Az angol meló

Én ezidőtájt lelkesen munkát kerestem. Mindegy mi, csak fizessen. Voltam is egy interjún egy bankban (nem én pályáztam, ők hívtak), aztán persze soha többet nem hallottam róluk, de közvetítő irodáról sem, pedig mondtam nekik, hogy én alapvetően agymentes munkát akarnék, arra meg nem értem, miért nem alkalmas bárki.

Mindent megpályáztam. Semmi. Kinyomtattam az önéletrajzomat és beadtam mindenhová a környéken. Semmi. Feszolgálónak nem kellettem, mert "hány éves vagy, my dear?". Adatrögzítőnek nem voltam elég jó, de nem tudom, miért. A végén egy pékségben találtam egy rendkívül színvonalas munkát, amire a saját bevallásuk szerint azért vettek fel, mert beírtam, hogy Új-Zélandon dolgoztam pékségben. A feladatkör igen komplex: szeletelt kenyeret kellett megkenni tonhalkrémmel, rétenni 4 szelet uborkát és ráhajtani a kenyér másik felét. Ehhez kell gyakorlat. Mert ezt nem lehet megtanulni 10 perces betanítással. Mániájuk a több éves gyakorlat. Mindenhol. Mintha nem lehetne bármit, még egy kenyérkenésnél intellektuálisabb feladatot is megtanulni pár hét alatt. Ja, hogy ők nem képesek rá. De mondjuk a Föld lakosságának maradék 90 % talán igen. Elkeserítő. Miközben az irodákban félkegyelmű ügyintézők bénáznak. A pékségben is a hajamat téptem néha. A hatékonyság ördögtől való. Meg ne próbálj gyorsabban vagy jobban dolgozni, mert az új és más, mint az elavult, és mi, angolok büszkén őrizzük a hagyományokat akár veszteségek árán is. Volt egy német srác is, aki velem együtt kezdett. Együtt téptük a hajunkat az ostobaság és önteltség fellegvárában.

Kedvenc esetem volt, mikor kitalálták, hogy új ízű krémet kenünk a szendvicsekre. Napokig harangozták a nagy hírt. Huhú, hamarosan új kenőkrém lesz. Az év szenzációja. Aztán végre lett új kenőkrém. Igen ám, de nem volt hozzá összetevőket felsoroló matrica. A matricákat nekünk kellett ráragasztgatnunk a zacskókra, amibe a szendvicset tettük. Mindig ígérgették, hogy hamarosan lesz új matrica, de 2 hétig nem lett. Addig összetevős matrica nélkül árultuk a terméket. Egy idő után elkezdtem faggatni a csoportvezetőt, hogy vajon mi az oka annak, hogy a szabályokat különben mániákusan betartó pékség (asztalfertőtlenítés 10 percenként, nejlonkötény és gumikesztyű cseréje minden új szendvicstípus előtt) hetek óta szabálytalanul, az összetevők felsorolása nélkül árulja a szendvicseket. A válasz világbajnok: Nyugdíjba ment az, aki tudja kezelni a nyomtatót és nincs, aki átírja a cimke szövegét és kinyomtassa.

Agyhalál!!!!! Komolyan nincs senki, aki rászánna 15 percet, hogy megfejtse a nagy rejtélyt?!?!?!?

Menjek fel és csináljam meg nekik? Az a baj, hogy megalázó helyzetbe hoztam volna csak magam, ha felajánlom és visszautasítanak. Hiszen én külföldi vagyok és nyilván butább, mint egy AAANNGGGOOOL!

Józan paraszti ésszel vajon milyen megoldásokat lehetett volna kitalálni erre a szorult helyzetre -  természetesen a buta, ámbár informatikai végzettségű külföldiek kihagyásával? Lássuk csak... lehetett volna nyomtatószerelőt hívni, aki talán megtanítja valamelyik fogyatékosnak, hogyan kell nyomtatni. Vagy lehetett volna titkárnőt bérelni 3 napra (szigorúan angolt!!), aki talán képes használni a google-t és megoldja a problémát 3 nap alatt. Vagy fel lehetett volna hívni a nyugalmazott ex kollégát és megkérni, hogy árulja el a titkot. Csak, hogy 3 példát említsek a korlátlan lehetőségek közül.

De nem. Mit tett a pékség? Levette a tervlistáról az új terméket és inkább viszatértünk a régire....

Aztán volt egy angol kolléganőm, aki nem szeretett, és ezt azzal fejezte ki, hogy rendszeresen nekem tolta a súlyos állványokat, igyekezett rácsapni a kezemre az ajtókat és véletlenül mindig épp akkor ejtett le valamit, amikor a lábam fölött ténykedett. Beleértve a nagykést... Egy idő után már nem mertem hátatfordítani neki. És mivel a csoprtezetővel is úgy bánt, mint egy csótánnyal, hiú ábránd lett volna azt remélni, hogy érdemes bepanaszolnom.

Na, 2 hónapot bírtam itt, aztán elhatároztam, hogy inkább leszek szervdonor a megélhetésért, minthogy még egy angol cégnek dolgozzak Angliában.

És ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden angol szemét vagy ostoba. Ismerek kedves, normális angolokat is, sőt még okosakat is. Meg a buszmegállóban bárkivel el lehet csevegni, mert kifogástalanul kedvesek és udvariasak. Hombre főnöke például humoros, jó fej, nagyon okos és kedves pasi, pedig angol. De ettől a többség még olyan amilyen. Főleg munkatémában. És az sem baj, ha más nem ért egyet a véleményemmel. Nekem ezek voltak a tapasztalataim velük, ezért én csak erről írhatok. Úgyhogy aki ellenállhatatlan késztetést érez a vitaindításra, az nyugodtan tegye, csak ne itt.

Bristol

2015 május

Bristol jó választásnak bizonyult.

Nem túl kicsi, nem túl nagy. nem túl forgalmas, de nem is túl békés. A lakáskeresés nem ment egyszerűen. Ugyan sokkal de sokkal olcsóbb, mint London (vagy lehet, hogy talán pont ezért), egy hónapig nem sikerült lakást találnunk. Ami belefért a büdzsénkbe, az túl kicsi volt, ami elég nagy lett volna, az meg vagy nem jó helyen volt, vagy túl drága volt. Ami meg tetszett is és jó is volt, azt meg a hirdetés megjelenése előtt már lefoglalták. Volt, hogy a hírdetés megjelenése után 2 perccel telefonáltam, de már nem adtak időpontot több metekintésre. Persze lehettünk volna rugalmasabbak is és akkor hamarabb találunk hajlékot, de a szerződést minimum fél évre előre alá kellett írni, és ha nem jót választunk, fél év azért hosszú idő egy olyan helyen, amit nem szeretünk. Főleg mert esélyes, hogy ennél tovább nem is maradunk....

Első sétánk Bristolban

A lakáskeresés azért is érdekes, mert az ingatlanosok el vannak kényeztetve (hisyen kapkodják a lakásokat és sorbanálás van a jó kecókért), emiatt minősíthetetlen a stílusunk, szarnak az ügyfélre, rosszul rögzítik az adatokat, aztán fenyegetőznek, hogy elveszted a foglalót, ha nem írod alá a szerződést határidőre. miközben egy hete várod, hogy szíveskedjenek kijavítani, amit kell. Emellett lekezelőek és pofákat vágnak. Gyakorlatilag hálásnak kell lenned, hogy hajlandóak átvenni tőled az egy havi bérleti díjnak megfelelő jutalékukat.

Másfél hónapig keresgéltünk. Közben persze kiköltöztünk az airbnb-s vendéglátóktól, mert az durva anyagi csőd lett volna. Különben kedves emberek voltak, a csaj angol, a férj mexikói, és később is össze-összejártunk velük taco partykra. Itt közben akadt egy hajléktalan éjszakánk, mivel a következő egy hónapra kibérelt szobába még nem tudtunk beköltözni, de az előzőbe már másnak volt foglalása, a városban meg épp valami fesztivál zajlott, így az összes (de ez szó szerint) hostel, hotel és magánszálláshely foglalt volt. Pedig már a 4 csillagos hotelt is kifizettük volna, de azok is teltházasak voltak.

Végül találtunk júliustól egy olyan lakást, ami megfelelt a méretbeli igényeinknek, épp belefért a büdzsébe is (annyiba került a 2 hálószobás lakás, mint a szobabérlés Londonban), csak épp egy kicsit kívül esett a belvároson. De még így is csak 3 mérföldre volt a város központjától. Bristol tömegközlekedése mondjuk külön misét is megér. Csak buszok vannak és valamiért a teherforgalom is áthalad a városon. Hamar kiderült, hogy biciklivel érdemes közlekedni. Ami gyalog 40 perc, az busszal 30-50 perc, biciklivel meg 10-15 p.


2015 május 18.

Jubilálunk. Épp ma van 1 éve, hogy elmentünk Londonban a városnézésre, ahol megismerkedtünk. Ennek alkalmából ellátogattunk Bath-ba (közeli kisváros Világörökségi helyszínnel) és részt vettünk egy szervezett - ezúttal meg is tartott - városnézésen. És még ingyen is volt a város lelkes önkénteseinek köszönhetően.

Bath katedrálisa

Bristol környékén van pár kirándulásra alkalmas kisváros, van reptere a városnak (Budapestre közvetlen járattal) és Londonba is gyakran járnak a buszok, vonatok. És fele annyit esik az eső, mint az ország más részein!!

Szóval sok szempontból jó választás volt.

Ihók és Mihók

Ezt a bejegyzést anno elkezdtem írni. Ne menjen kárba,megosztom, bár nem összefoglaló.

Van az a mese Ihókról és Mihókról... 

A történetre nem emlékszem, de az most mindegy is.

Mexikóban nagy a család és tele van Ihókkal és Mihókkal. De tényleg nagy. Képzelj el egy nagy családot. Vedd bele az unokatestvéreket is. Most szorozd meg kettővel. Adj hozzá még 4-et. Szorozd meg 3-mal. Adj hozzá 10-et. Na, most már lehet, hogy közel jársz Hombre családjának létszámához.

Kezdjük azzal, hogy Hombre szülei hagyományos nagy családból származnak. Fejenként 13 testvér. Ezek a testvérek mind megházasodtak és lett 2-5 gyerekük. Az eddig 26 nagynéni, 26 nagybácsi és nagyságrendileg 100-150 unokatestvér. Mivel 14 gyereknél a legidősebb és legfiatalabb között akár 30 év is lehet, kalkulálnunk kell az idősebb unokatestvérek gyerekeivel is. Nem legyünk túlzóak, számoljunk csak 25 unokatestvérrel, akinek fejenként 2 gyereke van. Na meg házastársa! Az plusz 75 családtag. Összesen nagyságrendileg 250 főnél tartunk..... És ebben nem az a poén, hogy ennyien vannak, hanem, hogy én is megismertem legalább a 70%-ukat.... :D

Mivel ennyi ember nevét és apját-anyját megjegyezni képtelenség, többeknek még Hombre is bemutatkozott a családi találkozókon. Ilyen szitura én is emlékszem gyerekkoromból, falusi esküvőkről, ahol ha megkérdezték, ki vagyok, teljesen felesleges volt a nevemet mondanom, azt kellett mondani, hogy kinek a lánya és unokája vagyok, akkor rögtön tudták, hova tegyenek.

Mivel Mexikóban mindennaposak a teltházas családi összejövetelek, és mivel a családban született gyerekek születésüktől kézről-kézre járnak, mindenkinek nagyon közvetlen a kapcsolata egymással. Állandóan jó kedvük van, megy a nagy röhögés és képesek a semmiből pillanatok alatt házibuli hangulatot teremteni, ahol valaki rövid időn belül tuti elkezd karaokézni is. Az ilyen bulikon többször felkaptam a fejem arra, hogy Ihónak meg Mihónak szólítanak valakit. Mindig mást... De csak nem hívnak mindenkit ugyanúgy... Aztán hamarosan leesett, hogy spanyolul a fiú (fia vkinek értelemben) IJO, amit ihónak ejtünk. A "fiam" pedig MI IJO, amit mihónak ejtenek.

A családi összejövetelek különben elég spontánok. Egyszercsak felbukkan egy kiscsalád a nagymamánál, hoz 20 főre elegendő kaját (annál többen csak nincsenek épp ott), aztán eszünk. Épp csak befejezzük, mikor betoppan egy másik Ihó a családjával, hoznak kaját és eszünk. Aztán hazajön az, aki ott is lakik a házban és főz vacsorát 20 főre és eszünk.

Mindezt két helyszínen, mivel az egyik nagymama Texasban él.

A szűkebb család is nagyon összejárós. Hiába laktunk Hombre lakásában, amint kinyitotta a szemét reggel, az volt az első gondolata, hogy menjünk át a szüleihez reggelizni. Aztán ott maradtunk ebédig. Meg vacsoráig. Meg hajnalig. Minden nap. Én meg próbáltam jól állni a dolgokhoz, de azért - valljuk be - a magyar kulturális hátteret figyelembe véve ekkora adag család már inkább méreg, mint gyógyszer.... Úgyhogy, amikor hajnali 2-kor megkértem Hombrét, hogy menjünk már haza, ő meg közölte, hogy van az emeleten üres ágy, dőljek le, ha álmos vagyok, kezdett kicsit hiányozni a régi jó szingliség. :D Végülis kompromisszumként úgy oldottuk meg a helyzetet, hogy Hombre hazavitt engem esténként a lakásába, ő meg visszament a szüleihez. Reggel meg értem jött és együtt reggeliztünk anyukájánál. Így én is kipihenhettem a családtúladagolást, meg ő is kihasználhatta az évi egyszeri látogatás minden pillanatát.

A szűk családja egyébként nagyon kedves, vidám és imádják egymást. Állandóan nevetnek valamin. Muszáj lesz felturbóznom a spanyoltudásomat, mert a viccek nagy részéről le fogok maradni...

Hova tovább Mexikóból?

2015 májusi összefoglaló

2015 május 2.

Megtartottuk Hombrével első igazi, randinak szánt randinkat. Ugyebár megismerkedésünktől az összeköltözésig ilyesmikre nem volt alkalmunk... :)

Elvitt egy étterembe, ahol kukoricaüszög levest ettem. Jó, ez ott akkor nem hangzott ilyen gusztustalanul :D 

Utólag tudtam meg, hogy az a fekete gombaféle, amiből a huitlacoche leves készül, valójában egy élősködő, amit Magyarországon fertőzésként tartanak számon.

Még jó, hogy ezt akkor nem tudtam, mert tuti hánytam volna, míg megkóstolom. Mert nyilván még így is megkóstoltam volna, hiszen aki annyi gusztustalan dolgot összeevett már kíváncsiságból, mint én, nem hártál meg csupán azért, mert valami undorító. :)

Hombre nem evett levest. Pedig különben finom volt.

A vacsorához ittunk bort is, bár az Mexikóban annyira nem népszerű, és valójában nem is illik a mexikói ételekhez. Na de hát mégiscsak az első randink. Hívtuk a pincért. 

- Szeretnénk bort rendelni. Milyen boraik vannak?

- Piros és fehér.

Öööö... köszönjük a pontos információt..... a piros jobban megy az aznap esti ruhámhoz, akkor olyat kérek :)

- Úgy értem, hogy milyen fajta borok vannak.

- ??? - csodálkozó arc.

- Akkor legyen szíves hozni a borlapot.

- Á, borlapunk nincs, de el tudom mondani, milyen borok vannak.

Nem tudta :) Úgyhogy végül kértünk valamit, ő meg hozott valamit.

2015 május 5.

Jelentem, mexikói hagyományok alapján házasulásra alkalmas vagyok. Ezt anyukája mondta.

Az úgy volt, hogy anyukája tortillát sütött, ahogy minden reggel. Rántotta tortilla és bab nélkül olyan, mint..... olyan nincs is. Szóval megcsinálta a kukorica tortillákat, aztán valaki megkívánta a búzalisztből készült tortillát, úgyhogy anyukája annak is nekiállt. Magyar szemmel már-már úgy tűnt néha, hogy Hombre anyukája a végtelenségis ki van használva, de aztán ahogy jobban beleláttam a családi dinamikába, megértettem, hogy ő attól boldog, ha körülugrálhatja a családját. Mivel én kényelmetlenül éreztem magam, ha kiszolgált, eleinte még megcsináltam magamnak ezt-azt a konyhában, de hamar rájöttem, hogy ő az akcióimat nem úgy éli meg, hogy őt kímélem és a tiszteletem jele, hogy nem ugráltatom, hanem úgy, hogy nekem nem elég jó, amit ő csinál. Szóval beálltam én is a sorba és tőle rendeltem meg a rántottámat.

Szóval búza tortilla. A kukorica tortilla készítéséről hajdanán már írtam. A búza tortilla egészen másképp készül. Itt a tésztát sodrófával kell laposra nyújtani. Mivel ezt a fajtát csinálják ritkábban és mivel ezt leszámítva nem nyújtanak tésztát, különlegesnek számít, ha valaki tudja, hogyan kell egyenletesre és vékonyra nyújtani a tortillát. A hagyományok szerint egy lány akkor áll készen a házasságra, ha már képes búzatortillát csinálni.

Mivel Magyarországon az éghajlatra való tekintettel gyakrabban sütünk otthon, nem meglepő. hogy nekem is volt alkalmam találkozni már a sodrófával párszor. Nagymamámnak köszönhetően én már kábé 5 évesen készen álltam a mexikói hagyományok szerint a házasságra. :) Ezt persze sem Hombre, sem anyukája nem tudta. Én meg erről a hagyományról nem tudtam.

Ahogy figyelgettem, hogyan csinálja anyukája a tortillát, egyszer csak odanyújtotta nekem a sodrófát, hogy próbáljam meg én is. Én meg mit sem sejtve, gyakorlott mozdulatokkal kinyújtottam a tésztát.

Aztán tájékoztattak, hogy épp kvalifikáltam. :D

2015 május 10.

Elbúcsúztunk a családtól és repültünk Cancúnba.

A Maya Riviéra jó hely. Már voltam egyszer, még a nagy utazás előtt. Akkor egy utazási irodával mentem (még rutintalanul, de az az út nagyban hozzájárult a későbbi magányos vándor megszületéséhez, ugyanis az úton az idegenvezető számára a napi egyszeri étkezés és WC-zés teljesen okénak tűnt, és ebben nem értettem vele egyet) és akkor Mexikó mellett Guatemalát és Belizt is bejártuk. 

Ez alkalommal Hombréval csak Coba és Tulum piramisát néztük meg, meg hajókáztunk és sznorkeleztünk az Isla de las mujeres szigeten, aztán persze ki nem hagztuk volna Xel-Ha szórakoztató parkját, ahol a belépődíj áráért egész nap korlátlanul lehet enni-inni a többféle étteremben, grillezében és mellette még szuper a vízi vidámpark is. 

Utolsó napunkon Cancúnban már nagyon szorított az idő, hogy kitaláljuk, hova is megyünk másnap Mexikó után. A repjegyünk Londonba szólt. De onnan semmi ötletünk nem volt.

Abban megegyeztünk, hogy a munkája és vízuma miatt Angliában kell maradnunk fél évet. Abban is egyetértettünk, hogy Londonba nem megyünk. Na de hova máshova?

Napsütést akartam, esőt nem. Megnéztem az időjárási statisztikákat és megállapítottam, hogy 3 terület van Angliában, ahol az átlagnál több a nasütéses órák száma: Canterbury térsége, Bristol és a déli tengerpart egy része. Mivel Canterburyben már korábban próbáltam lakást találni és drágábbnak bizonyult még Londonnál is, ezt azonnal kizártuk. A déli tengerpart sem tűnt túl vonzónak, nem tetszett, mikor arra jártam. Bristolról csak annyit tudtam, hogy statisztikák szerint Aberdeen után ez a legélhetőbb város a bevándorlók számára. Nincs kérdés. Megyünk Bristolba.

Gyorsan megvettük a buszjegyet Londonból Bristolba, foglaltunk szállást 2 hétre Airbnb-n, aztán már csak remélni kellett, hogy tetszik a hely és találunk albérletet 2 hét alatt...

A szürke szamár...

Eltűntem, mint szürke szamár a ködben. Most meg felbukkanok, amikor már senki sem várná. Illetve, de. Lehetett rá számítani. Ez teljesen beleillik a profilomba ;) :D

Akkor először is tartozom egy magyarázattal. Hova tűntem és miért nem nyitottam meg a blogomat még annyira sem, hogy legalább a "Hova tűntél?" típusú megjegyzéseket olvassam és megválaszoljam?

Leginkább úgy tudnám megfogalmazni - és ez adja a legkörültekintőbb választ-, hogy nem tudom.

Csomó minden történt, ami távol tartott az írástól. És még attól is, hogy egyáltalán megnyissam a blogot.

Első és legfontosabb akadály az ihletem elvesztése volt. Nem bírtam írni. Ez már ugyebár érett egy ideje... Többször bejelentettem, hogy abbahagyom a blogot, de aztán valahogy mégis lett újabb bejegyzés. Aztán egyszer csak végleg kimerült a forrás.

Második ok, hogy Anglia (hogy hogy kerültem oda már megint, arról írok az összefoglalóban), kikészített. Testileg és lelkileg lebetegített. Depresszió, életuntság, motiválatlanság, reménytelenség, önértékelési zavarok, pajzsmirigy. Még a reményhal is megdöglött. Beleolvastam a saját blogomba, és nem hittem el, hogy az az ember, aki írta, én vagyok. Vagyis voltam. Teljesen idegen volt tőlem és ismeretlen volt az a végtelen optimizmus és lendület, amivel éltem az életemet és amivel a dolgokhoz álltam. Úgyhogy inkább meg sem nyitottam többé.

Harmadik ok, hogy megszűnőben volt a blog létjogosultsága. Annó azért kezdtem el írni, hogy az utazásomról és a kalandjaimról beszámoljak. Utazni pedig azért kezdtem el, hogy megtaláljam a helyet, ahol hajlandó lennék lenyugodni. Mivel az utazásos korszak elmúlt, kalandok nem voltak, a lenyugvás pedig túl jól sikerült, a blog is közeledett a nyugdíjazásához.

Jó, persze, ezt igazán megemlíthettem volna egy búcsúbejegyzésben, de itt jön képbe újra az első és második ok....

Na, szóval ezért tűntem el.

Most pedig azért kerültem elő, mert eloszlott a köd és ideje a blogot ünnepi beszéddel nyugdíjba bocsátani...

Harapj a kaktuszba!

2015 április

Körbejártuk a rancho-t. Nem pont olyan, mint egy magyar falu...

A falusi hírmondó épülete

A kerítés legtöbb helyen kaktuszból van. Biztos védelem :) Ez az a kaktusz, ami Európában is megtalálható, csak ekkorára azért nem nő meg még Olaszország déli lejtőin sem.

Szóval kaktuszból van a kerítés, nem kolbászból. Pedig, ha kolbászból lenne, meg lehetne enni. Jah, hogy így is?!?!?!

Azt már rég nem újdonság, hogy a kaktusz gyümölcse ehető. Aki járt mediterrán vagy trópusi vidéken, biztos kóstolta is. Miután művi óvatossággal eltávolítja az ember az tüskéket, belül egy kellemes ízű, apró magokkal teli gyümölcs található. Ami viszont meglepett, az az, hogy Mexikóban a kaktusz levelét is megeszik....

Hombre anyukája az udvarban tevékenykedett. Kimentem megnézni. Épp a kaktusz leveleit tisztogatta.

Néztem nagyokat, hogy ezt meg minek...

Kiderült, hogy a zsenge levelekről leszedi a tüskéket, aztán felszeleteli és vízben megfőzi és mi ezt meg fogjuk enni.

A kész étel állagra a főtt gombára emlékeztet, de ízre olyan, mintha főtt savanyú uborka lenne. Nekem nagyon ízlett.

Hombre anyukája olyan szép dísztálat készített a kaktuszból (itteni neve nopales) és a villásreggeli többi eleméből, hogy az poncsót és sombrerót kívánt. Sombrero mondjuk nem volt, viszont volt eredeti poncsó és még Pocahontas is csatlakozott a fényképhez Hombre egyik húga jóvoltából.

Rancho

2015 április 23.

Reggel nekiindultunk az újabb utazásnak. Irány a rancho, azaz a falu, ahol nagypapa lakott.

Nagypapa pár hónapja halt meg, így sajnos én már nem ismerhettem meg, pedig nagyon kíváncsi volt rám. A lakását a szomszédban lakó rokon (azt hiszem, az öccse) gondozza, de mivel a család elég nagy, szinte mindig felbukkan valaki közülük egy-két napra. Mint most mi.

A lakásban az ágyak frissen vetve, a konyhában minden rendben és tisztán elrakva. A lakásban 2 szoba van, a nagy hálószoba és egy kicsi. A nagy szobában 5 franciaágy várja vendégeit. Mexikóban nem ragaszkodnak a családtagok a külön szobához. Hombre mesélte, hogy gyerekkorában az egész család egy szobában aludt, és ez volt a normális. Nem is csoda, hogy ilyen jó alvókája van. Se zaj, se mászkálás, se fény nem zavarja. Nem is érti, mi bajom van nekem azzal, ha mellettem dumálnak, horkolnak, járkálnak, vagy kapcsolgatják a villanyt. Szerinte, ha álmos vagyok, aludjak. Szerintem meg irigylem.

Szerencsére az elmúlt hónapok együttélése alatt Hombre túltette magát a traumán, hogy én sötétben és csendben bírok csak aludni, úgyhogy gond nélkül megkaptam a kisebbik szobát, ahol a nagypapa szokott volt éjszakázni.

Nem is lett volna semmi gond, ha a fagyi utóhatásai miatt nem szedek párhuzamosan brutál antibiotikumot és baktériumgyilkos fertőtlenítő gyógyszert, amelyek egymagukban 1:10000 esetben rémálmokat, hallucinációkat és szívritmuszavarokat okoznak. Egymással kombinálva pedig tudományos-fantasztikus paranoiává alakítják a szemhéjak mögött vetített horrorfilmet.

Az éjszaka nagy része azzal telt, hogy valóságtól elrugaszkodva szárnyalt a fantáziám rémségesnél rémségesebb magaslatokba, amit aztán a rettegés és hallucinálás tetőfokán már nem bírtam egyedül.  Mondjuk nem voltam teljesen egyedül, mert nagypapa is fel-felbukkant, de ez nem feltétlenül csökkentette a hallucinációimat. Hogy legalább valami visszahúzzon a valóságba, egy idő után átsettenkedtem a tömegszállásra és megpróbáltam Hombrét felébreszteni. Hát nem mondom, mekkora sikerrel. Aludt, mint a bunda poncsó, úgyhogy 10 percnyi ágya szélén való tanácstalan üldögélés után meggyőztem magam, hogy egyedül is megbirkózom a saját agyszüleményeimmel, és visszaosontam a szobámba. Aztán, mikor már nem bírtam, megint átosontam, próbáltam felrázni, semmi sikerrel. Háromszor futottam neki Hombre felébresztésének, háromszor vonultam vissza. Aludni nem bírtam egy percet sem. Próbáltam olvasni is, de úgy vert a szívem, hogy már-már jogosan féltem, hogy feldobom a pacskert reggelre. Végül hajnali 6 körül már úgy kivoltam, hogy addig ráztam, míg felébredt. Persze a korábbi akcióimról gőze sem volt. Jó alvókája van...

Na szerencsére túléltem az éjszakát és másnap elmentünk megnézni nagypapa sírját a temetőben.

Az az érdekes, hogy a temetők itt vidámak. Van az a mexikói szokás, amit a Holtak napjának neveznek (november 2.), amikor megünneplik a halottaikat. Van egy rajzfilm is róla. Az élet könyve. 

Mexikóban sokféle temető van, nem mindegyik ilyen színes, van európai stílusú is. Ebben a temetőben nem ássák a sírokat, hanem betonból és téglából emelnek sírhelyet, amit aztán lecsempéznek.

A helyi hagyományok szerint az első ember, akit eltemetnek egy újonnan nyitott temetőben, az lesz a halottak vezére a túlvilágon. A vezetőnek a bejárat mellett, különálló, díszes síremléke van.

Fagyiláz

2015 április 22.

Xilitlából hazaérve már elég gyengének éreztem magam. A WC-tól sem szívesen mentem pár méternél messzebbre, a vacsorát teljesen kihagytam, rázott a hideg. Gyanús volt, hogy lázam van. Megmértem. Naná, hogy volt. 38,8.

Hombre szülei azonnal elrohantak a gyógyszertárba, de mivel én általában bízom az immunrendszeremben, nem akartam semmit bevenni. A romlott fagyi majd távozik és minden jó lesz.

Egész éjjel vergődtem a láztól, végül elkezdtem paracetamolt szedni, de csak ideig-óráig vitte le a lázamat, és amint elaludtam újra 38 felett volt. Hombre tündérbogár volt, hozta-vitte a hideg borogatásokat és hősiesen támasztott a hideg zuhany alatt. Reggel még ragaszkodtam hozzá, hogy hamarosan rendbe jövök, de amikor délután már a lázcsillapító sem vitte le a lázamat 40 fok alá, Hombre megelégelte a naturalista gyógymódot és bevitt a helyi kórházba.

Eddigre már elfogyott az erőm, hogy tiltakozzak, úgyhogy mentünk. 

A kórház nagyon szép volt. Kaptam egy szobát, ahol egy kanapé is állt a családtagok részére. Azonnal belémtoltak vagy két deci antibiotikumot intravénásan, aztán kaptam egy infúziót, amin 4 órán át kellett lógnom. Én már az első szuri után hazamentem volna, mert levitte lázamat és ha adnak mellé valami bélfertőtlenítő tablettát, egész biztosan helyrejöttem volna pár nap alatt, de ekkor már nem nagyon kérdezték, mit akarok, én meg inkább lapultam, mert úgy éreztem, a betegségemmel már így is elcsesztem a családi kirándulást. 

Indulásra készen. Szedjék már le rólam a tűt!

Mire lecsepegett az infúzió, megettem a vacsorát, megbeszéltük az orvossal (illetve ők beszélték meg vele, mert angolul nem tudott, én meg spanyolul nem annyira), már kutya bajom sem volt. Kiváltottak nekem egy regiment gyógyszert, aminek a fele felesleges volt megítélésem szerint (pl a 750 mg paracetamol napi 3-szori adagban mi a francnak, ha nincs lázam?!), aztán visszamentünk a szállodába. Másnap reggel olyan jól voltam, hogy a család aggodalmai és tiltakozása ellenére meggyőztem őket, hogy folytassuk az utazást.

Azt mondjuk viccesnek találtam, hogy az orvos a mexikói génállományhoz mérten a fogyasztandó könnyű ételek listájára tette nekem a babot, ami Európában nehezen emészthető dolognak számít (mert bennünk nincs meg hozzá az enzim), Mexikóban meg alapkaja, viszont tiltólistára tette a krumplit és a kétszersültet, mert azt a latin-amerikai gyomor nem bírja, Európában meg az a kímélő kaja. 

Xilitla

2015 április 21.

Hétfő délután indult neki a család az egy hetesre tervezett kirándulásnak.

Heten voltunk egy hét személyes bérelt kisbuszban. Hombre anyukája, apukája, két húga, és Cristian, fogadott öcsike. Hat órás utazással érkeztünk meg San Luis Potosí térségébe, ahol Hombre szállást foglalt nekünk.

Másnap reggel jól teleettem magam a svédasztalnál, majd elindultunk Xilitla felé, ahol egy érdekes kertet akartunk megnézni. A svédasztalt csak azért említem, mert tényleg durván sokat ettem és válogatás nélkül, mert meg voltam győződve róla, hogy ha egyszer már jártam Mexikóban és akkor nem volt emésztési problémám, akkor az azt jelenti, hogy a szervezetem képes leküzdeni az itteni baktériumflórát, és most majd jól fel fogja ismerni és én majd elkerülöm az európai turisták sorsát.

Ez nyilván nem így lett, de addig még volt egy teljes WC-mentes napom.

Na jó, valójában nem a reggeli okozta a problémát, hanem a fagyi, amit útközben vásároltunk egy világvégi bódéban, ahol béka-preparátumok és fafaragványok mellett női táskákat és fagyit is árultak. Az áramellátás folyamatosságával kapcsolatban akadtak némi kételyeim, így simán elképzelhető, hogy a fagyi az elmúlt hónapok (évek?) alatt párszor kiolvadt és újrafagyott, emellett az összetevők tisztasága és a szavatosság is nagy kérdőjelet villant fel a gondolataimban. Mindenesetre a fagyi érdekes volt. Olyan ízekben árulták, amikről még csak nem is hallottam korábban.

Tamarindból és valami csípős fűszerből, kukoricából és fura gyümölcsökből készült fagyik mellett volt tequila és csili fagyi is. Én kukoricafagyit ettem és nagyon ízlett.

Beszereztünk pár jellegzetes helyi nasit is, amelyek többsége csilit tartalmaz, de a gyerekek imádják.

Csilibe forgatott nyalóka

Xilitla arról nevezetes, hogy egy enyhén kettyós egyén felvásárolt itt egy kisebb területet és teleépítette vasbeton csodákkal. Olyan az egész, mint valami szürrealista, futurisztikus maja romváros LSD hatása alatt megtekintve.

Jól elbolyong benne az ember pár órát. Úgy tűnik, mindenhol akad székesfehérvári Bory vár és soproni Bolondvár.

Családlátogatás

2015 április 19.

Hombre reggel quesadillát csinált nekem, ami nem más, mint kukorica-tortilla sajttal töltve. Volt hozzá zöld csiliszósz is. Normál esetben a csilit nagy ívben kerülöm, de most - nem tudom, mi történt velem - úgy ettem a csiliszószt, mintha majonéz lett volna. Csípett, de nem zavart, mert annyira ízlett.

A tortilla sütéséhez egy nehéz, öntött vas serpenyőt használnak

A terv az volt, hogy délután átugrunk a szüleihez és megismerkedem a családjával, utána pedig elvisz a Monterrey balett helyi előadására. Szeretem a balettet, ő meg még soha nem volt, de a kedvemért megnézi, mit hagyott ki eddig.

Persze mire összeszedtük magunkat és elindultunk, már délután volt, a szülei épp nem voltak otthon, mire hazaértek volna, már mennünk kellett a balettra, úgyhogy a találkozó elhalasztódott késő estére. Ami Mexikóban tök normális. Este 10-kor sem gáz betoppanni bárhová.

Megismerkedtem a szüleivel, a két húgával és az egyik húg barátjával, aki Haitiről származik, valamint fogadott kisöccsével, akit a szülei nevelnek csecsemő kora óta, öccse feleségével és lányával, továbbá egy random nagybácsival, aki épp arra járt családostul.

Mindenki baromi kedves volt. Máris sokkal nyugodtabban néztem elébe a másnap kezdődő egyhetes családi kiruccanásnak...

Mehikó

2015 április 18.

Megérkeztem Mexikóba. És a csomagom is.

Hombre jött értem a reptérre. Ő is csak aznap reggel érkezett (előtte pár napot a tengerparton töltött), de máris alkalmazkodott a mexikói hagyományokhoz, úgyhogy késett. Legalább edződöm. Mostantól úgyis mélyvíz lesz. Semmi tervezés, ha meg mégis, az sincs kőbe vésve.

Azonnal a lakására mentünk, ahol most épp nincsenek bérlők, így megúsztam, hogy a szüleinél kelljen laknunk egy hónapig. Nem ismerem (még) a családját és biztos jó fejek lesznek, de azért együtt lakni velük egy hónapig, talán kicsit sok lett volna elsőre.

Hombre anyukája azért már látatlanban belopta magát a szívembe: küldött nekem vacsorát. 

Tortilla csirkével töltve, babpürével, sajttal és zöld szósszal

Az utazó (?) táska

2015 április 18.

Utolsó éjszakámat ismét barátoknál töltöttem. Ezúttal a francia-olasz páros fogadott be, akiknél korábban egy vacsorán is voltunk Hombréval.

Este még egy utolsó sétáltam a parton, aztán másnap hajnalban kibuszoztam a reptérre és elindultam Mexikóba.

A dolog nem volt persze zökkenőmentes.

Valamilyen rejtélyes okból nem tudtam online becsekkolni minden járatomra. Három volt. Egy Nizza-London, egy London-Dallas és egy Dallas-Monterrey. Az utolsó szakaszra azt írta, hogy érdeklődjek a reptéren. Ennek örömére végigálltam a check-in sort, majd megtudtam az ügyintézőtől, hogy ő sem tud engem becsekkolni a teljes útra, de mivel British Airways járat és Londonban szállok át, próbálkozhatok ott újra. Jujdejó.

Londonban ismét azt a választ kaptam, hogy nem tudnak becsekkolni. Ez viszont most már kezdett neccessé válni, ugyanis ha felszállok a 10 órás járatra, ami után másfél órám marad átszállni Dallasban, a bevándorlási hivatal ellenőrzéseivel kalkulálva nem lesz időm becsekkolni a csatlakozásomra. Mindenképpen Londonban kell megoldanom. Arról nem is beszélve, hogy a csomagom elvileg ugyebár végigmegy az egész útszakaszon, de mi van, ha én nem? Plusz ott van még a régi tapasztalat, miszerint az Amerikában átszálló európai utasoknak össze kell szedniük a feladott csomagjukat és a bevándorlási hivatal és a vám után újra be kell csekkolni. Ez úgy még plusz 40 perc időveszteség. Nizzában azt mondta az ügyintéző, hogy nem kell majd eljátszanom ezt a procedúrát, mert a csomag egyenesen Mexikóba megy, de Londonban több ügyintézővel beszéltem és mind más állásponton volt. Hombre szerint a szülei tavalyi európai útja során nem kellett a csomaggal szórakozni, de nekem 4 évvel ezelőtt még kellett. Szóval reméljük új szabályozás van és ez a szabály nem valamiféle érthetetlen kód alapján érvényes bizonyos útirányok és nemzetiségek kombinációja esetén.

Sikerült rávennem végül egy ügyintézőt a repjegyeladó pultnál, hogy foglaljon ülőhelyet a Dallasból induló gépemre, de a beszállókártyán, amit adott, nem volt sem kapu, sem semmi, ami azt jelezte volna, hogy valódi a foglalás. Plusz az ember felhívta a figyelmemet, hogy Dallasban mindenképp újra be kell csekkolnom.

Dallasba megérkezve megpróbáltam a lehető leghamarabb átvergődni az ellenőrzéseken. Több egyenruhást is megkérdeztem, melyik sorba álljak, és végül az automata ügyintézésnél kötöttem ki, ahol a számítógépbe én magam írom be a vámra vonatkozó vallomásomat. A gép megcsinálta a szokásos ujjlenyomatot és fényképet is, majd kinyomtatta a "döntését". Egy nagy, piros vonallal áthúzott papírt, amin az állt, hogy forduljak az ügyintézőhöz.

Hááát aki ment már át ilyen ellenőrzésen és volt problémája (mint nekem ekkor és ekkor), abban ilyenkor vigyázzba áll a béltartalom. Ezeknél sosem lehet tudni, hogy épp miért utasítanak el valakit. Az, hogy meg sem állok az USÁban, hogy egyenesen Mexikóba tartok, még nem mentség. Akkor sem, ha a csomagom becsekkolva marad, tehát jó eséllyel ki sem teszem a lában a reptérről. Tiszta stresszben álltam végig a sort, hogy személyesen is kifaggasson a határőr. Már csak 50 percem volt a járatom indulásáig és még mindig nem volt tuti, hogy nem kell majd visszajönnöm és mégiscsak felszednem a csomagomat. Ha így lenne, akkor integethetnék a felszálló járatomnak a terminálból.

Próbáltam előrekéredzkedni, de a sorban állók engedékenysége ellenére az egyenruhás csaje (aki korábban azt se tudta megmondani, melyik sorba kell állnom) hirtelen annyira illetékessé vált, hogy feltétlenül hatalmat kellett gyakorolnia és visszaküldött a sor végére. Király. Csökken az esély, hogy ma még Mexikóba jutok.

Végül odajutottam az ügyintézőhöz, aki humoránál volt, mert mikor aggódva megjegyeztem, hogy az áthúzott papírt adta a gép, közölte velem, hogy nyilvánvalóan veszélyes ember vagyok. Kifaggatott az úticélomról, aztán lepecsételte az útlevelemet. Ennyi? Most már végképp nem értem, miért szívózott velem a gép.

Most, hogy már az USA oldalon jártam, csak a biztonsági ellenőrzésen kellett újra átmenni. Kanyargó sor, tetűlassú haladás. Vajon lesz még hely a következő gépen, ha ezt nem érem el?

Tolakodni már nem is próbáltam. Úgyis visszadobnak a végére. Megváltóként tűnt fel hirtelen egy 4-5 fős hátizsákos csapat, akik a 15 perc múlva induló gépükre hivatkozva kéredzkedtek előre a sorban. Mindenki megértően adott utat nekik. Én is udvariasan magam elé engedtem őket, majd mint a szirénázó mentőautó után a forgalmi dugóban, mentem utánuk. Pillanatok alatt a sor elején voltunk. Most már csak az volt a kérdés, hogy a Londonban kapott beszállókártya valóban érvényes-e.

Időben odaértem a gépemhez, ahol megnyugtattak, hogy rajta vagyok az utaslistán. A tuti kedvéért megkérdeztem az utaskísérőket, hogy a csomagom szerintük velem jön-e vagy itt fog várakozni Dallasban, amíg vissza nem jövök egyszer, hogy újra becsekkoljam. Az egyikük ijedten közölte, hogy az nagy gáz, ha nem csekkoltam be, menjek vissza és próbáljam megszerezni és becsekkolni. Na, erre már tuti nincs idő, én meg inkább megyek csomag nélkül, minthogy itt ragadjak egy majdnem 24 órás ébrenlét után. Megkérdeztem a másik utaskísérőt is, aki a csomagbilétám alapján úgy vélte, hogy a csomagom automatikusan továbbmegy. Hát, biztosat most sem tudtam meg. Marad a meglepetés. Mindenesetre ÉN utazom.

Ezt a dizájnos útitáskát még februárban szereztem be otthon rendkívül akciós áron.
Annyira akciós volt, hogy még a párducmintával kombinált trópusi virágözön
sem tántorított el a befektetéstől. Jó, hát kis megtorpanásra késztetett azért, de aztán
 mégis csak győzött az árcédula. Vitathatatlan előnye a bőröndnek,
hogy könnyű megtalálni a futószalagon, valamint, hogy kutya sem akarja ellopni,
ha meg mégis vinné valaki, már messziről kiszúrnám a menekülő tolvajt.
Ja és bármely recepciós még napokkal később is emlékszik rám. Illetve RÁ. :)

A gépen ülve még mindig reménykedtem, hogy megpillantom csodás bőröndömet, amint a rakodók átteszik a kocsiról a gépbe, de nem volt szerencsém. Hát mindegy. Kontaktlencsefolyadék van nálam, fogkefét és ruhákat meg majd veszek. Csak érjek már oda!

Én, a zsebtolvaj

2015 április 16.

Két kellemesen csendes és kényelmes éjszakát töltöttem olasz barátaimnál, aztán ők elutaztak, így én ismét egy hostelbe kényszerültem.

Most már előrelátóan feltérképeztem a lehetőségeket, megkértem a recepcióst egy másik hostelben, hogy hadd nézzem meg a szobákat, megkérdeztem, milyen típusú emberek a szobatársak. Mivel persze egy több ágyas szálláshelyen nem lehet kizárni a kellemetlen meglepetéseket és ezekért senki sem hibáztatható, nem várhattam garanciát a nyugodt éjszakára. Hosszas megfontolás után végülis megint ugyanabban a hostelben kötöttem ki, ahol a büdös ágytárs jutott korábban.

Szobatársaim ezúttal is ázsiaiak voltak. Kellemesen el is trécselgettünk a két huszonéves lánnyal, akik Európában járnak egyetemre és a szünetekben utazgatnak a kontinensen.

A lányok is korán le akartak feküdni aludni, így ideálisnak tűnt a pihenésem. Amíg fel nem másztam az ágyamra. Akkor derült ki ugyanis, hogy a hostel ágyai nem minden szobában olyan kiváló minőségűek, mint az előző, macerás éjszakámon foglalt szobámban. Ez az ágy konkrétan egy lyuk volt. A fémrács, amely a matracot tartja, parabolikusan besüllyedt, mint egy függőágy, a rajta elhelyezett matrac pedig úgy ki volt feküdve, hogy a közepén gyakorlatilag alig volt anyag. Így még inkább gödörben érezhettem magam. Úgy este 10-től hajnali 2-ig küzdöttem. Párnát raktam a derekam alá, mikor már kitört a gerincem. Nem segített. Betettem a párnát a matrac alá. Ez így valamennyire akceptálható volt, de annyira nem jó, hogy el tudjak aludni. Forogtam. Nem segített. Végül 2 körül feladtam a küzdelmet és levonultam a recepcióra. 

A recepciós gyorsan orvosolta a problémát. Adott egy másik beléptetőkártyát egy másik szobához. Megnéztem a szobát. Egyetlen lány aludt benne és az ágyak vadonatújak voltak. Gyorsan összekaptam a bőröndömet akorábbi szobámban és minél kevesebb zajt csapva kiosontam és átköltöztem az új helyre. Utána leballagtam a recepcióra, hogy leadjam a régi szoba kártyáját. Ahogy jövök felfelé a lépcsőn az akció után, két ázsiai szobatársam rohan szemben velem a lépcsőn. Mikor megpillantanak, izgatott kiabálásba kezdenek. Kedvesen érdeklődve nézek rájuk, mi a baj.

- Eltűnt a pénztárcám! - hadarja egyikük. Nem kellett nagy fantázia, hogy kitaláljam, hogy az éjszaka folyamán csendben kiköltözésem miatt arra gondolnak, hogy zsebtolvaj vagyok és azért futkosnak a lépcsőn, mert azt hitték, hogy kiraboltam őket és leléptem. Nem nehezteltem rájuk a gyanúsítás miatt, mert adott esetben biztos nekem is megfordult volna a fejemben valami hasonló, talán csak annyi különbséggel, hogy én nem hagyom szanaszét a cuccaimat, így ilyen gyanú esetén fél mozdulattal ellenőrizni tudom, hogy mindenem megvan-e, így nem szükséges pánikolnom és ártatlanul meggyanúsítani bárkit.

- Én nem nyúltam a cuccaitokhoz. Szobát cseréltem, mert borzasztó kényelmetlen volt az ágy - mondom nekik. - De menjünk vissza a szobába és keressük meg a pénztárcádat. Biztos ott lesz valahol. Mikor láttad utoljára?

- Este még megvolt - válaszolja a lány és láthatóan nyugodtabb a segítőkész reakcióm láttán.

Visszamentünk a szobába. A pénztárca persze fél perc alatt meglett. A táskájában volt. 

Elnézést kértek a meggyanúsításért, én meg mehettem aludni a kényelmes ágyamba.

Az ugráló, büdös ágytárs

2015 április 13.

Egy hostelben kötöttem ki. 6 ágyas női szoba saját fürdővel. Horkolás jó eséllyel kizárva.

Vagy nem.

Este 10-ig minden ideálisnak tűnt. A 3 ázsiai kislány, aki a szobatársam volt, készülődött a lefekvéshez. Semmi buli, hangoskodás, lámpaégetés. Eddig jó. Az külön előny volt, hogy az emeletes ágyam alsó részén nem lakott senki.

Eddig. Mert este 10-kor betoppant egy 50-es éveiben járó nőci, aki pont az én földszintemre költözött be. És büdös volt. Mint egy csöves. Állott izzadtságszag, pállott ruha, és lábszag. Jajistenem! Azért nem mentem a másik hostelbe, mert a vélemények között volt egy olyan, hogy beengedtek egy csövest. Ami ugye érdekes dilemma, hiszen, ha fizet, miért ne szállhatna meg ott. Csak hát ugye mégis. A tetvek, bolhák, ágyi poloskák. Ki a fene akar egy büdös ember szobatársa lenni?

Aggodalmam némiképp csökkent, mikor jobban megfigyelve a nőt, láttam, hogy jó minőségű laptopot és okostelefont vesz elő. Ezek szerint csak szimplán igénytelen. Annál is inkább, mert büdössége ellenére eszémben sem volt a fürdő felé haladni. Kellemetlen, de legalább nem fertőz meg bogarakkal.

Viszont nem volt álmos. És nem volt benne annyi figyelmesség, hogy kimenjen a közös helyiségbe. A saját ágyában fekve nézett valami filmet hajnali 2-ig. Miközben másfél percenként felpattant és az emeletemet rázva keresgélt valamit a szatyrában. Közel álltam hozzá, hogy beszóljak neki, de ismerve magamat, ilyenkor nincs udvarias átmenet. Vagy kussban maradok, vagy úgy teremtem le, hogy egyikünket kirakja az igazgatóság. Szóval inkább kussoltam.

Hajnali 2-kor végre kikapcsolta a gépét. Azt hittem, innentől aludhatok. De nem. Horkolt. Mint az állat. Nem sok híja volt, hogy halottként ébredjen másnap.

Reggel első dolgom volt új szállás után nézni. Mivel a hostelek hasonló élményekkel kecsegtettek, inkább megkerestem olasz barátaimat, akik a kóstolós vacsin a tiramisut készítették és mekérdeztem őket, befogadnának-e 1-2 éjszakára. Befogadtak. Hurrá!

Hajléktalanság?!

2015 április 13.

Eljött a kiköltözés napja.

Hombre gépe este 7-kor indult. Nekem még nem volt ötletem, hogy hol töltöm az éjszakát. Mondjuk kalandos utam során nem is ez volt ez első eset, hogy órákra voltam a hajléktalanságtól. és eddig még mindig megoldottam, szóval most sem aggódtam magam halálra.

Ebéd után még lementünk a partra egy utolsót napozni.

Aztán összepakoltunk.

A hálószoba üvegajtaját gondosan lefedtem fekete szemeteszsákokkal,
hogy aludni tudjak, amikor Hombre hajnalba nyúlóan dolgozik a nappaliban

6 hét termése. Ki gondolná, hogy Hombre szereti a tojást? A babkonzervek dobozát nem őriztük meg...

Közben Hombre kitalálta, hogy kérdezzük meg a lakás tulajdonosát, hogy meghosszabbítható-e a bérlet még 5 nappal, így megspórolnám a kötözést. A tulaj igent mondott. Hurrá! Össze sem kell pakolnom! Úgy 1 órával a kulcs visszaadásának időpontja előtt jött egy újabb e-mail a tulajtól. Oké, hogy maradok, de az ár emelkedett, mert főszezonba léptünk. Most négyszer (4x!) annyiba kerül, mint eddig. -na hát így már nem kell. Ezért a pénzért hotelbe is mehetek büféreggelivel és medencével a tetőteraszon. Úgyhogy mégiscsak költözöm. Egy órám van összepakolni a bőröndömet, meggyőződni róla, hogy nem hagyunk ott semmit és kitalálni, hogy mégis merre indulok el innen.

Eredetileg azt terveztük, hogy Hombre segít nekem a cuccaimmal áthurcolkodni egy hostelbe, de miután a tulaj megnyugtató válasza után bepunnyadtunk, mostanra nem maradt idő erre, mert indulnia kellett a reptérre.

Úgyhogy kapkodva hagytuk el a terepet. Integettem Hombrénak a reptérre menő busz megállójában állva, aztán elindultam a septében összedobált (és emiatt nem túl kompakt) csomagjaimmal.  De fogalmam sem volt, hova. 

Utolsó piknik a parton

2015 április 12.

Már megint piknik :)

Közeledett nizzai tartózkodásunk vége. Hombre repjegye április 13-ra szólt, az enyém 18-ra. Ja, igen. Az úticél: MEXIKÓ. De előtte még a piknik.

A lakást csak április 13-ig béreltük, mert úgy gondoltam, másfél hónap itt lakás alatt szerzek majd annyi kanapészörfös barátot, hogy valaki be fog fogadni 5 napra. Aztán valahogy alig szocializálódtunk. Persze ez a blog alapján nem így tűnik, de valójában csak szűk körrel jártunk össze. Szóval közeledett a kulcs visszaadásának napja, nekem pedig nem volt szállásom.

Gondoltam, sosem késő semmi, így utolsó pillanatra még szervezek egy CS találkozót, ahol megismerhetek pár embert és hátha valaki vendégül lát. A piknik elég jól sikerült. Gyönyörű időnk volt, sokan eljöttek és nagyon jól szórakoztunk.

Szállást mondjuk nem találtam, mert többnyire külföldiek jelentek meg, helyiek közül csak egy srác, aki viszont nem volt annyira szimpi, de a vasárnapunkat így is bearanyozta az esemény és a szállás csak másodlagos cél volt.

Parfümgyár - Grasse

2015 április 11.


Kikísértem öcsémet a reptérre, aztán Hombréval elindultunk egyik utolsó kirándulásunkra.

Őt is érdekelte a parfümgyártás témája, úgyhogy célba vettük Grasse-t.

Másfél órás buszozás (másfél eurós jegy) után érkeztünk meg a - milyen meglepő! - hegyre épült városba. Még jó, hogy ennyi hegy van a környéken, volt hova települniük a hajdani városalapítóknak.

Ellátogattunk a parfümgyárba.

A magyarok szaga

A városban található egy parfümmúzeum is, ahol interaktívan lehet ismerkedni az illatokkal. Furcsa szerkezetek állnak rendelkezésre, hogy az érdeklődők megszaglászhassák a nem hétköznapi illatokat, mint például ópium, kokain, ethanol, penész, és az ismert illatokat, mint például alma, rózsa.

A mesterséges illatanyagok megértéséhez szükséges ábra:

Eze

2015 április 10.

Öcsémmel elkirándultunk a közeli Eze városkájába, ami - a változatosság kedvéért - egy hegytetőn áll és utcái szűkek és kanyargósak.

A francia riviéra a luxuhotelek és strandok mellett a parfümgyárásról is ismert (Emlékeztek a 90-es évek egyik szappanoperájára, ami Riviéra címmel futott és egy parfümgyáros család életét követte? Én semmire nem emlékszem belőle, csak a témakörre és a címére, de itt egy kis videó, hátha beugrik.)

A nagy parfümkészítők állítólag a riviéra parfümgyáraitól veszik az alapesszenciákat, amelyeket aztán az Orr segítségével drága parfümökké kombinálnak. Az esszenciagyártó cégek Grasse városkájában helyezkednek el, de minden valamire való gyárnak van Eze-ben is kirendeltsége és múzeuma. Itt ugyan csak kisebb folyamatok zajlanak (krémek tégelybetöltése, szappangyártás, stb.) de azért elég sok érdekességet bemutatnak így is, és jóval közelebb van Nizzához, mint Grasse.

A két leghíresebb gyár a Fragonard és a Galimard. Az egyik (azt hiszem, a Galimard) a régebbi, a másik meg a nagyobb. Mindkettő tart ingyenes tárlatvezetést egy halom nyelven (még magyarul is lehet, ha előre jelezzük).

Mi először a Galimardba ugrottunk be, mert az volt közelebb a buszmegállóhoz, de ott nem volt túl készséges a személyzet és a múzeum is egy szobából állt csak. Viszont óriási az üzletük, ahol lehet pénzt költeni.

A Fragonard jobbnak bizonyult. Rögtön ajánlottak tárlatvezetést, és a bolt sem tolakszik az ember arcába. Kicsit jobban odafigyelnek rá, hogy először megadják a parfümgyártásról tanulás élményét és csak utána kapkodjanak az ember pénztárcája után.


A parfümgyártás érdekes dolog. Egy liter rózsaillathoz másfél tonna rózsaszirom kell. De lehet, hogy 100 tonna? Mindegy. Valami elképesztő mennyiség.

Magyarországról is vásárolnak az esszenciakészítők alapanyagokat. Például kamillát. Jó tudni.

A körbevezetés után megszagoltattak velünk pár parfümöt, de őszintén szólva és nem szeretem ezeket a parfümöket, mert nem is tart sokáig az illatuk és az én érkékeny vadászorrom kiérzi a kombinációból a gyenge minőséget. Ezért is fogadom kétkedéssel, hogy a nagy parfümházak (Dior, Chanel) valóban innen veszik az alapanyagot, mert ha így van, akkor a saját parfümkombinációik miért nem ugyanilyen gagyik?


Hazafelé indulva rá kellett jönnünk, hogy a busz  két óránként jár csak és épp nemrég ment el, úgyhogy várakozás helyett inkább úgy határoztunk, hogy lesétálunk a hegyról és a tengerpaarton 15 percenként közlekedő busszal megyünk vissza Nizzába. A sétaútvonal egyébként is nevezetes, mert Nietzsche szokott volt erre közlekedni.