Felveszem a fonalat.
Szóval valahol ott ért véget a történet, hogy kikötöttem Londonban, de nem voltam túl heppi emiatt. Egyrészről igen, mert a kellemes társaság feledtette a város iránti ellenszenvemet, másrészről viszont én mindig annak voltam a híve, hogy olyan helyen szabad csak élni, ahol szeretünk lenni.
Kicsit aggasztott is ez a gondolat decemberben. Mert hát próbáltam én elfogadni a helyzetet, hogy ne nyomassza Őt a felelősség, hogy emiatt vagyok letört, de azért látszott rajtam, hogy nem nagyon örülök, ha a belvárosba kell menni.
Na de az élet tele van váratlan fordulatokkal! Reményhal barátom megint bebizonyította, hogy semmi sem reménytelen. És hát a lelkem mélyén én sosem gondoltam komolyan, hogy úgy ér véget az UTAM, hogy letelepszem Londonban és itt fogok élni, míg itt a vége fuss el véle.
Embör (vagy stílszerűen használhatnám inkább ugyanezt a szót az anyanyelvén: Hombre) egy brit cégnek dolgozik és célszerű London környékén laknia, de szerencsére otthonról végzi a munkát, így azért mégis jut egy kis helyszínbeli rugalmasság a játékasztalra. Több-kevesebb vernyákolást (aka női módszer a férfiak bármiről történő meggyőzésére) követően el is kezdtünk gondolkodni rajta, hogy el kéne költözni valami jobb helyre. Egy kisebb városba. Napokig bújtam a térképet, kerestem London környékén olyan várost, ami nem porfészek, és jó a közlekedés London felé.
Egyik este vacsoránál megkérdezte Hombre:
- Gondolkodtál rajta, hova kéne költözni?
- Igen, de nem találtam jó helyeket még. Te?
- Nekem van ötletem.
- És mi az?
- Költözzünk Dél-Franciaországba.
- ....
Kicsit meglepődtem.
Nem tudtam, hogy ilyen opció is van. Pedig de. Olyan munkája van, amit otthonról végezhet. Ez az otthon meg bárhol lehet elvileg, ahol van internet. Csak nem tudtam, hogy benne lenne a világjárásban ilyen hirtelen.
Szóval költözzünk Dél-Franciaországba! Az élet tökéletes! Mint a mesében!
Mert hát hogy is lehetnék én boldog valakivel, aki helyhez kötött?! :-D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése