Az utazó (?) táska

2015 április 18.

Utolsó éjszakámat ismét barátoknál töltöttem. Ezúttal a francia-olasz páros fogadott be, akiknél korábban egy vacsorán is voltunk Hombréval.

Este még egy utolsó sétáltam a parton, aztán másnap hajnalban kibuszoztam a reptérre és elindultam Mexikóba.

A dolog nem volt persze zökkenőmentes.

Valamilyen rejtélyes okból nem tudtam online becsekkolni minden járatomra. Három volt. Egy Nizza-London, egy London-Dallas és egy Dallas-Monterrey. Az utolsó szakaszra azt írta, hogy érdeklődjek a reptéren. Ennek örömére végigálltam a check-in sort, majd megtudtam az ügyintézőtől, hogy ő sem tud engem becsekkolni a teljes útra, de mivel British Airways járat és Londonban szállok át, próbálkozhatok ott újra. Jujdejó.

Londonban ismét azt a választ kaptam, hogy nem tudnak becsekkolni. Ez viszont most már kezdett neccessé válni, ugyanis ha felszállok a 10 órás járatra, ami után másfél órám marad átszállni Dallasban, a bevándorlási hivatal ellenőrzéseivel kalkulálva nem lesz időm becsekkolni a csatlakozásomra. Mindenképpen Londonban kell megoldanom. Arról nem is beszélve, hogy a csomagom elvileg ugyebár végigmegy az egész útszakaszon, de mi van, ha én nem? Plusz ott van még a régi tapasztalat, miszerint az Amerikában átszálló európai utasoknak össze kell szedniük a feladott csomagjukat és a bevándorlási hivatal és a vám után újra be kell csekkolni. Ez úgy még plusz 40 perc időveszteség. Nizzában azt mondta az ügyintéző, hogy nem kell majd eljátszanom ezt a procedúrát, mert a csomag egyenesen Mexikóba megy, de Londonban több ügyintézővel beszéltem és mind más állásponton volt. Hombre szerint a szülei tavalyi európai útja során nem kellett a csomaggal szórakozni, de nekem 4 évvel ezelőtt még kellett. Szóval reméljük új szabályozás van és ez a szabály nem valamiféle érthetetlen kód alapján érvényes bizonyos útirányok és nemzetiségek kombinációja esetén.

Sikerült rávennem végül egy ügyintézőt a repjegyeladó pultnál, hogy foglaljon ülőhelyet a Dallasból induló gépemre, de a beszállókártyán, amit adott, nem volt sem kapu, sem semmi, ami azt jelezte volna, hogy valódi a foglalás. Plusz az ember felhívta a figyelmemet, hogy Dallasban mindenképp újra be kell csekkolnom.

Dallasba megérkezve megpróbáltam a lehető leghamarabb átvergődni az ellenőrzéseken. Több egyenruhást is megkérdeztem, melyik sorba álljak, és végül az automata ügyintézésnél kötöttem ki, ahol a számítógépbe én magam írom be a vámra vonatkozó vallomásomat. A gép megcsinálta a szokásos ujjlenyomatot és fényképet is, majd kinyomtatta a "döntését". Egy nagy, piros vonallal áthúzott papírt, amin az állt, hogy forduljak az ügyintézőhöz.

Hááát aki ment már át ilyen ellenőrzésen és volt problémája (mint nekem ekkor és ekkor), abban ilyenkor vigyázzba áll a béltartalom. Ezeknél sosem lehet tudni, hogy épp miért utasítanak el valakit. Az, hogy meg sem állok az USÁban, hogy egyenesen Mexikóba tartok, még nem mentség. Akkor sem, ha a csomagom becsekkolva marad, tehát jó eséllyel ki sem teszem a lában a reptérről. Tiszta stresszben álltam végig a sort, hogy személyesen is kifaggasson a határőr. Már csak 50 percem volt a járatom indulásáig és még mindig nem volt tuti, hogy nem kell majd visszajönnöm és mégiscsak felszednem a csomagomat. Ha így lenne, akkor integethetnék a felszálló járatomnak a terminálból.

Próbáltam előrekéredzkedni, de a sorban állók engedékenysége ellenére az egyenruhás csaje (aki korábban azt se tudta megmondani, melyik sorba kell állnom) hirtelen annyira illetékessé vált, hogy feltétlenül hatalmat kellett gyakorolnia és visszaküldött a sor végére. Király. Csökken az esély, hogy ma még Mexikóba jutok.

Végül odajutottam az ügyintézőhöz, aki humoránál volt, mert mikor aggódva megjegyeztem, hogy az áthúzott papírt adta a gép, közölte velem, hogy nyilvánvalóan veszélyes ember vagyok. Kifaggatott az úticélomról, aztán lepecsételte az útlevelemet. Ennyi? Most már végképp nem értem, miért szívózott velem a gép.

Most, hogy már az USA oldalon jártam, csak a biztonsági ellenőrzésen kellett újra átmenni. Kanyargó sor, tetűlassú haladás. Vajon lesz még hely a következő gépen, ha ezt nem érem el?

Tolakodni már nem is próbáltam. Úgyis visszadobnak a végére. Megváltóként tűnt fel hirtelen egy 4-5 fős hátizsákos csapat, akik a 15 perc múlva induló gépükre hivatkozva kéredzkedtek előre a sorban. Mindenki megértően adott utat nekik. Én is udvariasan magam elé engedtem őket, majd mint a szirénázó mentőautó után a forgalmi dugóban, mentem utánuk. Pillanatok alatt a sor elején voltunk. Most már csak az volt a kérdés, hogy a Londonban kapott beszállókártya valóban érvényes-e.

Időben odaértem a gépemhez, ahol megnyugtattak, hogy rajta vagyok az utaslistán. A tuti kedvéért megkérdeztem az utaskísérőket, hogy a csomagom szerintük velem jön-e vagy itt fog várakozni Dallasban, amíg vissza nem jövök egyszer, hogy újra becsekkoljam. Az egyikük ijedten közölte, hogy az nagy gáz, ha nem csekkoltam be, menjek vissza és próbáljam megszerezni és becsekkolni. Na, erre már tuti nincs idő, én meg inkább megyek csomag nélkül, minthogy itt ragadjak egy majdnem 24 órás ébrenlét után. Megkérdeztem a másik utaskísérőt is, aki a csomagbilétám alapján úgy vélte, hogy a csomagom automatikusan továbbmegy. Hát, biztosat most sem tudtam meg. Marad a meglepetés. Mindenesetre ÉN utazom.

Ezt a dizájnos útitáskát még februárban szereztem be otthon rendkívül akciós áron.
Annyira akciós volt, hogy még a párducmintával kombinált trópusi virágözön
sem tántorított el a befektetéstől. Jó, hát kis megtorpanásra késztetett azért, de aztán
 mégis csak győzött az árcédula. Vitathatatlan előnye a bőröndnek,
hogy könnyű megtalálni a futószalagon, valamint, hogy kutya sem akarja ellopni,
ha meg mégis vinné valaki, már messziről kiszúrnám a menekülő tolvajt.
Ja és bármely recepciós még napokkal később is emlékszik rám. Illetve RÁ. :)

A gépen ülve még mindig reménykedtem, hogy megpillantom csodás bőröndömet, amint a rakodók átteszik a kocsiról a gépbe, de nem volt szerencsém. Hát mindegy. Kontaktlencsefolyadék van nálam, fogkefét és ruhákat meg majd veszek. Csak érjek már oda!