Meg kell állapítanom, hogy egyre inkább visszatérek a gyerekkori stílusomhoz. A kamaszkorban szükségszerűen felvett (és megkedvelt) parti-álarc lassan lehull és egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy egy teljes napot olvasással töltök, és a bulizás gondolata nem szórakoztat, hanem untat.
Ma van Halloween. Elvileg buliba kéne menni. Eva nagyon készül, Thomas is szeret partyzni, én meg igyekszem jó pofát vágni a dologhoz, hogy ne tűnjek savanyúnak, de valójában a kibúvókat keresem. Meg közben persze győzködöm magam, hogy az a normális és jó, ha elmegyek velük inni és táncolni. Csak hát... mikor voltam én legutóbb normális?! És akarok egyáltalán az lenni? Nem lenne már ideje végre belátni, hogy ami nem vagyok, az nem vagyok?! Hány éven át próbáltam olyan lenni, mint a többség és azt csinálni, amit a többiek, hogy tartozzak valahova. Sokáig el is hittem, hogy az vagyok én. De nem. Mióta utazgatok, már tudom, hogy nem minden társaságból lógok ki. Vannak olyan fura életszemléletűek, mint én. És már az sem zavarna, ha nem lennének. Az utazás, a nélkülözésnek ez a furcsa formája sokat változtat az ember életszemléletén. Most is épp változóban vagyok. Épp győzködöm magam, hogy nem kell bulizni menni, ha nem tesz boldoggá. De azért próbálok objektív maradni. Az sem jó, ha begubózom.
Az elmúlt napokban úgy nyaraltam, ahogy 11 évesen. Reggel nekiálltam olvasni és mikor végeztem a könyvvel, belekezdtem a következőbe. Éjjel meg nem feküdtem le addig, amíg ki nem olvastam a másodikat is. Alig mozdultam ki a teraszról. Ha mégis lementem a partra, akkor pár perc fürdés után alig vártam, hogy a parton heverve olvashassak.
Szóval meg kell erőltetnem magam és lelkesedést érezni a társasági programok iránt. Na de hajnalig bohóckodni félrészeg emberekkel, akik ráadásul táncolni is szeretnek, amit én nem?!
Délután Thomas futólag megemlítette, hogy beugrik a nagynénjéhez, aki csütörtökönként maori nyelvleckéket tart. Maori nyelvlecke? Felcsillant a szemem.
- Arra nem lehetne elmenni?
- Miért? Érdekelne?
- Naná! Jobban, mint a Halloween party :D
- Hát azzal kapcsolatban nem is láttam ezt a lelkesedést rajtad...
- Hát azzal kapcsolatban nem is láttam ezt a lelkesedést rajtad...
Mire észbekaptam, már Mama Mataora nyelviskolájában ültem és együtt énekeltem az ABC dalt pár másik, lelkes érdeklődővel.
Az a jó a maoriban, hogy csak 14 betűjük van, viszont a kiejtésük teljesen tiszta és világos, mint a magyar hangoké. Például az "u" az "u" és nem "ju", mint az angolban. Az "a" az "a", nem "éj", az "e" meg "e" és nem "i". A "marae" szó például úgy hangzik, hogy "marae" és nem "möráj", ahogy az angol anyanyelvűek mondják. Ennek köszönhetően az első percekben bezsebeltem a kiejtésem tökéletességéért járó dicséreteket. Haha. Sokkal egyszerűbb és könnyebb, mint az angol. Az angol anyanyelvűek meg kínlódnak az olvasással.
A maori szavak különben teljesen megjegyezhetetlenek. Mivel kevés a hangzójuk, minden pont ugyanúgy hangzik a 42 betűs ABC gyermekének. Erről már anno írtam a Tahitire érkezésemkor is (a két nyelv szinte ugyanaz). A nyelvtan nem hasonlít semmire. Furán komplikáltam fejezik ki az igéket.
Mivel a nyelviskolával aznapra letudtam a szociális kapcsolataimat, lelkiismeretfurdalás nélkül mondtam le a Halloween Party-t. Nem is vagyok antiszociális. Csak antibuliális.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése