Imádom a gekkókat.
Halál aranyos és értelmes kis állatkák. Csendben meghúzódnak a szoba falán, elkapdossák a szúnyogokat és állandóan rejtőzködnek.
Igaz, némely fajtájuk (pl Polinéziában) nem éppen a legcsendesebb lakótárs, de a csettegésük egy idő után beolvad a háttérzajokba.
A gekkók általában kerülik az embereket, elfutnak és elbújnak, ha úgy érzik, megláttuk őket, és rettegve lapulnak, amíg a kétlábú szörny el nem távolodik. Emberre mászni eszükbe sem jut. Általában. Persze nem az én élettörténetem lenne, ha nem tudnék bármely általános megállapításra ellenpéldát felhozni...
Itt is akad a szobámban időnként egy-egy gekkó, de nem zavarjuk egymást.
Egyetlen eset van, amikor nem szeretem a gekkókat. Amikor verekszenek. Borsózik tőle a hátam.
A gekkók területekre osztják a vacsorázóhelyeket és ragaszkodnak a territóriumukhoz. Ha bárki határt sért, megpróbálják elzavarni. Ha nem megy, támadnak. Ha egy gekkó sarokba szorítva érzi magát, gyakran hirtelen helyváltoztatással próbál menekülni. Ugrik. Hátrafelé.
Na, ettől lehet szívrohamot kapni, még ha tudja is az ember, hogy nincs veszély. Csak ijesztő a hirtelen mozdulat. Meg nem lát hátrafelé és ugrik a vak semmibe. Ami történetesen az én fejem is lehet, ha épp rosszkor vagyok rossz helyen.
Tegnap este két gekkó épp az ágyam feletti ablakban vívta meg területharcát. Már a körmeik karcos hangja az ablak fa keretén borzongató érzést keltett, de a látvány még ezen is túltett.
Az egyik harapta a másikat. Meg húzta. És annyira el voltak foglalva, hogy közelről fényképezhettem és nem is reagáltak. Viszont benne volt a pakliban, hogy a szorultabb helyzetben lévő szaltóval próbál majd menekülni. Nem kellett hozzá nagy számításokat végezni, hogy nyilvánvaló legyen, hogy a szaltó érkezési pontja az én ágyam lesz. Azt meg azért ne már...
De persze de már.
Amíg a harc tartott, nem is mertem az ágyamon maradni. Inkább nézem messziről, ahogy az ágyamon landol, nem kockáztatom, hogy leszállópályává válok.
És aminek meg kell történnie, az meg is történt. A lepedőmön ért földet a kamikáze. És mivel alapvető hüllőszabály, hogy ha gáz van, maradj mozdulatlan (mert a szaglással tájékozódó állatok - pl macska - nem érzik a szagukat és csak a mozgásuk alapján tudják elkapni őket), kis gekkó barátom is rendületlenül kapaszkodott a lepedőmbe. Mikor közelebb léptem, hogy jelezzem a felségterületem határát, bebújt a takaróm alá. Hurrá.
Mondom, csípem a gekkókat, de erkölcsös lány nem enged be mindenkit a takarója alá, akit csíp... ;-)
Úgy átéreztem szerencsétlen kis hüllő helyzetét. Megtámadják, lezuhan, ismeretlen hely, kétlábú szörny közeledik... Valószínűleg halálra volt rémülve, nem akartam fokozni a stresszt, ezért békésen megvártam, míg elérkezettnek látta az időt arra, hogy áttelepüljön az ágy alá. A támadónak közben nyoma veszett. reméltem nem jön vissza, mert toleráns vagyok, de ha arra ébredek, hogy rámvetődik valamelyikük a harc hevében, hát lehet, hogy rutinból csapok akkorát, ami már egészségre káros.
Később még láttam az ágytársamat a falon az ablak felé osonni, úgyhogy minden rendben volt vele, de szerintem most egy darabig nem jönnek erre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése