Vámpírok

Ez a sztori egy nagy flash volt!

El kell mesélnem!

Úgy kezdődött (hosszú felvezetés jön), hogy még Thaiföldön, egy 8 órás buszutazásra készülődtem (milyen kis rutintalan voltam még, ma már meg se kottyanna röpke 8 óra) és hangoskönyvet kerestem. Miután az iPodom még megérkezésemkor formatálta önmagát, alig volt rajta hanganyag. A laptopomon fellelhető Rejtő féle Három testőrt már négyszer meghallgattam, és bár imádom és sokadszor is szórakoztató, a meghallgatások között eltelt pár nap nem volt elég ahhoz, hogy elfelejtsem a cselekményt, így meg fennáll a veszélye, hogy kívülről megtanulom a könyvet. Mondjuk nem lenne rossz mutatvány, de talán még várok vele.

Keresgéltem a valaha letöltött fájlok között és lám, ráakadtam egy rejtett gyémántra. Valakitől kaptam egyszer, talán bele is hallgattam, de hamar a süllyesztőbe került. Hangos könyv angolul. Ugyan láttam a történetből készült filmet és tetszett is, de azért angolul nem állok olyan jól, hogy szórakozásnak tekintsem egy hangoskönyv meghallgatását. Most viszont. . . Nincs más. (A buszon olvasás nem opció, mert behányok.) Felmásoltam az ipodra, aztán úgy voltam vele, hogy arra épp jó lesz, hogy valaki a fülembe dünnyögve elnyomja a mellettem horkolók zaját, érteni a sztorit nem muszáj.

Elkezdtem hallgatni. Az első 20 perc megfeszített figyelme után azt vettem észre, hogy még mindig követem a cselekményt. Ugyan fárasztó és nem is teljesen értek minden szót, de amíg a történet megvan, eltekintek a részletektől. Úgy 1 órányi hallgatás után már annyira benne voltam a regényben, hogy nem is volt kedvem aludni. Valahogy az ember agya átáll az ingerekre és alkalmazkodik. Egyre jobban értettem a mesélőt és egyre kevésbé zavart az a néhány hiányzó szó. Simán ki lehetett következtetni a szövegkörnyezetből. A regény 12 órás. A buszút végén alig vártam, hogy újra buszra üljek és folytathassam a sztorit. (Ez volt az a pár nap, mikor a hippifaluba megérkezésem után 2 napig antiszoc stílusban, füldugóval ültem a szállás teraszán.)

Na szóval teljesen elmerültem a Twilight (Alkonyat) vámpíros meséjében. Annyira, hogy mikor véget ért a hangoskönyv, mindent tűvé tettem a neten azért, hogy le tudjam tölteni a második (aztán a többi) kötetet. Közben meg annyit fejlődött az angolom, hogy hallhatóan jobb lett a kiejtésem is. Szóval még hasznos is az új hobbim.

Épp az utolsó kötet letöltésénél tartottam, mikor - immár Laoszban - elindultunk Anával Mong Gnoi-ba. Teljes Alkonyat-varázs uralkodott rajtam.

Mong Gnoi-ban volt egy étterem, ahol 2 EUR-ért lehetett svédasztalos vacsorát kapni. Vacsora közben feltűnt egy szőke, kék szemű srác, aki feltűnően otthonosan mozgott a házban. Kiderült, hogy ő a tulaj. Fura volt, mert nyilván nem helyi, inkább észak-európainak tűnt, és a kora is meglepő volt, mert nem nézett ki többnek 20 évesnél. És a szeme. Brrr. Ijesztő. Olyan végtelen mély. Nem az a fajta, amiben elmerül az ember, hanem az a fajta, ami félelmetesen feneketlen. És rideg kék. Újra brr. Volt valami mesterkélt a srác egész mozgásában. Meg az egész megjelenésében. Ahogy néztem, szinte azonnal az ugrott be, hogy pont ráillik a regénybeli vámpírok leírása. Furcsa szemek, halotti fehér bőr, túl fiatal ránézésre, de idősebb a kisugárzása (a hallhatatlanság miatt), szabályozott mozgás (hogy ne lepleződjön le az emberfeletti gyorsasága miatt), ösztönös félelem a közelében (már részemről). Megtartottam magamnak a véleményemet. Eszünk. Egyszer csak Ana odahajol hozzám.

- Láttad a srácot?

Nem kellett megkérdeznem, kire gondol.

- Láttam.

- Nem fura?

- De.

- Félelmetes. Szerintem pszichopata. Vagy tömeggyilkos.

- Hmm. Szerintem inkább vámpír.

- Vámpír?! Haha. De akkor te is látod, amit én. Nem én vagyok paranoiás.

A srácról később megtudtuk, hogy valóban nincs még 20 éves. Két éve költözött Mong Gnoiba, van egy helyi felesége és egy gyereke (csecsemő méretű). Ez utóbbi tény kissé megingatta a vámpíros elméletemet , de aztán napokon belül eljutottam a regény-sorozat utolsó részéhez, melyben Bella és Edward is reprodukálódik, szóval mégis csak vámpír a srác.

Miután távoztunk a faluból, nem esett több szó a félelmetes svédről.

Napokkal később, Luang Prabangban megismerkedtünk egy görög pasival. Anának nagyon bejött, úgyhogy reméltük, összefutunk még vele. Következő állomásunkon, Vangviengben Ana nem tudott aludni, lement a bejárat elé cigizni. Ujjongva jön vissza.

- Nem hiszed el, ki érkezett épp most, hogy megszálljon épp ebben a panzióban!

- Ne már!!! A görög?! Mekkora esélye volt már, hogy épp akkor jöjjön, mikor épp lemész 5 percre cigizni?

Ana másnapra megbeszélt a sráccal egy közös reggelit. Tök jóképű, jó kiállású fazon, 30-as évei közepén. Napszemüveg, rövid haj és borosta. Első pillantásra DJ-nek gondolná az ember. Leülünk reggelizni. A srác leveszi a napszemüvegét. És. . . A szeme! Jaj! Belenéz az ember és nem tud elfordulni, pedig ijesztő. Feneketlen és rideg. És arany színű. Arany színű?!?! Abba kell hagynom a hangoskönyvet. Kezdek meghibbanni. A vámpíroknak van arany színű szemük, miután épp jóllaktak. Nem is tudom, létezik-e valójában arany színű szem. Én azt hittem, ezt a regény írója találta ki. De ennek a srácnak frankón arany színű szeme van és van benne valami borzongató. (Nem, nem mindenkiről gondolom ezt. Egészen sok normális szemű emberrel találkoztam már, mióta a regényt hallgatom.)

Reggeli után kitárgyaljuk az embert. Mondom Anának, hogy nekem fura a srác szeme. Túl mélyre lát vele. És nem emberi. A Mong Gnoi-i svédre emlékeztet. Tuti ez is vámpír. Ana jót mosolyog, aztán visszafordul az eladóhoz, akivel épp beszélgetünk egy üzletben.

- De a svédnek kék szeme volt.  -  tér vissza a témára, mikor kilépünk az üzletből.

- Igen, de a végtelenségük hasonló, meg a szín . . .  -  kezdem magyarázni, aztán előre fordulok és torkomon akad a szó.

Ott állunk az üzlet előtt, velünk szemben pedig a görög vámpír és. . .  a svéd vámpír Mong Gnoi-ból.

Mi a hogy a mi van?!?!?! Ez meg hogy kerül ide és honnan ismerik egymást? És mit csinálnak itt és és és?

 Épp ez a kettő együtt! Mekkora flash!!!!! Tuti vámpírok!!!!

És most meghalunk, mert lelepleztük őket : - D