Nyúlsziget

2013 május 24-26.

Kep a közvetlen átkelőhely egy népszerű szigetre, a Ton Say vagy más néven Rabbit Island-re. A sziget a formájáról kapta a nevét. Nyulak nincsenek rajta.

A sziget másfél óra alatt körbesétálható. Dzsungelben haladó ösvények és tengerparti fövenyek váltják egymást az úton.

Négy strandja van, ebből egy szolgálja a turistákat, a másik 3 strandon egy-egy helyi házikó állt, a halászok lakhelye.

 A turista strandon olcsó bungalók (5-8 dollár) állnak a pihenni vágyók rendelkezésére.

A kaja egyhangú és drágább, mint a kontinensen. Sok kambodzsai jár ide hétvégi piknikre. 

Ottlétünkkor épp egy nagyobb társaság érkezett bulizni. Hamarosan meg is hívtak magukhoz sörözni. Egy bankban dolgoznak és a főnökük szervezte nekik ezt a hétvégi kiruccanást. Vidám társaság volt, meginvitáltak labdázni a tengerben. Elég vicces volt, amikor macska-egér játékot játszottunk 6-6 fős csapatokkal, és meg kellett különböztetnem a vadiúj (ázsiai) arcokat egymástól, hogy ne az ellenfélnek passzoljam a labdát. A fiúk totál ugyanúgy néztek ki a vizes hajukkal (számomra), a lányokon legalább más színű póló volt (mint már említettem, itt ruhában fürdenek a lányok, úgyhogy tiszteletből meg illemből és is pólóban játszottam velük), így a póló színe alapján meg bírtam jegyezni őket.

Este meghívtak minket vacsorára is. Főtt rizst ettek főtt rákkal meg szárított/aszalt hússal. Kicsit későn vettük észre, hogy elkezdtek enni, úgyhogy a vacsora nagy részéről lemaradtunk.

A társaság másnap reggel korán lelépett. Egy délutánt és egy éjszakát töltöttek a szigeten. Kérdeztem, miért nem maradnak estig, hiszen szombat van. Azt mondták, már hiányzik a családjuk és velük akarják tölteni a vasárnapot. Itt a család valami egészen szoros kötelék. Hol vannak ehhez képest a családcentrikusként számon tartott olaszok, spanyolok és svédek?

A víz kellemes volt. Nem túl meleg, még épp frissítő, de közelítette a testhőmérsékletet.

Három napig maradtunk, aztán unalmassá vált a rizs és tészta kombó, meg kártyázás és a függőágyban hintázgatás. Vissza Kep-re.

A visszautat megemlegettem. Olyan csónakkal mentünk, ami a pereméig le volt deszkázva, így nem bele kellett ülni, hanem rá. Csak mi ketten voltunk utasok. Olyan hullámzás volt, hogy a csónak sokszor függőlegesbe fordult, majdnem át is billent lelki szemeim előtt. Kapaszkodó nem volt. Terpesztett lábakkal, foggal-körömmel kellett stabilizálni magunkat. Többször majdnem belerepültem a vízbe. Sokszor egészen a peremig szánkóztam, mikor függőlegesbe álltunk. A 20 perces hajóút alatt olyan stresszes lettem, hogy a végén majdnem sírtam a félelemtől. Borzalmas volt. És persze ott van az embernél mindene. Minden ruha, minden érték, pénz, bankkártyák, laptop. Csomó dolog, ami nem ázhat el és csomó dolog, ami simán lesüllyed, ha borulunk. (És nem ritka a borulás. A turistáknak szóló feliratok jelzik is, hogy mindenki maga felelős azért, hogy a hajó, amire felszállt rendelkezzen a szükséges biztonsági felszereléssel és ne legyen túlterhelve emberekkel.) Brendon próbálta oldani a halálfélelmemet, próbált biztatni, hogy majd milyen jó kalandként gondolok vissza erre a hajókázásra később, de azóta már 3 nap telt el és még mindig nem tartom viccesnek. Életem legfélelmetesebb csónakázása volt. 

A gyilkos jármű és idomárja