Harapj a kaktuszba!

2015 április

Körbejártuk a rancho-t. Nem pont olyan, mint egy magyar falu...

A falusi hírmondó épülete

A kerítés legtöbb helyen kaktuszból van. Biztos védelem :) Ez az a kaktusz, ami Európában is megtalálható, csak ekkorára azért nem nő meg még Olaszország déli lejtőin sem.

Szóval kaktuszból van a kerítés, nem kolbászból. Pedig, ha kolbászból lenne, meg lehetne enni. Jah, hogy így is?!?!?!

Azt már rég nem újdonság, hogy a kaktusz gyümölcse ehető. Aki járt mediterrán vagy trópusi vidéken, biztos kóstolta is. Miután művi óvatossággal eltávolítja az ember az tüskéket, belül egy kellemes ízű, apró magokkal teli gyümölcs található. Ami viszont meglepett, az az, hogy Mexikóban a kaktusz levelét is megeszik....

Hombre anyukája az udvarban tevékenykedett. Kimentem megnézni. Épp a kaktusz leveleit tisztogatta.

Néztem nagyokat, hogy ezt meg minek...

Kiderült, hogy a zsenge levelekről leszedi a tüskéket, aztán felszeleteli és vízben megfőzi és mi ezt meg fogjuk enni.

A kész étel állagra a főtt gombára emlékeztet, de ízre olyan, mintha főtt savanyú uborka lenne. Nekem nagyon ízlett.

Hombre anyukája olyan szép dísztálat készített a kaktuszból (itteni neve nopales) és a villásreggeli többi eleméből, hogy az poncsót és sombrerót kívánt. Sombrero mondjuk nem volt, viszont volt eredeti poncsó és még Pocahontas is csatlakozott a fényképhez Hombre egyik húga jóvoltából.

Rancho

2015 április 23.

Reggel nekiindultunk az újabb utazásnak. Irány a rancho, azaz a falu, ahol nagypapa lakott.

Nagypapa pár hónapja halt meg, így sajnos én már nem ismerhettem meg, pedig nagyon kíváncsi volt rám. A lakását a szomszédban lakó rokon (azt hiszem, az öccse) gondozza, de mivel a család elég nagy, szinte mindig felbukkan valaki közülük egy-két napra. Mint most mi.

A lakásban az ágyak frissen vetve, a konyhában minden rendben és tisztán elrakva. A lakásban 2 szoba van, a nagy hálószoba és egy kicsi. A nagy szobában 5 franciaágy várja vendégeit. Mexikóban nem ragaszkodnak a családtagok a külön szobához. Hombre mesélte, hogy gyerekkorában az egész család egy szobában aludt, és ez volt a normális. Nem is csoda, hogy ilyen jó alvókája van. Se zaj, se mászkálás, se fény nem zavarja. Nem is érti, mi bajom van nekem azzal, ha mellettem dumálnak, horkolnak, járkálnak, vagy kapcsolgatják a villanyt. Szerinte, ha álmos vagyok, aludjak. Szerintem meg irigylem.

Szerencsére az elmúlt hónapok együttélése alatt Hombre túltette magát a traumán, hogy én sötétben és csendben bírok csak aludni, úgyhogy gond nélkül megkaptam a kisebbik szobát, ahol a nagypapa szokott volt éjszakázni.

Nem is lett volna semmi gond, ha a fagyi utóhatásai miatt nem szedek párhuzamosan brutál antibiotikumot és baktériumgyilkos fertőtlenítő gyógyszert, amelyek egymagukban 1:10000 esetben rémálmokat, hallucinációkat és szívritmuszavarokat okoznak. Egymással kombinálva pedig tudományos-fantasztikus paranoiává alakítják a szemhéjak mögött vetített horrorfilmet.

Az éjszaka nagy része azzal telt, hogy valóságtól elrugaszkodva szárnyalt a fantáziám rémségesnél rémségesebb magaslatokba, amit aztán a rettegés és hallucinálás tetőfokán már nem bírtam egyedül.  Mondjuk nem voltam teljesen egyedül, mert nagypapa is fel-felbukkant, de ez nem feltétlenül csökkentette a hallucinációimat. Hogy legalább valami visszahúzzon a valóságba, egy idő után átsettenkedtem a tömegszállásra és megpróbáltam Hombrét felébreszteni. Hát nem mondom, mekkora sikerrel. Aludt, mint a bunda poncsó, úgyhogy 10 percnyi ágya szélén való tanácstalan üldögélés után meggyőztem magam, hogy egyedül is megbirkózom a saját agyszüleményeimmel, és visszaosontam a szobámba. Aztán, mikor már nem bírtam, megint átosontam, próbáltam felrázni, semmi sikerrel. Háromszor futottam neki Hombre felébresztésének, háromszor vonultam vissza. Aludni nem bírtam egy percet sem. Próbáltam olvasni is, de úgy vert a szívem, hogy már-már jogosan féltem, hogy feldobom a pacskert reggelre. Végül hajnali 6 körül már úgy kivoltam, hogy addig ráztam, míg felébredt. Persze a korábbi akcióimról gőze sem volt. Jó alvókája van...

Na szerencsére túléltem az éjszakát és másnap elmentünk megnézni nagypapa sírját a temetőben.

Az az érdekes, hogy a temetők itt vidámak. Van az a mexikói szokás, amit a Holtak napjának neveznek (november 2.), amikor megünneplik a halottaikat. Van egy rajzfilm is róla. Az élet könyve. 

Mexikóban sokféle temető van, nem mindegyik ilyen színes, van európai stílusú is. Ebben a temetőben nem ássák a sírokat, hanem betonból és téglából emelnek sírhelyet, amit aztán lecsempéznek.

A helyi hagyományok szerint az első ember, akit eltemetnek egy újonnan nyitott temetőben, az lesz a halottak vezére a túlvilágon. A vezetőnek a bejárat mellett, különálló, díszes síremléke van.

Fagyiláz

2015 április 22.

Xilitlából hazaérve már elég gyengének éreztem magam. A WC-tól sem szívesen mentem pár méternél messzebbre, a vacsorát teljesen kihagytam, rázott a hideg. Gyanús volt, hogy lázam van. Megmértem. Naná, hogy volt. 38,8.

Hombre szülei azonnal elrohantak a gyógyszertárba, de mivel én általában bízom az immunrendszeremben, nem akartam semmit bevenni. A romlott fagyi majd távozik és minden jó lesz.

Egész éjjel vergődtem a láztól, végül elkezdtem paracetamolt szedni, de csak ideig-óráig vitte le a lázamat, és amint elaludtam újra 38 felett volt. Hombre tündérbogár volt, hozta-vitte a hideg borogatásokat és hősiesen támasztott a hideg zuhany alatt. Reggel még ragaszkodtam hozzá, hogy hamarosan rendbe jövök, de amikor délután már a lázcsillapító sem vitte le a lázamat 40 fok alá, Hombre megelégelte a naturalista gyógymódot és bevitt a helyi kórházba.

Eddigre már elfogyott az erőm, hogy tiltakozzak, úgyhogy mentünk. 

A kórház nagyon szép volt. Kaptam egy szobát, ahol egy kanapé is állt a családtagok részére. Azonnal belémtoltak vagy két deci antibiotikumot intravénásan, aztán kaptam egy infúziót, amin 4 órán át kellett lógnom. Én már az első szuri után hazamentem volna, mert levitte lázamat és ha adnak mellé valami bélfertőtlenítő tablettát, egész biztosan helyrejöttem volna pár nap alatt, de ekkor már nem nagyon kérdezték, mit akarok, én meg inkább lapultam, mert úgy éreztem, a betegségemmel már így is elcsesztem a családi kirándulást. 

Indulásra készen. Szedjék már le rólam a tűt!

Mire lecsepegett az infúzió, megettem a vacsorát, megbeszéltük az orvossal (illetve ők beszélték meg vele, mert angolul nem tudott, én meg spanyolul nem annyira), már kutya bajom sem volt. Kiváltottak nekem egy regiment gyógyszert, aminek a fele felesleges volt megítélésem szerint (pl a 750 mg paracetamol napi 3-szori adagban mi a francnak, ha nincs lázam?!), aztán visszamentünk a szállodába. Másnap reggel olyan jól voltam, hogy a család aggodalmai és tiltakozása ellenére meggyőztem őket, hogy folytassuk az utazást.

Azt mondjuk viccesnek találtam, hogy az orvos a mexikói génállományhoz mérten a fogyasztandó könnyű ételek listájára tette nekem a babot, ami Európában nehezen emészthető dolognak számít (mert bennünk nincs meg hozzá az enzim), Mexikóban meg alapkaja, viszont tiltólistára tette a krumplit és a kétszersültet, mert azt a latin-amerikai gyomor nem bírja, Európában meg az a kímélő kaja. 

Xilitla

2015 április 21.

Hétfő délután indult neki a család az egy hetesre tervezett kirándulásnak.

Heten voltunk egy hét személyes bérelt kisbuszban. Hombre anyukája, apukája, két húga, és Cristian, fogadott öcsike. Hat órás utazással érkeztünk meg San Luis Potosí térségébe, ahol Hombre szállást foglalt nekünk.

Másnap reggel jól teleettem magam a svédasztalnál, majd elindultunk Xilitla felé, ahol egy érdekes kertet akartunk megnézni. A svédasztalt csak azért említem, mert tényleg durván sokat ettem és válogatás nélkül, mert meg voltam győződve róla, hogy ha egyszer már jártam Mexikóban és akkor nem volt emésztési problémám, akkor az azt jelenti, hogy a szervezetem képes leküzdeni az itteni baktériumflórát, és most majd jól fel fogja ismerni és én majd elkerülöm az európai turisták sorsát.

Ez nyilván nem így lett, de addig még volt egy teljes WC-mentes napom.

Na jó, valójában nem a reggeli okozta a problémát, hanem a fagyi, amit útközben vásároltunk egy világvégi bódéban, ahol béka-preparátumok és fafaragványok mellett női táskákat és fagyit is árultak. Az áramellátás folyamatosságával kapcsolatban akadtak némi kételyeim, így simán elképzelhető, hogy a fagyi az elmúlt hónapok (évek?) alatt párszor kiolvadt és újrafagyott, emellett az összetevők tisztasága és a szavatosság is nagy kérdőjelet villant fel a gondolataimban. Mindenesetre a fagyi érdekes volt. Olyan ízekben árulták, amikről még csak nem is hallottam korábban.

Tamarindból és valami csípős fűszerből, kukoricából és fura gyümölcsökből készült fagyik mellett volt tequila és csili fagyi is. Én kukoricafagyit ettem és nagyon ízlett.

Beszereztünk pár jellegzetes helyi nasit is, amelyek többsége csilit tartalmaz, de a gyerekek imádják.

Csilibe forgatott nyalóka

Xilitla arról nevezetes, hogy egy enyhén kettyós egyén felvásárolt itt egy kisebb területet és teleépítette vasbeton csodákkal. Olyan az egész, mint valami szürrealista, futurisztikus maja romváros LSD hatása alatt megtekintve.

Jól elbolyong benne az ember pár órát. Úgy tűnik, mindenhol akad székesfehérvári Bory vár és soproni Bolondvár.

Családlátogatás

2015 április 19.

Hombre reggel quesadillát csinált nekem, ami nem más, mint kukorica-tortilla sajttal töltve. Volt hozzá zöld csiliszósz is. Normál esetben a csilit nagy ívben kerülöm, de most - nem tudom, mi történt velem - úgy ettem a csiliszószt, mintha majonéz lett volna. Csípett, de nem zavart, mert annyira ízlett.

A tortilla sütéséhez egy nehéz, öntött vas serpenyőt használnak

A terv az volt, hogy délután átugrunk a szüleihez és megismerkedem a családjával, utána pedig elvisz a Monterrey balett helyi előadására. Szeretem a balettet, ő meg még soha nem volt, de a kedvemért megnézi, mit hagyott ki eddig.

Persze mire összeszedtük magunkat és elindultunk, már délután volt, a szülei épp nem voltak otthon, mire hazaértek volna, már mennünk kellett a balettra, úgyhogy a találkozó elhalasztódott késő estére. Ami Mexikóban tök normális. Este 10-kor sem gáz betoppanni bárhová.

Megismerkedtem a szüleivel, a két húgával és az egyik húg barátjával, aki Haitiről származik, valamint fogadott kisöccsével, akit a szülei nevelnek csecsemő kora óta, öccse feleségével és lányával, továbbá egy random nagybácsival, aki épp arra járt családostul.

Mindenki baromi kedves volt. Máris sokkal nyugodtabban néztem elébe a másnap kezdődő egyhetes családi kiruccanásnak...

Mehikó

2015 április 18.

Megérkeztem Mexikóba. És a csomagom is.

Hombre jött értem a reptérre. Ő is csak aznap reggel érkezett (előtte pár napot a tengerparton töltött), de máris alkalmazkodott a mexikói hagyományokhoz, úgyhogy késett. Legalább edződöm. Mostantól úgyis mélyvíz lesz. Semmi tervezés, ha meg mégis, az sincs kőbe vésve.

Azonnal a lakására mentünk, ahol most épp nincsenek bérlők, így megúsztam, hogy a szüleinél kelljen laknunk egy hónapig. Nem ismerem (még) a családját és biztos jó fejek lesznek, de azért együtt lakni velük egy hónapig, talán kicsit sok lett volna elsőre.

Hombre anyukája azért már látatlanban belopta magát a szívembe: küldött nekem vacsorát. 

Tortilla csirkével töltve, babpürével, sajttal és zöld szósszal

Az utazó (?) táska

2015 április 18.

Utolsó éjszakámat ismét barátoknál töltöttem. Ezúttal a francia-olasz páros fogadott be, akiknél korábban egy vacsorán is voltunk Hombréval.

Este még egy utolsó sétáltam a parton, aztán másnap hajnalban kibuszoztam a reptérre és elindultam Mexikóba.

A dolog nem volt persze zökkenőmentes.

Valamilyen rejtélyes okból nem tudtam online becsekkolni minden járatomra. Három volt. Egy Nizza-London, egy London-Dallas és egy Dallas-Monterrey. Az utolsó szakaszra azt írta, hogy érdeklődjek a reptéren. Ennek örömére végigálltam a check-in sort, majd megtudtam az ügyintézőtől, hogy ő sem tud engem becsekkolni a teljes útra, de mivel British Airways járat és Londonban szállok át, próbálkozhatok ott újra. Jujdejó.

Londonban ismét azt a választ kaptam, hogy nem tudnak becsekkolni. Ez viszont most már kezdett neccessé válni, ugyanis ha felszállok a 10 órás járatra, ami után másfél órám marad átszállni Dallasban, a bevándorlási hivatal ellenőrzéseivel kalkulálva nem lesz időm becsekkolni a csatlakozásomra. Mindenképpen Londonban kell megoldanom. Arról nem is beszélve, hogy a csomagom elvileg ugyebár végigmegy az egész útszakaszon, de mi van, ha én nem? Plusz ott van még a régi tapasztalat, miszerint az Amerikában átszálló európai utasoknak össze kell szedniük a feladott csomagjukat és a bevándorlási hivatal és a vám után újra be kell csekkolni. Ez úgy még plusz 40 perc időveszteség. Nizzában azt mondta az ügyintéző, hogy nem kell majd eljátszanom ezt a procedúrát, mert a csomag egyenesen Mexikóba megy, de Londonban több ügyintézővel beszéltem és mind más állásponton volt. Hombre szerint a szülei tavalyi európai útja során nem kellett a csomaggal szórakozni, de nekem 4 évvel ezelőtt még kellett. Szóval reméljük új szabályozás van és ez a szabály nem valamiféle érthetetlen kód alapján érvényes bizonyos útirányok és nemzetiségek kombinációja esetén.

Sikerült rávennem végül egy ügyintézőt a repjegyeladó pultnál, hogy foglaljon ülőhelyet a Dallasból induló gépemre, de a beszállókártyán, amit adott, nem volt sem kapu, sem semmi, ami azt jelezte volna, hogy valódi a foglalás. Plusz az ember felhívta a figyelmemet, hogy Dallasban mindenképp újra be kell csekkolnom.

Dallasba megérkezve megpróbáltam a lehető leghamarabb átvergődni az ellenőrzéseken. Több egyenruhást is megkérdeztem, melyik sorba álljak, és végül az automata ügyintézésnél kötöttem ki, ahol a számítógépbe én magam írom be a vámra vonatkozó vallomásomat. A gép megcsinálta a szokásos ujjlenyomatot és fényképet is, majd kinyomtatta a "döntését". Egy nagy, piros vonallal áthúzott papírt, amin az állt, hogy forduljak az ügyintézőhöz.

Hááát aki ment már át ilyen ellenőrzésen és volt problémája (mint nekem ekkor és ekkor), abban ilyenkor vigyázzba áll a béltartalom. Ezeknél sosem lehet tudni, hogy épp miért utasítanak el valakit. Az, hogy meg sem állok az USÁban, hogy egyenesen Mexikóba tartok, még nem mentség. Akkor sem, ha a csomagom becsekkolva marad, tehát jó eséllyel ki sem teszem a lában a reptérről. Tiszta stresszben álltam végig a sort, hogy személyesen is kifaggasson a határőr. Már csak 50 percem volt a járatom indulásáig és még mindig nem volt tuti, hogy nem kell majd visszajönnöm és mégiscsak felszednem a csomagomat. Ha így lenne, akkor integethetnék a felszálló járatomnak a terminálból.

Próbáltam előrekéredzkedni, de a sorban állók engedékenysége ellenére az egyenruhás csaje (aki korábban azt se tudta megmondani, melyik sorba kell állnom) hirtelen annyira illetékessé vált, hogy feltétlenül hatalmat kellett gyakorolnia és visszaküldött a sor végére. Király. Csökken az esély, hogy ma még Mexikóba jutok.

Végül odajutottam az ügyintézőhöz, aki humoránál volt, mert mikor aggódva megjegyeztem, hogy az áthúzott papírt adta a gép, közölte velem, hogy nyilvánvalóan veszélyes ember vagyok. Kifaggatott az úticélomról, aztán lepecsételte az útlevelemet. Ennyi? Most már végképp nem értem, miért szívózott velem a gép.

Most, hogy már az USA oldalon jártam, csak a biztonsági ellenőrzésen kellett újra átmenni. Kanyargó sor, tetűlassú haladás. Vajon lesz még hely a következő gépen, ha ezt nem érem el?

Tolakodni már nem is próbáltam. Úgyis visszadobnak a végére. Megváltóként tűnt fel hirtelen egy 4-5 fős hátizsákos csapat, akik a 15 perc múlva induló gépükre hivatkozva kéredzkedtek előre a sorban. Mindenki megértően adott utat nekik. Én is udvariasan magam elé engedtem őket, majd mint a szirénázó mentőautó után a forgalmi dugóban, mentem utánuk. Pillanatok alatt a sor elején voltunk. Most már csak az volt a kérdés, hogy a Londonban kapott beszállókártya valóban érvényes-e.

Időben odaértem a gépemhez, ahol megnyugtattak, hogy rajta vagyok az utaslistán. A tuti kedvéért megkérdeztem az utaskísérőket, hogy a csomagom szerintük velem jön-e vagy itt fog várakozni Dallasban, amíg vissza nem jövök egyszer, hogy újra becsekkoljam. Az egyikük ijedten közölte, hogy az nagy gáz, ha nem csekkoltam be, menjek vissza és próbáljam megszerezni és becsekkolni. Na, erre már tuti nincs idő, én meg inkább megyek csomag nélkül, minthogy itt ragadjak egy majdnem 24 órás ébrenlét után. Megkérdeztem a másik utaskísérőt is, aki a csomagbilétám alapján úgy vélte, hogy a csomagom automatikusan továbbmegy. Hát, biztosat most sem tudtam meg. Marad a meglepetés. Mindenesetre ÉN utazom.

Ezt a dizájnos útitáskát még februárban szereztem be otthon rendkívül akciós áron.
Annyira akciós volt, hogy még a párducmintával kombinált trópusi virágözön
sem tántorított el a befektetéstől. Jó, hát kis megtorpanásra késztetett azért, de aztán
 mégis csak győzött az árcédula. Vitathatatlan előnye a bőröndnek,
hogy könnyű megtalálni a futószalagon, valamint, hogy kutya sem akarja ellopni,
ha meg mégis vinné valaki, már messziről kiszúrnám a menekülő tolvajt.
Ja és bármely recepciós még napokkal később is emlékszik rám. Illetve RÁ. :)

A gépen ülve még mindig reménykedtem, hogy megpillantom csodás bőröndömet, amint a rakodók átteszik a kocsiról a gépbe, de nem volt szerencsém. Hát mindegy. Kontaktlencsefolyadék van nálam, fogkefét és ruhákat meg majd veszek. Csak érjek már oda!

Én, a zsebtolvaj

2015 április 16.

Két kellemesen csendes és kényelmes éjszakát töltöttem olasz barátaimnál, aztán ők elutaztak, így én ismét egy hostelbe kényszerültem.

Most már előrelátóan feltérképeztem a lehetőségeket, megkértem a recepcióst egy másik hostelben, hogy hadd nézzem meg a szobákat, megkérdeztem, milyen típusú emberek a szobatársak. Mivel persze egy több ágyas szálláshelyen nem lehet kizárni a kellemetlen meglepetéseket és ezekért senki sem hibáztatható, nem várhattam garanciát a nyugodt éjszakára. Hosszas megfontolás után végülis megint ugyanabban a hostelben kötöttem ki, ahol a büdös ágytárs jutott korábban.

Szobatársaim ezúttal is ázsiaiak voltak. Kellemesen el is trécselgettünk a két huszonéves lánnyal, akik Európában járnak egyetemre és a szünetekben utazgatnak a kontinensen.

A lányok is korán le akartak feküdni aludni, így ideálisnak tűnt a pihenésem. Amíg fel nem másztam az ágyamra. Akkor derült ki ugyanis, hogy a hostel ágyai nem minden szobában olyan kiváló minőségűek, mint az előző, macerás éjszakámon foglalt szobámban. Ez az ágy konkrétan egy lyuk volt. A fémrács, amely a matracot tartja, parabolikusan besüllyedt, mint egy függőágy, a rajta elhelyezett matrac pedig úgy ki volt feküdve, hogy a közepén gyakorlatilag alig volt anyag. Így még inkább gödörben érezhettem magam. Úgy este 10-től hajnali 2-ig küzdöttem. Párnát raktam a derekam alá, mikor már kitört a gerincem. Nem segített. Betettem a párnát a matrac alá. Ez így valamennyire akceptálható volt, de annyira nem jó, hogy el tudjak aludni. Forogtam. Nem segített. Végül 2 körül feladtam a küzdelmet és levonultam a recepcióra. 

A recepciós gyorsan orvosolta a problémát. Adott egy másik beléptetőkártyát egy másik szobához. Megnéztem a szobát. Egyetlen lány aludt benne és az ágyak vadonatújak voltak. Gyorsan összekaptam a bőröndömet akorábbi szobámban és minél kevesebb zajt csapva kiosontam és átköltöztem az új helyre. Utána leballagtam a recepcióra, hogy leadjam a régi szoba kártyáját. Ahogy jövök felfelé a lépcsőn az akció után, két ázsiai szobatársam rohan szemben velem a lépcsőn. Mikor megpillantanak, izgatott kiabálásba kezdenek. Kedvesen érdeklődve nézek rájuk, mi a baj.

- Eltűnt a pénztárcám! - hadarja egyikük. Nem kellett nagy fantázia, hogy kitaláljam, hogy az éjszaka folyamán csendben kiköltözésem miatt arra gondolnak, hogy zsebtolvaj vagyok és azért futkosnak a lépcsőn, mert azt hitték, hogy kiraboltam őket és leléptem. Nem nehezteltem rájuk a gyanúsítás miatt, mert adott esetben biztos nekem is megfordult volna a fejemben valami hasonló, talán csak annyi különbséggel, hogy én nem hagyom szanaszét a cuccaimat, így ilyen gyanú esetén fél mozdulattal ellenőrizni tudom, hogy mindenem megvan-e, így nem szükséges pánikolnom és ártatlanul meggyanúsítani bárkit.

- Én nem nyúltam a cuccaitokhoz. Szobát cseréltem, mert borzasztó kényelmetlen volt az ágy - mondom nekik. - De menjünk vissza a szobába és keressük meg a pénztárcádat. Biztos ott lesz valahol. Mikor láttad utoljára?

- Este még megvolt - válaszolja a lány és láthatóan nyugodtabb a segítőkész reakcióm láttán.

Visszamentünk a szobába. A pénztárca persze fél perc alatt meglett. A táskájában volt. 

Elnézést kértek a meggyanúsításért, én meg mehettem aludni a kényelmes ágyamba.

Az ugráló, büdös ágytárs

2015 április 13.

Egy hostelben kötöttem ki. 6 ágyas női szoba saját fürdővel. Horkolás jó eséllyel kizárva.

Vagy nem.

Este 10-ig minden ideálisnak tűnt. A 3 ázsiai kislány, aki a szobatársam volt, készülődött a lefekvéshez. Semmi buli, hangoskodás, lámpaégetés. Eddig jó. Az külön előny volt, hogy az emeletes ágyam alsó részén nem lakott senki.

Eddig. Mert este 10-kor betoppant egy 50-es éveiben járó nőci, aki pont az én földszintemre költözött be. És büdös volt. Mint egy csöves. Állott izzadtságszag, pállott ruha, és lábszag. Jajistenem! Azért nem mentem a másik hostelbe, mert a vélemények között volt egy olyan, hogy beengedtek egy csövest. Ami ugye érdekes dilemma, hiszen, ha fizet, miért ne szállhatna meg ott. Csak hát ugye mégis. A tetvek, bolhák, ágyi poloskák. Ki a fene akar egy büdös ember szobatársa lenni?

Aggodalmam némiképp csökkent, mikor jobban megfigyelve a nőt, láttam, hogy jó minőségű laptopot és okostelefont vesz elő. Ezek szerint csak szimplán igénytelen. Annál is inkább, mert büdössége ellenére eszémben sem volt a fürdő felé haladni. Kellemetlen, de legalább nem fertőz meg bogarakkal.

Viszont nem volt álmos. És nem volt benne annyi figyelmesség, hogy kimenjen a közös helyiségbe. A saját ágyában fekve nézett valami filmet hajnali 2-ig. Miközben másfél percenként felpattant és az emeletemet rázva keresgélt valamit a szatyrában. Közel álltam hozzá, hogy beszóljak neki, de ismerve magamat, ilyenkor nincs udvarias átmenet. Vagy kussban maradok, vagy úgy teremtem le, hogy egyikünket kirakja az igazgatóság. Szóval inkább kussoltam.

Hajnali 2-kor végre kikapcsolta a gépét. Azt hittem, innentől aludhatok. De nem. Horkolt. Mint az állat. Nem sok híja volt, hogy halottként ébredjen másnap.

Reggel első dolgom volt új szállás után nézni. Mivel a hostelek hasonló élményekkel kecsegtettek, inkább megkerestem olasz barátaimat, akik a kóstolós vacsin a tiramisut készítették és mekérdeztem őket, befogadnának-e 1-2 éjszakára. Befogadtak. Hurrá!

Hajléktalanság?!

2015 április 13.

Eljött a kiköltözés napja.

Hombre gépe este 7-kor indult. Nekem még nem volt ötletem, hogy hol töltöm az éjszakát. Mondjuk kalandos utam során nem is ez volt ez első eset, hogy órákra voltam a hajléktalanságtól. és eddig még mindig megoldottam, szóval most sem aggódtam magam halálra.

Ebéd után még lementünk a partra egy utolsót napozni.

Aztán összepakoltunk.

A hálószoba üvegajtaját gondosan lefedtem fekete szemeteszsákokkal,
hogy aludni tudjak, amikor Hombre hajnalba nyúlóan dolgozik a nappaliban

6 hét termése. Ki gondolná, hogy Hombre szereti a tojást? A babkonzervek dobozát nem őriztük meg...

Közben Hombre kitalálta, hogy kérdezzük meg a lakás tulajdonosát, hogy meghosszabbítható-e a bérlet még 5 nappal, így megspórolnám a kötözést. A tulaj igent mondott. Hurrá! Össze sem kell pakolnom! Úgy 1 órával a kulcs visszaadásának időpontja előtt jött egy újabb e-mail a tulajtól. Oké, hogy maradok, de az ár emelkedett, mert főszezonba léptünk. Most négyszer (4x!) annyiba kerül, mint eddig. -na hát így már nem kell. Ezért a pénzért hotelbe is mehetek büféreggelivel és medencével a tetőteraszon. Úgyhogy mégiscsak költözöm. Egy órám van összepakolni a bőröndömet, meggyőződni róla, hogy nem hagyunk ott semmit és kitalálni, hogy mégis merre indulok el innen.

Eredetileg azt terveztük, hogy Hombre segít nekem a cuccaimmal áthurcolkodni egy hostelbe, de miután a tulaj megnyugtató válasza után bepunnyadtunk, mostanra nem maradt idő erre, mert indulnia kellett a reptérre.

Úgyhogy kapkodva hagytuk el a terepet. Integettem Hombrénak a reptérre menő busz megállójában állva, aztán elindultam a septében összedobált (és emiatt nem túl kompakt) csomagjaimmal.  De fogalmam sem volt, hova. 

Utolsó piknik a parton

2015 április 12.

Már megint piknik :)

Közeledett nizzai tartózkodásunk vége. Hombre repjegye április 13-ra szólt, az enyém 18-ra. Ja, igen. Az úticél: MEXIKÓ. De előtte még a piknik.

A lakást csak április 13-ig béreltük, mert úgy gondoltam, másfél hónap itt lakás alatt szerzek majd annyi kanapészörfös barátot, hogy valaki be fog fogadni 5 napra. Aztán valahogy alig szocializálódtunk. Persze ez a blog alapján nem így tűnik, de valójában csak szűk körrel jártunk össze. Szóval közeledett a kulcs visszaadásának napja, nekem pedig nem volt szállásom.

Gondoltam, sosem késő semmi, így utolsó pillanatra még szervezek egy CS találkozót, ahol megismerhetek pár embert és hátha valaki vendégül lát. A piknik elég jól sikerült. Gyönyörű időnk volt, sokan eljöttek és nagyon jól szórakoztunk.

Szállást mondjuk nem találtam, mert többnyire külföldiek jelentek meg, helyiek közül csak egy srác, aki viszont nem volt annyira szimpi, de a vasárnapunkat így is bearanyozta az esemény és a szállás csak másodlagos cél volt.

Parfümgyár - Grasse

2015 április 11.


Kikísértem öcsémet a reptérre, aztán Hombréval elindultunk egyik utolsó kirándulásunkra.

Őt is érdekelte a parfümgyártás témája, úgyhogy célba vettük Grasse-t.

Másfél órás buszozás (másfél eurós jegy) után érkeztünk meg a - milyen meglepő! - hegyre épült városba. Még jó, hogy ennyi hegy van a környéken, volt hova települniük a hajdani városalapítóknak.

Ellátogattunk a parfümgyárba.

A magyarok szaga

A városban található egy parfümmúzeum is, ahol interaktívan lehet ismerkedni az illatokkal. Furcsa szerkezetek állnak rendelkezésre, hogy az érdeklődők megszaglászhassák a nem hétköznapi illatokat, mint például ópium, kokain, ethanol, penész, és az ismert illatokat, mint például alma, rózsa.

A mesterséges illatanyagok megértéséhez szükséges ábra:

Eze

2015 április 10.

Öcsémmel elkirándultunk a közeli Eze városkájába, ami - a változatosság kedvéért - egy hegytetőn áll és utcái szűkek és kanyargósak.

A francia riviéra a luxuhotelek és strandok mellett a parfümgyárásról is ismert (Emlékeztek a 90-es évek egyik szappanoperájára, ami Riviéra címmel futott és egy parfümgyáros család életét követte? Én semmire nem emlékszem belőle, csak a témakörre és a címére, de itt egy kis videó, hátha beugrik.)

A nagy parfümkészítők állítólag a riviéra parfümgyáraitól veszik az alapesszenciákat, amelyeket aztán az Orr segítségével drága parfümökké kombinálnak. Az esszenciagyártó cégek Grasse városkájában helyezkednek el, de minden valamire való gyárnak van Eze-ben is kirendeltsége és múzeuma. Itt ugyan csak kisebb folyamatok zajlanak (krémek tégelybetöltése, szappangyártás, stb.) de azért elég sok érdekességet bemutatnak így is, és jóval közelebb van Nizzához, mint Grasse.

A két leghíresebb gyár a Fragonard és a Galimard. Az egyik (azt hiszem, a Galimard) a régebbi, a másik meg a nagyobb. Mindkettő tart ingyenes tárlatvezetést egy halom nyelven (még magyarul is lehet, ha előre jelezzük).

Mi először a Galimardba ugrottunk be, mert az volt közelebb a buszmegállóhoz, de ott nem volt túl készséges a személyzet és a múzeum is egy szobából állt csak. Viszont óriási az üzletük, ahol lehet pénzt költeni.

A Fragonard jobbnak bizonyult. Rögtön ajánlottak tárlatvezetést, és a bolt sem tolakszik az ember arcába. Kicsit jobban odafigyelnek rá, hogy először megadják a parfümgyártásról tanulás élményét és csak utána kapkodjanak az ember pénztárcája után.


A parfümgyártás érdekes dolog. Egy liter rózsaillathoz másfél tonna rózsaszirom kell. De lehet, hogy 100 tonna? Mindegy. Valami elképesztő mennyiség.

Magyarországról is vásárolnak az esszenciakészítők alapanyagokat. Például kamillát. Jó tudni.

A körbevezetés után megszagoltattak velünk pár parfümöt, de őszintén szólva és nem szeretem ezeket a parfümöket, mert nem is tart sokáig az illatuk és az én érkékeny vadászorrom kiérzi a kombinációból a gyenge minőséget. Ezért is fogadom kétkedéssel, hogy a nagy parfümházak (Dior, Chanel) valóban innen veszik az alapanyagot, mert ha így van, akkor a saját parfümkombinációik miért nem ugyanilyen gagyik?


Hazafelé indulva rá kellett jönnünk, hogy a busz  két óránként jár csak és épp nemrég ment el, úgyhogy várakozás helyett inkább úgy határoztunk, hogy lesétálunk a hegyról és a tengerpaarton 15 percenként közlekedő busszal megyünk vissza Nizzába. A sétaútvonal egyébként is nevezetes, mert Nietzsche szokott volt erre közlekedni.

Törölt járat

2015 április 8.

Öcsémmel Monacoba látogattunk. Ezúttal jobb időnk volt, mint legutóbb. Verőfényes napsütés, gyenge szellő.

Hazaúton öcsém kapott egy sms-t a légitársaságtól, hogy a másnap estére foglalt járatát törölték. Kiderült, hogy a francia légiirányítók sztrájkolnak. De annyira, hogy hiába ajánlotta fel a légitársaság, hogy ingyen átteheti a hazaútját másik gépre, másik napra, 4 napra előre minden járat tele volt. Órákon át szörföltünk a neten, hogy valami megoldást találjunk, de semmi. Minden járat tele volt.

Akkor busz, vonat, alternatív reptér. Semmi. Minden tele. A legkorábbi lehetőség 4 nap múlva horribilis áron, más légitársasággal. Szívás.

A végén, több órányi stressz után a telefonos ügyfélszolgálat (akiket mi világosítottunk fel a sztrájkról, mert nem voltak képben) végre felvetette, hogy esetleg lesz rá esély, hogy a légitársaság visszatérít valamennyit az extra költségekből.

Így aztán öcsém pár nappal tovább nyaralt és izgulhatott, hogy mennyit veszít a 3 naposnak szánt kis kiruccanáson.

(A légitársaság nem kamuzott, tényleg visszautalták neki a plusz járat költségét, így végülis a stresszen és a kihagyott munkanapon kívül nem érte kár. Csak több napsütés. Ami az esős Londonban jól jön.)

Fura fagyik és csikkes csöves

2015 április 7.

Öcsém elugrott hozzánk látogatóba. Immár rutinos nizzaiként mutattuk meg neki a várost. 

Rögtön el is mentünk vele egy fagyizóba, ahol korábban mi már ettünk furcsábbnál furcsább fagyikat.

Avokádó, olíva, kakukkfű, rozmaring

Rózsa, ibolya, jázmin, sör, coca cola

A hegyoldalban sétálva és magyarul beszélgetve egyszer csak egy csöves kinézetű ürgére lettünk figyelmesek, aki épp csikkeket szedett. Az ürge is felfigyelt ránk és oda is lépett. Kiderült, hogy ott lakik a hegyen az egyik bokor alatt és azért szedi a csikkeket, hogy tisztaság legyen, különben a városi takarítók jönnek rendet tenni és észreveszik, hogy ő ott lakik. Milyen okos. Ja, és a lényeg: a pasi magyar :D