Dondettől Kambodzsába nem egyszerű eljutni. Illetve egyszerűnek egyszerű. De drága.
A szigeten egyetlen utazási iroda uralkodik. Minden sarkon lehet buszjegyet venni, de mind egy cég. A normál ár úgy 12 USD lenne. Ők 23-ért adják. Ha belekalkulljuk, hogy a határ 20 percre van, tehát az út nagy részét, 5 órát Kambodzsában teszi meg a busz, akkor az ár még abszurdabb, ugyanis kambodzsai árakon még ennél is kevesebb lenne.
Nézegettem a neten (már, amikor volt net), hogy van-e más alternatíva, de nem volt. Többen írták fórumokon, hogy ők is kénytelenek voltak ezzel a céggel utazni és suttyó parasztok voltak a szervezők.
Esetleg elstoppolhatnék a határig, onnan meg átszállok valami helyi járatra. De ettől eltanácsoltak a netes fórumok. Maradt a 23 dolláros kéjutazás.
A dolog már reggel jól kezdődött. Indulás a kikötőből 8-kor. Kb 20 turista tobzódott a parton fél 8-től fél 9-ig, mire szíveskedett valami hajós feltűnni a színen.
Egy bűvös algoritmus alapján szétosztottak minket 3 csónakra, és 9-kor már el is indultunk.
A túloldalon vártak minket az ügyfélközpontú szervezők. Az egyik rögtön rendkívül barátságosan rám is ripakodott, hogy perkáljak le izibe 30 dollárt vízumra. Közöltem, hogy én majd a határon kiváltom magamnak a vízumot 20-ért. Ezután én lettem az egyik kedvenc utasa. Szerencsére a várakozás alatt volt idő ismerkedni, és hamar kiderült, hogy 4-en vagyunk a renitens egyéni vízumosok. Plusz Lionel, aki szintén ezzel a busszal jött, de ő csak a határig (14 km 5 USD), onnan stoppolni akart. Mentem volna vele, ha nem kellett volna a másnapi esküvő miatt időre érkeznem délután.
A határon a kiléptetésnél legomboltak rólunk 2 USD-t kilépési illetékként. Lionel, aki természetesen nem rendelkezett a szükséges papírcetlivel (belépésnél adták, elvileg meg kell őrizni, de aki a gatyáját is elhagyja ugyebár. . .), úgyhogy neki 5 dollárba került a távozás. De legalább távozhatott.
Ezután a karantén szolgálaton kellett áthaladni. Azt már tudtam a netről, hogy ez ingyenes, de azért majd megpróbálnak lehúzni. Azzal léptem oda, hogy bármit is akarnak, nem fizetek. Megmérték a lázunkat és nyilatkozni kellett, hogy nem vagyunk betegek.
 |
| Vízumügyintézés épülete |
A vízumos ablaknál jött a meglepi. A vízum ugyan valóban 20 dollár, de a pecsét plusz 5 dollárba kerül. A másik 3 lánynak, aki egyénileg váltott vízumot, csak 20 dollárja volt, így megpróbáltunk alkudozni, hogy ne kelljen a pecsételésért kifizetni a nyilvánvalóan zsebbe kerülő összeget, de nem akarták ideadni a pecsétet, pedig én bepecsételtem volna ingyen is. Mindenkinek. Bosszantó, ha tudja az ember, hogy épp csalás áldozata, de nem tehet semmit, mert náluk a hatalom. Vagy mondhatnám, az erő velük van.
Az átlépés után még fél órát vártunk, míg a csoportosan beszedett útleveleket is lepecsételték nagy melóval.
Aztán megjött a buszunk is. Újabb fél óra, de nem szállhattunk fel. Vártunk. Nem tudtuk, mire.
Aztán jött egy másik busznyi ember. Fél óra múlva továbbhaladtak. Mi még mindig vártunk. Közben dél lett. Kánikula. Ebédidő. Pénz senkinél. Mert ugye az utolsó laoszi Kipet elköltöttük, pénzváltó meg sehol.
Végül 1 órakor végre felszállhattunk a buszra. Akkorra érkezett meg egy kisbusznyi ember Pakséből. Őket vártuk. Velük együtt épp 3 fővel lettünk többen, mint az ülések száma a buszon. Lehet állva utazni. 23 dollárért. A pofátlanság csúcsa. És mindez ezért, mert monopóliumuk van. Pedig már akkor is nyerne a konkurencia, ha ugyanezen az áron szolgáltatna, csak kedvesebben. Vagy pontosabban.
Két órás késéssel érkeztem meg Kratie-ba, ahol Ana ennek ellenére a busz mellett várt. (Megjegyzem, Lionel a stoppal már 1 órakor célbaért.)
Összegezve megállapítottam, hogy Laoszban egyetlen napot töltöttem egyedül az utazásom során. Harmadik napomon ismerkedtem meg Anával és végig együtt utaztunk. Őt váltotta le az utolsó napokra Lionel.
Már úgyis rég ki akartam próbálni, milyen együtt utazni valakivel. Most ez is megvolt. Egészen más hangulat és élmény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése