban utánam szólt egy idősebb egyenruhás:

- Elnézést! Ebédelni megy?

Csípőből szaladt ki a számon (de béna metafora) a határozott válasz:

- Igen.

- Akkor legyen szíves kitenni a kitűzőjét.

- Jaj, elnézést, azonnal kiteszem. - mondtam és felsiettem a lépcsőn. Fent vagyok. A Roxfort étkezőjénél. Ahol épp esznek. Ez még jobb is, mint a turistás látogatás. Ahogy körülnéztem, az is világossá vált, hogy svédasztalos ebéd van. Tehát gyakorlatilag meg is ebédelhetnék - ha már itt vagyok, ugye.

És itt, ekkor szembesültem valamivel, amire nem számítottam. 

Felnőttem. Jó, tudom, gázul hangzik, hogy erre közel 40 évesen jöttem rá, de nem klasszikus, felnőtt életet élek, eddig nem tűnt fel. Most viszont igen. Ott álltam az ingyen ebéd előtt és pofátlannak éreztem kihasználni a lehetőséget. Huszonéves kisördög énem bal vállamon ülve izgatottam rugdosott a csizmájával:

- Menj már be, kajálj meg! Tök poén.

A jobb vállamon ülő felnőtt énem meg szelíden suttogta:

- Nem élhetsz vissza az idős őr bizalmával. Nem poén.

És én a jobb oldalammal értettem egyet. Drámai felismerés volt. Kinőttem magam.

Lesiettem a lépcsőn.

Annyi jót kaptam az emberektől az utazásaim során, annyi mindent el lehet érni egyenes úton is, egyszerűen nem éri meg besározni a karmámat ilyen jellegű csalással. A belépő nélküli bejutást nem tekintem csalásnak, mert kárt nem okozok vele. Valahol ott húzom meg a határt. És a termet most már meg kell néznem, mert szegény csalódott huszonéves énem ennyit megérdemel egy ekkora sokk után.

Odamentem az egyik portáshoz és megkérdeztem, hogy gond-e, ha bent maradok az étkező újbóli megnyitásáig. Azt mondta, nem gond, a templom kerengőjében leülhetek. Igaz, hogy nem hangoztattam, hogy jegy nélkül jöttem be, de legalább engedélyem volt ott lenni. Nem könnyű mindkét vállamon ülő útitársamnak kedvezni, na...

Fél 3-kor aztán megnyitották a lépcsőt és körbesétálhattam a termet.

És megnéztem a lépcsőt.

Aztán távoztam. Tanulságos látogatás volt. Úgy látszik, tényleg igaz, hogy az egyetemről kikerülve kicsit felnőttebb az ember :-D