Rancho

2015 április 23.

Reggel nekiindultunk az újabb utazásnak. Irány a rancho, azaz a falu, ahol nagypapa lakott.

Nagypapa pár hónapja halt meg, így sajnos én már nem ismerhettem meg, pedig nagyon kíváncsi volt rám. A lakását a szomszédban lakó rokon (azt hiszem, az öccse) gondozza, de mivel a család elég nagy, szinte mindig felbukkan valaki közülük egy-két napra. Mint most mi.

A lakásban az ágyak frissen vetve, a konyhában minden rendben és tisztán elrakva. A lakásban 2 szoba van, a nagy hálószoba és egy kicsi. A nagy szobában 5 franciaágy várja vendégeit. Mexikóban nem ragaszkodnak a családtagok a külön szobához. Hombre mesélte, hogy gyerekkorában az egész család egy szobában aludt, és ez volt a normális. Nem is csoda, hogy ilyen jó alvókája van. Se zaj, se mászkálás, se fény nem zavarja. Nem is érti, mi bajom van nekem azzal, ha mellettem dumálnak, horkolnak, járkálnak, vagy kapcsolgatják a villanyt. Szerinte, ha álmos vagyok, aludjak. Szerintem meg irigylem.

Szerencsére az elmúlt hónapok együttélése alatt Hombre túltette magát a traumán, hogy én sötétben és csendben bírok csak aludni, úgyhogy gond nélkül megkaptam a kisebbik szobát, ahol a nagypapa szokott volt éjszakázni.

Nem is lett volna semmi gond, ha a fagyi utóhatásai miatt nem szedek párhuzamosan brutál antibiotikumot és baktériumgyilkos fertőtlenítő gyógyszert, amelyek egymagukban 1:10000 esetben rémálmokat, hallucinációkat és szívritmuszavarokat okoznak. Egymással kombinálva pedig tudományos-fantasztikus paranoiává alakítják a szemhéjak mögött vetített horrorfilmet.

Az éjszaka nagy része azzal telt, hogy valóságtól elrugaszkodva szárnyalt a fantáziám rémségesnél rémségesebb magaslatokba, amit aztán a rettegés és hallucinálás tetőfokán már nem bírtam egyedül.  Mondjuk nem voltam teljesen egyedül, mert nagypapa is fel-felbukkant, de ez nem feltétlenül csökkentette a hallucinációimat. Hogy legalább valami visszahúzzon a valóságba, egy idő után átsettenkedtem a tömegszállásra és megpróbáltam Hombrét felébreszteni. Hát nem mondom, mekkora sikerrel. Aludt, mint a bunda poncsó, úgyhogy 10 percnyi ágya szélén való tanácstalan üldögélés után meggyőztem magam, hogy egyedül is megbirkózom a saját agyszüleményeimmel, és visszaosontam a szobámba. Aztán, mikor már nem bírtam, megint átosontam, próbáltam felrázni, semmi sikerrel. Háromszor futottam neki Hombre felébresztésének, háromszor vonultam vissza. Aludni nem bírtam egy percet sem. Próbáltam olvasni is, de úgy vert a szívem, hogy már-már jogosan féltem, hogy feldobom a pacskert reggelre. Végül hajnali 6 körül már úgy kivoltam, hogy addig ráztam, míg felébredt. Persze a korábbi akcióimról gőze sem volt. Jó alvókája van...

Na szerencsére túléltem az éjszakát és másnap elmentünk megnézni nagypapa sírját a temetőben.

Az az érdekes, hogy a temetők itt vidámak. Van az a mexikói szokás, amit a Holtak napjának neveznek (november 2.), amikor megünneplik a halottaikat. Van egy rajzfilm is róla. Az élet könyve. 

Mexikóban sokféle temető van, nem mindegyik ilyen színes, van európai stílusú is. Ebben a temetőben nem ássák a sírokat, hanem betonból és téglából emelnek sírhelyet, amit aztán lecsempéznek.

A helyi hagyományok szerint az első ember, akit eltemetnek egy újonnan nyitott temetőben, az lesz a halottak vezére a túlvilágon. A vezetőnek a bejárat mellett, különálló, díszes síremléke van.