2013 május 19.
Irány Kambodzsa fővárosa!
Míg a buszra vártam, megnézegettem a szállásokat is. Látom ám, hogy Facebookon az egyik, Laoszban szerezett ismerősöm épp fél órával korábban posztolt ki valamit, és a helyszínnél megjelent Phnom Penh. Gyorsan írtam neki, hogy ha tud, javasoljon olcsó szállást. Azonnal visszaírt, hogy még csak előző nap érkezett, de elég drágák a panziók, szóval, ha van kedvem, osztozzunk egy szobán. Naná, hogy van kedvem! Így épp féláron lesz a szállás és még társaság is van.
Délután érkeztem meg a fővárosba (nem írom ki állandóan a nevét, mert úgysem találom el a p-k és h-k sorrendjét). Kaotikus forgalom, mosolygós emberek. Mégis élhető méretek. Eddig ez tűnik a legjobb fővárosnak a három közül. Így első blikkre.
Vadiúj útitársam, Brendon amerikai, és két éve van úton. Rutinos utazó, már 8 éves korában körbejárta a földet anyukájával kettesben. Iskolás éveit Kenyában töltötte. Néha komolyan kisebbségi érzésem van itt, hogy én csak másfél éve utazgatok (azt is szünetekkel) és semmilyen extrém országban nem jártam iskolába.
Összevetjük terveinket és úgy tűnik, a következő pár állomást hasonlóan terveztük. Még kompromisszum sem nagyon kell és róhatjuk együtt a kilométereket költségtakarékosan.
Hihetetlen piacai vannak! És minden olcsó. Hosszú idő után most először teszem be a lábam egy plázába is. Légkondi, szaküzletek. Micsoda változatosság. Megállapítom, hogy az elektronika is olcsóbb, mint a szomszéd országokban. Pontosan 2 hónapja idétlenkedem az ipod kisfelbontású kamerájával. Nem bántom őt, mert jó szolgálatot tesz, de azért a képstabilizálás, a zoom, meg az éjszakai beállítások hiányzik.
Ideje elgondolkodni egy új fényképező beszerzésén.
A városnézést egy múzeummal kezdtük. Nem nagyon járok múzeumba, mert ugye egy országot a jelen és az utcán zajló élet alapján lehet legjobban megismerni, de erről a múzeumról mindenki beszélt, úgyhogy felkerült a listámra.
Kambodzsa történelmének egyik legfontosabb állomása a kommunista diktatúra 4 éve. 1975-től 1979-ig tartott és a lakosság egy negyedét végezték ki. Minden negyedik embert. Ettől olyan jelentős.
A diktatúra kezdetén az összes nagyvárost evakuálták, a lakosokat falra küldték, ahol földműveléssel kellett életben maradniuk. El lehet képzelni, milyen sanszos egy városban felnőtt hivatalnok a rizstermesztésben. Az volt a teória, ami a Szovjetúnió környezetében is: a kétkezi munka becsülendő, az értelmiséget meg meg kell szüntetni. Itt egy kicsit túlzásba estek, mert mindenkit, akinek a kézbőre nem volt elég érdes, azonnal börtönbe küldtek (ami most múzeum), és embertelen kínzásokkal kényszerítettek annak bevallására, hogy CIA vagy KGB ügynök az illető. A bebörtönzéseket elég akkurátusan végezték. Minden áldozatról készült fénykép. Mindről. Ez számomra felesleges abszurditásnak tűnt, de aztán felvilágosítottak, hogy a kivégzések indoklása az volt, hogy az áldozatok veszélyesek voltak a rendszerre. Tehát nem csak névtelen lakosok, hanem kémek és ügynökök. Államellenes kémekről pedig nyilvántartást kell vezetni.
 |
| A bal alsó különösen veszélyes kém lehetett :( |
A múzeum a hajdani börtönben kapott helyet. Valójában a korábbi kivégzőhelyiségeket, a rabok szállásait és a fényképeket lehetett itt megnézni. Elég szörnyű volt. Mint valami holokauszt múzeum.
Összesen 8-an kerültek ki élve a a börtönből. Még épp éltek, mikor a vietnami hadsereg felszabadította az országot. A többi 2 millió áldozat tömegsírjának és a kivégzés helyszínének megtekintését másnapra halasztottuk. Ennyit bírt a gyomrom..
Délután a királyi palotát, pár emlékművet meg templomot néztünk meg. A piacokon kívül - természetesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése